Dr Bucsay Mihály

Az egzisztencializmus előzményei és jelesebb képviselői.

(Református Egyház 1965)

Az utóbbi években több egzisztencialista könyv, színdarab és film jutott el hozzánk. Budapesten műsoron van Sartre francia egzisztencialista író két műve is: Az ördög és a jó Isten és az Altona foglyai. Helyesnek látszik, ha olvasóinkat tájékoztatjuk arról, hogy miként alakult ki ez a filozófiai irány, mi a mondanivalója, veszélyes egyoldalúsága és kik a legjelesebb képviselői.

Ez a ma olyan divatos és gyakori filozófiai irányzat olyan meggyőződést és életvitelt fejez ki, hogy az emberi élet értelme és célja teljesen bizonytalan. Hogyan jutottunk el idáig? "

A keresztyén erkölcs nagyszerű győzelemmel kezdte pályáját. A görög-római társadalom erkölcsét győzte le, az egyénnek egy eladdig ismeretlen lendületű kultuszát. Eszerint az élet verseny ,,melynek célja a többi halandó fölé emelkedni, a félistenek, Heraklesek és Orfeusok társaságába. Roppant dinamikus erkölcs ez, de lendítője az önzés. Árnyékában rabszolgák komor csapata vánszorog. Mottója: „Jaj a legyőzötteknek!"

Ezt az erkölcsöt győzték le Jézus Krisztus és egyszerű tanítványai. A keresztyén hit is nagyra értékeli az egyént és annak szakad kibontakozását. Csak egy valamit helyez fölébe: a szeretetet. Az egyén szeretetből és szeretetre van teremtve és megváltva. Csak a szeretet van önmagáért, mert az Isten szeretet. Ez a hit az antik világ hanyatlásának és a népvándorlás korának borzalmai ellenére telve volt reménységgel. Hitvallók és szerzetesek, jámbor uralkodók és pogányok közt térítő apostolok látták így életük célját.

" A görög-római világ az etikák virágkora, mert az emberek keresték, hogy miként lehet önzésre etikát építeni. Tudományuk, a bölcselet, végül szinte teljes egészében etikává lett. Ezen etikák helyére azután a keresztyén teológia került, amely nemzedékek munkájának gyümölcseként a kor ismereteinek színvonalán álló, hiánytalanul záródó világnézetté épült ki. Mint az égbolt a csillagokat, úgy fogta össze ebben a világnézetben Isten szeretet-akaratának központi hittétele a pogány vallási és bölcseleti rendszerekben ellentétesnek bizonyult végső igazodási pontokat: egyén és közösség, anyag és .szellem, szabadság és kötelesség, élmény és szolgálat, harmonikus kerek egészbe. A befejezettség színében csillogó keresztyén teológiai világnézet biztosította a keresztyén népek számára több mint ezer éven át a gyermekkor otthonos levegőjét, derűs biztonságát.

Nem azért, mintha mindenkinek személyes ethoszává vált volna az Isten- és emberszeretet. Ki tudja, vajon magasabb volt-e a hívő keresztyének arányszáma a lágymelegekhez, vagy teljesen hitetlenekhez viszonyítva a mainál? Hanem azért, mert a keresztyén erkölcs tekintélyerkölcs volt, az egész társadalom és - megfelelő távolságban - az állam erkölcse is. Nemcsak a hívőkre volt kötelező, hanem mindenkire. A törvény is, de a közvélemény is kikövetelte, megsértését megtorolta, átlagon felüli teljesítését pedig a jutalmak változatos és átfogó, a szentség glóriájáig érő rendszerével jutalmazta. Még leginkább az elvilágiasodott egyházi vezetés került szembe ezzel az ethosszal, amikor hadat viselt a világhatalomért, cselszövésekkel operált és ellenfeleit egyházi átokkal távolította el útjából és a keresztyének közösségéből. Az ilyesminek azonban megvolt a következménye szinte minden esetben. A bűnbe merült látható egyházzal szemben egész csoportok fellebbeztek az evangéliumhoz és csendes másképp csinálással, sokszor azonban karddal a kézben próbálták helyreállítani a szeretet rendjét.

