SZAKÁLY Ferenc

Trianon török kori gyökerei

Hetven esztendő keserű tapasztalatai alapján immár nyugodtan kimondhatjuk, hogy az 1919–1920. évi párizsi „békeszerződések” – és azok 1945–1946-os „utójátékai” – inkább konzerválták, semmint oldották a tágabb értelemben vett Kárpát-medence népeit egymással szembeállító problémákat. Trianon egykori és későbbi kritikusai leginkább az eljárás módját bírálták: az úgymond következetesen etnikai alapon végrehajtott új elhatárolás során elkövetett szembetűnő hibákat és azt, hogy a békét diktáló felek csupán Magyarországot büntették feldarabolással a háborús vereségért. (A többi legyőzött „csak” területvesztéssel fizetett.) Mennél több részletet ismerünk meg, e kritika annál jogosabbnak tűnik.

Bármennyire ürügyül használták is a nemzetiségi problémákat az Osztrák–Magyar Monarchia felszámolására, az antanttal szövetséges szomszéd államok megjutalmazására és – ami szintén nem lényegtelen – a térség politikai megosztására, az egész kérdéskomplexum végül is valóban a Kárpát-medence nemzetiségi sokszínűségére és az ebből eredő valós problémákra vezethető vissza. Így aztán talán nem lesz érdektelen most, Trianon hetvenedik évfordulóján megvizsgálni, hogy a térség eleve erre a sorsra volt-e ítélve, s ha nem, milyen tényezők alakították ilyenné.

Spontán asszimiláció a középkori Magyarországon

A magyar királyság eredendően soknemzetiségű államalakulat volt, s még inkább azzá vált olyasféle politikai katasztrófák hatására, mint amilyen a tatárjárás. A középkori magyar uralkodók maradéktalanul tartották magukat I. István azon intéséhez, hogy mivel az egynyelvű ország gyenge és kiszolgáltatott, arra kell törekedni, hogy minél több néppel ékeskedjék. Gyanítható, hogy első királyunk nem annyira idegen szolganépeket, mint nyugati lovagokat várt Magyarországra, de utódai természetesnek találták, hogy minden rendű és rangú jövevényt – köztük más vallásúakat (muszlimokat, zsidókat, görögkeletieket stb.) – befogadjanak.

A kora középkori Magyarországon messze többféle nép élt, mint a magyar állam első nagy bukása – vagyis: az 1526 előtti – időkben. Ami egyszersmind azt is elárulja, hogy a magyar társadalom nagy asszimilációs erővel rendelkezett, hiszen ezek a népcsoportok nem a kiűzés vagy az erőszakos beolvasztás útján tűntek el, hanem egyszerűen felszívódtak. A felszívódási folyamat természetesen különösen a társadalom csúcsain követhető jól nyomon. Szemléletes példákkal illusztrálható, hogyan tagolódott bele egy-egy német (pl. a Hont–Pázmány nemzetség), olasz (pl. Ozorai Pipó), lengyel (pl. Stibor vajda), román (pl. Hunyadi János), szerb (pl. Bakics Pál) vagy éppen egy polgári rendű zsidó (pl. Ernuszt János) a magyar arisztokráciába. A köznemességnél már bonyolultabb a helyzet, hiszen még az újkor hajnalán is akadtak olyan román vagy szlovák nemesek, akik ugyan büszkén vallották magukat „magyar nemesnek” (nobilis Hungarus) és teljességgel átvették magyar társaiktól az azt megalapozó Hungarus-nemzettudatot, de rosszul vagy egyáltalán nem beszéltek magyarul.

