„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.”Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:
Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. János 3,16
Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem. Zsoltár 28,7
… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti." Karl Barth
A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...
Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .
E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben, a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal
2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó
„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
- Dr Antal Géza De Ruyter emlékezete.
DE RUYTER MIHÁLY EMLÉKEZETE
Irta: DR. ANTAL GÉZA Püspök
PÁPA FŐISKÓLAI KÖNYVNYOMA 1926
De Ruyter emlékezete.
Az amsterdami Rijksmuseum admirális termében a sok tiszteletreméltó alak között is kitűnik Boll Ferdinánd festő képe, mely előtt a látogató indíttatva érzi magát, hogy néhány perccel tovább időzzön A festmény egy középnagyságú, jól megtermett, erős férfit ábrázol, kinek nyílt, őszinte arca bizonyos parancsoló vonást s rendkívüli szellemi erőt árul el. Homloka széles, arcszíne viruló piros. Átható, barna szemeiből szellemének kiválósága sugárzik. Ez a férfi, De Ruyter Michiel Adriaenson, a holland nemzet egyik legnagyobb dicsősége, minden idők tengeri hőseinek egyik legkiválóbbja, kinek hadvezető képességeinél csak polgári erényei voltak nagyobbak.
De Ruyter 1607 március 24-én reggel 8 órakor született Vlissingenben, mint egy egyszerű csapos gyermeke. Atyjának a maga szűkös jövedelméből tizenkét gyermeket kellett nevelnie, nem csoda tehát, ha gyermekét hamar kenyérkereső pályára adta és pedig kötélverő inasnak. A kötélverőkerék, melyen heti hat stüberért - 60 fillérért a mi pénzünkben - dolgozott, ma is megvan, s Middelburgban nem kisebb kegyelettel őrizik, mint ahogyan őrzik azokat a drágábbnál drágább emléktárgyakat, melyekkel az 1907. évben tartott háromszázados évfordulón a nagy tengeri hős síremlékét elhalmozták.
De Ruyter gyermekkoráról keveset tudunk. Maga csak annyit említ róla, hogy egyetlen egy vágya volt: tengerre menni. Ezt a vágyát nagyon hamar megvalósítva láthatta. Alig múlt 11 éves, már hajósinasnak állott, s ő, ki a szárazföldön semmi foglalkozáshoz nem érzett kedvet, itt oly kiválónak mutatta magát, hogy csakhamar matróz, azután kormányos, majd önálló hajós lett, s mint ilyen kereskedőhajókon bejárta az Atlanti óceán keleti és nyugati partvidékét.
1641-ben szerepel először hadihajón, amennyiben Portugália támogatására küldetett ki Spanyolország ellen. De már a következő évben otthagyja a haditengerészetet, visszatér ismét a kereskedelmi hajózáshoz, s a Lampsen-cégnek szolgálatában áll egész 1652-ig, amikor búcsút akar mondani a tengernek, hogy ezentúl nyugodtan a szárazföldön éljen.
A körülmények összejátszása meghiusította ezt a szándékát, s ő, ki több mint három évtizeden át a kereskedelmi békés hajózás felvirágzása érdekében működött, váratlanul elhiva látta magát, hogy elsőbben, mint Hollandia haditengerészetének vice - kommandőrje, majd mint mindenütt rettegett nevű tengernagya, szolgálja hazája érdekeit.
Az 1651. év ugyanis a súlyos megpróbáltatások kezdő éve volt a holland tengerészetre. Egész odáig Hollandia tengeri hatalma úgyszólván akadálytalanul fejlődhetett. A hét provinciának, mely a spanyol igát csak az imént rázta le, sikerült, dacára a folyton tartó háborúnak, hatalmát az egész föld kerekségére kitejeszteni. Holland hajósok fedeznek fel, s hódítanak meg az anyaország számára új meg új földrészeket. A XVII. század első fele a tengereket holland hajókkal látja szeldeltetni. A föld kerekségének minden akkor ismert részén voltak holland gyarmatok és hajó-állomások, s Grönlandtól Nyugat-Indiáig, onnan Afrika megkerülésével egész Hátsó-Indiáig, sőt azontúl is, az egyes földrészek termékeit holland hajók hozzák hazájukba és Európa egyes országaiba. A XVII. század közepén
11.000 holland kereskedelmi hajó járt a' tengereken, több mint az összes államoknak együttvéve, s Colbert a nagy francia pénzügyminiszter egy évtizeddel később tanúsítja, hogy az 1662-ben tengeren járó 26.000 hajó csak erős küzdelmek árán volt biztosítható. Cromwell, a hatalmas angol kormányzó 1651-ben kiadott hajózási aktájával lehetetlenné akarta tenni, hogy holland hajók szállítsák más égaljak s földrészek termékeit brit földre közül 15.000 holland lobogó alatt járta be az óceánokat.
