A ZSOLTÁROK ÉS DICSÉRETEK ZENEI SZEMPONTBÓL

Előadta: Árokháty Béla, budapesti vallástanár, szakfelügyelő

 Előadásomban először szólok a református gyülekezeti ének zenei alkatáról, másodszor a református gyülekezeti éneklés és ehhez képest a református gyülekezeti énekeskönyv zenei igényeiről.

I.

A református gyülekezeti ének zenei alkatát a gyülekezeti ének rendeltetése, célja világosan meghatározza.

Az Ige félreérthetetlen: Öröme van-é valakinek? Dicséretet énekeljen." (Jak. 5:13 b). Ebből következik, hogy az alapja nem esztétikum, hanem az Istenben való örvendezés, az Isten szépségében való gyönyörködés, tehát a legtisztább religiosum. Az éneklésünkben nem esztétikumot viszünk be a gyülekezetbe, hogy azzal a hívek seregét megindítsuk, hanem az Isten kegyelmének a tapasztalásán megindult hívő gyülekezet zengi az Istenben megtalált örömét.

Következik ebből az is, hogy a gyülekezetiben az éneklés nem a betanított művészi kórusok feladata, hanem a hívek népi közösségének a tevékenysége, amiből aztán önként adódik, hogy elemi zenei megnyilatkozás és minthogy hic et nunc való bizonyságtevés, éppen ezért bizonyos momentán spontaneitás is van benne.

Az Ige az éneklés misszióját, a rendeltetését is világosan felmutatja Kol. 3:16-ban: „A Krisztusnak beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, minden bölcseségben, tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel..." A gyülekezeti éneklésnek tehát sokkal magasabforendű célja, rendeltetése van, mint hangulatkeltés, az ünnepi alkalmak cerimóniás felcicomázása. A református gyülekezet éneklése nem hangulati aláfestése valamilyen szertartásnak, nem garnirungja az Igerhinlclésnck, az imádkozásnak vagy a sakrámentumoknak. Nem időtöltő zene a gyülekezés alatt, hanem az Ige és a sakrámentumok köré letelepedett gyülekezetben lakozó Ige bizonyságtevése egymás tanítására é- intésére. Az éneklésünk tehát a testvéri gyülekezetben az egymásért való felelősség legtermészetesebb megnyilatkozása: a gyülekezet egymást építő szolgálatának egyik legáldottabb munkája, amelyben az egész gyülekezet összefog Isten Szent Lelkétől indíttatva az Ö országának a dicsőségére.

Ezt a feladatát a gyülekezet csak „lélekkel és értelemmel'" végezheti, amint Isten meg is parancsolja (I Kor. 14:15.). Ebből pedig az következik, hogy csak a maga nyelvén és az énekeknek olyan zenei eszközeivel, amelyek képességének minden tekintetben megfelelnek*

Ezeknek az alapelveknek a szemmeltartásával most már megállapíthatjuk a református gyülekezeti ének zenei alkatának az alapkövet élményeit:

1. Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy a református gyülekezet istentiszteleti éneke nem korál, hanem gyülekezeti népének. Műformája a népdallal mutat rokonságot. Távol áll tehát a tulajdonképeni „korál'-tól, amely Gregorián-ének, azaz a középkori liturgia latinnyelvű éneke. A gyülekezeti ének, mint a népdal is, műformáját tekintve, strófikus dal, melynek versszakai 2-16 sorból állhatnak, és páros, vagy páratlan, vagy vegyes tagú sortagozódást mutatnak. A strófák szerkezete - a versforma, a sorok szótagszáma, a rímek elhelyezése tekintetében szinte kimeríthetetlen gazdagságú éppúgy, mint maga a daiirodalom. A nép éneklő kedvének a szabadsága és természetessége, elemi ősereje nyilatkozik meg benne: ezért nem szertartási ének, azaz nem korál, hanem éppen ezekkel ellentétben, szabad-szárnyalású népének gyülekezeti népi közösség számára. Ami belőle a XVI. századot megelőzően sequentia vagy himnusz volt, az csak azért lehetett az evangéliumi gyülekezetek éneke, mert formájában, egész alkatában már eleve népinek sikeredett, vagy pedig mert az adoptátionál népies gyülekezeti énekké volt alakítható. Így alakult gyülekezeti népénekké pl. az eredetileg figuráit sequentia: Victimae paschali laudes (Christ lag in Todes Banden, magyarban: Krisztus halálra adatott...) a Luther vagy Walter által egyszerűsített népenekformában (1524.). A középkori himnuszok közül több jöll ál az evangéliumi egyházakba változtatások nélkül, vagy esetleg csekély változtatással: Creator alme siderum, - Chrisle, qui lux es et dies, stb.