Végső fokon azonban a Hungarus-tudat is hatékony asszimilációs eszköznek bizonyult. Érdemes beleolvasni az apai-anyai ágon egyaránt horvát származású Fráter (Utjesenić vagy Martinuzzi) György önéletírásába, amelyben testvérének Nándorfehérvár 1521. évi védelmében, az ún. Nebojse nevű toronynál bekövetkezett haláláról ezt a meglepő mondatot olvashatjuk: „turris, quam Kewles lingua nostra vocant” = „a torony, amelyet a mi nyelvünkön Kőlesnek hívnak”. Lévén a „Kőles” (= kőből épült leshely) magyar szó, az eredetileg kétségkívül horvát anyanyelvű Fráter György eszerint immár a magyar nyelvet érezte saját természetes megnyilvánulási módjának. Hasonlóan voltak ezzel a magyar adminisztrációba Mohács táján feltűnően nagy számban beépült más délszlávok – például Brodarics István váci, majd pécsi püspök, Verancsics Antal pécsi, egri püspök, majd esztergomi érsek – és románok –, például a neve szerint is román származású Oláh Miklós esztergomi érsek – is. Ez rámutat az asszimiláció egyik fontos emeltyűjére: a hivatalviselésre, ami a természetes nyelvi közegből való kiemelkedéssel járt együtt. Bár a magyar állam „hivatali” nyelve még sokáig a latin maradt, az ügyintézés feltételezte az amellett élő és fejlődő magyar nyelv ismeretét is, ami önmagában is komoly asszimilációs tényező lehetett. Ilyeténformán csak azok a román és szlovák nemesek őrizhették meg tartósan eredeti identitásukat, akik a hasonló nyelvet beszélők vármegyei közösségében tevékenykedtek, illetve azok, akik a közéletben egyáltalán nem vettek részt. Aki karrierre tört, óhatatlanul beolvadt. Nagy kohója volt az asszimilációnak a végvári katonák közössége is. Amíg a törökellenes küzdelem a déli magyar határoknál és azok előterében folyt, a huszárok és a naszádosok között messze jobban el lehetett boldogulni valamely délszláv, mint magyar nyelven. Utóbb azonban, ahogy a magyar végvárvonal átkerült az ország belsőbb részeire, a benne szolgáló horvát katonák – mondhatni – viharos gyorsasággal magyarosodtak el. E folyamat eredményeként keletkezett a rengeteg Horvát családnév.

A spontán asszimiláció akadályai

Kevésbé hajlott a beolvadásra a zárt közösségekben élő német városi polgárság, amely hagyományosan – és még sokáig – egymás között, illetve a határokon túli német közösségekkel épített ki családi kapcsolatokat. Megesett persze, hogy egy-egy magyar többségű városban élő német egy nemzedéken belül elmagyarosodott. Klasszikus példa erre a 16. század legtermékenyebb magyar írójának, Heltai Gáspár kolozsvári lelkésznek az esete, aki eredetileg még Helthként látta meg a napvilágot a Királyföldön.

A spontán asszimiláció ügye persze nem a felső és középrétegek, hanem a népesség tömegeit alkotó parasztság hajlandóságán vagy ellenállásán fordul meg. Szabó István feltevése szerint a Mohács előtti Magyarország 25 ezer településéből 19–20 ezer lehetett magyar lakosságú. Ebből persze nem szabad közvetlenül következtetni a magyar és nem magyar lakosság tényleges arányára, hiszen a magyarlakta országrészeken – kivált a Nyugat-Dunántúlon – messze több aprócska falu akadt, mint a nemzetiségi területeken. De az ebből fakadó hibalehetőséget valószínűleg korrigálja az a tény, hogy a több tucat faluval felérő, nagyobb mezővárosok viszont szinte kivétel nélkül magyar lakosságúak voltak. Így könnyen elképzelhető, hogy a magyarországi nemzetiségek aránya valóban 16–20% körül, de mindenképpen 25% alatt mozgott. A háromszoros túlsúlyban lévő magyarság spontán tömegnyomását nagyban felerősítette, hogy ő birtokolta az ország legtermékenyebb – folyóvölgyi, alföldi, dombháti – vidékeit, a más nemzetiségűek többsége, a kedvezőtlenebb termelési feltételeket nyújtó hegyes peremterületekre szorult.

Az eddig felszínre hozott szórványadatok tanúsága szerint a középkori Magyarországon az egészen kicsiny, elszigetelt nemzetiségi zárványok elmagyarosodásához is évszázadok kellettek. Egy török kori megfigyelés azonban mintha ezzel éppen ellentétes tanulságokat hordozna: a 17. század első harmadában és derekán az Alföld északi peremvidékére telepített felvidéki szlovákok viszonylag gyorsan – néhány évtized alatt – szinte teljesen hasonultak a környék magyar többségéhez. Eredeti nemzetiségükről a tömegesen előforduló Tót családnév – akadt olyan Heves megyei falu, amelyben minden háztartásfőt Tótnak hívtak –, előrehaladott asszimiláltságukról pedig az tanúskodik, hogy a körükben felvett tanúvallatási jegyzőkönyvekben magyarul szólalnak meg.