A reformáció ezt a gazdag egészet annak lényegére redukálva még egyszer újra tudatosította. A keresztyénség jelentős része még egyszer magához ölelte a megtisztult keresztyén világfelfogást - kiszabadítva.

Mert ezután a keresztyén egyház legfőbb tanítói tekintélyének és ezzel a keresztyén erkölcsnek egyre gyorsabb hanyatlása következett. A nagy francia forradalom idején első ízben maga az államhatalom is tüntetően kiszakította magát ebből a kötelékből. Mi okozta ezt a változást?

Kisebb részben az is, hogy a reformáció nem ért el átütő sikert. A két versengő fél versenyben maradt és egyik rontotta a másiknak, mindkettő pedig a keresztyén világnézetnek a hitelét. Az igazi megrázkódtatás azonban a nagy földrajzi és tudományos felfedezések és a nyomukban járó mámoros új életérzés, új ember központú reménység felől jött. A felfedezésekből azt a tanulságot szűrték le, hogy régi szent szövegek fürkészésénél többre visz az ész és a bátorság szövetkezése. Új tekintély magasodott fel: a semmi előtt meg nem torpanó észkritika, az anyagi világot ostromló módszeres kutatás. Az újfajta tájékozódásnak meglepően sok gyakorlati haszna is jelentkezett a termelés, az egészségügy és az egész civilizáció területén. Az ember kezdte magát úrnak érezni a természetben, magabiztosnak a, földön. A változásnak volt osztálykapcsolata is. Az új erőkkel, az ésszel, a módszeres tapasztalással, az intézményeket reformáló merészséggel a polgárosztály érezte magát szövetségben, míg a régi rend haszonélvezői többé-kevésbé a hivatalos egyházakkal voltak összefonódva. így a haladást sürgető csoportok nyűgnek kezdték érezni a keresztyén világnézetet, ellenségnek az azt védelmező egyházat és új tekintélyként emelték fel annak helyére az újkor immanens tudományát.

A keresztyén világnézet kerekdedsége, befejezettsége azonban alaposan elkényeztette az embereket. Eleinte az egyház tekintélyétől független, tudományos világképtől is elvárták, hogy ugyanilyen befejezett legyen. Ez azonban sehogysem akart sikerülni. Descartes rendszerében gyermeteg darabosággal esett szét az anyag és a szellem. Spinozának, az egységet sikerült ugyan megmenteni, de világképében nem volt hely a küzdelem számára, nem maradt az egyénnek szabad tere. Leibniz monádjai szabadok voltak ugyan, de nem volt közöttük kapcsolat, nem volt társadalmuk. Az újkori polgárság megittasult emberközpontú életérzésének talán Kant a legtudósabb filozófiai kifejezője. Persze ő is polgár és a szellem fölényét igyekszik igazolni az anyag fölött, közvetve ezzel a szellemi munka értékesebb voltát a fizikai munka fölött. Rendszerének summája az, hogy mind a természetnek, mind az erkölcsi világnak az ember a törvényadója, ha nem is a konkrét egyén, hanem a „transzcendentális alany". Filozófiájában azonban rosszul rejtegetett, félelmes kérdőjelként mered elénk a gondolat közömbös valóság, a „Ding an sich". Ezt a fogyatkozást is sikerült az ügyes Hegelnek kiküszöbölni. Hegel rendszerét tekinthetjük az újkori idealizmus legérettebb termékének. Hegel minden problémát fel tud oldani a világtörténet grandiózus látomásában. Természet és öntudat, létező és eszme egyaránt a szellem dialektikus kibontakozásának egy-egy állomása.