2. A református gyülekezeti ének népének mivoltával fogva dallamában is megfelel azoknak a követelményeknek amelyek a népi közösség használatára alkalmassá teszik:

* Ezeket az alapelveket megkísérlem kifejteni „A Református Gyűlekezeti Éneklés" (Bp. 1940.) című kis tanulmányomban is.

a) a régi dallamok alapszövete, amelyből kerekedtek, túlnyomó részben az egyházi hangnemek, amelyek a gregorián tónusok révén rányomták a bélyegüket a nyugati keresztyénséghez tartozó népek dalköltészetére is. De sokszor magukon hordják az: ősi népi zene jellegzetességeit is: Skóciában a gaelik-eredetü zsoltárdallamok között találtam több olyat is, amelyik az ősi gaelik-zene népies pentatonikus-skálájából épült. A XVI. századbeli magyar énekköltészetben is bizonyára volt szerepe az ősi magyar pentatonikus dallamképzésnek. Gyülekezeteink népénekének a jellegét nem homályosítja tehát az a tény sem, hogy azok az ú. n. egyházi hangnemekben alakultak, hiszen éppen régi magyar eredeti népdalaink nagyrésze mutatja az egyházi szertartásos énekeknek azt a nagy hatását, amely alól nem vonhatta ki magát egyetlenegy nemzetnek a népköltészete sem;

b) az újabb egyházi népénektermés természetesen a modern zenei fejlődés hatása alatt keletkezett s abban a modern zenei gyakorlat meglehetősen eltékozolta a régi egyházi modusok jellegének a modern dur- és moll-jelleget jóval túlhaladó szépségeit, szinte hasonlíthatatlan gazdagságát. De ugyanez a jelenség áll előttünk a népdalok világában is: a régi pentatonikus és egyházi hangnemekben termett régi népi dallamok az újkor zenei életéből puszták, tanyák, falvak távoli világába menekültek s csak legújabban kerültek ismét elő, mikor a folklóré munkásai utánuk mentek, hogy újra a nemzeti költészet élő kincseivé tehessék őket;

c) népi tehát az alapszövete a református gyülekezeti éneknek, de a népi közösség teljesítőképességéhez igazodik maga a dallamformálás is: a hangskála a maga természetes intervallumaival él mindannyiunk hangérzékében - szinte fiziológiai meghatározottságban. - A református gyülekezeti ének dallama diatonikus lépésekben és hangközökben, tehát a hangérzékünkben élő természetes skála hangjaiból épül meg. Ezzel magyarázható, hogy az igazán jó gyülekezeti éneknek nincsenek intonálási nehézségei: minden ép zenei érzékű ember minden nehézség nélkül énekelheti, elsajátíthatja őket;

d, a gyülekezeti közösség széles köre (ifjak-öregek, nők-férfiak) szabja meg a gyülekezeti énekdallamok ambitusát, hangterjdelmét is: egy meglehetős szűkre szabott hangkörben együtt énekelhet a gyermek az öreggel, a férfi a nővel, a tenor a basszussal, az alt a szopránnal, - de ez a hangkör nem nagyon terjed túl az oktáván. A decimán túl az undecima vagy a duodecima már nehézségeket okoz. Ezért gyülekezeti énekeink 90 százaléka nem igen lépi túl az oktávnyi ambitust;

3. A népdal mindig ritmikus, vagy önálló zenei ritmusa van, vagy pedig - mint parlando, recitativ - műnek, a szöveg adja meg a ritmusát.

A református gyülekezeti ének, általában az evangéliumi egyházak közösségi éneke a római egyház papi cantus-planusával, recitáló jellegű énekével szemben az éneknek legtisztábban népi jellegű formája: a népdalszerü önálló zenei ritmusú népének lett. Ez természetes is. A szöveg ritmusától irányított parlando nagyobb közösségek, gyülekezetek használatára szinte teljesen alkalmatlan. Beigazolódva láttam ezt az anglikán és a skót református egyházak zsoltárénekének a „plam-song"-éneklésében, az ú. n. chanting-ben: egyenesen zűrzavaros zúgás lesz belőle ott, ahol nagyobb gyülekezet énekli annak ellenére, hogy az orgonakíséret bizonyos támasztékot is igyekszik nyújtani a rend fenntartásához az éneklésben.

A magyar, a német és a genfi gyülekezeti énekek mind önálló zenei ritmusban termettek: egyetlenegy sincs közöttük parlando, recitativo, hiszen akkor erre a célra a legszebb és legbölcsebb lett volna a reformátusoknak elfogadniuk az ősi gregoriánok gyönyörű, gazdag nemesveretű dallamkincsét, csak hazai szövegről kellett volna gondoskodniuk hozzá. Luther is, Kálvin is, világosan, tisztán ítélték meg a gyülekezeti ének rendeltetését: a népnek, a gyülekezeti népi közösségnek van szüksége énekre. A gregorian-korálok cantus-planusa nem lehetett alkalmas a közösségi énekre. Közösségi énekléshez olyan dallamok valók, amelyeknek a zenei ritmusa veszi a szöveget a szárnyára. Ez pedig a népdal, amelynek strófikus szerkezete, könnyedén lendülő népi ritmusa a legkínálkozóbb példaként állott a reformátorok előtt. Így választásuk egész természetesen nem lehetett más, mint az a gyülekezeti népének-műfaj, amely természetes dallamával, népiesen gördülő ritmusával a „protestáns korál" (nem egészen pontos) nevén kezdte meg jelentős pályafutását a zene történetében.

