Dr BUCSAY MIHÁLY 

Az egyházalkotmány kialakulása és mai helyzete a reformáció egyházaiban (1964)

Cikkünkben elsősorban három feltűnő jelenséggel kell foglalkoznunk: a) a fejedelmi egyházkormányzás kialakulása a reformáció talaján; b) a zsinat-presbiteri egyházszervezet térhódítása nemcsak a református, hanem a lutheránus egyházakban is; c) a püspöki tisztség térhódítása a legutóbbi évtized során.

Bár figyelmünk elsősorban a német és a svájci protestáns egyházakra irányul, időnként tágítanunk kell majd ezt a keretet, hogy egy pillantást vethessünk a reformáció egyházainak egész családjára, hiszen a különböző egyházak erősen hatottak egymásra az egyházszervezeti formák területén is. Az ilyen szélesebb körű kitekintések teszik lehetővé, hogy általánosabb megállapításokat tehessünk és azok alapján bizonyos tanulságokat vonhassunk le a magyar református egyház alkotmányára és annak értékelésére nézve is.

a) A fejedelmi egyházkormányzás kialakulása a reformáció talaján

Az egyház életének jó rendje érdekében a reformátoroknak elsősorban a következő kérdéseket és eljárásokat kellett szabályozniok: az istentiszteletek rendje, a lelkipásztorok nevelésének, megvizsgálásának, munkába állításának és szolgálati ellenőrzésének kérdésé, az egyházi vezető szervek megteremtése és a vezető személyek kijelölésének módja, az egyházi fegyelmezés rendtartása, végül olyan teendők is, mint az egyházi szegény- és beteggondozás, az egyházi oktatási intézmények, továbbá a temetők és általában az egyházi vagyon és ügykezelés rendjének a megállapítása. Ebből a felsorolásból csak egy teendő maradt ki, mert nem feltétlenül állandó jellegű. A reformáció korában viszont éppen ez a kérdés meglehetősen középpontban állt és éppen e körül vett sajátos irányt a lutheránus egyházak egyházalkotmányi fejlődése. Ez a terület az egyháznak a tévtanokkal szembeni védelme, az egyház egységének megőrzése, a tévtanok megbélyegzése és a szakadások, meggátlása, vagy elszigetelése. Tévtanon a refomáció korában és a reformáció felől nézve egyaránt érteni kellett a pápás tévelygést, a reformáció egy-egy főágán belül mutatkozó kisebb-nagyobb elhajlásokat, de az erazmista, antitrinitárius vagy anabaptista tanokat is. A védekezés az egyház saját hitének megvallása és az eltérő nézetek elleni polémia irodalmi és szóbeli eszközeivel folyt elsősorban, de amint jelentkezett hatalmi jellegű eszköz is, a reformátorok nem vonakodtak azzal élni. Ezen a ponton vonult be a lutheránus egyházak alkotmányába egy, a további évszázadokra nézve igen jelentős, uralkodóvá vált tényező.

A pápás egyháztól eltérően a reformáció egyházai nem kívánták a felelősséget az egyháznak alárendelni. Éppen a reformáció nyitotta ki az emberek szemét az iránt, hogy a felsőség isteni megbízás és felelősség alapján hordozza a kardot, a fenyítő hatalmat a rend és a békesség megőrzése végett. Ha viszont a felsőség az egyház tagja volt - és a lutheri reformáció területén többnyire ez volt a helyzet - akkor a hívek egyenlő közös felelőssége szerint az is kötelességévé vált, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az egyház egységének megőrzéséért, a tévtanok elfojtásáért.

Ilyen meggondolások alapján fogalmazta meg Melanchthon - teljes egyetértésben Lutherrel a reformátori tanítást a felelősség és az egyház viszonyáról. E tanítás szerint a felsőség mint az egyház tagja „praecipuum membrum ecclesiae", azaz főbenjáró jelentőségű egyháztag, mégpedig azért, mert neki nemcsak a második törvénytábla megtartása a kötelessége, mint általában bármely felsőségnek, hanem a hatalom birtokában az első törvénytábla feletti őrködés is, Melanchthon műszava szerint „custodia utriusque tabulae".

Míg az evangélikus felsőség a második tábla törvényeinek a megtartásában teljesen saját küldetése és felelőssége alapján jár el, addig az első tábla megtartásának tekintetében, ami Isten igaz ismeretét és tisztelése helyes módjának ismeretét illeti, nem több az egyház egy tagjánál és ezekben a kérdésekben köteles a lelkipásztori szolgálat és az egyházi tanítás tisztét betöltő egyháztagok tanácsával élni. A felsőség csak mint olyan egyháztag siet az egyház segítségére, aki segíteni képes olyan szükséghelyzetben, amelyben az egyház nem tud elegendő erővel segíteni önmagán. Tehát ez a fejedelmi segítség a szükséghelyzetre vonatkozik és a fejedelem elöljáró tiszte csak a szükséghelyzetben érvényes, azaz németül csak Notfall-ról és Notbischof-ról lehet szó. Nyilvánvaló, hogy ebben a melanchthon-lutheri koncepcióban még nincsen benne a később német földön uralkodóvá vált egyházalkotmányi rendszer, a fejedelmi egyházkormányzás.

