1. Thess. I. RÉSZ   1 Thess. 1,1–10. Üdvözlés és hálaadás.

 A levél az antik világ szokása szerint a szerző vagy szerzők és a címzett nevét tartalmazó felirattal kezdődik (1). Pál mint a levél íróit maga mellett Silvánust (A Silás név latinos alakja; ld. ApCsel 18:5; 2Kor 1:19) és Timótheust nevezi meg, akik kezdettől fogva osztoztak vele a gyülekezetért való felelősségben. A gyülekezet megszólításában az apostol nemcsak arra figyel, amit testi szemmel láthatunk; hanem úgy tekinti a thessalonikai keresztyének közösségét, mint amelynek léte az „Atya” Istenben és az „Úr” Jézus Krisztusban van (1). Az antik világ görög nyelvű leveleiben a szokásos ’chairein’ szó (ld. pl. ApCsel 23:26) az apostol köszöntésében, ’charis’-szé (kegyelem) változik, és ehhez csatlakozik a szokásos zsidó köszöntés, a „békesség”. A hagyományos köszöntési formáknak ez a módosulása is utal az ember és ember közötti kapcsolatoknak arra az egészen új alakjára, amelyet Isten Igéje hoz létre az anyaszentegyház tagjai között. Míg az apostoli üdvözlet a többi páli levéllel összehasonlítva itt a legrövidebb, addig az ugyancsak szokásos hálaadás a leghosszabb. A címzettekért mondott imádság említése (2) sem puszta levélírási sablon, mert az apostol hálaadását, ahogy a mai olvasó is érzi, a tényleg elmondott imádságok lelke hatja át. Az új szövetségi kánonnak ez a legrégebbi irata utal az egyház létrejöttének, elterjedésének. és fennmaradásának egyik legfőbb titkára, az imádságra. Az apostol társaival együtt „mindenkor”, „szüntelenül” (2–3) imádkozik a gyülekezetért, annak minden tagjáért (2). Számára a gyülekezet nem „vallásos tömeg”, nem személytélen kollektivum, hanem testvérek közössége. Ahogy a Jó Pásztor ismeri övéit és nevükön szólítja őket, úgy Pál is egyenként emlékezik meg a gyülekezet tagjairól Isten színe előtt (2). Imádságában első a hálaadás. Erre pedig bőséges oka van, mert előtte ragyog a gyülekezet életében a szent hármasság; a hit, a szeretet és a reménység (3). Ezeknek felsorolásában nincs semmi érzelgősség, mert olyan hitről van szó, amely munkálkodik, olyan szeretetről, amely fáradozik, vagyis vállalja az áldozatot, és olyan reménységről, amely állhatatosságot jelent a szorongattatások között (3). Ezekben van, ahogy Kálvin János megjegyzi, „az igazi keresztyénség rövid meghatározása”. Ennek a keresztyénségnek az alapja a kegyelmi kiválasztás: Az apostol itt nem azért utal a kiválasztásra (4), hogy a híveket az Isten titkos tanácsvégzése fölötti aggódó töprengésre indítsa, hanem azért; hogy mindjárt rámutasson arra, amire Isten kiválaszt: az evangélium szolgálatára. A megtérés: szolgálatra való megtérés (9). A thessalonikaiak úgy tértek még a bálványoktól, hogy az élő és igaz Istennék szolgáljanak (9): Még pedig úgy szolgáljanak, hogy az evangélium náluk ne csak szóban álljon, hanem erőkben is, Szent Lélekben is (5), ugyannyira, hogy a thessalonikai keresztyének „példaképpé” lettek minden hívőre nézve Macedóniában és Akhájában, sőt – ahogy az apostol túláradó örömének kifejezésére érthető túlzással mondja – „minden helyen” híre terjedt az ő hitüknek (7–8). Így „zendült ki” tőlük az Úrnak beszéde (8). Mert csak az fogadja be igazán Isten Igéjét (6), aki azt tovább is adja. Thessalonikában a gyülekezeti élet nyilván nem azt jelentette, hogy csak az apostol és társai hirdették az igét a gyülekezetnek, hanem hogy a gyülekezet minden tagja igehirdetővé vált, és a gyülekezet egész élete igehirdetéssé változott. Az „erők”, vagyis az Isten országának máris meglevő hatásai nemcsak az egyes emberek életét újították meg, hanem a gyülekezet együttes bizonyságtételében is érvényesültek. Mindenben a thessalonikaiak az apostol követői lettek és az Úréi (6). Pálnak ez a megállapítása nem elbizakodottság, mert az. igehirdetők követésének csak úgy van értelme, ha az lényegében az Úr követése, mint ahogy Pál később a korinthusiaknak írta: „Legyetek az én követőim; mint én is a Krisztusé” (1Kor 11:1): Ám az Úrnak ilyen módon való követése nem valami keserű önsanyargatás, hanem a „Szent Lélek örömével” végzett szolgálat. Ugyanez az öröm hatja át a keresztyén reménységet is. várja vissza a gyülekezet a halálból feltámadt Jézust, a Szabadítót (10).

