Horváth János emlékezete

1878-1961

 

Theológiai Szemle UF IV./1961/ 115-116.

A magyar tudományos életet nagy veszteség érte. Március 9-én elhunyt Horváth János akadémikus, a Kossuth-díjas irodalomtörténész, a nagy nevelő. Református egyházunk fia volt. Bár egyházi tisztséget nem töltött be, de megajándékozta egyházát a reformáció kora magyar irodalmának minden eddiginél alaposabb feldolgozásával és ezzel egyháztörténetírásunk régi mulasztását több vonatkozásban is pótolta. Horváth János nem egyházi célt tűzött maga elé, hanem a magyar irodalom történetéből meríthető nemzeti önismeret célját szolgálta. A magyar református egyház ugyanakkor saját történetének ihletett kutatóját is látja benne.

Horváth János a magyar irodalom kutatására szánta életét. Ilyen átfogó szempontból mérlegelve eredményeit és egész életművét kell őt az élre tenni. Idézzük az illetékes méltató néhány megállapítását: „Horváth János hat évtizedet felölelő tanári és tudós munkássága a magyar irodalomtörténettírás történetének egyik kimagasló, maradandó fejezete ... Egy nagy korszak utolsó képviselője ő, aki a legigényesebb tudományos színvonalon nyújtja át az utána következőnek mindazt, amit a saját kora és elődei irodalmáról mondani tudott ... A magyar irodalom egész fejlődéséről, minden korszakáról átgondolt, eredeti tudományos koncepciót századunkban eddig egyedül ő alkotott ... Halálakor nemcsak tanítványai, barátai és tisztelői, hanem a magyar irodalom és a tudomány minden művelője s az egész társadalom gyászolja benne a magyar nép egyik legnagyobb alkotó tudósát." (Népszabadság, 1961. március 11. 8.)

Horváth János református falusi értelmiségi családból született Margittón, Bihar megyében. Tanári és bölcsészdoktori oklevelét a budapesti egyetemen szerezte meg. Rövid középiskolai szolgálat után az Eötvös Kollégium professzora lett. Itt kezdte el a magyar irodalom tanárainak nevelését, hogy ezt a munkáját 1923-tól mint a budapesti egyetem magyar irodalmi tanszékének nyilvános rendes tanára még 25 éven át folytassa. Először 1908-ban „Irodalmunk fejlődésének főbb mozzanatai" c. tanulmányával keltett feltűnést, mint nagy távlatokat biztos kézzel átfogó rendszerező. 1910-ben „Ady és a legújabb magyar líra" c. kritikai dolgozatával Ady zsenijére hívta fel a figyelmet. Az első világháború értékes esztendőket rabolt el a Horváth János életéből is. De alig hogy leveti a mundért, már gyűjti tovább és csiszolja az építőköveket a nagy tervhez: a magyar irodalom egészének egységes fejlődéstörténeti rendszerben való előadásához. Nagy elismeréssel fogadták a szakkörök nagyobb monográfiáit (1921: „Aranytól Adyig" - 1922: "Petőfi Sándor" - 1927: „A magyar irodalmi népiesség Falusitól Petőfiig"), valamint szakfolyóiratokban megjelent számos tanulmányát. A Magyar Tudományos Akadémia 1919-ben levelező, 1931-ben pedig rendes tagjává választotta és 1923-ban nagydíjban részesítette, holott Horváth János nem azonosult a két világháború közötti kurzussal, megőrizte azzal szemben tudós függetlenségét.

A 30-as években értek meg sajtó alá nagy rendszerezésének első kötetei, 1931-ben .A magyar irodalmi műveltség kezdetei", 1935-ben pedig: „Az irodalmi műveltség megoszlása". A harmadik kötet, „A reformáció jegyében" soká váratott magára, csak 1953-ban jelent meg. Horváth János a magyar irodalom későbbi korszakainak anyaggyűjtésén és rendszerezésén is fáradhatatlanul dolgozott, úgy, hogy rendszerező elveinek alkalmazása különböző tanulmányaiból jól felismerhető a Halotti Beszédtől Adyig terjedő egész időre nézve. Ezek az előmunkálatok a már felsorolt monográfiákon kívül egyetemi előadásaiban és tanulmányainak

1956-ban megjelent gyűjteményes kötetében állnak előttünk. Magyar verstani vizsgálódásait befejezte és közreadta 1948-ban „A magyar vers" és 1951-ben „Rendszeres magyar verstan" c. műveiben.