Ám az 1651. év, mint fentebb is említettük, a megpróbáltatások éveinek kezdete volt a holland tengerészetre nézve, s az eddigi zavartalan fejlődés ettől fogva és példáját csakhamar követték a többi hatalmak is. Ez az intézkedés megsemmisüléssel fenyegette az addig virágzó holland tengeri kereskedelmet, s Hollandiának létérdeke forogván kockán, elkerülhetetlenné lett a küzdelem a kis köztársaság és Anglia, majd utóbb Franciaország között, mely küzdelemben De Ruyternek jutott a legfőbb szerep.
Alig néhány hónappal ugyanis azután, hogy a Lampsen-cégnek búcsút mondva, a tengerészettől visszavonulni akart, kitört a háború Angolországgal, mely háború a holland flotta szaporítását tette szükségessé. De Ruyter hasztalan szabódott; a felszólításnak, hogy az ekként megnövelt flotta vice-kommandőrje legyen, végre is engedni volt kénytelen, s még azon év augusztus. 26-án Plymouth mellett fényesen bebizonyította, hogy a belé helyezett bizalom mennyire jogos volt.
A XVII. század haditengerészete hasonlítatlanul nehezebb feladat elé állította a hajóhad vezetőjét, mint amilyen előtt az napjainkban áll. A gőz, egy lényeges, a vitorlás hajók korszakában úgyszólván döntő elemet eliminált a tengeri harcokból, vagy legalább szorított jóval kisebb mértékre, t. i. az időjárást. A gőz alkalmazása előtt kedvezőtlen szél, vagy éppen szélcsend meghiusította, vagy gátolta a kivitelben a legjobban kieszelt terveket is. Annak tehát, aki e korban sikeres tengeri harcot akart megvívni, a szó szoros értelmében tengerésznek kellett lennie; ismernie kellett mindazokat a jeleket, melyekből a gyakorlott tengerész az idő állandóságára vagy változásaira következtet s ezt az ismeretet a gyors cselekvés szolgálatába kellett állítania, hogy így az az erő, mellyel rendelkezni nem birt, t. i. a vitorlákat dagasztó szél, ne az ellenségnek, hanem saját hajóhadának váljék javára. Ilyen volt De Ruyter, kiről életírója Brandt Gerard azt írja, hogy a„kormányzás mesterségében, s abban, ami ehhez tartozott, oly gyakorlott volt, hogy ismeret és tapasztalat dolgában felülmúlt akárhány kormányost. Éles látása s erős megfigyelése volt; ezáltal megismerte az országok és partok helyzetét, az áramlatok irányát, a kikötőket, homokzátonyokat, szirteket és sekély vizeket, s emlékezetében mindezt megtartotta és naplóiban is feljegyezte. Tudta azt is, még ha kajütjében volt is, pusztán a mozgás hallásából, hogy mily gyorsan halad hajója. Eszessége, mely a legveszélyesebb helyzetekben, s a legnagyobb zavarokban is látható volt, s nagyfokú elővigyázata nyilvánvalóvá lett barát és ellenség előtt abban a hét háborúban, melyben résztvett, s mely alatt 40 összecsapást és 15 nagy tengeri ütközetet harcolt meg, az utóbbiak közül hetet saját fővezérlete alatt".
Tizenöt nagy tengeri ütközet és ezek nagy része a hollandnál számra erősebb angol, sőt az egyesített angol-francia hajóhaddal ! Nemcsak a laikust, hisz ennek csodálata mitsem jelentene, de a szakértő tengerészt is a legmélyebb bámulat fogja el az iránt a tengernagy iránt, ki ezeknek az ütközeteknek legtöbbjében győzött, de még ott is, ahol a győzelem ellenfeléé volt, visszavonulását úgy vezette, hogy szemtanuk : az ütközetben jelen volt franca tengerésztisztek (1666. augusztus 4-5) bizonyították, hogy visszavonulását többre becsülik a győzelemnél, s hogy fejével és szívével oly dolgokat cselekedett, melyek az emberi erőt meghaladják. Gudewill, német író, ki hadtudományi szempontból tanulmányozta De Ruyter flottájának működését, s ki tanulmányait érdekes essayban foglalta össze, így kiált fel:
Volt-e még tengernagy, ki hasonlítana De Ruyterhez ? Ritkán egyesítette a természet egy emberben a legnagyobb szellemi képességeket a legszebb emberi erényekkel úgy, mint ő benne".