Íme tehát: népi-mivolta szabja meg itt is a mi gyülekezeti énekünk zenei ritmikus adottságát;

4. ugyanezen az alapon kell megállapítanunk azt is, hogy a gyülekezeti ének nem harmóniás, nem összhangzatos ének, hanem unisono-népének.

A gyülekezetek éneklésében éppen ez az unisono-ének elemi ritmusának és dallamának az ősi lendületével válik méltó kifejezőjévé mindannak, ami a hívő gyülekezet lelke mélyén az üdvtapasztalás csodatitkú műveként végbemegy. A zene ősi elemei ugyanis a ritmus és a dallam. A mai értelemben vett harmónia már bizonyos tekintetben nem elemi, hanem másodlagos kifejezési eszköz: magasabbrendű zenei megnyilatkozás, amiben már van valami művészi, mesterségbeli nekikészültség. Sem Luther, sem Kálvin nem gondoltak soha efféle művészi zenei igénnyel, mert céljuk sohasem az volt, hogy „széppé" tegyék a gyülekezeti istentiszteletet, hanem hogy az a „lélek és igazság" szerint, tehát nem esztétikai, hanem belső szépség szerint legyen gazdaggá;*

5. A gyülekezet énekgyakorlatában, tehát a gyülekezeti ének előadásában sem támaszthatunk semmiféle olyan igényt, ami ellenkeznék a közösség énekének a népi természetével, lényegével. Tempóját nem szabhatja meg a szerző: itt a gyülekezet értelemmel való éneklése lehet csak a szabályozó elv, - nagy gyülekezetek éneke mindig vontatottabb, mint a kisebb közösségeké. Agogikai, dinamikai fortélyok mesterségeseknek, erőszakosaknak tetszenének ezekkel az ősien elemi, egyszerű dalformákkal, amelyeknek a megrendítő erejük éppen az ősi egyszerűségükben rejlik. Az „ékes és szép rend' önmagában való szabályozó elve az egyetlen, de biztos korlát, amely a gyülekezet éneklését méltóvá teszi ahhoz az ünnepi megnyilatkozáshoz, amelyben az Ige és a sakrámentumok közé letelepedett gyülekezet tesz bizonyságot az Isten kegyelmében megtalált üdvösség öröméről. Az orgonát is csak ez az egyetlen követelmény igazolja - nem a református templom, hanem - a református gyülekezeti istentisztelet keretében: nem esztétikai célzatú szolgálatot végez, nem gyönyörköd- tetni akar, hanem az „ékes és szép rend" kedvéért fogadjuk el a szolgálatát.

Más istentiszteleti kultuszban az ének, a szertartások, a templom szépsége céltudatos berendezkedés a hívek gyönyörködtetésére. hogy esztétikai élmények kegyes, istenes érzéseket támasszanak, a külső hatások alatt, meginduljon a gyenge lélek, amely összerogy tehetetlenül az ellenállhatatlan élmények súlyától. Az evangéliumi, a mi református istentiszteletünkön nincsen efajta szerepe az esztétikai akcióknak: mi az Isten örökkévaló szépségében gyönyörködünk s ez a belső öröm önti el az üdvbizonyosságban megerősödött lelket, úgyhogy zeng ajkán, szíve mélyén, egész lényéből az Isten dicsőségének a boldog magasztalása zsoltáraink, dicséreteink, himnuszaink áradó énekében. Éppen ebben van a leglényegesebb különbség a református evangéliumi istentisztelet és minden másfajta kultusz között.

 Meg kell jegyeznünk, hogy a genfi zsoltárok többszólamú kiadásai (Goudimel, Bourgeois, Ph. Jambe-De-Fer, Cl. Jannerjuin, Sweelinck stb.) egyáltalában nem gyülekezeti, nem istentiszteleti liturgikus célra készüllek. Erre egyenesen figyelmeztet maga Goudimel is a zsoltároknak abban a négyszólamú kiadásában melyet, amelyet nálunk Maróthi György is kiadoll (1743.): „Nous, avons adiousté au chât les Psaumes, en ce petit volume, trois partiesl: non pas pour induire à les chanter en l'Eglise mais pour s'esiouir en Dieu partioulieremêl és maisons. (Aux Lecteurs, Jaqui, 1665.)

 II.