Miért ez a rendszer alakult ki mégis a német lutheránus egyházakban? Minden jel szerint azért, mert a már előadott szükséghez, a tévtanírások elleni hatályos fellépés szükségességéhez hozzájárult még két más körülmény is. Az egyik a felsőség egyházi kegyuraságáról már a középkor folyamán kifejlődött szemlélet és gyakorlat. Amikor a reformáció kikapcsolta az egyház életéből a pápa, az érsekek, a püspökök és az archidiakónusok egyházkormányzói hatalmát, ebbe az üres térbe leghamarább az egyházi kegyúri hatalmának teljessé tételére szomjazó világi felsőség eresztette be a maga gyökereit. A feiedelmeknek az a törekvése, hogy átvegyék a vallás megállapításának hatáskörét és az egyház feletti közvetlen felügyeletet, érte el célját az 1555. évi augsburgi vallásbékének abban az egyelőre ideiglenesen jóváhagyott alapelvében, amely azonban évszázadokon át érvényben maradt és uralta a német protestantizmus egyházkormányzatát szinte egészen 1918-ig a „cujus regi, ejus religio" elvében. Mint láttuk, ez az elv nem a reformátorok lelkében született meg.

A másik tényező, mely elősegítette a fejedelmi egyházkormányzás kialakulását, Luther passzivitása volt az egyházkormányzat terén mutatkozó teendők irányában; lehet, a hit szempontjából közönyös dolognak, adiaphoron-nak tekintette, s csak elszórt és összefüggéstelen lépéseket tett, hogy a pápás egyházkormányzást reformált egyházszervezettel pótolja. Luthernek és teológus munkatársainak ez a passzivitása volt a másik oka és lehetővé tevője, hogy a felsőség szükségét érezze a beavatkozásnak, átvegye a kezdeményezést és magához ragadja az egyházkormányzást. Ez történt meg a fejedelmi egyházkormányzás szerveinek: a vizitátoroknak és superintendenseknek, a generalis superintendenseknek és a consistoriumok tagjainak fejedelmi kinevezésével.

Az 1528-29, évi egyházlátogatások után vált általánossá - noha már az 1525. évi stralsundi rendtartásban is van róla szó - a fejedelmi egyházkormányzás másik szerve, a superintendensi tisztség. (Decan, senor, Probst, Erzpriester, inspector.) Itt az árulkodik e tisztség nem egyházi, hanem fejedelmi eredete felől, hogy a superintendensek területe pontosan megfelelt a politikai közigazgatás körzeteinek: Amtsmannschaft-jainak, és hogy a superintendens az Amtmann-nal együtt volt köteles szemmel tartani és igazgatni a gyülekezeteket és a lelkészeket.

A fejedelmi egyházkormányzás fő szerve, a consistorium, a vizitációs küldöttség állandósulásának tekinthető. Ilyen formában 1539-ben kezdte meg működését Wittenbergben. A vizitációs bizottsághoz hasonlóan a fejedelem által kinevezett teológusokból és jogászokból állt. A consistoriumtól csak nevében különbözött az 1553-ban Württembergben alakult legfőbb fejedelmi egyházigazgatási szerv, a konvent, vagy későbbi elnevezéssel a Synodus, mely a fejedelmi egyháztanács tagjait, a négy generalis superintendenst és a stuttgarti Probstot egyesítette magában a fejedelem udvarmesterének (Landhofmeister) elnöklete alatt.

A generalis superintendensek tisztségét a 16. század. közepétől kezdve szervezték meg, hogy összekötő lépcsőfokot képezzen a consistorium és a superintendensek között és a consistoriumnak ne kelljen a rendes ügyeket annyi superintendenssel végigtárgyalni.

A nem lelkészi elem tisztségen alapuló egyházkormányzati tevékenységére csak felsőbb fokon került sor - fejedelmi megbízás alapján - a nem lelkészi egyének consistoriumi tagsága formájában. Alsó fokon a helyi gyülekezetben az egyházfik működtek adománygyűjtési, pénztárosi, szegény és beteggondozási és hasonló teendőkben. Az egyházfik azonban nem folytak be a helyi gyülekezet kormányzásába, sem a magasabb egyházi szervek munkájába, és nem tudták függetlenebbé tenni a lelkipásztort a világi felsőségtől sem az egyházi fegyelem gyakorlásában, sem az egyház anyagi önállóságának biztosításában. Hiába jelentetett meg Luther 1523-ban egy ilyen című iratot: „Szentírásból való megokolása annak, hogy a keresztyén gyülekezetnek joga és hatalma van minden tanítás megítélésére, lelki tanítók meghívására, beállítására és letételére", az a szervezet (ti. a presbitérium), amely a gyülekezetet és az egyházat a maga lábára állította volna, a lutheri reformáció területén nem született meg. Igaza van S. Grundmann marburgi lutheránus egyházjogásznak, hogy a lutheri reformációnak nem sikerült megtennie azt a lépést, amely szervezetileg a parókia és a gyülekezet közt van.

b) A zsinat-presbiteri egyházszervezet útja a lutheránus egyházak felé.