 1 Thess. II. RÉSZ  - 1 Thess. 2,1–12. Pál és társainak hűséges szolgálata.

 Miután az apostol elmondta, hogyan „emlékezik meg” állandóan Isten színe előtt a thessalonikaiakról, most emlékezteti őket arra, miképpen történt az evangélium bevonulása városukba. Utal a közvetlen előzményekre, a Filippiben elszenvedett üldöztetésre (1–2). Még frissek voltak az evangélium hirdetőinek sebei, amikor megjelentek a városban; de a Filippiben megtapasztalt szabadulás „bátorságot” adott nekik (2). A 3. verstől kezdve Pál először az Ige hirdetőinek magatartásáról szól, „milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltek” a thessalonikaiak előtt (10). Ha ez dicsekvés, akkor a Jézus Krisztusban való dicsekvés (Fil 3:3), az ő erejének magasztalása. De miért szükséges, hogy az apostol ilyen nyomatékosan és mintegy védekezőleg szóljon magának és társainak thessalonikai forgolódásáról? Nincs semmi okunk annak feltételezésére, hogy itt is, mint például később Korinthusban, egy gyülekezeten belüli ellenpárt vagy ellenpártok vádaskodását kellene kivédeni. inkább arról van szó, hogy kívülről támadó ellenfelek próbálták Pál és társainak tekintélyét lerontani azzal; hogy őket a kor jól ismert vándorszónokaival; népszerű filozófusaival és propagandistáival, ezekkel a haszonleső, saját érvényesülésüket kereső, alacsony erkölcsiségű emberekkel hasonlították össze. Pál ennek a típusnak a sajátosságait tartja szem előtt, amikor elmondja, hogy milyen volt és milyen nem volt az ő forgolódásuk a thessalonikaiak között. „Nem hitetésből, sem nem tisztátalanságból, sem nem álnokságból” (3) szóltak, hanem úgy, ahogy Isten méltatta őket arra, hogy rájuk bízza az evangéliumot (4). Nem az emberek tetszését keresték, hanem Istenét, aki a szíveteket vizsgálja (4). Nem hízelegtek és nem keresték az emberektől való dicsőítést (5–6). Nem akartak a gyülekezeten élősködni, a gyülekezetnek. terhére lenni, hanem éjjel-nappal munkálkodva, a saját megélhetésükről gondoskodva hirdették az evangéliumot (6.9.). Mindez azért volt így, mert szerették azokat, akikhez Isten küldte őket. Az igazi igehirdetés Isten szeretetének közlésé. Pál itt halmozza a szerető gyengédség képeit: olyan volt a kapcsolatuk a thessalonikaiakkal, mint a dajkáé a rábízott kisdeddel (?), vagy az apáé gyermekével (11). Készek voltak közölni nemcsak az evangéliumot, hanem a saját „lelküket”, vagyis egész személyiségüket (8). Pál apostol szerint a thessalonikaiak mellett maga Isten a tanúja annak, hogy az evangélium első thessalonikai hirdetőinek élete egyezett az evangéliummal (10). Az előző rész 5. versében említett „erők”-ön valószínűleg nem valami egészen rendkívüli és feltűnő erőmegnyilvánulásokat; csodatevő erőket (vö. 1Kor 12:10) kell értenünk. De a Szent Léleknek ez az ereje nyilván abban is megbizonyította magát, hogy az apostol és társai egész magatartásukkal Krisztus szeretetét vitték a thessalonikaiak közé: Az igehirdetőknek ez a viselkedése mintegy feljogosítja az apostolt árra, hogy kérve-kérje az atyafiakat: ők is Istenhez méltóan viseljék magukat, Aki az ő országába és dicsőségébe hívja őket (12).

 1 Thess. 2,13–16. Az evangélium fogadtatása.

 Az ilyen igehirdetésnek meg is volt az eredménye. Az apostol hálát ad Istennek azért, hogy a thessalonikaiak nem úgy fogadták prédikálásukat, mint embernek beszédét, hanem mint Istennek beszédét, „aminthogy valósággal az is” – írja az apostol (13). Pálnak ez a mondata az egyik bizonyító helye a II. Helvét Hitvallás I. fejezetének, ahol a sokat idézett latin feliratot találjuk: Praedicatio verbi Dei est verbum Dei. A hitvallásban azon van a hangsúly, hogy a hirdetett Igét kell néznünk, nem pedig az igehirdető szolgát, aki ha gonosz és bűnös is, mindamellett Isten Igéje megmarad igaznak és jónak”. Valóban: Isten, Aki a kövekkel is hirdettetheti Fia dicsőségét (vö. Lk 19:40), végtelen hatalmával a gonosz és bűnös szolga prédikálását is felhasználhatja. Ha azonban „az emberek tanításának arról a szokásos módjáról beszélünk, amelyet Isten mind parancsolatban, mind példák által ránk bízott” (II. Helv. Hit. v. I.), akkor Pálnak és társainak thessalonikai példája is azt mutatja, hogy Isten az ő Igéjét áldozatos életű, Krisztus szeretetétől áthatott emberekkel hirdetteti és az ilyen igehirdetésre adja áldását.

 Abban a tényben, hogy a thessalonikaiak Pál és. társainak igehirdetését mint Isten beszédét fogadták, az Ige isteni energiája (,energetai’ 13) nyilatkozott meg azokban, akik hisznek (13). Ez az erő tette képessé a thessalonikai keresztyéneket arra, hogy az üldözések között hűségesen kitartsanak és így a szintén üldözött júdeai gyülekezetek példáját kövessék (14). Ahogy a júdeai keresztyéneket saját honfitársaik üldözték, úgy szorongatják a thessalonikai híveket – bizonyára a zsidók felbújtására (ApCsel 17:5.8) – a saját vérszerinti hozzátartozóik (14).

