Oscar Cullmann

A karácsony ünnepének kialakulása 

Ford.: Karasszon Dezsőné

A karácsony ünnepe

A mi december 25-i karácsonyunkat az első három század keresztyénei nem ismerték. A negyedik század elejéig ez a nap - mely később a keresztyén egyházban oly fontos dátummá vált - az őskeresztyének közt észrevétlenül telt el, nem gyűltek össze istentiszteletre, még csak említést sem tettek Krisztus születéséről. Ezzel szemben azt láthatjuk, hogy ebben az időben a pogány római birodalomban december 25-e a Nap imádásának szentelt különleges ünnep volt.

Mielőtt ezen a napon kezdték ünnepelni Krisztus születését, inkább egy másik napra gondoltak Keleten (s később Nyugaton is): január 6-ra. Az ünnep lényegét tekintve eleinte nem volt alapvető jelentősége annak, hogy egy meghatározott naphoz kössék, egyszerűen azért nem, mert az első három század egyháza megelégedett annyival, hogy mi a születés időpontját egyáltalán nem ismerjük, bár voltak egyéni időszámítási kísérletek. Ezzel el is érkeztünk első kérdésünkhöz.

1. Jézus születésének dátuma

Az evangélium írói nem adják meg Krisztus születése napját, s más források erre nézve nem állnak rendelkezésünkre. Utalás rá a Lukács evangéliuma karácsonyi története, melyből legalább azt kiolvashatjuk, hogy melyik évszakba helyezte ez az elbeszélés Jézus születését. Palesztinában kb. március - április hónaptól novemberig vannak a pásztorok a mezőn. Eszerint tavasz, nyár és ősz jöhet számításba. Ennél többet az evangéliumok a dátumról nem mondanak.

Mivel minden közelebbi adat hiányzik, megkísérelte néhány ókori keresztyén ember ezt a dátumot mindenféle spekulációból levezetni; ennek történeti értéke nincs, és az óegyház hivatalosan nem is ismerte el. Olyan egyéni számítgatási kísérletekről van szó, melyek egymástól eltérők, de amelyek már Krisztus születését kozmikus eseménnyel hozzák összefüggésbe. Csak egy példát említek. 243-ból való irat szerint Krisztus születésének napja: március 28. Miért éppen március 28? Az irat szerzője Mózes első könyvének abból a szakaszából indul ki, ahol Isten a teremtéskor a világosságot elválasztja a sötétségtől. A szerző feltételezi, hogy világosság és sötétség egy egésznek két egyforma része. Következésképpen a világteremtése olyan napon történt, amikor a nap és az éj egyforma hosszú. A tavaszi napéjegyenlőség a római naptárban március 25-e volt. Tehát március 25-e a teremtés első napja. A teremtéstörténet elbeszélése szerint a Napot Isten a 4. napon teremtette, tehát március 28-án. A keresztyének számára azonban Mal 3,20 szerint a Messiás "az igazság Napja". Ebből következik, hogy Jézusnak március 28-án kellett világra jönnie.

Az első három századból származó más források is tavaszra teszik Krisztus születését, így pl. a pszeudo-kelemen levél. De itt aztán már semmiféle egyezés nincs. Az egyik Jézus születése napjának április 19-ét jelöli meg - mindenféle számítási és gondolati mesterkedéssel -, a másik május 20-át. Április 2-át is említik. Kivehető ezekből, hogy a tavaszt részesítik előnyben. Azért, mert egyrészt feltételezik, hogy a világ teremtése tavaszra esett, másrészt Jézus halálának napja tavasszal következett be, s azt gondolták, hogy Jézus élete csakis teljes évekből állhat.

Azokban a ritka esetekben is, amikor téli dátumot számítanak ki, számolásuk a tavaszból indul ki, éspedig úgy, hogy a fogantatás tavasszal volt, 9 hónappal később a születés. Így lehet december 25-éhez eljutni, az azt megelőző március 25-éből. Március 25-ét úgy tekintették ebben az esetben, mint a világ teremtésének, Jézus fogantatásának és halálának napját. De a negyedik század közepéig nem tulajdonítottak ezeknek a számítgatásoknak nagyobb jelentőséget, mint az előbb említett sok más dátumnak. Az előbb említett megfontolások alapján egyszer kiszámították január 6-át is (április 6-a után 9 hónap, amit aztán Jézus halála és fogantatása napjának tekintettek).

Mi ezeket a játszadozásokat büntetlenül feladhatjuk. Ezt bizonyítja, hogy Jézus születése napjának meghatározása kérdésének az egyházban nem volt dogmatikai jelentősége. Alexandriai Kelemen a második század végén kigúnyolja azt, hogy ilyen módon akarják kikövetkeztetni Krisztus születése napját.