Érdekes, hogy az idealista világnézet pontosan azt követőleg került olyan válságba, amelyet teljesen többé nem is tudott kiheverni, amikor végre kerek és egy pillanatig az egész tudós világot lenyűgöző világ magyarázatot érlelt ki. Megbukott, mert ennek az eredménynek az eléréséhez túlfeszítette magát és láthatóvá lettek megalapozásának hiányai. Már Kant rendszerének sarkpontja, a „transzcendentális alany" is élesebb szemű megfigyelőknek joggal tűnt ködösnek és kiagyaltnak. Még több joggal lehetett minősíteni afféle „bűvös lámpának", „Mädchen für alles"-nek Hegel „Geist"-jét, hiszen egyszer a természetet, másszor az egyént, egyszer a logikai normát, másszor az abszolútumot helyettesítette.

Az ő grandiózus rendszere lett a botránkozásnak ama kövévé, amelyen összetört az újkori polgári filozófiának az az igénye, hogy a teológiától független idealista világnézettel pótolja a keresztyén világnézetet.

Megbukott ez a kísérlet azért is, mert már bontogatta szárnyát az a munkásosztály, amely nem volt érdekelve semmilyen idealista világnézet sikerében, mert az csak ellenfelének, a polgárságnak társadalmi súlyát gyarapíthatta.

De ha a világnézeti sarkpontokat, amelyeket Hegeli, az Újkor embere is feltétlenül együtt akart tartani, nem sikerült is tudományos rendszerbe összefogni, a világnézet igényét nem adták fel. Mostmár az egyes sarkpontok külön-külön kezdenek szolgálni szélsőséges, egyoldalú ideológiák egyetlen pilléreként. A polgárság részéről azok az elemek kerültek előtérbe, amelyeket Hegel még nem használt fel. Hegel az ésszerűnek juttatta a főszerepet, a Hegel utáni polgári filozófiák viszont az irracionalizmus jegyében fogantak. Hegelt általános és közösségi mozzanatok érdekelték leginkább, Kierkegaard tehát az emberi egyénnek, az egzisztenciának biztosított központi helyet. Hegel, szemüvegét rózsaszín üvegből öntötték, Schopenhauer te­hát szinte telhetetlen annak bizonyításában, hogy a létezés szenvedés, mert nincs semmi ésszerű oka és értelme, hanem egyetlen oka a vak akarat. Minden egyéb merő látszat. A gazdag, éppúgy szenved emiatt, mint a szegény. A különbség kettőjük közt elhanyagolható, relatív. Amit az ember bajbajutott társáért tehet, nem több, mint a szánalom.. Az igazán felvilágosult ember - tanítja Schopenhauer - másban nem lel vigasztalást, mint abban a művészetben, amelyben a valóság annak tűnik fel, ami valójában is, látszatnak, érdek- és felelősségmentes játéknak. Nem kétséges, hogy a jómódú és művelt ízlésű nagypolgár hangja szól itt hozzánk, aki szabadulni akar a megkötöttségtől, ami abból következnék, hogy körülötte sokan ín­ségben és lelki vezetés nélkül, élnek, talán éppen azok, akiknek munkájából a vagyona származik és akikkel meg kellene osztania vagyonát és műveltségét.

A kétkezi dolgozókkal viszont Marx vállalt szolidaritást. Hatalmas tanulmányokban és izzó felhívásokban tárta a Hegel utáni nemzedék elé, hogy a történelem menetében a jövő formálásában alapvető szerepe nem az eszméknek, hanem a munkának, az iparnak, a gazdálkodásnak van, valamint azoknak a tömegeknek; amelyek az anyagi termelést végzik.
Maga a szaktudományi kutatás, mely a XIX. szd. második felében hatalmas méretekben bontakozott ki, úgy kezelte a filozófiai világnézet kísérleteit, mint a perpetum mobile problémáját; nem hitt az ilyen irányú fáradozás értelmében. Az újkori filozófia helyére, mely kiszorította a teológiát, egy időre a pozitivizmus lépett, a tények regisztrálásában és szaktanulmányokban elmerülő munka, amely bevallja, hogy sem nem képes rá, de nem is tekinti feladatának, hogy átpillantását adja az egésznek.