Nyelv, vallás

Ebből a példából azonban helytelen lenne túlontúl messzemenő következtetéseket levonni, hiszen a parasztközösségek még manapság is rendkívül szívós ellenállást tanúsítanak az egyre rájuk zúduló, bomlasztó-integráló erőkkel szemben, s ellenséges közegben is makacsul ragaszkodnak hagyományaikhoz, köztük a legmakacsabbul éppen a két legnagyobb megtartó erőhöz: a nyelvhez és a valláshoz. Aligha szorul bizonyításra, hogy évszázadokkal korábban – amikor például a közlekedés és a hírközlés integráló ereje alig érvényesült – még inkább így volt.

Nyilvánvaló tehát, hogy ott, ahol a magyar települések román, illetve szerb falvakkal érintkeztek, nagy akadálya volt a közeledésnek – s ezzel a többséghez való spontán asszimilációnak – az utóbbiaknak a magyarokétól eltérő: görögkeleti (pravoszláv) vallása. Egyfelől azért, mert a görögkeleti egyház – szemben a katolikussal, majd később a protestánsokkal – nem nyugat-európai, hanem bizánci értékrendet közvetített. Másfelől azért, mert az etnikai alapon szervezett (autokefális) görögkeleti egyházak oroszlánrészt vállaltak az etnikai különállás-tudat, illetve – például a bolgároknál, a görögöknél és a szerbeknél – a török előrenyomulás következtében elvesztett egykori államiság emlékezetének fenntartásában és továbbvitelében. Ez magyarázza, hogy a görögkeleti egyházak – egyébként teljes joggal – népük etnikai és történeti identitás-tudatát féltették a nyugati egyház, majd egyházak uniós és egyéb behatolási kísérleteitől, s azokat sorra visszautasították. (Ellenpélda: az Alföld-peremvidéki szlovákok asszimilálódását nyilván elősegítette, hogy vallásuk azonos volt az őket befogadó magyar közösségekével; ahol – mint például Gyöngyösön – nem így volt, eltérő vallásukkal együtt tovább őrizték etnikai különállásukat is.)

Ha nem jön a török…

Mindezek ellenére bizonyosra vehető, hogy ha nem jön közbe a török hódítás, a nyomasztó számbeli fölényben lévő, a kormányzati, helyhatósági és gazdasági pozíciók java részét is birtokló magyarság asszimiláló hatása – főleg az etnikai határvonalak mentén – előbb-utóbb a más nemzetiségű parasztság zárt tömbjeivel szemben is érvényesül. E feltételezést az alábbi megfontolásokra alapozzuk: 1.) A 16. században szerte Európában demográfiai robbanás zajlott le, aminek következtében a legfejlettebb nyugati területek népessége átlagosan a korábbinak kétszeresére, a peremvidékeken annak másfélszeresére növekedett. Miként Zimányi Vera megállapította, „ez a felfelé ívelő mozgás gazdag és szegény vidékeken, hegyilakók és sík vidékek lakosai között, városban és falun, Spanyolország, Dél-Franciaország, Itália és a Balkán területén egyaránt általános volt”. Amiből az következik, hogy ha a katonai-politikai körülmények másként nem alakítják, a magyar királyság valamennyi népe azonos mértékben gyarapodott volna. 2.) Ugyanakkor viszont a Nyugat-Európa és a peremvidékek népességgyarapodása közti különbség – kivált az, hogy a leglátványosabban a városi népesség lélekszáma emelkedett – arra utal, hogy a gazdasági színvonalkülönbség mégiscsak befolyásolta a növekedés mértékét. S itt kell emlékeztetnünk arra, hogy a demográfiai robbanással jószerint egy időben Európára köszöntött agrárkonjunktúra – amely az iparcikkek rovására, a mezőgazdasági termékek javára módosította az árarányokat – nálunk elsősorban a magyarlakta területek népességét, valamint az úgyszintén magyarok – és természetesen németek – által lakott szabad királyi és mezővárosok lakosságát gyarapította. A fennmaradt vámnaplók tanúsága szerint a románok, ruszinok és szlovákok egyáltalán nem, a szerbek közül is csupán – többszörös áttételeken keresztül – a hódoltságban élő dalmaták tudtak bekapcsolódni a megélénkült bel- és külkereskedelmi forgalomba. 3.) Mindebből talán nem elsietett arra következtetni, hogy a gazdasági potenciál jelentős részét birtokló magyarok és németek némileg nagyobb ütemben gyarapodtak volna, mint a más nemzetiségűek, ha – ismételjük – nem jön a török.