Tizenöt nagy tengeri csatája közül legismertebb s kihatásában legnagyszerűbb volt a Kijkduin mellett vívott tengeri ütközet (1673 augusztus 21.), melynek kimenetelétől függött Németalföld szabadsága, vagy megsemmisülése. Az egyesült angol-franca hajóhad közvetlen a holland partok közelében állott arra készen, hogy angol katonákat szállítson a partra, s így támogassa a francia király seregét, mely a szárazföld felől szorongatta a kis szabad köztársaságot. A partraszállás megakadályozása, s ezzel együtt Hollandia végveszedelmének elhárítása csak úgy volt remélhető, ha De Ruyternak sikerül az egyesült angol-francia flottát visszaszorítani. Egyszerű, keresetlen szavakkal kérdi a döntő tengeri ütközet előtt a hatalmas tengernagy legénységét :
„Emberek, az ellenség ott van a partok előtt. Akartok-e a drága hazáért, a régi szabadságért, nőitekért és gyermekeitekért, mint becsületes emberek bármennyi ellenség ellen küzdeni ?" A kérdésre felhangzó lelkes hurra bizonyította, hogy a holland tengerészek De Ruyter vezetése alatt mindenre készek s az ellenség nagy számú hajóival szemben aránylag „maroknyi hajóhad" nem riad vissza semmitől.
A tengeri győzelem a hollandoké lett, s ezzel beállt a döntő fordulat a szárazföldi hadviselés terén is. Hollandia szabad maradt, s mig a győzelmi hír hallatára, melyet a nép ezrei szívszorongva vártak, megszólaltak a harangok, s templomokban és magánházaknál hálafohász emelkedett az Istenhez és megzendült országszerte a CXXXV. zsoltár :„Áldjátok az Úr nevét, akik néki szolgáltok", - maga a győztes tengernagy is vallásos lelkének egész buzgóságával emelte fel szívét hálatelten a Mindenhatóhoz, s igaz puritán hittel Őneki tulajdonítván győzelmét, írja nemesen egyszerű szavakkal a kormánynak: „Hálát adok a mindenható Istennek, hogy nekem és az enyéimnek alkalmat adott arra, hogy tengeri állásunkat megtarthassuk s kikötőinket hazafelé igyekvő hajóink számára szabaddá és biztossá tehessük".
Ezek az élete legdicsőbb napján szíve mélyéből jövő keresetlen szavak jobban mutatják De Ruyter lelkületét és egyéniségét, mint egy-egy önéletrajz lapokra, vagy ívekre terjedő önjellemzése. De Ruyter vallásos volt mindazokkal a tulajdonságokkal, melyek az ember egész lényét átható vallásosságból önként fakadnak. Életírója a már említett Brandt Gerard, a következőkép festi jellemrajzát:
„Vallásos ember volt, kinek legfőbb gyönyörűsége a templom és épületes prédikációk hallgatásában állott. Napjának legnagyobb részét a szentírás olvasásával töltötte, más könyvet ritkán is vett kezébe. Néha órák hosszat ott ült felesége s húga mellett, mig ezek fehérnemű-varrással foglalkoztak, s hangosan felolvasott néhány fejezetet a bibliából, vagy együtt énekelt velük néhány zsoltárt. Vallásossága azonban nem tette türelmetlenné. A keresztyéneknek felekezetekre tagozódását mélyen fájlalta, s a különböző egyházak között békét kívánt. Nem szívesen hallotta, ha azt mondották, hogy egyes keresztyének, vagy éppen, hogy minden ember a keresztyénségen kívül örök kárhozatra van ítélve, mert az ítéletet - úgy tartotta - rá kell bíznunk Istenre és az ő könyörületességére. Éppígy helytelenítette azt is, ha valakit, mint vallásos tévelygőt, kicsúfoltak".