2. A január 6-i ünnep

Jézus születésnapja dátumának meghatározásában tehát az első három században nagy egyéni szabadság uralkodott, s ennek következtében hivatalos egyházi közömbösség. Az a tudat, hogy a pontos dátumot nem ismerik, mutatja, hogy Krisztus földön való megjelenése ünnepének meghatározásához nem egy dátum, hanem csakis egy theologiai elv adta meg az első ösztönzést. A további vizsgálat folyamán ki fog derülni, hogy ez az elsődlegesen theológiai gondolat pogány ünnepben gyökerezik-e, vagy keresztyén megfontolásból és szükségből származik, vagy pedig pogány ünnepben gyökerező fogalmakat az egyház azután csak másodlagosan vett tekintetbe a dátum megválasztásánál.

Az első időben a keresztyének nemcsak belenyugodtak abba, hogy nem ismerjük Jézus születésének dátumát, hanem szükségét sem érezték annak, hogy különösebben ünnepeljék Krisztus földre szállását. Krisztus halála és feltámadása sokkal jobban foglalkoztatta az ősegyházat, mint az ő emberré létele. Eleinte minden "Úr napja" (a későbbi vasárnap) az "Úr" Krisztus feltámadásának napja volt. Emellett később egy keresztyén ünnep is volt: a húsvét, Krisztus halálának és feltámadásának emlékére, a közvetlenül eköré kialakult ünnepkörrel. Az őskeresztyénségben az apostolok és mártírok emlékére szentelt ünnepek is az ő halálukra és nem születésnapjukra vonatkoztak. Origenes, a harmadik század elején élt író is kifejezetten tiltakozott a születésnap megünneplésének szokása ellen. Az pogány szokás. A Bibliában csak pogányok és istentelenek ünnepelték születésnapjukat: a fáraó és Heródes.

Mégsem lehetett ennél a magatartásnál megmaradni Krisztus esetében. Krisztus mégiscsak több volt, mint mártír és apostol. Az emberiség Megváltója! Az ő megjelenését a világban mégis elsőrangú üdveseménynek kell felfogni, akkor is, ha döntő üdvözítő tettét halálával vitte végbe. Ilyen különös fénnyel világítja meg Máté és Lukács evangéliuma Jézus születését, János evangéliuma pedig a maga részéről ennek a misztériumnak ad kifejezést. Mihelyt a keresztre feszített és megdicsőült Úrba vetett hitből Krisztus személyére és művére vonatkozó theológiai gondolkodás visszatekintett, az ő emberré lételének egyre inkább a kegyes szemlélet előterébe kellett kerülnie. Különösen a keleti keresztyének gondoltak elmélyülten arra a misztériumra, hogy Isten emberi alakban lépett be ebbe a világba. De különböző lehetőségek voltak arra, hogy ezt az eseményt elképzeljék. Némelyek úgy képzelték, hogy az isteni Krisztus csak a keresztség pillanatában jelent meg a földön az ember Jézusban. Ez az az eretnek felfogás, mely szerint Krisztus, mint isteni lény nem költözhetett teljesen földi exisztenciába, hanem csak ideiglenesen volt az ember Jézussal összekapcsolva, éspedig csak a keresztségtől fogva, amikor Isten szava meghirdette: "Te vagy az én szeretett fiam". A későbbi orthodox egyházi felfogás szerint viszont Isten valóságosan az ember Jézusban jelent meg, és ebben az esetben a születés pillanatában lépett be az isteni Ige a világba. Ezekből a krisztológiai szemléletekből kiindulva értjük meg a keresztyén karácsonyi ünnep eredetét - bár csak gyengén kimutathatóan. Ugyanis Alexandriai Kelementől tudjuk, hogy az alexandriai gnosztikusnak, a második században élt Basilides-nek követői január 10-én vagy január 6-án ünnepelték Krisztus keresztelését. Itt van az első - mindenesetre mostanáig legmesszebbre visszanyúló és indirekt - bizonyíték a karácsony eredetére nézve. Basilides és követői ugyanis eretnek nézeteket vallottak, mely szerint az isteni Krisztus csak Jézus keresztelésekor jelent meg a földön. Erről a megjelenés szóról - görögül: epifania - nevezték Jézus megkeresztelésének ünnepét epifániának. Tehát Basiledes tanítványai január elején ünnepelték Krisztusnak a földi világba lépését. Itt még Jézus születéséről szó sincs. Annak - még eszerint a felfogás szerint - nincs központi jelentősége az üdvösségre nézve. A döntő isteni "epifánia" Basiledes követői számára Jézus keresztelésével esik egybe.

Miért éppen január első napjaiban tartották a keresztelés ünnepét s miért éppen január 6-án? Hiszen az evangéliumokban éppúgy nincs megadva a keresztelés dátuma, mint a születésé. Helyes, ha ebben az összefüggésben rámutatunk arra, hogy a pogányoknak január 6-án Dionysos-ünnepük volt, amely a nappalok meghosszabbodásával állt összefüggésben, s hogy éppen Alexandriában ugyanezen a napon ünnepelték a szűz Korétól származó Aión születését, továbbá, hogy ez a nap Osirisnek szentelt is volt. Sőt állítólag január 6-án éjszaka telt meg a Nílus vize is különös csodaerővel. Így érthető meg az, hogy Basilides tanítványai Krisztus keresztelése ünnepének ezt a napot választották, hogy a pogányokkal szemben hirdessék, a földön megjelent igazi isteni lény Krisztus, Aki hirtelen a Jordánnál belépett a földi világba, amint felhangzott a szó: "Te vagy az én szeretett fiam."