 Ami itt következik a zsidókról, nem valami kitérés, hanem nagyon is helyénvaló tanítás abból a célból, hogy a thessalonikai keresztyének a saját üdvtörténeti helyzetüket megérthessék. A zsidók és pogányok viszonyának kérdése ugyanis a thessalonikai keresztyéneket is foglalkoztatta. Hiszen látták, hogy Pál és társai a zsinagógában kezdték az evangélium hirdetését (ApCsel 17:2) és hogy az örömüzenetet „először” (Róm 1:16) a zsidókhoz intézték. Viszont azt is látták, hogy éppen az ígéret népe, a zsidók vezettek az evangélium szenvedélyes elutasításában. Pál itt még nem fejti ki Izráel „titkát” (Róm 11:25) úgy, ahogy később teszi. Nem szól Izráel végső reménységéről, arról, hogy „a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen, és így az egész Izráel megtartatik” (Róm 11:25–26). Most csak a „megkeményedés” megdöbbentő, de Thessalonikában is megtapasztalt tényéről szól mintegy annak szemléltetésére, hogy ahol Isten Igéje hangzik, ott élet-halál döntéséről van szó, szabadulásról és ítéletről. Pál olyan határozottan és erélyesen szól itt a zsidók megkeményedéséről, hogy ennek jellemzésére még a pogányok jól ismert szólamait is felhasználja. Az a megállapítása, hogy a zsidók „minden embernek ellenségei” (15), Tacitusra emlékeztet, aki adversus omnes alias odium-mal „minden mások elleni gyűlölettel” (Hist: V, 5; vö. más antik szerzők nyilatkozataival M. Dibelius kommentárjában: (Lietzmann) Handbuch zum NT, Tübingen 1925) vádolta a zsidókat. A zsidók „ölték meg az Úr Jézus Krisztust és saját prófétáikat” – mondja róluk az apostol. De ez mégsem az „istengyilkosság”, a deicidium történelmileg ismert vádja és nem antiszemitizmus. Az istengyilkosság vádját később azok hangoztatták, akik lelki gőgjükben nem voltak hajlandók megtenni ezt a vallomást: a mi bűneink vitték őt a keresztre (vö. Ézs 53:4–5; Róm 4:25; 1Pt 2:24). Az emberellenességet Pál nem valami faji vagy népi tulajdonságnak tartja, mint a zsidók antik és modern ellenségei, hanem itt világosan megmondja: azzal válnak „minden embernek ellenségeivé”, hogy akadályozzák az evangélium hirdetését, fel akarják tartóztatni az üdvösség üzenetének eljutását a pogányokhoz (16). Ám azzal, hogy így meg akarják fosztani az embereket az „életnek beszédétől” (Fil 2:16), Isten nekik szánt „kimondhatatlan ajándékától” (2Kor 9:15), nemcsak emberellenesekké válnak, hanem a harag poharát is „betöltik”, hogy aztán azt kénytelenek legyenek kiüríteni (vö. Gen 15:16; Zsolt 11:6). Így érte utol őket az Isten haragja (16). Itt Pál apostol nem az „eljövendő” haragról szól, mint az I. részben (10), hanem Isten „nyilvánvaló” (Róm 1:18) haragjáról, a bűnnek a jelenben bekövetkezett büntetéséről. De hogy az apostol itt az ítéletnek milyen konkrét történeti tényeire gondol, nem tudjuk.

 1 Thess. 2,17–20. Pál vágyódása a gyülekezet után.

 Bár az apostol kénytelen távozásával csak „arcra, nem szívre nézve” szakadt el a gyülekezettől, „nagy kívánsággal” vágyott a viszontlátásra (17). Kétszer is gondolt a visszatérésre, de tervében megakadályozta őt – nem tudjuk, milyen eszközökkel – a Sátán (18). Pált a szeretetnek olyan erős köteléke fűzi össze a gyülekezettel, hogy még az Úr eljövetelét is a gyülekezettel való kapcsolatában várja: a thessalonikai atyafiak lesznek az ő „dicsekedésének koszorúja”, mint a győztes atléta jelvénye, az Úr Jézus Krisztus eljövetelekor (19). Ilyen értelemben is igaz: „A szeretet soha el nem fogy” (1Kor 13:8); azon a mulandóságnak sincs hatalma. De a jelenre nézve is ezt mondja az apostol: „Ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk” (20).

 1 Thess. III. RÉSZ  1 Thess. 3,1–10. Timótheus elküldése.

Nem is bírta tovább az apostol, hogy bizonytalanságban maradjon a gyülekezet sorsát illetően (1), hanem – vállalva inkább az egyedüllét lelki gyötrelmeit Athénben – visszaküldte Timótheust, az „atyafit és Isten szolgáját az evangélium hirdetésében”, hogy erősítse a szorongattatások között élő gyülekezetet (2–3). A sorok közül szinte kiolvasható, mi volt Timótheus megbízatása. Bizonyára azt kellett újra elmondania, amit már Pál is megmondott a gyülekezetnek (4): a Krisztus követése kereszthordozást jelent. A döntő kérdés az volt az apostol számára, hogy megmaradt-e a thessalonikaiak hite és szeretete és nem lett-e hiábavaló Pál apostol fáradsága (5). A visszatérő Timótheus beszámolója „örömüzenet” volt az apostol számára (6). A görögül beszélő thessalonikaiak előtt az ’euangelion’ még nem volt idegen szó, hanem egyszerűen azt jelentette, hogy „jó hír”, ámde ez a „jó hír” az Evangélium, a Jézus Krisztus evangéliumának győzelméről beszélt (6). A thessalonikaiak erősek maradtak az Úrban. (8) és ők is kívánták a viszontlátást (6). Pál szinte alig talál szavakat a jó hír vigasztaló erejének kifejezésére: megelevenítő erő és öröm volt az számára (8–9). Hálaadása könyörgéssé változik: maga Isten egyengesse útját Thessalonikába. De az „éjjel-nappal való buzgó esedezésekben” Pál visszatérésének célját is elmondta istennek; aminthogy nagy tapintattal most a gyülekezet előtt is beszél erről: azért akar visszatérni, hogy „kipótolhassa” a thessalonikaiak hitének hiányait (10).