Ha az igaz, mély vallásosság szülte türelmet tanúsította a más vallásúakkal szemben: élete egyéb vonatkozásaiban is éppúgy magán hordja a vallásosság jellegét, mint a mások meggyőződése iránt tanúsított türelemben. Magát soha nem becsülte nagyra, mert érezte az ember kimondhatatlan parányiságát a Mindenhatóval szemben. Brandt írja róla: „Nagy királyok, fejedelmek s egyéb kiváló személyiségek magasztalták tengeri hadjáratai közben tanúsított ügyességét és vitézségét, de ez a nagy ember saját szemében kicsiny volt, s bármily magasztalóan szóltak felőle mások, ő egyformán szerényen s polgáriasan élt és gondolkozott. Nem lehetett rajta a nagyratartás legkisebb jelét sem észrevenni s mindenkit ugyanoly szeretetreméltósággal és közvetlenséggel fogadott, mint akkor, mikor még egyszerű kormányos volt". Mikor Spanyolország egyik tengernagya Montes Sarchio herceg Amsterdamba ment, hol De Ruyter éppen akkor tartózkodott, meg akarta látogatni a hírneves holland tengernagyot. Nagy meglepetésére palota helyett egy egyszerű polgári lakásban találta a nagy admirálist, amely semmiben sem különbözött a szomszéd kereskedők, vagy egyéb polgári foglalkozást űzők lakásaitól.
Amint egyszerű volt lakásában, egyszerű volt viselkedésében is. Nem szégyenelte alacsony származását, sőt szívesen beszélt előkelő személyek előtt is azokról az évekről, melyekkel a maga fényes pályafutását kezdette. A maga tetteivel sohasem dicsekedett, a másokét nem kicsinyelte. Ha győzelmeiről beszélt, a sikert másokra hárította át és saját diadalait inkább kicsinyítette, mint nagyította, úgy hogy az eredmény sokkal fényesebbnek bizonyult, mint amilyennek ő feltüntette.
Természeténél fogva gyűlöletes volt szemében a háború és minden vérontás s éppen azért harcait lehető szelídséggel és békülékeny szívvel folytatta, harag és gyűlölség nélkül. Amennyire lehetséges volt, kímélte a legyőzött ellenséget, s ha a hatalmába kerültek, jó bánással kötelezte le őket. Az akkori idők rossz szokásaitól és bűneitől távol tartotta magát ; nagy ellensége volt az iszákosságnak, s általában minden tobzódásnak. Maga ételben és italban mértékletes volt, nem szerette az udvari ínyencséget, hanem csak az egyszerű polgári s tengerészi ételt. Mikor egy előkelő spanyol vendégéül látta, a drága fogások mellé fel kellett hozatni De Ruyter egyszerű hajós ételét is. Az angol király ama meghívását, hogy néhány hetet az ő udvarában töltsön, éppen ezért, de meg mivel semmi kedve az udvari élethez nem volt, udvariasan visszautasította.
A keresztyéni erényeknek eme harmonikus egysége méltán kelti fel az evangéliumi keresztyének csodálatát széles e világon mindenütt, s ha De Ruyter hazánkkal és egyházunkkal közelebbi viszonyban nem állott volna is, akkor is méltán állíthatnók egyéniségét követendő példányképül. Mennyivel inkább kötelességünk a nagy tengeri hős és puritán keresztyén polgár emlékét felújítani nekünk, magyar evangéliumi keresztyéneknek, kiknek története legszomorúbb korszakát, a magyar protestánsok keserves évtizedét, tette, ha csak futólag is, derűssé, mint a komor vidéket a felhőn áttörő napsugár, mert a gályarabok kiszabadításával újra felélesztette a már-már kétségbeeső szívekben a reményt, hogy ború után derül az ég, post tenebra lux. A magyar protestáns egyház hitvalló vértanúiról való megemlékezésünk közben lehetetlen, hogy meg ne zendüljön szívünk hálaszava, hogy az Úr adott az ő sok szenvedésen keresztül ment gályákon raboskodó szolgáinak szabadítót, s ez a szabadító az a férfiú volt, kinek emlékét most felújítjuk, a híres holland admirális : De Ruyter Mihály.
Nem lehet célom részletesen szólni a pozsonyi vértörvényszék megalakulásáról, eljárásáról és áldozatairól, csak a véget mutatom be, mikor az elitéltek közül 30-an, mint gályarabok a nápolyi vizeken, ketten pedig, mint foglyok, a theatei börtönben raboskodtak, várván óráról órára, napról napra a kínos helyzetből való kiszabadulásukat.