Mindezek között a magyar protestáns egyháztörténet szempontjából természetesen a „Reformáció jegyében" a legjelentősebb. Ebben a gazdag kötetben Horváth János a reformáció első fél évszázadának irodalmából mindent összegyűjtött, megmért és egybefogott, amit az írók írtak és amit a kutatók eddig megállapítottak. E korszak szellemi életének mindmáig legpontosabb és legjobb rajzát adta. A magyar reformáció mivoltának megértéséhez a magyar nyelvű énekek, verses históriák, jeremiádok, népies drámák legalább olyan fontosak és jelentősek, mint a szorosan vett egyházi irodalom, a hitvallások, a káték, a szertartáskönyvek és kánonok, a predikációk és szentírásfordítások. Horváth János érdeme, hogy a magyar nyelvű népies irodalom témáinak tartalmi és műfaji, valamint prozódiai elemzését oly alapossággal végezte el, mint előtte senki. A magyar versek, a zsoltárok, Sztáray drámái Horváth János kezén valóságos kincsesbányának bizonyultak, belőlük minden kívülről belevitt pátosz nélkül, egyszerű természetességgel és nem vitatható hitellel szólaltak meg könyvének lapjain ennek a nagy korszaknak a látásai és érzései, azok a tartalmak, amelyek az alapvetés korában egyházunk lelki arcát formálták. Ha nem írt volna egyebet, mint ezt az egy könyvet, egyházunkat már akkor is soha el nem múló hálára kötelezte volna.

De nem lenne teljes a kép, ha Horváth Jánosban csak a kutatót, a roppant ismeretanyagot hangyaszorgalommal gyűjtő és magyarázó tudóst, az előadás, az értekező próza művészét látnánk, de nem vennénk figyelembe a tanárt, a nevelőt. Nemcsak műveivel és előadásaival nevelt, hanem egész magatartásával, azzal, ahogyan óráin, szemináriumban, vizsgán, a kutató munkában tanítványait kezelte, irányította. Neki nem okozott gondot az óralátogatás, telt auditóriumba idegenek is eljártak, hogy meghallgassák. Hallgatói néhány előadás után tanítványainak érezték magukat a szó szorosabb értelmében is. Közülük a legtöbben kedvet tudott ébreszteni az irodalom öntevékeny tanulmányozására, számtalanban pedig az alkotó tudományos munkára is. Koporsója mellett országunk szellemi életének számos vezetője és igen sok kiemelkedő munkása találkozott. A szónok, aki a tanítványok nevében búcsút vett a mestertől, abban vélte megláthatni Horváth János pedagógiai hatásának titkát, hogy „tudott felszabadítani izgatás nélkül és megkötni erőszak nélkül".

Rendkívüli képességeit túlragyogta szerénysége. Mindig többet adott hazája társadalmának, mint amit attól kapott, bár megkapott minden rangot é megtiszteltetést. Horváth Jánosnak az emberi kapcsolat számított a legtöbbet. Teljes figyelmével: megbecsülésével megajándékozta már a fiatal gólyát is, hogy aztán mindaddig kitartson mellette amíg annak útmutatásra, támogatásra volt szüksége. Koporsója mellett a budapesti egyetem nevében búcsúzó professzor hálásan emlegette, hogy neki, a hitleri idők munkaszolgálatosának Horváth János szinte tüntetőleg, a nevének és rangjánál feltüntetésével küldte lapjait a munkatáborba.

A tudomány egy nehéz területének magas színvonalú megmunkálása, remekművek, emberség elvhűség, szigor önmagával szemben, páratlan jelentőségű nevelő munka, egyenletesen csendes izzás; és elégés a nemzeti művelődés szolgálatában: ez Horváth János. A róla való megemlékezés hála és öröm forrása azért, mert köztünk élt és elkötelezés, hogy kövessük példáját.

 

Dr. Bucsay Mihály