Mi köze mindennek a karácsonyhoz? Basilides tanít- ványainak ez a január 6-án tartott keresztelési ünnepe meghonosodott Kelet hivatalos egyházában, mely bár harcolt az eretnekek ellen, mégis tőlük más egyházi szokásokat is átvett. Láttuk, hogy Krisztus keresztelését eleinte csak Krisztus "megjelenése", az epifánia szemszögéből nézve ünnepelték. Főfogalom ennél az ünnepnél a megjelenés volt. Az egyházban - az eretnekek körét kivéve - Krisztus tulajdonképpeni földi megjelenésének nem a keresztelést, hanem Jézus születését tekintették, egybehangzóan az evangéliumoknak az ő születéséről szóló elbeszéléseivel. Lehet az is, hogy néhány eretnek gnosztikus mind a kettőt, a keresztelést és a születést ünnepelte január 6-án. Különösen a negyedik század elején, a Krisztus istenségéről folytatott viták kapcsán merült fel az az igény, hogy Krisztus megjelenésének az ő születését tekintsék. Mindenesetre határozottan állítjuk, hogy a negyedik század első felében most már az egyház január 6-án epifániát ünnepelt, s ezzel Krisztus születését és keresztelését egymással összekötötte. Az eredeti keresztelési ünnepből semmit le nem vontak, csak hozzáadták a születés ünnepét. Két részre osztható az ünnep lefolyása. Január 5-ről 6-ra virradó éjjel volt Krisztus születésének ünnepe, a január 6-i nap a keresztelési ünnep. Tehát mielőtt Krisztus születését december 25-én ünnepelték, legalábbis Keleten január 5-ről 6-ra virradóan emlékeztettek erre a boldog eseményre.

Van a negyedik század elejéről egy Egyiptomban talált papirusz-lap. Liturgiai formuláról van szó, amely egyházi énekkar számára készült, és azokat a liturgikus részleteket tartalmazza, amelyeket a karnak feleletképpen kellett énekelni a pap igeolvasására. Ezt a lapot nagyon sokat használták; sok kéz nyoma látható rajta. A hátlapján egy másik liturgiai feljegyzésből kiderül, hogy január 5-én és 6-án tartott epifánia ünnepre vonatkozik, melyet a Jordánban való megkeresztelkedés emlékére ünnepeltek. A kezünkben levő liturgiai részlet az ünnepnek éppen arra a felére vonatkozik, melynek Krisztus születése a tárgya. Ez az érdekes papirusz tartalmazza azt a legősibb karácsonyi liturgiát, amiről tudomásunk van, s eszerint még január 5-ről 6-ra virradó éjjel ünnepelték a karácsonyt. A bibliai felolvasásra - Krisztus betlehemi születése, az Egyiptomba menekülés és Názáretbe való visszatérés - az énekkar görög himnusszal válaszol, melynek fordítása:

Bethlehemben született,

Názáretben neveltetett,

Galileában lakott.

Aztán nyilvánvalóan Máté evangéliumából olvasta a pap a keleti bölcsek történetét. Az énekkar ezt felelte:

Fénylő csillag jelét

Láttuk fenn az égen.

Akkor a Lukács evangéliuma második részéből következett a karácsonyi történet felolvasása, mire az énekkar:

A mezőn legeltető pásztorok elámultak,

Énekeltek és térdükre hullottak:

Dicsőség az Atyának. Halleluja!

Dicsőség a Fiúnak és a Szentléleknek.

Halleluja! Halleluja! Halleluja!

Így ünnepelték Keleten január 5-ről 6-ra virradó éjjel Krisztus születését. Eleinte Alexandriában Krisztus születéséhez és kereszteléséhez még más elemek is tartoztak ezen az ókeresztyén epifánia ünnepen. Jézus születésekor történt megjelenésén kívül, keresztelésekor történt megjelenésén kívül, visszaemlékeztek a csodák által való megjelenésére is: a kánai csodára, a víz borrá változtatására (ebbe belejátszhatott a Nílus csodatevő erejébe vetett ősi pogány hiedelem), vagy a kenyérszaporítás csodájára, és mint legfontosabb jelenséget említették mindig a csillagot, amit a keleti bölcsek láttak. Ez az egyetlen, ami számunkra a január 6-i gazdag ókeresztyén epifánia-ünnepből megmaradt: "a három királyok ünnepe".