DE RUYTER MIHÁLY EMLÉKEZETE 2. rész
Irta Dr Antal Géza püspök
A Szent Januárius, Szűz Mária, Szent Klára s más e nevezetű gályákon, melyeken a méltatlanul s igazságtalanul elitélt protestáns prédikátorok kettesével voltak összeláncolva, szokatlan és súlyos munkákat voltak kénytelenek teljesíteni. Maga a gálya egy 130-140 lábnyi hosszú és 16-20 lábnyi széles hadihajó, mindkét oldalán 22-26 evezővel, melyeket az evező padon ülő 5-5 egyén hajtott; ezek voltak a gályarabok, s ilyenekül adattak el fejenként 50 darab aranyon azok a magyar protestáns hitvallók, kik evangéliumi vallásukat megtagadni nem voltak hajlandók. Könnyekig megható az a keserű ének, melyet ezeknek ajkaira a sok kín és szenvedés csalt ki. Így búcsúzik Bátorkeszy István a maga, továbbá Séllyey és Komáromy nevében tiszttársaiktól, hallgatóiktól és hozzátartozóiktól, akár csak a koporsóba tett halottat búcsúztatná az övéitől. Avagy nem volt-e igazuk, amikor azt mondták :
Rövid idő mulván amaz nemes harcot
Elvégezzük immár pályafutásunkat,
Nem gyötrik sokáig bágyadt tagjainkat,
Azért renddel kezdjük el búcsúzásunkat" ...
Hiszen a 30 gályarabul eladott prédikátor közül rövid háromnegyed év leforgása alatt hatan elhaltak, s az időelőtti halál leselkedett a többire is, ha kimondhatatlan szenvedéseikből De Ruyter 1676 február 11-én ki nem szabadította volna.
1675-ben Hollandia, mint a spanyol király szövetségese 18 hajóval a Földközi-tengerre küldte De Ruytert. Ez a kiküldetés is jellemző világot vet a hírneves tengernagy egész felfogására és érzületére. De Ruyter kevésnek találta a hajók számát a francia király nagy hajóhadával szemben, mely Du Quesne, egy De Ruyterhez méltó ellenfél, vezetése - alatt Szicília ellen indult. Az ősz admirálist egy amsterdami arisztokrata, az admiralitás tagja, mikor ez aggodalmait felsorolta, e szavakkal akarta megszégyeníteni: „Nem hihetem uram, hogy öreg napjaira félni kezdjen, s bátorsága elhagyja", mire a hős szerényen így válaszolt: „Nem, én nem félek; életemet kevésre becsülöm és szívesen áldozom fel országomért, de csodálom és sajnálom, hogy az urak az ország zászlóját becsülik ily kevésre és kockára merik tenni".
De Ruyter aggodalma nem volt alaptalan. A spanyol hajóhad, melynek öt támogatnia kellett volna, - hisz éppen Spanyolország megsegítésére küldötte ki Hollandia a maga hajóhadát - majdnem mindig későn érkezett, s így a francia túlerővel szemben a hollandusok tisztán saját erejükre voltak utalva. 1676 január 8-án ütközött meg De Ruyter Strombolinál a majdnem kétakkora francia hajóhaddal. Az ütközet eldöntetlen maradt ugyan, de a franciák elvonultak s De Ruyter folytatta útját Nápolyba, hova 1676 február 11-én érkezett. Itt értesült arról, hogy a pozsonyi vértörvényszék áldozatai közül még 24-en életben vannak s a nápolyi gályákon raboskodnak.
A szegény raboskodó protestáns prédikátorok ezalatt kétség s remény közt hánykódtak. Majdnem három hónap előtt ugyanis 1675 december 1-én a holland hajóhad egyik szakasza De Haen János altengernagyalatt a nápolyi kikötőbe vitorlázott. Az altengernagy előtt ismeretes volt az, hogy Nápolyban magyar prédikátorok gályarabosodnak, hiszen Hollandia Bécsben székelő követe, Bruinings, a szövetséges rendek utasítására a rab prédikátorok kiszabadítása érdekében Lipót császárhoz egy emlékiratot nyújtott be s a holland szövetséges rendek De Ruyternek külön is szívére kötötték a szerencsétlen gályarabok megszabadítását. Ezért De Haen altengernagy a jelzett napon saját hajólelkészét, Vireth Egyedet küldte a foglyokhoz, s felhívta őket, hogy az elibük tett 10 kérdésre adjanak határozott feleletet, hogy annál sikeresebben munkálhassa megszabadításukat Isten segedelme és Krisztus kegyelme által.