 1 Thess. 3,11–18. Áldáskívánás.

 Addig is, míg erre sor kerülhet, az apostol könyörög, hogy Isten „gyarapítsa” a gyülekezetet – elsősorban bizonyára – az egymás és „mindenki” iránt való szeretetben (12). Mint ahogy a gyülekezetből ki kell zendülnie az evangéliumnak (1:8); úgy a szeretetnek is ki kell sugároznia mindenkire. Az Istennek „az emberekhez való szeretetéről” (Tit 3:4) szóló evangélium így válik hitelessé. Az apostol további könyörgése, hogy Isten tegye erőssé a hívek szívét; tegye őket feddhetetlenné szentségben, vagyis abban, hogy elválasztattak Isten számára, az ő üdvtervének szolgálatára. Így készüljenek az Úr Jézus Krisztus eljövetelére (13). Abban, hogy az Úr „minden ő szenteivel egyetemben” jön el, a Zak 14:5 Septuaginta-szerinti fordítása visszhangzik, akárcsak a Mk 8:38-ban: „…eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (13).

 1 Thess. IV. RÉSZ 1 Thess. 4,1–12. Intés a megszentelődésre.

 Pál apostolnak már az első fennmaradt levele is mutatja a későbbi páli levelek jellegzetes beosztását: a levél második része az evangéliumból következő életfolytatásra való buzdításokat tartalmazza. Levelének itt kezdődő részében is „az Úr Jézusban” kér és int, mintha azt mondaná: legyetek igazán azok; akik vagytok, vagyis akiknek az igazi élete a Krisztusban van (1). A keresztyén élet imperativusai az evangélium újra és újra hallott és hitben elfogadott indicativusábbl következnek. Az utóbbinak a hangja már megszólalt a levél első részében, különösen a kegyelmi kiválasztásról és a reménységről szóló mondatokban. Most az apostol mintegy feltételezi a meghirdetett örömüzenetet és kifejezetten visszautal arra, amit Thessalonikában a megszentelődésről mondott (1–2). Az intések vezérmondata a 3. versben van: „…az Isten akarata a ti szentté lételetek”.