Szír Efrém negyedik században élt egyházatyától is maradt ránk leírás erről az ünnepről. Azt mondja, hogy ez a január 6-i a keresztyén ünnepek közt a legfenségesebb. Említi, hogy ezen a napon minden házat koszorúkkal díszítettek (talán a mi karácsonyfánknak legősibb előképével van dolgunk). Efrém leírja azt a túláradó örömöt, mely ezen a napon az egész egyházat eltöltötte. Azt mondja: maguk a templomok falai is ujjongani látszanak ezen a napon, s a gyerekek csak örömteli szavakat mondanak. Majd külön is leírja a szép éjszakai ünnepet. Felkiált: "Itt az éj, az az éj, mely a világmindenségnek békét adott! Ki tud ezen az éjszakán aludni, melyen az egész mindenség éber!" Aztán ünneplik Krisztus születését, a pásztorok imádatát és a csillag megjelenését. A következő napot a keleti bölcsek hódolatának és a Krisztus Jordánban való megkeresztelésének szentelik. Egy himnuszban, melyet Efrém maga költött, megpróbálja az epifánia-ünnep különböző elemeit összekapcsolni: A teremtett mindenség ezt hirdeti.

A bölcsek ezt hirdetik.

A csillag ezt hirdeti:

Nézzétek, itt a Király Fia!

A menny megnyílik,

A Jordán vize tajtékzik,

A galamb megjelenik:

Ez az én szeretett Fiam!

Itt látjuk, hogy már milyen szorosan egybetartozónak tekintik Krisztus keresztelését és születését a megjelenés felől nézve.

Különös pompával ünnepelték még sokáig Palesztinában az epifánia-ünnepet. Híres tudósításunk van erről a nemes zarándoknőtől, Aetheriatól, aki 3 évet töltött Palesztinában. Szinte nem talál szavakat az ünnep nagyszerűségének, az óriási embertömegben felhangzó énekek szépségének, leírásához. Elmondja, hogy január 5-ről 6-ra virradó éjjel ünnepi menetben a püspökkel együtt Bethlehembe vonulnak, hogy ott abban a barlangban tartsanak éjszakai istentiszteletet, melyet Jézus születése helyének tartanak. Még napfelkelte előtt indul az egész menet vissza Jeruzsálembe himnuszokat énekelve Krisztus dicsőségére, Aki eljött e világra. Január 6-án hajnali derengésben Jeruzsálembe érkeznek, mennek a Feltámadás-templomba, melyet belül ezernyi gyertya hihetetlen fénye ragyog be. Ott zsoltárokat énekelnek, a pap imádkozik. Akkor néhány órai pihenésre visszavonulnak. Délben újra a feltámadás-templomba mennek. Délben befejeződik az ünnep első része, majd este újabb pompával kezdődik a második rész.

Mindhárom leírásban nagy szerepet játszik a fény, s ezt szimbolikusan is kifejezésre juttatták. Már az Újtestamentum úgy ábrázolja Krisztus megjelenését a világban, mint a világosság belépését a sötétségbe. Lehet, hogy ezzel függ össze, hogy éppen január 6-át választották ünnepnek; már a pogányok is a nappal meghosszabbodását, mint Aión születését ünnepelték. De egyáltalán nem valószínű, hogy innen vették az indíttatást a keresztyén ünnepre. A sötétséget előző, Krisztusban megjelent világosság képe olyan régi, mint maga a keresztyénség, végig követhető az egész Újtestamentumon. A január 5-i és 6-i óegyházi epifánia-ünnep kimerítő ábrázolásával csak az volt a célom, hogy megmutassam: a mi karácsonyi ünnepünknek egész keresztyén gondolat-rendszere már itt jelen van liturgikus formában. Mert nemcsak az a fontos karácsonyról szólva, hogy miért december 25-én üljük ezt az ünnepet. Hogy a január 6-i ünnep - mint epifánia-ünnep - egyidejűleg összekapcsolódott a keleti bölcsek, a keresztelés, a kánai menyegző ünnepével, mit sem változtat azon a tényen, hogy minden keresztyén karácsonyi gondolat, Krisztus földi megjelenésének a kozmikus eseményekkel való összekapcsolása is, ebben az ünnepben már liturgikusan és szimbolikusan kifejeződik, és hogy semmi lényeges új gondolatot nem hoz az, amikor a születés ünnepe különválik az epifánia ünnepétől.

Egészen alárendelt szerepet játszik ennél az ünnepnél az a kérdés, hogy Krisztus tényleg január 6-án született-e. Aligha elmélkedtek azon, hogy vajon az összes esemény, amelyet ezen a napon egyidejűleg ünnepeltek, mind január 6-án ment-e végbe. Döntő a megjelenés-ünnep gondolata volt, nem a dátum. Így keresztülvihető volt a születés-ünnep megtartására egy másik dátum a negyedik század folyamán. Ezzel megérkeztünk a december 25-i ünnephez.