Nem tanúsítottak a lutherihez hasonló passzivitást a reformált gyülekezet és egyház szervezete kialakításának kérdésében a helvét irány, reformátorai, Zwingli, Oecolampadius, Bucer, Bullinger, főként és elsősorban pedig maga Kálvin. Lutheri területen az egyházfegyelem igazságos gyakorlásának igen nagy akadálya volt, hogy a polgári felsőség a lelkipásztornak egyben egyházi feletteseként érvényesült. Kálvin az egyházi fegyelmezés terén akarta teljesen szabaddá, csakis saját szempontjai által megkötötté tenni az egyház kezét. A város - állami talajon dolgozó Kálvinnak könnyebb dolga volt, mint Luthernek, hiszen a hívek közt nem voltak megtalálhatók azok az óriási társadalmi különbségek, mint a feudális társadalmi rendben tevékenykedő Luther gyülekezeteiben. Mégis Kálvinnak is csak hosszú harcok árán sikerült legalább annyit elérni, hogy egyháztanácsának, a consistoriumnak tagjai, akiket ugyan a városi tanács küldött ki, mint már az egyházi kormányzó szerv tagjai a városi tanács utasításaitól függetlenül járhattak el. Ennyi is elégnek bizonyult, hogy a reformált egyház a maga lábára álljon szervezetileg is, és ennek az önállóságnak csakhamar áldásos nyomai mutatkoztak Genf erkölcsi és kulturális, szociális és gazdasági életében egyaránt.

Ahol az államhatalom üldözte a reformátusokat és így az egyházkormányzatban való részvétele szóba sem jöhetett, ott a gyülekezet kebeléből választott presbiterekből alkották meg a genfi consistórium megfelelőjét, a presbitériumot, benne az egyház saját kormányzó szevét. A gyülekezetek ezeken a területeken megalkották az egyházszervezet gyülekezetközi, átfogóbb, magasabb formációit is, a mi egyházmegyei és egyházkerületi közgyüléseinknek és országos zsinatunknak megfelelő szerveket. A zsinat-presbiteri szervezet ez, amelynek kormányzó szerve a gyülekezetben a presbitérium, az országos egyházban pedig a presbitériumok által kiküldött presbiterekből létesülő zsinat. Az egyháztörténet megmutatta, hogy ez a szakszervezeti forma teljesítőképes és viharálló, sőt bízvást mondhatjuk, hogy az egyházkormányzati formák között a leginkább teljesítőképes. Nem lehet azonban egyszerű szervezeti intézkedéssel, választásokkal, szavazásokkal és ülésezésekkel bárhol működtetni, hanem hitvalló egyháztagok és hitvalló gyülekezetek kellenek hozzá.

A református talajon meg kell még említenünk két másik szervezeti formát is. Az első a pfalzi választófejedelemségben, a Heidelbergi Káté szülőföldjén valósult meg. Itt II. Frigyes országos szinten a lutheránus időszakban kialakult, fejedelmi-consistorális egyházkormányzaton nem változtatott, gyülekezeti szinten azonban megszerveztette a presbitériumokat. Ez a pfalzi - kissé felemás - egyházkormányzat jutott érvényre több más német tartományban, mégpedig főleg ott, ahol a református hitvallást a felsőség fogadtatta el, mint pl. Bemen (1568); Nassau Dillenburg (1577), Siegen, Wittgenstein, Isenburg, Hanau, Solms, Wied (1577-től 86-ig), Tecklenburg és Steinfurt (1588), Anhalt (1596) és Lippe (1605) református egyházaiban.

Végül a református egyházszervezetnek sajátos típusa a XVI. századi magyar református egyházszervezet is. Ez nem állított fel gyülekezeti presbitériumokat, középső és legfelsőbb szinten pedig megtartotta az esperesi és püspöki elnevezést. A tények ismeretében senki sem állíthatja, hogy az a szervezeti forma már kívül esik azon, amit Kálvin az Isten igéje alapján reformált egyház számára még elfogadhatónak volt hajlandó tekinteni. Köztudomás szerint maga Kálvin ajánlotta a lengyeleknek, hogy hagyják meg az érseki és a püspöki elnevezést. Bucer szerint is megmaradhat a püspöki tisztség, csak az a fontos, hogy ezeket a lelkészek válasszák és a választáshoz a gyülekezeteknek módjuk legyen a maguk jóváhagyását megadni vagy megtagadni. Nem a név a fontos, hanem a tartalom, azaz hogy a reformált egyház püspökei ne legyenek egyeduralkodók az egyházban, mint pápista elődeik, hanem legyenek ők a legnagyobb tekintélyű tanácsadók és felügyelők, legyenek ők az egyházkormányzó gyűlések elnökei, és úgy forgolódjanak a lelkipásztorok között, mint a konzulok a szenátorok között. (Kálvinra: Corpus Reformatorum XV. 329; Bucerre: Scripta Anglica, I. 581.) A gyülekezeti presbitérium hiányának elég hamar tudatára ébredték a magyar reformátusok kiválóbbjai, de sok küzdelemnek kellett lezajlani és sok külső körülménynek közrejátszani, amíg a presbitériumokat a 19. század első felében a legtovább vonakodó egyházkerület is mindenütt felállíttatta.