A kérdések a következők voltak :
1. Fogságotok előtt miért hívtak össze benneteket?
2. A császár parancsára történt-e ez az összehivés, vagy máséra és kiére?
3. Mikor történt ez?
4. Minő bűnténnyel vádoltak benneteket és miért börtönöztek be ?
5. Miként jutottatok az első fogságból e nyomorba, e gályákra ?
6. E büntetésre, vagy másneműre ítélt benneteket a császár ?
7. Eladtak benneteket erre a rabszolgaságra, és milyen áron ?
8. Mi a neve mindegyiknek és mely városban, vagy faluban volt lelkipásztor?
9. Törődnek-e veletek atyafiaitok Magyarországban, vagy tesznek-e valamit a ti megszabadítsátok ügyében ?
10. Mit gondoltok, micsoda eszköz vezet leginkább célhoz avégre, hogy szabadságotokat és elébbi hivatalotokat visszanyerjétek ?
A kérdésekre a rab prédikátorok teljesen kielégítő feleletet adván, az altengernagy Vireth lelkésszel és néhány tisztei a szicíliai alkirályhoz megy, s kéri, hogy a foglyokat bocsássa szabadon. Az alkirály válasza oly kedvező volt, hogy Vireth örömmel eltelve, viszi meg lelkésztársainak a kedvező hirt, s ezek, mint előbb a kapuvári börtönben keseregve énekelték Balassa Bálint „A szerencsének állhatatlan voltáról" irt versének 11-ik versszakát, most örömmel éneklik ugyanannak 17. és 18. versszakait:
„De megszán Istenem
S ennyi sok siralmim
Tudom jómra fordulnak.
Múlnak óhajtásim,
Noha most könnyeim
Szemeimből csordulnak.
Mint nap eső után
így bánatim utan,
Örömim megújulnak.
Véget ér, elhittem;
Az idöben minden
Bánatnak vége szakad.
Nagy erős kösziklák
Idővel romlanak,
Idővel tenger apad.
Így sok inségimnek
Számkivetésemnek
Idővel vége szakad".
Fájdalom, az öröm korai volt. De Haennek gyorsan el kellett vitorláznia, hogy De Ruyterrel egyesülhessen. Ámde a rab prédikátorok reménye nem fogy el. Irnak két, latin levelet De Ruyter tábori lelkészének, Vesthoviusnak. Részben a holland rendek felszólítására, részben Vesthovius buzgólkodására, De Ruyter azonnal ír a nápolyi királynak, mellékeli Németalföld bécsi követének részletes jelentését a foglyok ártatlanságáról, de ír érdekükben a nápolyi holland követnek, s a rab prédikátorok megszabadításán, vagy legalább is tűrhetőbbé tételén oly buzgón fáradozó Weltz Györgynek is.
A nápolyi alkirály siet teljesíteni De Ruyter kérését; a törvényszékkel még egyszer átvizsgáltatja az okmányokat és aztán 1676 január 22-én kimondja az ítéletet, mely szerint: „A jelenleg fogva levő lelkészek és tanárok ártatlanoknak találtatván, minden további késedelem nélkül szabadon bocsátandók". Weltz György azonnal megviszi az örömhírt, mely azonban ezúttal is korainak bizonyult. A szabadítás megint késett s az a hír, hogy a holland hajóhad visszatér hazájába, majdnem minden reményüktől megfosztja őket. Ekkor jelenik meg váratlanul a nápolyi kikötőben De Ruyter egész hajóhadával. Az alkirálytól azonnal a rabok felől tudakozódott, s mikor megtudta, hogy ezek még mindig a gályákon vannak, így szólt:
„Hogyan örülhetnék a megtiszteltetésnek, mely itt osztályrészemül jut, ha az én kedves testvéreim, a prédikátorok, gályapadokon ülnek és úgy kínoztatnak?" E szavakat megindultan, könnyek között mondotta, s a nápolyi alkirály jónak látta` tüstént intézkedni a rab prédikátorok azonnal szabadon bocsátása iránt. A parancsot Vesthovius, Vireth lelkészek, s néhány hollandus tiszt vitték meg a gályákra, honnan a rab prédikátorok még aznap este szabadon bocsáttattak. A meggyötört lelkészek szívéből buzgón szakadt fel, mig csónakon a holland hajókhoz érnek, a zsoltár szava :
„Akik biznak az Úr Istenben
Nagy hiedelemmel,
Azok nem vesznek el
Semminemű veszedelemben.
Mint a Sion hegye, meg állnak,
Nem ingadoznak".
A gályáról megszabadultak 24-en voltak, kikhez csatlakozott még két, a theatei börtönben rabul tartott prédikátor, kik másnap szintén a holland hajókra vitettek, s így összesen 26-an voltak azok, akik De Ruyternek köszönhették megszabadulásukat.