3. A december 25-i ünnep

Mikor, hol és miért merül fel a december 25-i külön születésnapi ünnep? Ezekre a kérdésekre még mindig nem találták meg a tudósok az egyöntetű választ. A legbiztosabb feltételezés szerint ez Rómában 325 és 354 között történt. Valószínűleg az ősi epifánia-ünnep addigra már Keletről Nyugatra, sőt Rómába is eljutott. Ez a föltételezés kézenfekvő, bár nem bizonyítható. Mindenesetre az bizonyos, hogy Rómában 336-ban december 25-én ünnepelték Krisztus születése napját, sőt már előzőleg Nagy Konstantin idejében is. Lehetséges, hogy Rómában eleinte még a régi epifánia-ünnepet továbbra is megülték eredeti formájában akkor is, mikor az új ünnep már kezdett meghonosodni.

Mi volt az alapja annak, hogy december 25-re esett a választás, amikor az epifániától független, külön ünnepet vezettek be Krisztus születése megünneplésére? Elöljáróban megjegyzem, hogy a december 25-i születésdátum kiszámításához nem az a sok más, részben hasonló, alkalmi számítgatás adott indítást, melyekről már szóltunk, hanem talán csak segítette ezt a fejlődést. Sokkal inkább tekintetbe vehető a negyedik század elején a krisztológiai kérdés megfogalmazása, továbbá az a tény, hogy a pogányoknak december 25-e különlegesen fontos ünnepe volt, melyet a Nap-isten tiszteletére tartottak, és az, hogy Nagy Konstantin császár tudatosan törekedett a Nap-kultusz és a Krisztus-kultusz összekapcsolására.

Elsősorban a következőt kell megjegyeznünk: a 325-ös nicaeai zsinaton az egyház kifejezetten elítélte azt a tant, mely szerint Jézus születésekor nem maga Isten lett emberré. Ezzel együtt minden más tant is elutasítottak, azt is, hogy Jézust csak keresztelésekor adoptálta Isten. A római egy- háznak különösen fontos szerepe volt a zsinat döntéseiben. Érthető, hogy ez a vita egyrészt kedvezett annak, hogy általában elterjedjen Krisztus születésének ünnepe - egyelőre a dátum kérdésétől függetlenül -, másrészt azonban annak is kedvezett, hogy teológiailag visszataszítónak találják (a megfogalmazott dogmatikai határozatok következtében) a születés ünnepének a keresztelés ünnepével való összekapcsolását ezen címszó alatt: "megjelenés". Nem azt jelentené-e ez, hogy az orthodoxiát összekapcsolják az eretnekséggel? Így magyarázható teljesen keresztyén theologiai meggondolások alapján az a törekvés, hogy Krisztus születése napjának külön ünnepet szenteljenek, s hogy ott, ahol a régebbi epifánia-ünnepet tartották, ilyen módon a születés ünnepét az epifánia-ünnepetől elválasszák.

Érthető, hogy éppen a római egyház volt azon, hogy a pogány természet-kultusszal szembeállítsa a maga sajátos fény-ünnepét, Krisztus születésének ünnepét, annak a gyermek Jézusnak ünnepét, akit Simeon dicsérő éneke így köszöntött: "fény, világosságul a népeknek". S újra meg újra emlékeztek Mal 3,20-ra: "Fölragyog majd az igazság Napja számotokra", mely Krisztusról szóló jövendölés. Ambrosius, milánói püspök egy prédikációban - melyben kifejezetten a pogány és a keresztyén ünnepet állítja szembe - azt mondja: "Krisztus a mi új napunk!" Augustinus is utal a pogány december 25-i ünnepre, mikor felszólítja a keresztyéneket, hogy ezen a napon ne a Napot imádják, mint a pogányok, hanem Azt, Aki a Napot teremtette. Sőt még Nagy Leó pápa is feddi azoknak tévhitét, akik karácsonykor a Nap születését ünneplik Krisztus születése helyett. Mindenesetre ezek a megnyilvánulások mutatják, hogy amikor Krisztus születésének ünnepét december 25-re helyezték, nem annak a következménye volt, hogy az egyház ne ismerte volna ennek a napnak pogány jelentőségét.

Bizonyosan közrejátszott azonban Nagy Konstantin császárnak a Nap-kultuszt és Krisztus-kultuszt egyesíteni akaró tudatos törekvése is. Ma már bizonyosnak látszik, hogy Konstantin nem annyira keresztyén, hanem inkább tudatos szinkretista volt, vagyis hogy ő a keresztyénség és a pogányság értékes elemeinek szintézisére törekedett. Bár a keresztyénség volt a legjobban pártolt vallás, mert - hála szervezettségének - ez a vallás a birodalmat leginkább egyesíteni tudta. De Konstantin arra is gondolhatott, hogy ebbe az egységes keretbe a vallások sokaságát is belekényszeríthetné. Tudatos pogányság elleni harcáról nem is értesülünk, személy szerint pogányságát nem adta fel halálos ágyán történt megkeresztelkedéséig. Természetesen igyekezett a pogányság megreformálására, aminek lehetővé kellett volna tenni, hogy a pogányságot a keresztyénséghez térítse. Így betiltotta a jóslás gyakorlását, a privát áldozati kultuszt és a durva, erkölcstelen templomi kultuszt. Egész életében szorgalmazta viszont a Nap-kultuszt. Magát két szobron is mint Napistent ábrázoltatta fényözönben, s a talapzatra ezt vésette: "Konstantinnak, a Naphoz hasonlóan tündöklőnek". Biztos, hogy Konstantin ötlete volt - hála a meglevő Krisztus-nap szimbólumának -, hogy a Nap-kultusz a Krisztus-kultusszal egyesüljön.