 Nem véletlen, hogy ebben a túlnyomólag pogánykeresztyén gyülekezetben az első intés a férfi és nő viszonyára vonatkozik. Az akkori pogány világot ugyanis a nemi erkölcs elvadulása jellemezte (5). A 4. verssel sokat viaskodtak az írásmagyarázók: Augustinustól kezdve sokan az „edény” szót az 1Pt 3:7 értelmében vették („…az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek tisztességet tévén”). Viszont a reformátorok és mások is az ember testére vonatkoztatták. De az első esetben is és még inkább a második esetben nehézséget okoz a ’ktasthai’ ige; amelynek jelentése, (’ktaomai’) = valamit megszerezni. „Tudja megszerezni tulajdon feleségét?” „Tudja megszerezni tulajdon testét?” A problémát az újonnan felfedezett papiruszok adatai oldják meg. Moulton és Milligan szótárára hivatkozva W. Neil rámutat arra, hogy a ’ktasthai’ igét így is lehet fordítani: ’birtokolni’, „tulajdonunkban tartani” (possidere, to possess). Ami viszont az „edény” szót illeti, fölöttébb valószínűtlen, hogy az apostol itt hebraizmust követne el, ebben a görögül beszélő, túlnyomólag pogányokból álló gyülekezethez intézett levelében a szónak csak a héberben megevő átvitt értelmét tartaná szem előtt. Minden bizonnyal úgy használja itt a ’skeuos’ szót, mint a 2Kor 4:7-ben: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…”. Az „edény” szó tehát itt a testét, a lélek tartályát jelenti. Hasonló értelemben szól a testről az apostol, amikor azt tanítja, hogy a test a Szentlélek temploma (1Kor 6:19). Mindent egybevéve helyesnek mondhatjuk, a revideált Károlyi-fordítást: „…hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét”, vagyis testét. A 6. versben a ’pragma’ szó értelmezése szintén nem könnyű. Vannak, akik azt „üzleti ügy”-gyel fordítják, és ez esetben a vers értelme az volna, hogy senki se szerezzen jogtalan előnyt, ne károsítsa meg tisztességtelen versennyel vagy más hasonló módon embertársait. Ha feltételezzük, hogy a thessalonikai keresztyének között – talán nagy számmal – kereskedők is voltak, akkor ez az intés nagyon is helyénvalónak látszanék. Csakhogy a 7. versben az apostol az ’akatharsia’, „tisztátalanság” szót használja, még pedig a szexuális erkölcstelenség értelmében, mint általában másutt is leveleiben (Róm 1:24; Gal 5:19; Ef 5:3; Kol 3:5). Ezért fel kell tételeznünk, hogy a 6. vers nem szakítja meg a gondolatmenetet, hanem a 3.-tól a 7. versig terjedő szakasz egységet képez, vagyis az ’en tó’ pragmati’ kifejezés nem azt jelenti, hogy „üzleti ügyben”, hanem azt, hogy „ebben a dologban”, ti. a nemi erkölcs dolgában: Pál apostol tehát a paráznaság mélységesen antiszociális természetét hangsúlyozza. Mai nyelven szólva, a parázna nem személynek tekinti embertársát, hanem bűnös kívánsága tárgyának, akár egyedülálló, akár házas az illető. Az apostol itt elsősorban az utóbbi esetet tartja szem előtt és így a házasságot védelmezi. Az ’adelphos’ (testvér) szót nem szükséges úgy értenünk, hogy Pál csak egy másik keresztyén ilyen módon való megkárosítására gondol, mert hiszen az előző fejezetben már kijelentette (3:12); hogy a keresztyén mindenkinek szeretettel tartozik. Így nyilván a férfi és a nő kapcsolatát illető dolgokban is. Ezek ugyanis nem függetlenek valakinek a hitéletétől, mint ahogy némely korinthusiak gondolták (1Kor 6:12–13), hanem az Istennel való kapcsolatunk alapjait érintik. Ezért az apostol szükségesnek tartja a nagyon komoly figyelmeztetést: „Azért aki megveti ezeket, nem embert vet meg, hanem az Istent, aki Szent Lelkét is közli velünk” (vö. 1Kor 6:19). Az Isten bosszújával való fenyegetés (6) is a kérdés komolyságát hangsúlyozza. Pál mégsem azt akarja, hogy a keresztyén ember magatartását ezekben a dolgokban a félelem motiválja, hanem az Isten szeretetének megtapasztalása. A thessalonikaiakat maga Isten tanította meg arra, hogy egymást szeressék; ezért az apostol nem is tartja szükségesnek, hogy az atyafiúi szeretetről írjon (9). Az az intés, hogy „mind inkább gyarapodjatok” (10), ismét elsősorban a szeretetre vonatkozik. A megszentelődés továbbá azt jelenti, hogy a keresztyének csendes életet éljenek; a saját dolgaiknak utána járjanak; a tulajdon kezükkel munkálkodjanak s a gyülekezeten kívül levőkkel való kapcsolatukban is gondjuk legyen, a tisztességre, úgy is hogy tiszteletet adjanak, úgy is, hogy kivívják mások tiszteletét. Továbbá az is fontos, hogy ne szoruljanak rá mások támogatására (11–12). Habár az utóbbi követelmény nemcsak egyes görög bölcselők tanításában szerepelt (mint az úgynevezett ’autarkia’); hanem az egyszerűbb emberek gondolatainak körét is elérte, a korabeli pogányok között sokkal gyakrabban fordult elő a munka, különösen a kétkezi munka lenézése. Voltak, akik a munkát rabszolgák dolgának tartották, míg mások azt mondták, hogy a szabad ember naponként legföljebb két órát dolgozzék. A bérmunkáról és a fizikai munkáról még a nagynevű Cicero is csak megvetéssel tudott szólni (De officiis, I, 42). Pogány életfelfogásuknak ez a maradványa a keresztyéneket is kísérthette, és az is valószínűnek látszik, hogy már ekkor; a második levél megírása előtt is voltak a gyülekezetben némelyek, akiknek munkakedvét a közeli Vég várása erősen lefékezte. Pál apostol azonban kezdettől fogva mind szóban, mind a saját példájával hangsúlyozta, hogy a megszentelődés a munkás, aktív élet parancsát is magában foglalja. Az élősködő; tétlen és rendetlen életmód nem illik Isten választottaihoz és nem szerez tisztességet a kívülállók előtt. Az apostol számára az evangélium terjesztése szempontjából is fontos a keresztyének erkölcsi élete. Az evangélium hirdetésének talaját mintegy előkészíti a gyülekezet hitének híre (1:8), a mindenki iránt való szeretet (3:12) és a munkás élet példája.