Közben nagy sikerrel folyt tovább a teológiai világnézet tudományos és társadalmi tekintélyének a megsemmisítése. Voltak, akik öntudatosan ebben az irányban tevékenykedtek, de az eredmény nélkülük is bekövetkezett volna. A keresztyén világnézet a döntő csapásokat azoktól kapta, akiknek nem állt szándékában bántani. Helmholtz bevezette az energia megmaradásának elvét (1847) és a természettudomány világképe ezzel bezáródott természeten kívüli behatások előtt. „A fajok eredetében" (1859) Darwin az életjelenségek immanens magyarázatára adott magával ragadó példát. Az osztályharc,marxi elmélete a történelmi és társadalmi változások és mozgások immanens magyarázatának nyitott utat. A vallástörténeti kutatás eredményei magukkal hozták annak a belátását, hogy a Biblia könyvei és személyiségei is bele vannak ágyazva a vallástörténeti fejlődésbe. A lélektan a többi lelki jelenség közé, az életvitel egészébe helyezte a vallást is. Egyelőre még nagy feltűnést keltett, később azonbán már a vallástudományi kutatók többségének nézetét fejezte ki Feuerbach szellemeskedő fogalmazása: Teremté az ember az Istent az ő képére, az ember képére teremtő őt." A csillagászok előtt kitárulkozott a kozmosz és a földgolyó nem volt nagyobb abban, mint hozzá viszonyítva egy porszem. Kezdett erőre kapni a társadalomtudomány is és rámutatott az. egyházak és az egyházi tanítások függő helyzetére hatalmi rendszerektől és egyéb társadalmat formáló immanens tényezőktől. Sem itt, sem ott nem maradt hely a világban a teológiai vilagnézet által igényelt emberfeletti és transzcendens számára. A teológiai világnézet védekező mozdulatai minden egyébnek voltak mondhatók, csak sikeresnek nem.

Hogyan alakult a világnézet kérdésének ilyen ingadozásai között, a keresztyén világnézet hitelvesztése mellett az erkölcs? Az erkölcs hagyományőrzőbb, mint a világnézet, de végül követi ennek változását. A felvilágosodás a nagypolgárságot, a francia forradalom a középső és alsóbb rétegeket is, a XIX. szd. pedig az ipari munkásságot és a parasztság mozgékonyabb egyedeit függetlenítette az egyház tanító tekintélyétől. A folyamat ma is tart. Ezek a tömegek előbb a keresztyén világnézet hatósugara alól léptek ki, majd a keresztyén erkölcs is kérdésessé vált számukra.

Tekintélyi erkölcs hiányát a társadalom hovatovább keservesen érzi, ezért a régit valahogy pótolni kell. A tekintélyi erkölcs világnézeti alapokra támaszkodik, viszont látjuk, hogy a XIX. szd. vagy nem adott világnézetet (pozitivizmus), vagy egymással feleselő, magukat azonban egyaránt tartani tudó világnézeteket adott. Elmondhatjuk, hogy a Hegel utáni filozófiai kísérletek legtöbbje a megalapozás nélkül maradt erkölcs megalapozása céljából, az ilyen irányú hiány pótlására keletkezett. Legtöbbjük elsősorban nem tudományos világkép, hanem leplezett etika. Bennük a keresztyén erkölcs széttört darabjai külön-külön igyekeznek az egész pályát betölteni. Külön ethoszt alakít most magának a birtokon belüli polgárság és a birtokon kívüli proletariátus is. "A polgárság ethosza az egyén jogának, az élmény jogának, a szabadosságig fajuló szabadságnak a pillérére épült, a másik középpontjában viszont a közösség, a szolidaritás, a felelősség, a mindenkit szolgáló rend áll. Ebben a helyzetben lépett fel Nietzsche.