Ezért vezette be Konstantin 321-ben a keresztyén Úrnapját mint állami heti nyugalom napját is, mert ez a nap egybeesett egy Napistennek szentelt nappal. A második század közepétől kezdve az egykori "Úr-napja" helyett elő- fordul a "Nap-napja" elnevezés. Tehát már itt, jóval előbb összekapcsolódott a keresztyén üdvtörténetnek (nevezetesen Krisztus feltámadásának) gondolata - mert hiszen ez a vasárnap keresztyén értelme - a nap szimbolikával. Ismerve Konstantin szimpátiáját a Nap-kultusz iránt, megértjük azt az erélyes keresztyén intézkedését, amivel a keresztyén vasárnapot állami ünneppé tette, hogy egyúttal szándékának megfelelően a pogány Nap-kultuszt keresztyén formában a keresztyénségbe bevegye.

A vasárnap analógiája, mely éppen Konstantin uralkodása alatt lett hivatalos ünnep, számomra azt teszi valószínűvé, hogy talán még Konstantin idejében, de mindenesetre az ő befolyására tették Krisztus születése ünnepét december 25-re, a nagy Nap-ünnepre. Ahogy a Nap-napjával összekötötték Krisztus feltámadását, úgy most már a december 25-vel az ő születése is összekapcsolódott a Nap-ünneppel. De az olyan figyelmeztetések, mint az Augustinusé vagy Leó Pápáé nyilvánvalóan szükségesek voltak. Mert ez az erősen gyökeret vert pogány ünnep: "a legyőzhetetlen Nap" valójában nem épült le egyszerűen, hanem sok szokásban -melyeket most a Krisztus-ünnepre vittek át - tartotta magát. Így vált el a karácsony egy másik keresztyén ünneptől, a keresztelés ünnepétől, viszont most egy pogány ünnep befolyása alá került. Ez a befolyás elsősorban a karácsonyi szokásokra terjedt ki. Egy szír theologustól tudjuk, hogy a keresztyéneknél is szokás volt ezen a napon tüzet gyújtani. De az a gondolat, hogy Krisztus a világ világossága, Aki a sötétségben fénylik, és hogy eljövetele a világ teremtésével kapcsolatban van, független a december 25-i ünneptől, sőt előzőleg is minden ünneptől függetlenül benne van a keresztyénségben.

4. A december 25-i ünnep elterjedése

Most azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan terjedt el a december 25-i ünnep az egész keresztyénségben Rómából kiindulva a negyedik század második felében. Róma arra törekedett, hogy ennek az epifánia-ünneptől független karácsonyi ünnepnek a keleti egyházban is érvényt szerezzen. Ez pedig nem ment minden nehézség nélkül. Mert egyes keleti egyházak ahhoz ragaszkodtak, hogy Krisztus születésének ünnepét a régi formában, mint epifánia-ünnepet január 5-én és 6-án ünnepeljék továbbra is. Különösen kemény volt az ellenállás Szíriában. Antiochiában 375-től valószínűleg tíz éven át hiába kísérletezett Róma, hogy december 25-t elfogadják. Ez csak a nagy prédikátornak, Chrysostomusnak sikerült. 386 december 20-i híres prédikációjában kérve kéri hallgatóit, hogy jöjjenek el öt nap múlva is, 25-én, és ünnepeljék meg Jézus születését, "mely minden ünnep bölcsője", azt az ünnepet, mely "minden ünnepnél nagyobb tiszteletet és megilletődöttséget vált ki". Mindenki "hagyja ott hajlékát, hogy lássuk jászolban fekvő, bepólyált Urunkat, ezt a megindító és csodás látványt". Fel-hívására nagy tömeg gyűlt össze, Chrysostomus akkor - híres karácsonyi prédikációjában - igyekezett meggyőzni egyházának híveit arról, hogy december 25-én kell ünnepelni Krisztus születését, mert Krisztus tényleg ezen a napon született. Hogy ezt bizonyítsa, nemcsak állítólagos római okmányokra hivatkozik, hanem bonyolult számítgatásokat is alkalmaz - amiknek nincs több értéke, mint az összes többi számítgatásnak. Csak akkor kezdtek súlyt helyezni Jézus születése történelmi dátumának kérdésére, amikor ezt a december 25-i karácsonyt mindenhol elterjeszteni igyekeztek. Eddig a dátum a születési ünnep során mellékes volt. Ékes-szólóan fejezi ki Chrysostomus afölötti örömét, hogy ez a nap, mely Antiochiában csak alig tíz éve vált ismertté, most újra felragyogott "mintha régóta, sok éven át hagyták volna ránk". Chrysostomusnak sikerült egyházában a december 25-i ünnepet diadalra segíteni.