1 Thess. 4,13–18. Az elhunytak felől való reménység.

 A következő tanítás nyilván felelet Timótheus beszámolójára: némelyek a gyülekezetben bizonytalanságban voltak és bánkódtak elhunyt szeretteik sorsát illetően. Mi lesz azokkal, akik nem érik meg az Úr Jézus Krisztus eljövetelét? – ez volt a kérdésük. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Pál apostolnak és társainak gyülekezetalapító igehirdetése ezt a kérdést legföljebb csak érintette; a hangsúly az Úr eljövetelén volt, még pedig az egészen közeli ’parousia’-n. Ahogy azonban jöttek a halálesetek; a gyászolók között némelyek szorongó lélekkel kezdték kérdezni: mi lesz meghalt szeretteinkkel? A pogány környezet reménytelenségének légköre kezdett ránehezedni a hívek gondolataira. Bár a kor misztériumvallásai – bizonyára Thessalonikában is – a halhatatlansághoz vezető titkos utat keresték és ígérték, a pogányság egészére érvényes volt Pál apostol jellemzése: „…nincsen reménységük” (13). Az antik pogányság hangulatát jól kifejezik például Catullus költői sorai: „A napok lenyugodhatnak és felkelhetnek. De ha rövid életünk egyszer lehanyatlik, csak az aluvás megszakítatlan éjszakája marad”. Így az a képes kifejezés, hogy a meg haltak „alusznak”, magában véve még nem vigasztalás; a halált az akkor élő pogányok is gyakran alváshoz szokták hasonlítani. A vigasztalás Jézus Krisztus halálában és feltámadásában van (14). Ez a garanciája annak, hogy „az Isten is előhozza azokat, akik elaludták, a Jézus által és vele együtt” (14): Mindenesetre feltűnhetik, hogy Pál apostol nem úgy felel, ahogy mi várnók. Nem azzal kezdi, hogy a Krisztusban elaludt atyafiak már most, a ’parousia’ előtt is Krisztusnál vannak. Itt még nem halljuk a filippibelieknek küldött vallomást: „…kívánok elköltözni és Krisztussal, lenni, mert ez sokkal inkább jobb…” (1:23). De általában is megállapíthatjuk, hogy az apostol nem mond sokat a jelen és a ’parousia’ közötti időről. Ezt az Úr közeli eljövetelének várása magyarázza. A thessalonikaiaknak, küldött vigasztalást is ez a reménység forrósítja át. Voltaképpen nincs is másra szükség, mint az Úr eljöveteléről már elmondott tanítás részletesebb kifejtésére. Egy részlet azonban bizonyára új üzenet a thessalonikaiak számára: akik nem érik meg az Úr eljövetelét, nem kerülhetnek hátrányba, mert ekkor feltámadnak és a még életben levőkkel együtt vitetnek az Úr elébe (15–17). Ennek az üzenetnek a forrása „az Úr szava” (15) – vagy mint az apostolnak adott különleges és közvetlen kijelentés (vö. Gal 1:12; 2:2; Ef 3:3; 2Kor 12:7), vagy mint Jézusnak a ránk maradt evangéliumokban fel nem jegyzett, de Pál előtt ismeretes tanítása. Az Úr eljövetelének és övéivel való találkozásának eseményét, ezt a minden értelmet és képzeletet felülhaladó történést nem is érzékeltetheti az apostol másképpen thessalonikai kortársaival, mint a korabeli apokaliptika „szürrealisztikus” kifejezési eszközeivel (15–16). Mondanivalójának lényege azonban nem ezekben van, hanem abban, amit ezek a kifejezések tartalmaznak: „…a Jézus által és Ővele együtt… mindenkor az Úrral leszünk… akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt éljünk Ővele” (14.17. vö. 10.). Itt már mintegy csíraszerűen előttünk van az; amit azután az apostol későbbi levelei részletesen is elmondanak: Krisztusban meghalni annyit jelent, mint hozzá költözni és vele együtt lenni. Bár mikor jöjjön is el a Vég, „sem halál, sem élet… sem jelenvalók, sem következendők… nem szakaszthatnak el minket az Istennek szeretetétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban” (Róm 8:39). Mivel így a halottak felöl való reménységnek Krisztus a horgonya, és az igazi reménységhez hozzátartozik a Krisztussal való elszakíthatatlan kapcsolat bizonyossága, a keresztyénség kibírta a közelesen várt ’parousia’ eltolódásának csalódását. Ez azonban nem volt könnyű dolog, mert már az Újszövetség feljegyzi a gúnyolódók kérdését: „Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva” (2Pt 3:4). A thessalonikai keresztyének még nem ismerték ezt a kételkedést. De akár közel van az Úr eljövetele, akár távol, ma is ugyanaz a vigasztalásunk, amit Pál apostol üzent a thessalonikaiaknak, hogy ezzel erősítsék egymást a gyász idején és a halállal szemben: „…mindenkor az Úrral leszünk” (17–18).

1 Thess. V. RÉSZ  1 Thess. 5,1–11. Éberség és józanság.

A thessalonikaiak nem kételkedtek abban, hogy az Úr napja eljön. Ezt nemcsak óhajtották, nemcsak remélték, hanem „igen jól tudták” (2); és amikor a ’parousia’ időpontját kérdezték, ez az érdeklődésük nem bizonytalanságból, hanem éppen a bizonyosan várt végkifejlet utáni vágyakozásukból fakadt. Mivel azonban az ilyen kérdezősködésnek és. kutatásnak – az egyháztörténelem tanúsága szerint – megvannak a kísértései is, az apostol emlékezteti a thessalonikaiakat arra, amiről voltaképpen nem is kellene írnia, mert a thessalonikaiak jól tudják (1): az Úr napja, amint már Jézus megmondta, hirtelenül és váratlanul jön el, mint a tolvaj éjjel (2). Ezért éberségre és józanságra van szükség (6). E kettő az ember nappali viselkedését jellemzi. Az éberség és józanság ellentéte itt nem a rajongás vagy a várakozás túlfűtött izgalma, hanem az alvó vagy részeg ember öntudatlan tehetetlensége (7); érzékszervei nincsenek olyan állapotban, hogy figyelmeztethetnék őt a közelgő veszélyre. Ami pedig elaltatja az embert, az a hamis biztonságérzés. „Békesség és biztonság” – ez szokott lenni a jelszó, ám ez az önelégült biztonságérzés éppen a közelgő veszély jele (vö. Jer 6:14; Ez 13:10). Amikor az emberek azt hiszik, hogy a maguk erejével létrehozták a békességet és biztonságot, akkor jön el a veszedelem rájuk, hirtelenül mint a vajúdás a szülő asszonyra (3), és ekkor már nem lehet megmenekülni. Az éjjel-nappal ellentét azonban az Újszövetségben egyben a bűnben való élet és a engesztelődés szembenállását is kifejezi. Így az apostol az „éjjel” és „nappal” szavak átvitt értelmének kettős jelentése szerint abból vezeti le buzdításait, hogy a keresztyének nem az éjszaka, nem a sötétség, hanem a világosság, a nappal fiai (5). A még pogány Augustinus számára a Római Levélnek ez a felszólítása lett a megtérés egyik fő mozgatójává: „Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk…” (13:11–14). Most azonban Pál nem ébresztgeti a thessalonikaiakat, hanem mintegy ezt mondj a nekik: legyetek igazán azok, akik vagytok: a nappal, a világosság fiai. Mint már Jézus tanításában (Lk 12:25) vágy a Római Levélben (13:14 „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust…”), az éberség, a világosságban való élet felöltözéssel jár. Itt az apostol arra buzdítja a keresztyénéket, mint a világosság fiait, hogy öltözzenek fel a hit és szeretet mellvasába és sisak gyanánt az üdvösségnek reménységébe (8; vö. Ef 6:14–17).