A felsorolt református egyházszervezeti formák közül a zsinat-presbiteri nemcsak a legteljesítőképesebb volt, de mindmáig ez fejtette ki a legnagyobb propagatív kisugárzást is. Legkorábban azok a református egyházak valósították meg, amelyek nem számíthattak állami tárnogatásra, vagy egyenesen üldözések közepette kellett élniük. Így teremtették meg a maguk következetes zsinat - presbiteri szervezetét 1559-ben a francia reformátusok Kálvin döntő irányítása mellett, továbbá a skótok és az angol presbiteriánusok, a némtalföldiek, a német reformátusok közül pedig az alsó-rajnavidéki és kelet-frieslandi református egyházak 1571-ben megtartott emdeni zsinatukon.

A többi német területen gyülekezeti szinten megszervezték a presbitériumokat, de országos egyházi szinten nem tudták kivonni magukat a fejedelmi gyámkodás alól. Így kormányozta a porosz reformátusokat a fejedelmi Kirchendirektórum (1713-tól), vagy a Németországban menedéket talált hugenották gyülekezeteit a fejedelmi Oberconsistórium (1701-től).

Az Újvilágban - azonban, Észak-Amerika telepein, ahol egészen alulról, a gyülekezetre és annak presbitériumára építve kellett az átfogóbb egyházi közösségeket megszervezni, következetes formában érvényesült - a zsinat-presbiteri egyházalkotmány. De nemcsak a reformátusok alkalmazták, hanem az Újvilág lutheránus egyházai is.

Közismert tény, hogy ezek a presbitériumok és zsinatok tanuló iskolái voltak a, népképviseleti-parlamentáris demokrácia rendszerének. A politikai demokrácia azután, mihelyt uralomra jutott, akaratlanul is terjesztője lett a protestáns egyházakban a zsinat-presbiteri rendszernek. Az amerikai lutheránus egyházak példaadásának, de ennélis nagyobb mértékben a politikai demokrácia eszmei és szervezeti hatásának a német lutheránus egyházak sem tudtak sokáig ellenállni. Német protestáns, uniós területen a zsinat-presbiteri forma már elég erőteljesen érvényesült a Raina-Westfáliai Egyház 1835-i rendtartásában. Innen indultak hódító útra a zsinat-presbiteri formák más lutheránus egyházak felé. A presbitériumokat úgyszólván mindenütt megszervezték, ha nem is ezen a néven, hanem mint egyháztanácsokat működtették. De ugyanúgy terjedt lutheránus területen mint szervezeti forma a zsinat is. Közismert, hogy a magyarországi evangélikus egyházban a zsinat-presbiteri forma átvétele elvileg lényegében már 1791-ben megtörtént. A német lutheránus egyházak a 19. század folyamán úgyszólván mindenütt megszervezték zsinatukat, de a consistorium meghagyása mellett.

Ma a német protestáns egyházak kormányzatát négy vezető szerv egymás mellett működése jellemzi: 1. egy kis létszámú legfőbb egyházkormányzó testület (elnevezései: Kirchenleitung, Kirchensenat, Kirchenregierung) 2. a consistorium, 3. a zsinat és 4. a püspök, akit esetleg nem így hívnak, hanem egyházelnöknek. (A Kirchenleitung kb. a mi zsinati tanácsunknak, esetleg az Egyetemes konventnek felel meg, a consistorium pedig nagyjából és egészéből a konventi iroda vezetőjének és fő munkatársainak.)

A Német Evangélikus Egyházba mint csúcsszervbe jelenleg 27 országos egyház tartozik. Érdekes megfigyelésekre van módunk egyházalkotmányi téren, mert ezek közül 12 abban a szervezetben él, amelyet a nagy átalakulás után, 1919 és 1925 között alkotott meg magának, 15 pedig 1945 óta léptetett életbe új egyházalkotmányt. További német specialitás, hogy a Német Evangélikus Egyház keretén belül két nagyobb megszervezett egység bontakozik ki: az egyik az Evangelische Kiche der Unión. (az EKU, 1951-től), a másik pedig a Vereinigte Evangelisch-Lutherische Kirche Deutschlands (a VELKD, 1948 óta). Az előbbi uniós, az utóbbi hitvallásos lutheránus jellegű. Mellettük ott találhatók még a kettő közül egyikhez sem csatlakozott luheránus országos egyházak, továbbá a reformátusok országos egyházai.

Ami a számarányt illeti, a VELKD vezet 6256 gyülekezettel és 6322 lelkésszel. Második az EKU 2829 gyülekezette; és 5160 lelkésszel. Az „el nem kötelezett" lutheránus országos egyházak gyülekezeteinek száma 1353, a lelkészeké 1730; míg német református gyülekezet 187 van 204 lelkész gondozásában.