Ezek után azt próbálom röviden megvizsgálni, hogy gyülekezeti éneklésünk és jelenlegi gyülekezeti énekeskönyvünk mennyiben felel meg a gyülekezeti népének alapelveinek.

1. Mai énekeskönyvünk anyagának az első része Kálvin genfi zsoltároskönyve, melynek 124 dallamából 95 dallamot vett át, 29 dallamot pedig elvetett az énekeskönyvügyi reform-bizottság.

Kálvin énekeskönyvének a dallamanyaga csaknem teljes egészében mintapéldája az igazi evangéliumi gyülekezeti népéneknek.

a) Műformájukat tekintve: strófikus népénekek, azaz a legváltozatosabb strófás-szerkezetekhez idomuló egyházi dalformák. Nagyszerűen igazodnak a legszélesebbkörű népi közösség éneklési képességeihez diatonikus hanglépéseik és hangközeik természetességével 1. tonalitásuk tisztaságával; 2. tematikájuknak a melódiát egységbefogó biztosságával; 3. hangterjedelmüknek (ambitus) a rendeltetésüktől megszabott korlátaival; 4.valamint népiesen egyszerű, de épp ezért méltóságteljes, komoly rimusukkal*

b) A dallamaiknak valami ősi, megragadó férfias komolysága első hallásra megragadja az embert s ez azoknak a nemes kifejező erejű egyházi hangnemeknek tulajdonítható, amelyekben legnagyobb részük megszületett. Akinek egy kis zenei érzéke van, az egyszerre megérzi, hogy a modern dur- és moll-melódiatípusokon kívül bizonyos archaikus ízű dallamok zengnek át bennük az el-, múlt századokon keresztül. Nem csupán archaikus zenei színhal ás ez, hanem a régi 8 egyházi hangsornak a meglepő dallamképző gazdagsága a modern zene két hangfajtájának,, a dúrnak és moll-nak a szegénységével szemben.

A 124 zsoltárdallam közül dór-dallam: 37, hypodór: 9, frig: 8, hypofrig: 6, mixolyd: 9, hypomixolyd: 9. A fennmaradó 48 dallamból 38 a XVI. században ion-nak nevezett, a mai dúr-jellegnek, 10 aeoí-nak nevezett pedig a mai moll-jellegnek felel meg.

1 A dallamokban a diatonikus hanglépések és hangközök természetessége biztosítja a dallam könnyű énekelhetőségét. Viszont nagy nehézségeket támaszt a gyülekezetek nagy közösségének az énekében a természetes hangközök kromatikus módosítása, - amilyenek például a bővített hangközök, - valamint nehezen találja el a gyülekezet a nagy intervallumokat (hatod-, heted , kilenced-hangközöket).

2. A tonalitás világosságán pedig értjük a dallamoknak azt a sajátságát,
hogy a dallamvonal úgy halad végig a hangok során, hogy hangjainak az
alaphanghoz való viszonya zenei érzékünk előtt sohasem válik kétségessé,
vagyis az alaphang körébe tartozó hangokban zeng, míg az alaphangon meg
nem nyugszik.

3. A tematikai biztossága abban áll, hogy a dallamnak apró kis motivumai a dallam vonalában újra meg újra felbukkannak s, ezzel - különösen a hosszabb formákban jótékonyan éreztetik a dallam egységes felépítettségét.

4. Az ambituson itt értjük a dallam hangterjedelmét, melyet a dallam
legmélyebb és legmagasabb hangjának a távolsága határoz meg.

c) Ugyanilyen gazdagság jellemzi a genfi zsoltárokat ritmus tekintetében is. Meg kell állapítanunk, hogy a ritmus és a metrum kérdésében hihetetlen zűrzavar állott elő a genfi zsoltárok egész világában attól a pillanattól kezdve, amióta a XVI. századnak ezeket az egészen jellemző unisono énekeit a XIX. vagy a XX. század zenei gyakorlatához idomítva modern izometrikus lejegyzésben kezdik közölni.

A 16-17. század énekeinek egyik legjellegzetesebb vonása a polymetria. A polymetrikus dallamritmus ugyanis a dallamnak a szöveghez való alkalmazkodását könnyíti meg, mivel a hangsúlyok elrendezésében bizonyos szabadságot enged a szövegnek sokszor strófánként váltakozó követelményei szerint. Tessék elképzelni, mit jelent az, ha a különböző strófákban különbözőképpen rendeződnek a hangsúlyok A hangsúlyok új rendje az új metrumokkal (ütemekkel) szinte újjáteremti a melódiákat. Ezért a modern izometrikus unisono-énekek egyhangúságával élettelen gépiességével szemben valami kibeszélhetetlen gazdag szárnyalása van ezeknek a 16. századbeli zsoltárdallamoknak. Hogy magyar példával világítsam meg a megállapításomat: Szenczi Molnár zsoltárszövege, melyben szinte strófánként változnak a verssorok vándor-hangsúlyai miatt a metrumok, folyton, szinte versszakonkint megújuló színt ad ezeknek a zsoltár-dallamoknak.