Az Úrnak napja az ítéletet jelenti. Ez azonban nem rettentés a „világosság fiai” számára, mert ők tudják, hogy Jézus Krisztus meghalt érettük (10). Itt visszautalás történik az előző tanításra: Jézus Krisztus azért halt meg érettünk, hogy – akár megérjük életben az ő napját, akár meghalunk addig, „akár ébren vagyunk, akár aluszunk” – együtt éljünk vele (10). Ezért az Úr napjának eljöveteléről szóló üzenet vigasztalás. A Heidelbergi Káté így kérdezi (52k.): „Micsoda vigasztalásod van abból, hogy Krisztus ismét eljön ítélni eleveneket és holtakat?” A Káté feleletében az van, hogy „fölemelt fővel” kell várnunk Urunkat, mert eljövetele nemcsak az ítéletet, hanem végső szabadításunkat is hozza (9). A gyülekezet tagjai pedig tartoznak egymásnak ezzel a vigasztalással, hogy építsék egymást (11). Az apostol bizonyos afelől, hogy ezt meg is teszik (11). Az élő gyülekezetet ugyanis éppen az jellemzi, hogy tagjai egymást építik.

1 Thess. 5,12–28. Intések és üdvözlések.

A 12. és 13. vers a gyülekezet szervezetére utal. Ám ez a szervezet itt még nem valami külsőleg rögzített jogi rend, hanem a Krisztus test életének természetes, önkéntes megnyilatkozása. Mint más gyülekezetekben, Pál apostol Thessalonikában is gondoskodott arról, hogy legyenek hitben erős, szerető szívű és bölcs atyafiak, akikre a fiatal gyülekezet pásztorolását rábízhatta. Újabban a nyelvészek itt a hagyományos és betűszerinti fordításnak megfelelő „elöljárók” helyett inkább „gondviselőkről” beszélnek (A. Oepke), és ez a fordítás jobban kidomborítja a gyülekezetért való „fáradozás” (12) szolgálat-jellegét. Lehetséges, hogy a vének és a gyülekezet viszonya nem volt mindenben harmónikus, és talán ez tette szükségessé az apostol intését: „Egymással békességben éljetek!” (13). Az apostol arra „kéri” a gyülekezet tagjait, hogy a közöttük és értük fáradozó véneket „megbecsüljék” és munkájukért legyenek irántuk megkülönböztetett szeretettel (13), Tehát ne csak a köteles tiszteletet adják meg nekik, hanem szeressék is őket. Milyen más volna gyülekezeteink mai élete, ha az egyháztagok kevesebbet bírálnák lelkipásztoraikat és jobban szeretnék őket!
A következő két vers is a gyülekezeti tagok egymáshoz való viszonyáról szól. Amennyire nyilvánvaló, hogy a gyülekezet rendjét meg kell őrizni, egészen a gyülekezetből való kiközösítés határáig (Mt 18:15–17; 1Kor 5:1–13), annyira világosan látjuk itt azt is, hogy az egészséges, élő gyülekezet első gondja az emberi gyengeségek láttán nem a saját határainak szigorú meghúzása és őrzése, hanem az „erőtelenek” (14) szeretetben való hordozása. Pál apostol most azt fejti ki, amit a Galáciai Levélben így foglal össze: „Egymás terhét hordozzátok” (6:2). Ez azt jelenti, hogy inteni kell a „rendetleneket”, akik nem állnak be a sorba, hanem mennek a saját fejük után, bátorítani kell a félelmes szívűeket”, a csüggedőket, gyámolítani kell az erőteleneket és türelemmel kell viseltetni mindenki iránt (14). A megtorlás indulatától mentes kölcsönős jóakaratnak ki kell sugároznia a gyülekezetből a kívülállók felé is; a keresztyének „mindenki iránt” jóra törekednek (15).