A német reformátusok egyházalkotmánya a leginkább zsinat-presbiteri jellegű. Működtetnek azonban superintendenseket és országos superintendenseket is, beépítvén e tisztségek viselőit a zsinatok vezetőségébe.

Az uniós típusú egyházak igyekeznek a zsinat jelentőségét hangsúlyozni a consistoriummal szemben. A rajnai és westfáliai, a kurhesseni, a pfalzi, a hessen-nassaui egyházak rendtartásukban kifejezetten a zsinatban jelölik meg a legfelsőbb egyházkormányzó testületet. Általában a zsinat választja a püspököt, illetve az annak megfelelő vezető lelkészi tisztségviselőt (Praeses, egyházelnök), mégpedig a rajnai és a westfáliai, valamint a hessen-nassaui egyázak a reformátusokhoz hasonlóan, meghatározott időtartamra, máshol élethossziglan. Középső szinten is működnek a gyülekezetek képviselőiből alakult zsinatok, úgyszintén superintendensek, esperesek is. Ez utóbbiakat a rajnai és westfáliai egyház, a két Hessen, Baden és Oldenburg egyházai meghatározott számú évre választják, míg a többiek élethossziglan. Az uniós típusú egyházakban a consistorium a rendtartás szerint nem kormányzó, hanem igazgatási szerv.

Viszont a VELKD-et és a lutheri mivoltukat hangsúlyozó egyházakat a püspöki tiszt előtérbe állítása és a zsinat jelentőségének korlátozása jellemzi. A zsinat itt inkább tanácsadó szerv. Egyes ilyen egyházakban a püspök nem is tagja a zsi­natnak. E. Kinder véleménye szerint a zsinat csak

„Resonanzboden"-e annak az egyházi vezetésnek, melynek megtestesülése a püspök. Ugyanennek az értékelésnek felel meg az is, hogy a püspök, illetve a „Kirchenleitung" feloszlathatja a zsirnatot. Ez azonban nem általános.

A most előadottak azt mutatták, hogy a zsinat-presbiteri szervezeti forma a múlttal szemben máris számottevő módon hatott nem csupán az uniós, de a lutheránus egyházak alkotmányára is.

Ha azonban sajátosan református egyházakat veszünk szemügyre, az a meglepetés ér bennünket, hogy ezekben a zsinat-presbiteri rendszert - ahol már egyszer bevezették - nem mindig volt könnyű fenntartani, ahol pedig a múltban - noha a református befolyás korlátlanul érvényesült - nem került sor a bevezetésére, ott máig sem történt meg az.

A Skóciában 1560-ban bevezetett, nagyjából zsinat-presbiteri rendszernek megvoltak a helyi különösségei. A lelkészhiány arra késztette a skótokat, hogy laikus liturgusokkal (readers) pótolják a lelkészeket. A felügyeletre superintendenseket, mégpedig részben laikusokat állítottak be. VI. Jakab király befolyására 1572-ben kénytelenek voltak újból a püspököknek fogadni engedelmességet. Miután A. Melville 1574-ben harcot kezdett ez engedmény ellen, 1592-ben a király és a parlament elismerték a zsinat-presbiteri rendszert. 1610-ben a király újra az anglikán püspöki rendszert vezette be. Laud érsek pedig 1637-ben még az anglikán liturgiát is. A skótok 1638-ban felkeltek a király ellen és a nagy angol forradalom éveiben kiküszöbölték az anglikanizmust. 1662-ben azután megint restaurációs éra következett, maga a parlament szavazta meg a püspöki rendszer visszaállítását. Újabb küzdelmek után csak 1690-ben szilárdult meg a skót államegyház zsinat-presbiteri jellege. De talán érdekes megemlíteni, hogy működik Skóciában egy püspöki rendszerű protestáns egyház is, melynek kb. 55 ezer tagját nem kevesebb mint 7 püspök kormányozza, akik közül felváltva viseli valamelyik a prímási tisztet.

Egészen más okok miatt nem valósult meg teljesen a zsinat-presbiteri egyházszervezet a református svájci kantonok legtöbbjében. Zürichben, Bernben és Schaffhausenben a lelkészeket az állam, a kanton fizeti, a református többségű, vagy paritásos kantonok egyházai többnyire igen szoros függésben vannak a politikai kormányzattól. Csak a genfi és neuenburgi református egyház kivétel a maga függetlenségével. A református kantonok áldozatkész gazdái a református egyházaknak, másfelől nem jó szemmel nézik a függetlenedési törekvéseket.