Ezeknek az eredeti ősi ritmusoknak hihetetlen lendületük innen magyarázható. A dallam vette szárnyára a szöveget, a szöveg pedig szabadon lüktető hangsúlyaival változatosságot, eleven életerőt, egészséges lelket, szabadságot biztosított a dallamnak. A mai francia gyülekezetek ritmikus éneklésében már csak halvány emléke él ennek a szabad lendületnek: a modern zene prokruszteszi agyában meg kellett bénulniok ezeknek az eleven lüktetésű szabad ritmusoknak. Pedig ezekben az eredeti dallamokban önmagukban volt meg mindaz, ami ma csak külső tempóbeli vagy agogikai követelmény.

*

A mai magyar Énekeskönyvben kifosztott, lerongyolódott állapotban találjuk meg Kálvinnak és Szenczi Molnárnak ezt a csodás gazdagságú örökségét!

A dallamok ősi dallambeli gazdagságát hogy igyekezett, szinte céltudatosan leszürkíteni az a zsinati határozat, amely kimondta, hogy ezekből az egyházi dallamokból pedig kitörlendő az ősi egyházi karakter: az eredeti egyházi hangnemek helyett az összes dallamok a modern világi dúr és moll hangnemekben jegyzendők le! Kántoraink - ha esetleg tudtak volna is róla, felejtsék el s ne is tudjanak róla, hogy ezek az egyházi népénekek egyházi hangnemekben születtek és éltek valaha! És történt ez ugyanakkor, amikor a világi népköltészetben is és általában a zeneművészetben s egyre jobban megbecsülik az egyházi hangnemek csodálatos színpompáját. Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, eléggé bizonyítja a 46. zsoltár példája. Ennek a pompás erejű zsoltárnak az éneklésében a zűrzavar és bizonytalanság onnan van, hogy az eredeti mixolyd-modus helyett modern dúr-hangnemben próbálták értelmezni. De mivel ez nem ment végig, a dallam második felét moll-jellegűvé alakították. Ebből állandó zavarok keletkeztek a megromlott zenei érzék folytán. Az egyetlen kielégítő, megnyug- tató megoldás az, ha a dallamot az eredeti formájába alakítjuk vissza.

És hogy mi jelent a gyakorlatban az egyházi hangnemek eredeti szépségének az elvetése, azt talán még inkább mutatja a komoly egyháziasság teljes kiveszése a zsoltárok orgonaletétjeiben, s a templomainkban hallható orgonakíséret-rögtönzésekben. A Szotyori-Nagy-féle orgonakönyv komoly harmóniái elavultaknak tetszettek, - a későbbi orgonakönyvek orgonaátiratai váltották lel őket. A legtöbb közülök megdöbbentően stílustalan, tartalmatlan, egyháziatlan, - sőt: cigányos - a cigányzene megszokott, sablonos harmóniai fordulataival. Ezek figyelmeztetnek a legvilágosabban arra, hogy az összhangosítás magában véve még nem - zene költészet, vagy még érthetőbben: az igazi összhangosítás költői munka, tehát sokkal több, mint bizonyos zenei mesterségbeli készség. De figyelmeztetnek arra is, hogy ilyen költői munkára a költőietlenné kifosztott dallamok senkit sem ihletnek. A 16. századnak a genfi zsoltárokban előttünk álló költői remekei olyan megcsúfolt állapotban vannak az Énekeskönyvünkben, hogy azokban az ősi puritán művészi szépségeket szinte lehetetlen felismerni és megbecsülni. Hiányzik belőlük éppen az, ami egyházi énekekké tette őket s éppen ezért csak triviális lehet minden, ami belőlük kerekedik.

De még nagyobb érzéketlenséggel pusztították el a genfi zsoltárok ritmusának a szépségeit. Sokat írtam és beszéltem már erről a kérdésről, itt csak egészen röviden próbálok rávilágítani a helyzetre. Igaz, hogy gyülekezeti éneklésünkben veszett el ez az eredeti zsoltárritmus, ha ugyan a magyar gyülekezetekben - eltekintve itt-ott feltételezhető kivételektől - megvolt valaha. Misztótfalusi Kis Miklós fáradozásai aligha vesztek kárba nyomtalanul. (L:„Mentségének" 37/8. pontjában, Kolozsvár 1698.) Nem hiszem, hogy Maróthi György debreceni tanítványai közül ne akadt volna néhány, aki kikerülve az ekklézsiába, a maga gyülekezetéi ne probálta volna a Maróthi útmutatása szerint venni a ritmikus éneklésre. Hiszen az annál könnyebb is lehetett, mivel akkor még az összes énekeskönyv-kiadások, így a Maróthié is, az eredeti ritmus kottáival közölték a zsoltárdallamokat. Megbízható értesüléseink errenézve nincsenek, kutatnunk kell tovább eredeti adatok után egyszer csak felbukkan valahol valamilyen feljegyzés, ami esetleg tájékoztat. A tény az, hogy gyülekezeteink rieimustalan, úgynevezett kiegyenlített (helytelenül: cantus planusos) énekéhez igazodott az Egyházunk a zsoltároskönyv kiadásánál és nemcsak kiegyenlített, hanem egyenesen zenei szempontból egészen hibásan kiagyalt metrumokban jegyezte le a genfi dallamkincset. Nemcsak igazodott tehát a megromlott gyülekezeti énekléshez, hanem ahogy azt feljegyezte, azt is hibásan, zenetudományi szempontból teljes tájékozatlansággal vitte végbe.