Konstantinápolyba már 379-ben eljutott ez az ünnep Nazianzi Gergellyel, Krisztus istenségének védőjével. Egyiptom továbbra is ellenállt. De különösen Jeruzsálemben tudni sem akartak arról, hogy a régi epifánia-ünnepnek föl kell adnia fő tartalmát egy új ünnep kedvéért. Hiába vetette be Hieronymus egyházatya egész ékesszólását. A jeruzsálemi keresztyének állították, hogy a Szentföldön jobban ismerik a tradíciót, mint a messze Nyugaton lakók. E konfliktus folyamán egyre többet foglalkoztak a megoldhatatlan dátum-kérdéssel, amellyel szemben a régebbi egyház egészséges tartózkodást tanúsított, bár már ők is különös fénnyel ünnepelték Krisztus születését. Ez a tartózkodás ezúttal megváltozott. Egyik fél be akarta bizonyítani, hogy Jézus január 6-án született, a másik fél, hogy december 25-én.

Ma december 25-én ünneplik a karácsonyt a római katholikus és protestáns egyházakon kívül a konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, romániai, ciprusi, görögországi, finnországi (chalcedoni hitvallású) orthodox egyházak, továbbá ezek diaspórái. Ezzel szemben kitartottak január 6. mellett a jeruzsálemi, oroszországi, szerbiai, bulgáriai, grúz, lengyel és csehszlovák (chalcedoni hitvallású) orthodox egyházak, az etiópiai, kopt, szír-jakobita, indiai (nem chalcedoni hit- vallású) orthodox egyházak; viszont az örmény egyház né- hány nappal később, január 18/19-én ünnepel.

5. Történelmi és theologiai következtetések

Összefoglalva mit értünk meg a karácsonyi ünnep eredetének történetéből?

1./ A keresztyének sem január 6-án, sem december 25-én nem ünnepelték és nem ünneplik Krisztus születésének történelmileg bizonyított dátumát. Egyáltalán az első karácsonyi ünnepeken nem egy dátumot ünnepeltek, hanem egy - a keresztyén egyház számára - fontos tényt, ami nem volt naphoz kötve, azt a tényt, hogy Krisztus megjelent a földön.

2./ Nem kívülről jött az indítás Krisztus születésének megünneplésére, hanem az indíték az üdvesemény theológiai jelentőségének keresztyén megfontolásából nőtt ki: Isten Jézus Krisztusban emberré lett, hozzánk, emberekhez alászállt.

Itt természetes felvetődött a keresztyének számára az a kérdés, hogy kell-e - az Újtestamentum értelmében - Krisztus emberré lételének külön ünnepet szentelni, vagy nem azoknak a régieknek volt-e igazuk, akik ilyen ünneplést általában mint keresztyénietlent elutasították. Ezen a ponton meg kell mondani, hogy ennek az ünnepnek a nagypéntekkel és húsvéttal szemben való túlbecsülése nemcsak a keresztyén gyakorlatnak nem felel meg, mely eleinte csak amazokat ismerte el, hanem az őskeresztyén theologiai gondolkodásnak sem. Az Új-testamentum szerint a Krisztus-történet központi eseménye Krisztus halála és feltámadása. Innen kell néznünk emberré lételét és nem fordítva. Ezért az egyházi évnek nem adventtel kellene kezdődni, hanem a húsvéti ünnepkörrel.

Mégis - ennek az alárendeltségnek feltételezésével - teljesen megfelel az Újtestamentum hitének, hogy Krisztus születése egy külön egyházi ünnep tárgya legyen. Máté, Márk és Lukács evangélisták tartották magukat ehhez az eseményhez, amikor ki-ki a maga módján kívánta megvilágítani azt, és ők ebben az esetben csak annak a gyülekezetnek szószólói, amely ezt a hagyományt átörökítette. Mindenekelőtt meg kell azt a himnuszt említeni, melyet Pál Fil 2,6kk-ben idéz, mely Krisztus emberré lételéről szól úgy, hogy elejétől fogva szoros összefüggésben van azzal a megfeszített és megdicsőült Úrral, Aki "szolgai formát vett fel".