Míg tehát a zsinat-presbiteri forma egyfelől az egész világon terjed, másfelől éppen olyan területeken mutatkoznak akadályok, amelyek református voltuk miatt a rendszer teljes megvalósítására a legalkalmasabbak lennének.

c) A protestáns püspöki tisztség

Akik a protestáns püspöki tisztség és elnevezés térhódítását - mely az utóbbi évtizedek érdekes jelensége - magyarázni próbálják, az okok egész sorára szoktak hivatkozni. Rámutatnak elsősorban e tisztség újszövetségi eredetére, mely a bibliatanulmányozás megélénkülése folytán szélesebb körökben is tudatossá vált. Hivatkoznak arra is, hogy a mai szekularizált világ átlagembere jobban megérti, hogy mi a püspök, mint azt, hogy mi az egyházelnök, vagy a zsinati elnök. A fiatal egyházak ismerői arra mutatnak rá, hogy a pogány kultúrvallások intézményei és hívei közt nagy kisebbségben élő keresztyének egyházi életében éppúgy jelentkezik a püspöki tisztnek, mint személyes normatív tényezőnek a szükségessége, mint valaha a 2. század hasonló körülmények között harcoló keresztyén egyházában. Ezeket az érveket nem lehet egyszerűen elutasítani. Van bennük sok megszívlelni való.

A püspök elnevezés tényleg igen régi, az apostolok és az apostoli atyák korának egyházában mindenhol megtaláljuk. Mint kölcsönszót vették át azt a szír, latin, kopt, etióp és arab keresztyének. Tehát a görög elnevezés és annak tartalma már korán erősen meggyökerezett. Feladatkörében megtaláljuk a keresztségre jelentkezők vizsgálatát, az oldás és kötés hatalmának nem kizárólagos, de példaadó gyakorlását, ugyanígy a példaadó igehirdetést, a szeretetvendégség és az úrvacsora irányítását. Eleinte a presbiteri testület állított püspököt és e testület mint olyan a püspök fölött állt. A püspök szava mint a testület igen tekintélyes tagjáé jött számításba. A forrásokban a monarchikus jelleg először Ignatius leveleiben áll előttünk, a 2. század legelején. Ignatius a gyülekezet központjának tekintette a püspököt és közvetlen kapcsolatban állónak Istennel és Krisztussal. Az ő szemében a presbiteri testület jogköre a püspökben összpontosult. Az apostoli successio gondolata azonban még nem szerepel. Az „apostolok utóda" még nem a püspök, hanem a zsinatra összegyűlt püspökök együttese. Az „Apostoli Constitutiokban" (3. vagy 4. század) a püspök már az Ószövetség főpapjának újszövetségi megfelelője, míg a presbiterek az ószövetségi papok megfelelői (II. 25.). A püspök a gyülekezetnek ,királya és uralkodója", „földi istene" (II. 26.), monarcha, a klérus fönöke.

A püspökök Nagy Konstantintól megkapták a maguk beosztását a birodalom világi vezetöinek rangsorába, jelvények, öltözet és kiváltságok szempontjából. A nemesek közé számították őket. Előkelő hatású hivatalos öltözetük a római egyházban azóta sem sokat változott. Konstantin a nicaeai zsinaton „a kívülállók püspökének" nevezte magát és ezzel elismerte és támogatta a püspök monarchikus állását az egyházon belül. Gyakorlatilag már Konstantin is támogatta a püspöki hatalmat az állam hatalmával, Theodosius pedig elvileg és törvényesen is. A fővárosok püspökei előbb metropolitákká, majd patriarchákká lettek. Ez a fejlődés formálta a viszonyokat a Német-Római Birodalomban olyan formára, hogy az érsekek a birodalmi hercegek, sőt valódi fejedelmek jogállását tölthették be.

Az egyházi hierarchia kifejlődésében és elvilágiasodásában látták a reformátorok az egyház megromlásának egyik legfőbb okát, és lemetszették a hierarchiát az egyház testéről. A hívek egyetemes papságát és a lelkipásztorok teljes egyenlőségét tanították, de a püspöki címmel nem mindenütt szakítottak. Maga Luther is tett néhány bátortalan és következmények nélkül maradó lépést, hogy a reformált püspöki tisztet bevezesse. 1542-ben Amsdorfot Naumburgban, 1545-ben pedíg Georg von Anhaltot Merseburgban püspökké szentelte. Könyvecskét is írt ilyen címmel: „Az igazi keresztyén püspökszentelés példája" (Exempel einen rechten christlichen Bischof zu Weihen )1542. És bár a Schmalkaldeni Cikkek is elismer ték az evangéliumi püspöki tisztet, a wittenbergi reformáció területén a fejedelem mint „szükség-püspök", valójában azonban mint „summus episcopus", olyan súllyal helyezkedett el az egyházkormányzatban, hogy mellette nem alakulhatott ki reformált értelemben vett püspöki tisztség.

Viszont nem szakítottak e tisztséggel, csak tartalmát tették a reformált egyházfogalomnak megfelelőbbé a skandináv lutheránusok, a cseh és a magyar reformátusok. Itt említhetjük meg az anglikánokat is. Már láttuk, hogy 1918-tól, majd 1933-tól azután a német protestáns egyházak többsége is megteremtette ezt a tisztséget. A folyamatnak az 1933. évben a„Führerprinzip" benyomulása adott lökő erőt. Az 1933, július 17-i egyházalkotmány kreált egy birodalmi püspöki tisztséget is, de sem ez, sem a nácizmus által inspirált egyéb újítások nem voltak hosszú életűek. Ellenben éppen a hitlerizmussal szembeni egyházi ellenállásban egyes püspökök (Meiser, Wurm) olyan hűséggel forgolódtak, hogy személyükkel együtt a püspöki tisztség is tekintélyében megnövekedve került ki a próbákból. Ma már csak az erős református hatásokat kapott német országos egyházak, mint Rheinland-Westfalen és Hessen-Nassau kerülik ezt az elnevezést, noha a tisztséget magát, más néven, de csaknem azonos tartalommal, beállították szervezetükbe ők is. A tisztség tartalma az, hogy a püspök vagy egyházelnök a legfőbb lelki vezető, az országos egyház lelkipásztorainak lelkipásztora, vezető szerepet visz az egyházkormányzó testületben és reprezentálja egyházát az ökumenikus érintkezésben.