Nietzsche (1844 -1900)

A keresztyén erkölcsben túlsúlyban van a szolidaritás. A XIX. szd. társadalmi fejlődése is ugyanezzel a követeléssel zörgetett egyre hangosabban a gazdasági liberalizmus kapuján. Nem véletlen, hogy azok az új erkölcs-próféták, akik ezzel a követeléssel szembeszegültek, az egyéniség gátlástalan érvényesülésének félszeg erkölcsét hirdették meg. A végiggondolás merészségében és a történeti hatásban egyaránt kimagaslik köztük Nietzsche.

Irracionalista. Az egyetlen szuverén létező és törvényadó szerinte a természet, amely „örökmagateremtés" és „örök maga megsemmisítés", „örök visszatérés". Ebben az értelmetlenségben van létének értelme. A lét értelmetlen. A vallás, a filozófia, a morál értelemadási kísérletei hamis objektivációk, az értelmetlenség súlyával megbirkózni nem tudó, előle gyáván menekülő hamis emberi magatartás kísérletei. „Az ember egy tigris hátán fekszik és álmodik" - írja -. „Hagyd álmodni!" - mondja a művészet. „Ébreszd fel!" - szól a filozófia. (Pathos ser Wahrheit). A filozófia feladata Nietzsche szerint az, hogy az embert odakényszerítse a valóság reménytelensége és értelmetlensége elé. A kritikában a legfőbb értékek elvesztik értéküket. Nem marad semmilyen cél. Nincs felelet a kérdésre: „Miért?" A nietzschei bírálat tüzében elveszti hitelét a keresztyén világnézet, de ugyanúgy a szekularizált világnézetek és morálok is. Ennek belátása a nihilizmus első fele. A második lépés már á felülemelkedés útja. Nietzsche szerint éppen a lét értelmetlenségének a belátása teszi szabaddá az embert mindenfajta társas gátlástól, moráltól és vallástól. Az ilyen felszabadult nihilista az "Übermensch". Ez maga hordozza el a nihil sorsszerűségét a tömeg helyett. Teljesen szuverénül, „a semmiből", maga tűz ki új célt és ezzel a tömeg életének értelmet ad. Ezt az átváltást az Übermensch létfokozatára még ilyen körülírásokkal fejezi ki: „Stunde ser Entscheidung", „grossen Mittag", „Erdherrschaft", „Wille zur Macht"; „Zwang zur grossen Politik". A „Wilie zur Macht" első könyvében teljes fölényérzéssel írja Nietzsche, hogy ő Európának első tökéletes nihilistája, mert már kihordozta magában és felül is múlta a nihilt. „Történetet írok, de nem a múltét, hanem a következő két évszázadét."

Szedjünk csokorra néhány jellemző kijelentést arranézve, hogy milyen gyakorlati magatartás fakad a társadalom szempontjából Nietzsche nihilizmusából. Az előkelő lélek lényegéhez tartozik az egoizmus." (Feljegyzések, XIV. 132). „Az ember annyit ér, amennyi hatalma van" (Wille zur Macht II.). „Ne higgyetek a bűnben." (Feljegyzések X. 427.) „A gonoszság az emberi legjobb ereje." (Zarathustra.) „Nem szabad semmit megbánni." (Menschliches Allzumenschliches 2.) „Mindenki gonosz volt, aki valamit ért." (Fröhliche Wissenschaft) „Az emberszeretet atavizmus." (Feljegyzések, II. 212.) „Ami esni indult, azon taszítani kell egyet." (Wagner un Bejrut) A tömegek sorsáról épp oly könyörtelenül kell gondolkodni, amint azt a természet teszi," (Wille zur Macht) „A szocializmus a következetesen végiggondolt nyáj-erkölcs." (Feljegyzések, XIV. 211.) „A lélek mindennapi kenyere a harc." (Überstimmungen) „Ízlésem minden színhez vért kever." (Zarathustra).