Hangos vita folyt ebben a kérdésben nemrégiben. De jellemző, hogy a vitában egyik respectabilis vitázó megkockáztatta még azt az állítást is, hogy a genfi zsoltárok ritmusáról beszélni képtelenség, mert azok ú. n. „korálkottákban" voltak lejegyezve, azoknak pedig idői értékjelzésük nincs, - holott a valóság az, hogy korálkottákban soha, sehol sem jegyezték le ezeket a zsoltárdallamokat, hiszen a korálkották a gregorián cantus-planusának a hangjegyei (a neumák!), míg a genfi zsoltárok és általában a protestáns népénekek lejegyzésére már kezdettől fogva az ú. n. menzurális hangjegyeket, tehát: időmértékes hangjegyeket használtak.

Azt is állítják még ma is, hogy a mai gyülekezeti éneknek is megvan a ritmusa, még pedig a Szenczi Molnár magyar lüktetésű szövege nyomán megmagyarosodott zsoltárritmusa. A valóság az, hogy gyülekezeti énekeskönyvünk zsoltárdallam lejegyzésében nyomát sem mutatja a magyar ritmusnak, hiszen hamis, áljegy minden ütemvonala, lépten-nyomon rájukcáfol a dallamok belső ritmusa. Másfelől pedig gyülekezeteink Szenczi Molnár Albert magyaros ritmusait bizony nem magyaros stílusban, hanem abszolút ritmustálasággal éneklik. Szinte fenntartás nélkül megállapíthatjuk, hogy gyülekezeteink egyetlenegy éneket sem énekelhetnek úgy, ahogy azokat Énekeskönyvünk lejegyzi, - a „magyarosan" lejegyzetteket sem, pl. a „Térj magadhoz drága Sion"-t, vagy a legközkedveltebb „tiszta magyar" „Mennybenlakó én lstenem"-et sem … Igaz, hogy mint minden hangjelenségnek, úgy ennek a gyülekezeti éneklésnek is van ritmusa, de ez nem a zsoltárok zenei ritmusa, hanem a zsoltárszövegek különböző hangokon zengő szotagolásának a gépiessé egyenlített, ritmusa, amelynek a magyar ritmushoz semmi köze sincs, annyira, hogy az ugyanígy leromlott zsoltáréneklésnek ugyanaz a zenei képe Németországban, vagy Hollandiában is, mint nálunk, mert ez az éneklési mód nálunk sem, egyebütt sem árul el semmiféle népi, nemzeti jelleget.

Köztudomású tény, hogy a zene, az ének ritmusban él. Ritmus nélkül a dal olyan, mint a hal víz nélkül. És csakugyan: ez a ritmusnéküli ének hány szép dallamot elhallgattat a gyüekezetek ajkán! Vannak dallamok, melyeket pusztán az egymásután következő különböző magasságú hangokban is éltet talán a szép szöveg vagy a hangok tiszta logikájú sora, de a jelenlegi énekeskönyvünk már egész sor olyan szép zsoltárdallamot hagy: el a genfi örökségből, amelynek éltető eleme a ritmus. Nincs veszedelmesebb kulturapusztítás, mint leszállani az igénytelenséghez, ott, ahol éppen javítani kellene. A gyülekezeti éneklés alásüllyedt színvonalához alkalmazkodott a jelenlegi énekeskönyvünk ahelyett, hogy a gyűltkezeti éneklést igyekezett volna a méltó színvonal, a kálvini követelmények felé emelni. Ki tagadhatná, hogy gyülekezeti éneklésünk szegényedik, egyre élettelenebbé válik. Itt csak egyetlen módon segíthetünk: ha merünk komoly igényeket támasztani az éneklő gyülekezeteinkkel szemben.