A következő három intés nem valamilyen elérhetetlen eszményképet állít elénk, hanem az őskeresztyén gyülekezetek tényleges lelkületét és valóságos helyzetét tükrözi. „Mindenkor örüljetek!” Ez a szó „örüljetek!” az apostol kedves szava. A külső sorstól független öröm legfontosabb forrása az imádság, a Jézus Krisztussal való életadó kapcsolat állandó fenntartása: A „Szüntelen imádkozzatok!” intése (17) nem azt jelenti, hogy minden időnket imádkozással töltsük; hanem azt, hogy állandóan Urunkra figyeljünk és így munkánkat is az imádság lelke hassa át. Az apostolnak ez az intése a szorgalmas munkára való buzdítással együtt (4:11) megalapozza az Orando et laborando középkori eredetű jelszavát, a Debreceni Kollégium jelmondatát. A következő intés rámutat az igazi imádság nélkülözhetetlen alkotórészére, a hálaadásra: „Mindenben hálákat adjatok!” Az apostol később a filippibelieknek azt írta, hogy kívánságaikat is hálaadással kell feltárniuk Isten előtt (4:6). A hálaadás nélküli, csak önző kérésekből álló imádság nem imádság. Nagyon sokan vannak, akik csak így próbálnak imádkozni, és amikor szükségképpen csalódnak, abbahagyják az imádkozást. „Szüntelenül” csak az tud imádkozni, aki mindenben hálát ad Istennek, minthogy ez az Isten akarata (18).

A következő négy vers a Lélek ajándékaira vonatkozik. Akkor ezeknek gazdag kiáradása jellemezte a gyülekezetek életét, nem úgy, mint manapság. Ma, amikor nagyon sokszor egy „mélyhűtött” keresztyénséggel van dolgunk, alig tudjuk elképzelni a gyülekezeti életnek azt a forróságát, amely a következő intésekből látszik. A Lélek működése, mint más gyülekezetekben, szokatlan és feltűnő, talán éppen eksztatikus jelenségekkel járhatott együtt, és bizonyára voltak némelyek a gyülekezetben, akik ezeknek láttán hűvös, kritikai álláspontra helyezkedtek. Különösen ezeknek szól az intés: a Lélek tüzét meg ne oltsátok (19). Hadd fejtse ki tisztító, melegítő, megvilágosító erejét! A prófétálást – akár a jövő titkait tárta fel (Jel 22:18; ApCsel 11:28; 21:21), akár a jelenben levő elrejtett, a megismerés normális eszközeivel meg nem közelíthető tényállásokat hozott napfényre (1Kor 14:25; ApCsel 5:1–10) – meg ne vessétek! Mivel azonban ezeket a tevékenységeket a gonosz lelkek különös igyekezettel próbálják hatalmukba venni, áll a szabály, hogy mindent meg kell vizsgálni (21) – nyilván a lelkek megítélésének különleges adományával (1Kor 12:10). Lehetséges, hogy a megtévesztés esete később Thessalonikában is előfordult, és egyes gyülekezeti tagok eltántorítása és megháborítása ilyen gonosz „lélek” által történt (2Thessz 2:2). A „mindent vizsgáljatok meg!” parancsa lényegében az 1Jn 4:1-ben található intést foglalja össze: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbálj átok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-e, mert sok hamis próféta jött ki a világba”. De Pál apostol nemcsak az ilyen védekezést tartja fontosnak, hanem a „mindent vizsgáljatok meg!” szabályához ezt is hozzáteszi: „…ami jó, azt megtartsátok!” Nincs Istennek olyan lelki ajándéka, amellyel vissza ne lehetne élni, mégsem az aggályoskodó védekezés a fontosabb, hanem az, hogy kérjük a Lélek ajándékait és éljünk azokkal. Pál apostol semmiképpen sem akarja a lelki élet agyonszabályozását és ezzel a Lélek megoltását. Korinthusban később még a sokszor olyan komoly problémát jelentő lelki ajándékot, s nyelvekenszólást sem tiltotta meg. A következő vers (22) még mindig a Lélek ajándékaival foglalkozik. Azért kell a gonosznak minden fajtájától (nem a gonosz „látszatáról” van szó, mint Luthernél és a Károlyi-fordításban!) őrizkedni, mert a gonoszság lelke különös előszeretettel próbálja felhasználni a különböző lelki ajándékokat a gyülekezet megejtésére.

A Szent Lélek munkája azonban nem korlátozódik a szó szűkebb értelmében vett „lelki ajándékokra” az úgynevezett charismákra, hanem az emberi élet egészére kiterjed. Az apostol áldáskívánása az, hogy a békességnek Istene „mindenestől” szentelje meg a híveket és így őrizze meg őket feddhetetlenségben az Úr Jézus Krisztus eljövetelére (23). A megszentelődés munkája azonban nem egyszerűen az emberben rejlő képességek kibontakoztatása, hanem, miközben a legteljesebb aktivitás is, ugyanakkor annak megengedése, hogy az Úr Szent Lelke által bennünk munkálkodjék (vö. Heid. Káté 103k.). Mert „hű az, aki elhívott… és Ő meg is cselekszi” (24), véghez is viszi, amit elkezdett bennünk (Fil 1:6).

A következő mondatokat (25–28) Pál bizonyára sajátkezűleg írta. Mint ahogy az egész levelet a gyülekezetért való hálaadás és könyörgés lelke hatja át, természetesnek látszik, hogy most az apostol ezzel a kéréssel forduljon a gyülekezethez: „Atyámfiai, imádkozzatok érettünk!” (25) Az egymásért imádkozó keresztyének bensőséges kapcsolatának jele volt a szent csók (pl.: Róm 16:16). A gyülekezeti közösség ápolását célozza az apostol szokatlanul nyomatékos felszólítása („Kényszerítlek titeket az Úrra”), hogy levelét az egész gyülekezet előtt felolvassák (27). Mint Pál későbbi levelei, ez a levél is áldással végződik: „A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme veletek! Ámen”.