Nietzsche a hatalomért való kíméletlen harcot, a tőmegböl való nem erkölcsi, hanem létbeli kiemelkedést tekintette az élet egyetlen értelmének. A harc áldozata, a másik ember nem érdekelte. Mindezt pedig furcsa ellentmondásként íróasztala mellől tanította egy 35 éves korától fogva betegnyugdíjon élő professzor, akin 54 éves korában kitört a paralysis progressiva. Mégis, ezek az eszmék nagy történelmi hatóerővé váltak. Helyzetük és magatartásuk igazolását látták benne azok, akik már vagy sikeresen feljutottak a társadalmi létra magasabb fokára, vagy pedig még felfelé törekedtek, de már lemondtak arról, hogy törvényes eszközökkel is megtehetik. Nietzsche elméletét csak át kellett vinni az egyének viszonyáról a fajok egymás közti viszonyára és máris előttünk áll a felsőrendű nép, a szolganép-baljós képzete. Hitler Harmadik Birodalma elsősorban Nietzschetől kapta az eszméket. , Nietzsche nihilizmusa azonban nemcsak az imperializmusnak adott ideológiát, de jelentkezett a társadalom szélesebb rétegeiben is libertinizmus és nihilista esztéticizmus alakjában. Nietzsche iskolájából következetes libertinisták kerültek ki és hamar sok követőt találtak a nagyvárosi élet nyüzsgésében, de vidéken is. Munka nélkül akarnak költekezni. Az ügyes lógós, aki a munka látszatát tudja kelteni annak fáradsága nélkül, kivívja társai bámulatát. A libertinista szekszualitást akar család nélkül, alkotni akar tanulás és fáradság nélkül, vezetést igényel magának megbízás és felelősség nélkül. A másik változat, a nihilista esztéticizmus jellemzésével Kosztolányi Dezsőtől idézzünk néhány - még mindig szépítő - sort: „A homo miralis ellentéte és ellenképe, gyökeres tagadása, a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmifélé lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat, melyet az ő egyéni sugallata biztosan megérez, az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, az, aki nem áll sem jobb oldalon, a bégető, fehér bárányok között, sem bal oldalon, az ordító fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától... az a jellemtelen, aki egy egész életen át acéljellemmel ragaszkodik jellemtelenségéhez..."(Kortársak, „Önmagamról" c. fejezetben, 283-86)

Az egzisztenciális filozófia

Lényegében, mint látni fogjuk, Nietzsche álláspontján van. A különbség mindössze annyi, hogy Nietzsche hatása az egzisztencializmus korában már eljutott a tömegekhez, az élenálló gondolkodók viszont igyekeznek úgy végiggondolni a szélsőséges individualizmus álláspontját, hogy az valamennyire társadalomképes maradjon. Nietzsche kifejezései helyett inkább Kierkegaard terminusait használják (Angst, Langweile, Existenz, Entscheidung). Átveszik a dán bölcselő mesterkélt, erőltetett alternatíváit is. Német, francia, olasz, sőt amerikai egzisztencializmusról beszélhetünk.

A német egzisztencializmus K. Jaspers (szül.1883) „Psychologie ser Weltanschauungen" (1919) c. művével kezdődik. Jaspers orvosként, pszichológusként kezdte pályáját. Ma mint a filozófia professzora működik Baselben. Főműve a „Philosophie" 3 kötete, köztük a fontos 2. kötet, melynek címe: ,Existenzerhelung". Jaspers nem tagadja a racionális megismerés lehetőségét, de szerinte ez csak a világról, nem bedug saját egzisztenciánk mivoltáról és személyes feladatainkról tájékoztat. Ez utóbbi céljából szükség van az „Existenzerhellung" műveletére. Ez mindig a transzcendens terét érintve történik. Gyökeresen másfajta megismerés, mint a tudományé. Itt nincsenek - adekvát ismeretek, csak -,,jelek” (chiffren) vannak.