A legrégibb Krisztus születési ünnep liturgiai megformálása sajátos keresztyén motívumokat tartalmaz, mint ahogy ezt az epifánia-ünnep életteljes ábrázolásából láttuk. Az a liturgikusan használt, központi gondolat, hogy Jézus mint a világ világossága a sötétségbe jött, s az, hogy megváltó tettét a világ teremtésével hozták összefüggésbe, semmi szín alatt sem a "legyőzhetetlen Nap-isten" december 25-i Mithras-ünnepéből jött, ahogy ezt már előzőleg a január 6-i epifánia-ünneppel kapcsolatban is megállapítottuk. Az sem elsősorban egy pogány napforduló-ünnepből származott, amit január 6-án tartottak, hanem őskeresztyén, újtestamentumi gondolatvilág szilárd része volt. Ahol az Újtestamentumban Krisztus emberré lételéről, s annak értelméről theologiai megfogalmazásban van szó: János evangéliuma prológusában, ott merül fel ez a gondolat: a világosság belépett a sötétségbe; a Jézus földi életében kijelentett isteni "Ige" ugyanaz, mint ami "kezdetben" a világot létre hívta: legyen világosság (lásd még Zsid 1,2-t).

3./ Mégis mindkét esetben a dátum megválasztását (január 6 és december 25) az a tény határozta meg, hogy mind a két nap olyan pogány ünnep volt, melynek gondolati tartalma kapcsolódási pontot kínált a sajátosan keresztyén karácsonyi gondolatokhoz. Konstantin kísérletét: a Nap-kultuszt a Krisztus-kultusszal egyesíteni bizonyos, hogy az Újtestamentum alapján el kell utasítani, mint ahogy minden gnosztikus próbálkozást is, amelynek az a célja, hogy a keresztyénséget általános valláskeveredésbe vonja, s ezzel a központi üzenetétől megfossza. De azért a theologusok számára az a kérdés, hogy vajon nincs-e éppen az Újtestamentum alapján olyan keresztyén értelme az imént felvázolt történelmi fejlődésnek, melynek az lett a vége, hogy Jézus születésének számunkra történelmileg ismeretlen napját egy kozmikus történéssel összefüggő napra helyezték, azon ünnepelték. Az Újtestamentumból itt többet olvashatunk ki, mint szimbolikát, nevezetesen jelét annak a theologiai ténynek, amit az őskeresztyénség hitt és hirdetett: Krisztus, Aki az emberiség Megváltója egyszersmind a teremtett világ Megváltója is; s hogy az üdvtörténet, mely az ő nevéhez kapcsolódik, az egész mindenségre vonatkozik, mint ahogy az ember bűnbeesése magával rántotta az egész teremtett világot a kárhozatba. Az emberiség és a teremtett világ összetartozásából következik, hogy az emberek Megváltója az egész világ Megváltója. Az Újtestamentum egész bizonyságtétele szerint Krisztus, az emberek Megváltója már a teremtésben is mint Közbenjáró részes. A bibliai üdvtörténetre jellemző, hogy történelmi eseményeket kozmikus eseményekkel kapcsol össze. Különösen megmutatkozik ez a teremtés és meg- váltás közti összetartozás a központi eseményben: Krisztus engesztelő halálában. Ez az értelme a Máté evangéliumában leírt sötétségnek és földrengésnek a Megváltó halálakor (Mt 27,45 és 51); Pál a maga módján a Kol 1,20-ban így fejezi ki ezt a "nagypénteki csodát", hogy Isten Krisztusban - a keresztfán kiontott vére által - békességet szerzett nemcsak az emberekkel, hanem földön és mennyben mindennel.

Teljesen ezen az újtestamentumi vonalon van az is, ha Krisztus születésének ünnepét - melyre a nagypéntek felől hull a fényjelszerűen természeti jelenségekkel hozzák összefüggésbe. Így történt ez Máté evangéliumában, ahol a bethlehemi csillagról esik szó a karácsonyi történetben.

Így emlékeztet minket karácsony az újtestamentumi kijelentés krisztocentrikus jellegére, ahol minden, a teremtés is Krisztusra vonatkozik, mert a teremtett világ Benne vár megváltásra (Róm 8,19kk). Az pedig, hogy a "legyőzhetetlen Nap-isten" mégis legyőzetett, bár születésnapját nem törölték el, csak az üdvözítő Jézus Krisztus születésnapjának alárendelték, egyben arra is emlékeztet minket, hogy az Újtestamentumban Istennek a természet világában adott minden kijelentése alá van rendelve a Krisztus szeretetét tettel bizonyító kijelentésnek.

Végül idézek egy részt Ambrosiusnak a már említett karácsonyi prédikációjából, mely ezt a gondolatot juttatja kifejezésre: "Nem teszi rosszul a nép, ha az Úr születésének ezt a szent napját az új napnak nevezi, és szilárdan állítja, hogy ebben a kifejezésben zsidók és pogányok egymásra találnak. Mi ehhez szívesen ragaszkodunk, mert Megváltónk eljövetelével nemcsak az emberiség üdve, de a Nap fénye is megújul.... Mert ha Krisztus szenvedésekor a nap elsötétült, fényesebben kell, hogy világítson Krisztus születésekor, mint bármikor".