2. Ugyanez a helyzet a dicséretek terén is.

Ezek között a legértékesebb az az anyag lehetett volna, amely a régi magyar énekeskönyvekből került bele a mai Énekeskönyvbe. De ezzel a régi magyar anyaggal is az történt, ami zsoltárdallamokkal. Nem találták magyaroknak őket abban a formában, ahogyan a lángeszű fiatalon elhunyt szegény Maróthi lekottázta őket, ahogyan a Debreceni Öreg Énekeskönyv, vagy ahogyan a Kolozsvári Kottás Énekeskönyvek megőrizték ezeket a régi nemes dallamokat: megfosztották ezeket is életadó lüktetésüktől, ritmusuktól és mondvacsinált, nevetséges, élettelen, izometrikus ütemekbe kötözték össze. Így elvesztették hímporukat, fonnyadt, hamis művirágokká lettek, pedig ezek az Isten gyönyörű szép mezőjén termett pompázó virágai voltak a református magyar kegyességnek.

Hoztak helyettük eredeti, magyar új énekeket, amik azonban alig mondhatók eredetieknek, még kevésbbé magyaroknak. A legtöbbjük a német szentimentális romantika utánérzéseiből szülelett magyar ritmusú zengedezmény, melyeknek belső szerkezete ellent mond a magyarrá átfestett külső metrikának. Legjellemzőbb példája ennek a 100. dicséret: Mennyben lakó én Istenem - amelyik - sajnos - ma talán a legelterjedtebb, legkedveltebb „magyar" dicséretünk. Szerzője egy katolikus kántor (Kecskés Ernő) Kiegyenlített 4/4-es ütemekben van lekottázva. Figyeljük meg B még egészséges zenei érzékű gyermekek énekében ezt a zengzetes romantikus dallamot, vagy amikor mi magunk énekeljük a gyűlekezeten kívül kisebb, esetleg családi körben. Figyeljük meg, az-é a ritmusa, ami az Énekeskönyvünk kottáiban előttünk áll? Dehogy az! Egészen más. Egy megzavarodott vegyes ritmus jön ki belőle a magyarfülű ember énekében: mert ez az ének - ha a dallam belső, igazi ritmusát nézem, tiszta német romantikus dallam, amely a német dallamok módjára kívánná meg a szöveg alkalmazkodását. Mivel azonban ilyen szöveget a magyarban nem kapott, hát ahol tud, érvényesíti a magyar természetes német ritmusát, ahol pedig erre nincs módja, ott a magyar énekritmust követi. De milyen zökkenőmentes pl. ezzel a német szöveggel ez a dallam:

Viszont a dallam igazi német ritmusához szabott fölébeírt magyar szöveg is milyen természetesen tud alkalmazkodni! Tipikus példája ez a dallam az álruhában garázdálkodó idegenszellemű zenének! Ezek sokkal többet ártanak magyar zenei érzékünknek, mint az eredeti mivoltukban megbecsült idegen dallamok.

Dicséreteink közt elég jelentős helyet foglalnak el az idegen eredetű dallamok. Ezek kiválasztásában a szövegtartalmon kívül annak a szempontnak kellett volna érvényesülni, hogy a magyar gyülekezeteknek a külföldi gyülekezetekhez ezek az énekek szolgálhassanak összekötő kapocsul, a testvéri találkozások örömének a kifejezési eszközeiül. Ez azonban a mi Énekeskönyvünk anyagában - sajnos - nem sikerült, mert itt is a dallam megmagyarosításának a lázálma ejtette tévedésbe a szerkesztőket, aminek az lett az eredménye, hogy pl. az evangélikus testvérek lutheri énekéi, az Erős várunkat sikerült olyan „magyar" formában felvenni, amit még a magyar lutheránus testvéreinkkel sem tudunk közösen énekelni. Felvettek ellenben olyan külföldi énekeket, ami önmagában sem jelent gazdagodást sem a szövegében, sem a dallamában, sőt a református gyülekezeti népének lényegével egyenesen ellentétben álló dallama egy osztrák katolikus kántor cikornyázott éneke.

Erdélyben a 18. században megkísérelték a kedveltebb zsoltárok megmagyarosítását a magyar istenes-énekek szövegére. Ezekből a kísérletekből került az Énekeskönyv dallamai közé a 66. zsoltár dallamából alakított dallam egy régi német Geistliches Lied magyar szövegére. Érdemesebb lett volna Gerhardt Pálnak (1607-1676.) ehhez a gyönyörű költeményéhez a szép eredeti dallamok valamelyikét venni fel. A 66. zsoltár eredeti dallama sokkal szebb, sikerültebb, semminthogy érdemes lenne azt az eredetiből kivetkőztetni. Különösen ha meg gondoljuk, hogy az utolsó sora mennyire nem felel meg a gyülekezeti népének diatonikus szólamvezetésére vonatkozó követelménynek: a kadencia szűkitett quintje nem diatonikus intervallum s ha megfigyeljük, éneklése a gyülekezetben mindig nehézséget okoz.