Ha a magyarság száma a középkor végén – mint az alighanem joggal feltételezhető – valóban legalább a háromszorosa volt a királyság területén élő egyéb nemzetiségekének, úgy már néhány százalékos arányeltolódás is komoly lépést jelentett volna az elsöprő többség kialakulása és a nemzetiségi kérdés eljelentéktelenedése felé vezető úton. Például olyképpen, hogy a magyar etnikai határok előretolódása természetes gátat emel a román vajdaságok, Szerbia és bizonyos mértékig Horvátország felől mindig is folyó bevándorlás elé, hiszen a bevándorlókat elsősorban az üres területek vonzották. A polgárosulás kora – a kapitalizmus, az egységes nemzeti piac, a modern bürokrácia és értelmiség kialakulásával, amely Magyarországon a dualizmus korában következett be – világszerte bomlasztólag hatott a zárt etnikai tömbökre. Ha tehát a természetes trendek érvényesülnek, úgy a 19. század végi Magyarországot ma nem a soknemzetiségű, hanem éppen ellenkezőleg: az Európára oly ritka, nagyjában-egészében azonos etnikumú állam mintapéldájaként emlegetnők. Olyanként tehát, amilyenek létrehozására a trianoni békeszerződés tett – immár tudjuk: eredménytelen – kísérletet.

A török kori változások

A fentieket azért kellett feltételes módba tenni, mert – miként köztudott – pontosan az ellenkezője történt: a másfél százados török uralom alapjaiban megváltozott etnikai viszonyokat hagyott maga után Magyarországon. Nem mintha a törökök tudatos áttelepítési akciókat hajtottak volna végre az itteni hódoltságban – sőt: a muszlim népesség betelepítésére irányuló kísérleteik egyenest látványos kudarcot vallottak; néhány kivételtől eltekintve a megszállt területen is csak az erődítményekben éltek törökök –, az etnikai változásokért a törökök jelenlétéből következő állandó háborúskodás a felelős.

A törökök még meg sem vetették a lábukat Magyarországon, amikor máris komoly arányeltolódásokat okoztak annak etnikai összetételében: a Délvidéket ért török betörések és portyázások széles rendet vágtak az itteni – amennyire megítélhető: eredetileg jobbára magyar – településhálózatban, s megürült helyükbe szerbek szivárogtak be, illetve – annak jeleként, hogy újratelepítésükre nem akadt elegendő belső népfelesleg – telepítettek be a magyar királyok Szerbiából. Ez azonban csupán szerény előjátéka volt annak, ami az ország középső harmadának tartós megszállása idején bekövetkezett.

A törökkel folytatott háborúskodás és a hadszíntérré válás java terheit kezdettől fogva a török kiűzéséig a magyar etnikum viselte, s belőle verbuválódott a végvári katonaság és a hazai mezei hadak túlnyomó többsége is. Nem mintha a magyarság természeténél fogva „vitézebb” és „harciasabb” lett volna a más nemzetiségűeknél – a török támadások kezdetén a magyar társadalom erősen demilitarizálódott képet mutat, ezért volt szüksége oly sokáig szerb és horvát segédcsapatokra –, hanem azért, mert a korabeli hadviselés szokásainak megfelelően a hadjárások elsősorban az általa lakott folyóvölgyeket és dombvidékeket érintették, s magyarlakta területeken alakult ki az egymással szembenálló és egymással békeidőben is állandó harcot folytató magyar, illetve török végvárrendszer is.

A magyar etnikum tragédiáját az ún. tizenöt éves háború (1593–1606) és a 17. század nagy összecsapás-sorozatai: az Erdélyt 1658 és 1663 között ért tatár–török támadások, valamint a török kiűzésével végződött századvégi háború teljesítették be. A 16–17. század fordulóján lezajlott hosszú háborúskodás oly hatalmas réseket vágott az addig meglepően szívósnak bizonyult középkori magyarországi településhálózatban, hogy következményeit mindmáig nem sikerült teljesen eltüntetni, s az utóbbi két nagy háború tovább tágította ezeket a réseket. Azok a települések is csupán árnyékai voltak egykori önmaguknak, amelyek e háborúk után – rendkívül nagy áldozatok árán – új életre keltek.