Most, hogy az emlékezet fáklyáját gyújtjuk meg, olvassuk el ennek világánál e 26 hitvalló nevét, mely nevek nemcsak a De Ruyter emlékünnepélyére a magyar református egyház által küldött koszorú ezüst lapjaira, de bizonyára a Bárány könyvébe is be vannak írva :
A 26 megszabadított lelkész örömkönnyekkel szemében megy másnap De Ruyter elébe, „aki mely nagy örömmel örvendezett ezen a szabaduláson, mely nagy szeretetét, ritka kegyességét és emberségét mutatá hozzájuk, kimondani nem lehet". Amikor meglátta ezeket a szegény megkínzott, elrongyolódott férfiakat, ily szókra fakadt: „Sok győzelmet vívtam életemben minden rendű ellenségeim felett, de ez az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam". Míkor Harsányi a többiek nevében is meg akarta köszönni az admirális jóságát, az így szólt: „Nem szükség, uram, hogy a mi jóakaratunkat köszönjed, mi itt éppen csak eszközei voltunk az Istennek ; adjatok hálát az Istennek, szabadságtok szerzőjének". Mire Harsányi így válaszolt : „Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületüket". A további beszélgetés fonalán, amikor De Ruyter arról értesült, hogy a megszabadítottak között reformátusok és evangélikusok vegyesen vannak, így szólt hozzájuk : „Íme láthatjátok, hogy titeket eltipor a közös ellenség és egyformán gonoszul bánik veletek, ha ti egyetértés helyett versengtek egymással". Erre az egyik református lelkész így válaszolt: „Mi a közös keresztet úgy hordoztuk, mint testvérek, sőt mint egy szív és egy lélek. Ami pénzt vagy egyéb segélyt mi reformátusok kaptunk, abból a lutheránusok is kikapták részüket, viszont ami nekiek adatott, abban mi is osztoztunk". Erre De Ruyter így felelt: „Menjetek s igyekezzetek kiki övéinél arra, hogy hazamenvén egyek lehessetek; ennél kedvesebb hálát sohasem nyerhetnék tőletek". Ezután a kiszabadítottakat, kiket ő és Weltz tisztességes ruhával is elláttak, egy angol hajón Velencébe küldte, honnan azok Svájcba, Hollandiába és Németországba vonultak, míg néhány évvel utóbb a Magyarországba való visszajövetelre engedélyt nyertek.
Alistáli K. György
Bátorkeszi István
*Bugány Miklós
Kocsi Csergő Bálint
5 Kálnai Péter
Karasznai Mihály
Köpeczi H. Balázs
Körmendi György
Komáromi István
10*Leporini Miklós
*Nikléczi Boldizsár
*Nikléczi Sámuel
Otrokocsi F. Ferenc
Sajószentpéteri M.
15 Séllyei István
*Steller Tamás
Simoni Péter
Szalóczi Mihály
Szodói B. András
20 Szomódi János
Ujvári János
* Turóczi Végh András
*Zsedényi István
Jablonczai János
25 Ceglédi Péter
Alig két hónappal a magyar gályarabok kiszabadítása után vívta meg De Ruyter a szicíliai tengeren utolsó tengeri csatáját. Április 22-én ütközött meg a sokkalta erősebb francia hajóhaddal. A franciák három órai heves ágyúzás után elvonultak s így a győzelem kétségkívül ellenfeleiké volt. De a győzelmet a hollandusok drágán, De Ruyter életével fizették meg. A harc közepén De Ruytert ágyúgolyó érte s elhordta bal lábának nagy részét, összetörte jobb lábának bokacsontját, úgy, hogy az admirális a kajütje felett fekvő fedélről hét láb mélyen zuhant alá a hajó fedélre, zuhanása közben fején is megsérülve. A seb eleinte nem látszott halálosnak, s csak hat nappal később jelentkezett egyre nagyobb mértékben a láz, mely a nagybeteg erejét emésztette.
Betegségében ugyanazt a vallásos megnyugvást tanúsította, amelyről egész élete tanúskodott. A hajó lelkészének, ki részvétéről szólt hozzá, így felelt: „Ez a silány test nem jelent semmit, ha lelkemet megtartja az Úr. Az én fájdalmam semmi, összehasonlítva azzal a fájdalommal és gyalázattal, melyet a mi Megváltónk ártatlanul szenvedett, hogy bennünket az örökké tartó kínoktól megszabadítson". Egy nappal később, április 29-én, 9 és 10 óra között lehelte ki lelkét.