Ugyanígy nem felel meg a népének követelményének ; Nem vagyunk mi magunkéi" és ,,Megáll az Istennek igéje'" dallama mindkettő ambitusa teljesen kimeríti a gyülekezet hangterjodeImét, s dallamuk sem állja meg a tárgyilagos kritikát. Jelenlegi énekeskönyvünk kétségtelen bizonysága annak, hogy nálunk egyházi zene elméleti és gyakorlati kérdései sohasem tisztázódtak Az igazat megvallva, ilyen kérdések komoly formában szőnyegre sem kerültek. Az egyházi zenének Maróthi György óta nálunk számottevő kutatója, szakembere nincsen is. (Abban a téves meggyződésben élt egyházunk, hogy a tanítóképzők egyházzenei szakembereket nevelnek, pedig azok csak kántorokat nevelhetnek, de igazában még azokat sem, mert éppen agyonzsúfolt munkarendjükben a kántorképzésnek legfeljebb csak az egészen elemi megalapozását végezhetnék el. S ha ezt tennék, akkor sokkal nagyobb szolgálatot végeznének, mint amennyit végeznek most, amikor féligsemkész embereket bocsátanak a gyülekezetekbe szél azzal az igénnyel, hogy őket az Egyházi zene szakemberekül fogadja el).

Alapvető elvi kérdések várnak megoldásra, amelyek világosan eddig még fel sem vetődtek. Egész sereg elvi kérdés, amelyeknek a tisztázása nélkül lehetetlenség komolyan hozzáfogni egy olyan fontos, szinte szimbolikus tekintélyű könyv megszerkesztéséhez mint amilyen a mi református gyülekezeti énekeskönyvünk.

Nem tartozik szorosan a tárgyam körébe, de nem volt tisztázva pl. az a nem zenei kérdés sem, hogy vajjon az Énekeskönyvünk a közönséges gyülekezeti istentiszteletekre rendeltetett-e vagy pedig a gyülekezeti élet egész széles területű munkámezejét tehát a missziói területeket is ki akarja-é elégíteni? Ennek a kérdésnek a tisztázásával megoldható lett volna a Hozsánna és Halleluja-énekek problémája is, még pedig sokkal szerencsésebben mint ahogy azt az Énekeskönyvünkben magunk elölt látjuk Ennek a kérdésnek az eldöntése a felvett Hozsánna-énekek helyét is elvi következetességgel határozta volna meg a gyülekezeti istentiszteletekre szolgáló énekek körén kívül, a külön missziói célokat szolgáló énekek keretében. Általában megállapíthatjuk, hogy énekeskönyvünk zenei szempontból félig sem megoldott vagy; éppen teljesen megoldatlan kérdések egész seregét hordja magában és a merő dilettantizmus tüköre. Nagy feladatokat csak világos célkitűzésekkel, tisztán meghatározótt elvi megalapozottsággal lehel vállalni és megoldani, S hogy ez nem sikerült, annak a magyarázata az, hogy sok mellékes kérdésen esztendőkön át rágódunk és a legfontosabb, leglényegbevágóbb kérdések nemhogy meg nem oldódtak, hanem még csak szóba sem kerültek.

Az énekeskönyvek - amint az egyházi zene története mutatja - megtermékenyítői szoktak lenni nemcsak a gyülekezeti énekköltészetnek, a hymnológiának, hanem inspirálói a magasabbrendű zeneművészetnek is. Húsz év telt el, mióta kezünkben van a magyar ref. énekeskönyv. Hálát adhatunk az Istennek, hogy végre úgy érezzük, - s még idejében, hogy tövis lett a magyar református Anyaszentegyház testében s nem hagy nyugtot. Éppen ez keltette fel az érdeklődést a magyar református gyülekezeti énekügy iránt és támasztja fel az igényt egy valóban méltó új énekeskönyv után. Mióta kezünkben van, azóta kerestük elő a poros mestergerendákról a múlt példáit, drága emlékeit, a magyar református kegyesség szent megnyilatkozásait, azóta kezdjük fontolgatni a gyülekezeti éneklés elvi, bibliai alapjait s igyekszünk meglátni az egész terület problémáit, igényeit, lehetőségeit. Csak ez az egy módja lehet, hogy a magyar gyülekezeti ének és énekeskönyv ügyét az egészséges, evangéliumi megoldás és fejlődés útján elindíthassuk.

Jeqyzet. Ez az előadás természetesen nem meríti ki a gyülekezeti énekeinkkel kapcsolatos zenei kérdések teljes körét, csak olyan kérdésekre óhajtottunk rámutatni, amelyek a nem szakkörök érdeklődésére is számot tarthatnak. A zsoltárok zenei problémái iráni érdeklődők szíves figyelmébe ajánlom Szenczi Molnár Albert és a genfi zsoltárok zenei ritmusa (Kecskemét) c. tanulmányomat, valamint „Psalterium" (Budapest, 1941.) c. művemet.

ZSOLTÁROSKÖNYVÜNK AZ IGE MÉRLEGÉN Bp 1941 124-136 oldal