A német protestánsoknak a példát nem a római katolikusok, vagy az anglikánok adták, hanem a protestáns egyházcsalád aktív, illetve a 18. században egyenesen új reformációként színre lépő ágai. Elsőnek 1699-től a porosz református uralkodócsalád kezdte adományozni udvari prédikátorának a püspöki címet. 1735-ben Zinzendorf vezette azt be testvéregyházában. Fél évszázaddal később, 1784-ben John Wesley választatott meg két lelkészt az észak-amerikai metodisták superintendenseivé, valamivel későbbi elnevezéssel püsnökeivé. A fiatal egyházakban a püspöki tiszt a rendkívül eredményes metodista misszió munkája nyomán vált népszerűvé, így Japánban, Koreában. Kínában és Dél-Indiában. Indiában nem kevesebb mint négy methodista. püspök működik mind a négy indus.

Feltétlenül figyelmet érdemel még az a tény is, hogy ahol a misszió volt területein a különböző keresztyén felekezetek egyesülést hajtottak végre, az ilyen ifjú egyházban a zsinat-presbiteri típusú alkotórész képviselői hozzájárultak a püspöki tiszt bevezetéséhez. Így történt ez a Fülöp-szigeteken, ahol 1929-ben presbiteriánusok, kongregacionalisták és a testvéregyház tagjai egyesültek, és így a nagy dél-indiai egyesülés folyamán is, ahol 1947-ben presbiteriánusok, kongregacionalisták és reformátusok járultak hozzá a püspöki tiszt bevezetéséhez, miután előbb éppen erről a kérdésről igen színvonalas és nagy teológiai és ökumenikus jelentőségű viták zajlottak le. Már meg lehet kísérelni azt a jövendölést, hogy a most előkészületben levő ceyloni, észak-indiai és nigériai egyesülésekben is szóhoz jut az evangéliumi püspöki tisztség.

A fiatal egyházak és a misszió területén ez eléggé kézenfekvő. A pogány törzsfőnökökkel, a varázslókkal szemben és a szinkretizmus elleni küzdlemben a személyes irányításnak más módon nem,nemigen pótolható jelentősége van. A nagy pogány kultúrvallások talaján, féltékeny és ellenséges vallási és politikai környezetben dolgozó keresztyén egyházi munkásoknak olyan vezetőre és kelkigondozóira van szükségük, akinek kezében minden pillanatban együtt vannak a munka szerteágazó szálai. Túl sűrűn merülnek itt fel a fontos ügyek és azok állandó testületi intézése a kelleténél több időt, erőt és költséget venne igénybe.

Mint az elfajulás elleni küzdelem egyik eszköze lépett egyre jobban. előtérbe a püspöki tisztség meghatározott időtartamhoz kötése. Ez a tisztség csak ott élethossziglan tulajdona viselőjének, ahol azt charizmatikus ordónak tekintik. Viszont ahol szolgálatra kapott egyházi megbízást látnak benne, ott időnként fel kell vetni a kérdést, vajon segíti-e az egyházat Jézus Krisztustói kapott szolgálatának betöltésében a püspöknek tisztségben maradása? A püspökséget mintegy szent magántulajdonnak tekintő pápás egyházban is jelentkeznek ma már felelősségteljes óhajok a kánonjog idevonatkozó cikkeinek megváltoztatására.

A legkönnyebben ez a kérdés a zsinat-presbiteri rendszerű egyházakban, intéződik el azáltal, hogy a zsinat lelkészelnökének megbízása is csak addig tart, míg a zsinaté. Itt azonban az a hátrány jelentkezik, hogy az egyházi adminisztráció állandó vezetője nagyobb befolyásra tesz szert, mint a sűrűn változó zsinati elnök. Olyan, ellentétes tendenciájú jelenségnek lehetünk tehát tanúja, hogy a lippei ref. egyház választ egy Landessuperintendent-et is, aki nem azonos a zsinat elnökével, mégpedig élethossziglan. (Az 1931, febr.. 17-i egyházalkotmány 56: cikke.) Ugyancsak ellentétes tendenciájú jelenség, hogy zsinat-presbiteri egyházak a korábban gyakorolt rövidebb időtartam helyett, hosszabbat vezettek be. Míg Északnyugat-németország és Lippe 1922-ben, ill. 1931-ben életbe lépett ref. egyházalkotmányai szerint ez csak 6, illetve 4 év, addig Westfalen és Rheinland egyházai 1953-ban, ill. 1952-ben már egyaránt 8 esztendőben szabták meg a praeses szolgálatának tartamát, de kimondották azt is, hogy újraválasztható. (Az illető egyházak rendtartásának 141;1, ill.. 197/2 cikke.)