Nagy gyász és szomorúság töltötte el a hollandus nép szívét, mikor június elején értesült nagy fia haláláról. A holttestet bebalzsamoztál s így indult vissza az admirális hajója abba az országba, melyet egy évvel, előbb elhagyott. Nemcsak a spanyol király, de az ellenséges francia király is tisztelgő ágyúlövéssel fogadta a hajót. December elején ért Hollandiába a hajó, de a szigorú tél fagya miatt nem tudott kikötőbe jutni, s csak március 16-án érkezett a holt tengernagy kilenc hónapnál hosszabb bolyongás után az özvegy lakásába.
1677 március 18-án volt a temetés az amsterdami Nieuwe Kerkben. Négy órába telt, amik a menet végig haladt a főutcákon. Huygens, aki az orániai herceg nevében és képviseletében jelent meg, azt mondja „hogy soha sem látott akkora embertömeget; minden telve volt : az utcák, az ablakok, a háztetők, a fák és a hajók árbocai. Így tették a nép igaz részvéte mellett örök nyugvó helyére azt a férfiút, akiről a történetíró azt mondja:„Ha a kis Németalföld valamikor eltűnnék az önálló népek sorából, mindig lesz két halhatatlan név, mely létezésére emlékeztet: Orániai Vilmos, a nagy hallgató és Michiel Adriaenson De Ruyter.
A Nieuwe Kerkben felállított monumentális síremlék előtt jelent meg 1907. év március 23-án Hollandia szépséges királynője s népének képviselete, hogy lerója kegyeletét a háromszázados születési évfordulón, történelmének ezen nagy alakja iránt.
Megjelentek a külföldi államok hivatalos képviselői, köztük Angolországé is, mely annak emlékét tisztelte meg megjelenésével, kinek ágyúi dörgését, mint Macaulay mondja: „rémülettel hallották a Whitehall csarnokaiban is".
Az elhelyezett koszorúk és egyéb emléktárgyak között az ünnepi tudósítások szerint feltűnt a magyar ref. egyház zsinata által küldött hatalmas ezüst koszorú, mely ezüst babérlevelekből készült aranyszalaggal a babérleveleken fel van vésve a megszabadított 26 gályarab neve. Az aranyszalag csokrán, középen egy XVII: századbeli gálya rajza van kivésve, alatta a megszabadítás napja (1676. február 11.) s utalás Ézsaiás próféta XLV. részének 13. versére („Én támasztom fel őtet igazságban s minden útait én igazgatom, ő építi meg az én városomat és az én foglyaimat elbocsátja jutalom és ajándék nélkül, azt mondja a seregeknek Ura"). A szalag baloldali részén
ez a latin felírás olvasható: „Liberatori memoriae aeternae, qui nostris confessoribus servientibus libertatem reddidit". („Örök emlékül a szabadítónak, ki a mi raboskodó hitvallóinknak szabadságát visszaadta"). A szalag jobb oldalán olvasható az emlékkoszorút -küÍdő református egyház neve (Ecclesia Christi Reformata in Hungaria).
A koszorún kívül a református egyház zsinata még egy emlékiratot is küldött, melyben a történelmi tény felemlítésével meleg kegyelettel adózik a holland nemzet ezen nagy fiának emléke iránt. A koszorú a siremléken marad elhelyezve, az emlékiratot pedig az amsterdami városi levéltárnak adták át megőrzés végett.
A nagy holland tengernagy három hónappal gályarab hitvallóink kiszabadítása után fejezte be dicső életét s most amikor 250 év múlva emlékezetét felújítjuk s egyúttal felújítjuk emlékezetét azoknak is, kiknek sorsával az ő neve elválhatatlanul össze van forrva, úgy érezzük, mintha nemcsak De Ruyter Mihálynak intő szavait hallanók újra, de mintha fülünkbe csendülnének ismét s hitünkhöz való állhatatos ragaszkodásra s azért, ha kell minden áldozat meghozatalára intenének azok a szavak, melyeket a gályarab hitvalló Séllyei István ajkára ad a másik gályarab prédikátor, Bátorkeszi István a maga szomorú búcsúztatójában :
„Nemesek, vitézek, közönséges rendek!
Azt hagyom ti néktek, hogy Istent féljétek,
A megismert hitben erősek legyetek".
Születésének 400. évfordulóján közzé tette, az interneten:
Heidfogel Pál
református lelkész
2007.
Szabolcska Mihály Uram, maradj velünk!
Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?
Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?
Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?
…tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!
Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát.
A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal Oldal tetejére
AJÁNLOM AZ OLDALT