Mindeközben a háborútól kevésbé sújtott északi és keleti hegyvidékek népe nagyjában-egészében az európai trendeknek megfelelően növekedett, s a románok és a szerbek jelentős állandó utánpótlást kaptak a román vajdaságok, Ószerbia és Bosznia irányából. Így aztán természetes, hogy mindezen népek etnikai határa az ország közepe felé mozdult, a magyarságot a korábbinál összehasonlíthatatlanul kisebb élettérre szorítva vissza. A leginkább elpusztult hódoltságban a földesurak maguk is elősegítették ezt a folyamatot azzal, hogy az üresen maradt falvakba települőknek – akikben továbbra is csupán munkaerőt, s nem pedig különböző nyelven beszélő és szokások szerint élő embereket láttak – maguk is jelentős kedvezményeket adtak.

A 17. század végére kialakult etnikai határok tüzetesebb leírására ehelyütt nincs módunk. Csupán annyit jegyzünk meg, hogy a Trianonban kijelölt határok jobban megfelelnek a török kor végi, mint a 20. század eleji etnikai viszonyoknak. Ha a mai Szlovákia területén nem is – ennek déli, főként délnyugati részein (a Csallóközben) a menekülések következtében inkább növekedett, semmint csökkent a magyarok arányszáma –, de a Trianonban Romániának és Szerbiának ítélt részeken mindenképpen.

A török kiűzése utáni változások

A 18. században bekövetkezett etnikai változásokat továbbra is a földesuraknak a munkáskéz iránti igényei mozgatták. A románok szilárdan tartották a török korban megszerzett pozícióikat. Szlovák települések keletkeztek olyan területeken is – például Békésben és a Pilisben –, amelyeken korábban nyomuk sem volt. Ezzel szemben a szerbek a 17. század végi háború során nagyobbrészt kiürítették az általuk elfoglalt területeket, s az 1690-ben a török elől ide menekült ószerbek újabb hullámának is csak az egykori szerb vidékek egy részét sikerült visszaszereznie. A Bácskán és a Bánáton idő haladtával egyre inkább osztozkodniuk kellett az ide telepített németekkel, illetve a magyarokkal, a Délkelet-Dunántúlon pedig csak szerény szórványaik maradtak a tömeges német betelepülés miatt immár Schwäbische Türkeinek nevezett területen.

A német bevándorlás – ami áttételesen úgyszintén a magyarországi török uralom következményének tekinthető – természetesen tovább rontotta a magyarságnak az össznépességen belüli arányát, történeti távlataiban azonban inkább erősítette, mint gyengítette a magyarság esélyeit. Politikailag ugyan a korábbinál erősebben a német nyelvterülethez kapcsolta Magyarországot, egyszersmind azonban gátat vetett a más nemzetiségűek további előretörésének. Míg ugyanis az utóbbiak a következő két évszázad politikai küzdelmeiben általában a magyarok ellen fordultak, a németek általában a magyarokkal tartottak, s – az egymáshoz közelálló fejlettségi színvonalnak megfelelően – a dualizmus korában olyan asszimilálódási készségről tettek tanúságot, amelyhez csak a 18. századtól fogva egyre nagyobb hullámokban bevándorolt zsidóké fogható. Mivel településeik a német nyelvterület legkeletibb nyúlványától, Ausztriától is távol helyezkedtek, távolról sem veszélyeztették annyira az ország területi egységét, mint a hajdani „anyaországaikkal” közvetlenül szomszédos vidékeken élő románok, szerbek, szlovákok és ruszinok.

A németek – a bánsági és a bánáti svábok, a királyföldi, besztercei és szepesi szászok –, a békési és a pilisi szlovákok, valamint az erdélyi románság és a román anyaország közé ékelődött székelység példája önmagában is rávilágít arra, hogy a térség soknemzetiségű jellegéből fakadó problémákra a határok átrajzolgatása önmagában nem hozhat orvoslást. S az ebből fakadó gondokhoz képest valóban elhanyagolható szempont Trianon megítélésénél, hogy a magyarság az idők folyamán – igaz, politikai vezérszerepéből fakadó előnyei következtében, de ismét csak jobbára spontán asszimiláció útján – némileg fordítani tudott a török korban gyökeredző folyamatokon, s a 19. század végére szerény többségbe került az ország összes többi etnikumával szemben.