A lutheránus hagyományok által erősebben befolyásolt egyházak (Lübeck, Pommern, Provinz Sachsen, Lant Sachsen, Schlesien, Thüringen stb. püspöküket élethossziglan választják, de a püspök lemondhat, vagy visszahívható. Mint tendencia, mégis az állapítható meg a lutheránus egyházakban is, hogy a püspököt meghatározott időre válasszák. Ennek sokatmondó bizonyítékát abban láthatjuk, hogy a VELDK-et vezető püspöknek szolgálati idejét 8 évben szabták meg. (Az 1954. okt. 15-én kelt törvény, 5/2 §).

Az eddig említett kettőn kívül, ti. a zsinat-presbiteri szervezeten és a püspöki tiszt felújításán kívül legyen szabad röviden megemlékezni még további néhány olyan tendenciáról is, amelyek a német protestánsok egyházszervezeti törekvéseiben újabban jelentkeznek.

Az egyik az az elv, hogy az egyházszervezet nem valami alapszabályzat, amely attól függetlenül értékes, hogy milyen tartalmú együttműködést szabályoz. Ez a felismerés jutott tételszerű kifejezésre a Barmeni Hitvallásnak abban a mondatában, hogy „az egyház külső rendje nem választható el az egyház hitvallásától". E tétel szerint nem tekinthető intakt egyháznak az, amelynek külső rendje simán funkcionál ugyan, de nem a hitvallásban megszabott irányban tevékenykedik.

Egy másik, egyre inkább előtérbe kerülő törekvés az, hogy az egyházalkotmány biztosítson a nemlelkészi elem számára az eddiginél nagyobb tevékenységi területet és felelősséget. Ebbe az őszszefüggésbe tartozik a gyülekezetek nőtagjainak egyenjogúsítása a passzív választójog tekintetébe is. Legmesszebb menő következményekig ez a törekvés a Berlin-Brandenburg-i egyház 1949. évi rendtartásában kapott hangot: „Minden gyülekezeti tagnak az az elkötelezése, hogy lelki ajándékainak, erőinek és lehetőségeinek mértéke szerint bizonyságot tegyen az evangélium kegyelmi ajándékáról, nagy szükség idején abban kell hogy megmutatkozzék, hogy a nem ordinált egyháztagok átveszik az evangélium nyilvános hirdetésének és a szentségek kiszolgáltatásának szolgálatát." (Grundsatze über Amt und Gemeinde, 4.)

Végül talán említést érdemel az újabb német egyházi rendtartásokból az is, hogy a magasabb egyházi testületek létrehozásának és működési rendjének motiválásánál első helyen nem az alsóbbak ellenőrzése szerepel, mint a múltban, hanem az alsóbb fokú testületek összefogása egymás kölcsönös megsegítésére és a közös szolgálatra (pl. Hessen-Nassau, 19. §). Az a magyarországi református egyházban már megvalósult rend, hogy a misszíó és a diakónia szervei beleépültek az országos egyház szervezeti egységébe, a német protestáns egyházakban egyelőre még sokak által kifejezett, de meg nem valósult kívánság.

A szélesebb körű tájékozódás után nem tűnik időszerütlennek és tökéletlennek magyar református egyházalkotmányunk még a régebbi testületi-klerikális alakjában sem, még kevésbé az újabb paritásos és zsinat-presbiteri formájában. Hiszen megtalhatók benne az alkotmányos biztosítékok ahhoz, hogy a püspöki tiszt újszövetségi tartalmú legyen és ne fajuljon el egy ember uralmává Jézus Krisztus egyházában. Ilyen ellensúlyoknak tekinthetők a kettős elnökség magyar specialitása, továbbá az egész zsinat-presbiteri szervezet, mely a presbiteriumokra épülő testületi kormányzást írja elő minden fokon. Fontos ellensúlynak tekinthető hitvallásaink érvényessége is, továbbá az igetanulmányozás, az igehirdetés, a teológiai munka folyamatossága, az ilyen forrásokból újra és újra tisztuló egyházi közvélemény, amint közlekedő edény módjára kapcsolatban áll a testvér református egyházak teológiai munkásságával és közvéleményével.

A „seper reformári" parancsa persze az egyházszervezetre is vonatkozik - ezen az úton halad új zsinatunk is -, mert szüntelenül törekednünk kell, hogy egyházalkotmányunkat a múltban lerakott jó alapokkal való folytonosságban tovább javítsuk és korszerűsítsük. S emellett mindig időszerű feladatunk az, hogy nekünk, a reformációban megtisztított egyházi berendezkedés örököseinek meg kell újulnunk bűnbánatban, hitbizonyosságban, tanulékonyságban és hálaadó szolgálatban.  dr. Bucsay Mihály Református Egyház 1964 (196-201) XVI.sz