Természet, történet, gondolat, egyaránt lehet jel. Egyik sem jelenti állandóan ugyanazt. Főműve 3. kötetében, amely „Metaphysik" címet visel, foglalkozik a legfontósabb jelekkel, mert szerinte a metafizika azok tárháza. Ezeket az ember az Exístenzerhellung folyamatában mintegy játszva elvonultatja a szem előtt, hogy egzisztenciális döntésben valamelyiket közülük megragadja. Alapot egyik sem ad a döntéshez, ez meg s törné a gondolatrendszer individualizmusát. Mit ad hát? Jaespers így felel: „Es is, als ob sie nichst sagten, denn sie sind ein Brechen de weigens, ohne és brechen zu können."

Martin Heidegger (szül. 1889) freiburgi professzor és 'szigorú dualista, mint Nietzsche vagy Jaspers. A konkrét, közönséges valóságtól elkülöníti a„tulajdonképpeni"-t. Ez az egzisztencia. Ezt nevezi „Sein"-nek, a másikat csak „Seiendes"-nak. Az egziszencia döntő felismerése önmagáról, hogy „a semmibe van beletartva" (Hineingehaltenheit in das Nichts) nincs fundamentuma, feldobott kő, a halál tudatában egzisztál. Ugyanakkor ez á helyzete „szabadságának" is az alapja. Heideggernél a hangsúly nemcsak az egzisztenciális létérzés leírásán van, hanem a bátorításon is. Mert Heidegger szerint az emberi egzisztenciát, mely a szokványos megismerés számára elérhetetlen, csak az azt vállaló, azt „döntésben" megélő ember képes felismerni.

Heidegger éppúgy a heroikus pesszimizmusnál köt ki, mint Nietzsche. Ez azért van így; mert a valóságnak csak az egyik pólusát hajlandó meglátni, az egyént. Ilyen hiányos tényleírásra nehéz erkölcstant építeni. Az egzisztenciális léttudat ténye mellé az emberi tudat tényálladékának elemzésekor feltétlenül fel kell venni a másik emberről való tudat tényét is. Emberi mivoltunk alapvető állaghoz tartozik a másik emberről való tudás. Saját egzisztenciánkról való tudomásunk csak a társtudattal együtt és a világról való tudás hátterében képezheti a teljes emberi valóság megértésének alapját, ezzel az erkölcs é,; a világnézet alapját is. Az erkölcs nem más, mint az élet küzdelmében az a többlet-küzdelem, amelyet az ember elvi megfontolással és következetesen amiatt vállal, mert a másik ember emberi balóságának tudatától nem akar és nem is tud szabadulni. A másik számára is van. Ha megkísérli, hogy elhallgattassa magában a másik ember valóságát és aszerint cselekszik, nyomon követi tettét az emberi valóság elárulásának tudata. A másik embernek ez a valósága bennünk az az általános emberi tényálladék, amely egyénenként és helyzetenként alá van ugyan -vetve az ingadozásnak, de az erkölcsi élet ingája mégis az én és a másik ember végpontjai között mozog. Ez a helyzet az, amely a társas alakulások, viszonyok, értékek és normák szinte kimeríthetetlen sorát megteremti. Az embernek éppen mint erkölcsi lénynek, a társadalom tagjának alapszituációja ez. Csak sajnálni lehet, hogy a kitűnő elemző-képességű Heidegger előtt eltakarta ezt a tényt az, hogy Nietzschetől indult ki. Így filozófiai munkájának társadalmi hatása szintén negatív.
A francia egzisztencialisták közül i. P. Sartre teljesítette az úttörő munkát.. Minden morál, világnézet és vallás megsemmisítő kritikájában és a szélsöséges individualizmusban együtt megy Nietzschével, csupán az Übermensch utálatos képzetét utasítja el. Sartre szerint egyik érték annyit ér, mint a másik. így az ember kénytelen maga választani értéket, maga tűzni ki célt.

Ebben a helyzetben nem a cél tartalmi értékessége számít, hanem az a határozottság és merészség, amellyel az ember az egzisztenciális döntésben célját kitűzi és megvalósítja. Bár ez a „kényszerű szabadság" az emberlét valódi megélésének- a lényege, mégis el lehet menekülni előle a tömegek gyáva konvencionalizmusával a kollektív normák mögé. Ezzel azonban az ember önmagát veszti el - tanítja Sartre.

A francia egzisztencialisták között úgy látszott, hogy Albert Camus (szül. 1913) gondolja végig legkövetkezetesebben a morális nihilizmust. A „Mythe de Sysiphé" című művében úgy állítja be a dolgot, hogy Sysiphust éppen értelmetlen és kilátástalan erőlködése teszi boldoggá, mert éppen ilynemű-ténykedésével kerül egy társaságba a természettel, a csillagokkal. Hiszen azok is értelmetlenül futnak pályájukon. A heroikus pesszimizmus nietzschei hangjai ezek. Camus azonban „L'homme révolté" (1952) című művében viszsza kanyarodik az egyensúlyt kereső polgári humanizmus irányába.

A felsorolt nézetek mindegyike megegyezik abban, hogy nem talál az emberi élet számára értékes célt, objektívan kötelező feladatot. Ebből következőleg az ember teljesen önkényesen kénytelen kijelölni tettei célját, kivéve bAj egyszerűen a tömeg után megy. Az emberi élet egyetlen értelme ez a kényszerű szabadság. Aki meg akarja élni sajátos ember voltát, vállalnia kell a vaktában való döntések életformáját. Más igazodási pont nincs, más valóság nem ismerhető meg, csak önmagunk. Ezekben a nézetekben a pozitívum az ember belső énje formális, teljes önuralmának követelése egész emberi mivolta felett. Végeredményben ez a végsőkig feszített irraconális szubjektivizmus. Az iskola követői a heroikus pesszimizmus elnevezést szeretik magukra alkalmazni. Tehát remény és reménytelenség egyszerre. De milyen a remény?

Olyan, amely elszakítja az embert mindentől és mindenkitől, hogy egyedül önmagával elégítse ki. Bár keresztyén talajon fogant ez a felfogás is, mégis ez áll legtávolabb a keresztyén reménységtől. A újkor-embere a nihilizmusban, illetve az egzisztencializmusban faragta meg önmagának a legnagyobb bálványt.

Nem tévesztendő össze a filozófiai egzisztencializmus sem az úgynevezett keresztyén egzisztencializmussal, sem pedig a teologiai egzisztencializmussal.

A „keresztyén egzisztencializmus" (Gabriel Marcel, E. Mounier) teljes mértékben hangsúlyozza, ugyan a személyes szabad döntés fontosságát, de az éniség alaphangulatát pontosan ellenkezőnek látja, mint a filozófiai egzisztencializmus képviselői. Aggódás helyén reménységet, bizakodást lát, az unalom helyén pedig „teremtő hűséget" (fidélité créatrice) Az iránynak az egzisztenciális elemzés ilyen diametrálisan ellenkező eredményében van meg a jelentő ige.

A teológiai egzisztencializmus úttörője: Karl Barth, inkább csak eleinte és formailag helyezkedett a Kierkegaard lerakta alapokra. Ö a kultúrprotestáns és a reprisztinációs teológia állóvizéből akart kijutni az evangélium életforrásához. Egzisztencialista terminológiájukat Barth és szellemrokonai olyan mértékben vetkőzték le, amilyen mértékben ez az áttörés, ez az új, igei tájékozódás sikerült és a megújult keresztyén teológiában megizmosodott. /Református Egyház 1965/