B) Zsinatok és hitviták

            Debrecenben már 1551-ben is tartottak protestáns zsinatot, tehát hét évvel Méliusz érkezése előtt. A zsinatok tartásának igazi idejéről azonban Méliusz püspöksége alatt beszélhetünk.

            Az 1559-es első magyar református zsinaton Marosvásárhelyen Méliusz Dávid Ferenccel és Heltai Gáspárral együtt harcolt a lutheránizmus ellen, akikkel még 1559. augusztus 18-án írásba foglalta a református hitelveket (Marosvásárhelyi Hitvallás). Ezzel nem zárult le a harc. Az erdélyi szász lutheránusok még évek múlva is támadtak: bevádolták a debreceni eklézsiát külföldi fejedelmeknél és egyetemeknél, hogy az elvet minden hitágazatot és törvényt.

            1561-ben Nagyváradon, Debrecenben és Egerben tartottak zsinatot. Az egri, a hitükért és vallásukért üldözött egri és egervölgyi reformátusoknak Ferdinánd előtti önvédelmük megszervezésére volt egybegyűjtve. Verancsics Antal a török udvarnál végzett követsége jutalmául 1557-ben megkapta Egervár parancsnokságát és az egri püspökséget. Már 1560. január 20-án panaszolta a királynak, hogy „a jászberényiek azért akarnak ellene a királyhoz Bécsbe követeket küldeni, mert őket Luther-követésétől eltiltja és terhökre van, mert nem engedik magokat a katholikus kegyesség útára visszahívatni.”^[33] Négy hónappal később már azt állapítja meg, hogy Egerben és a szomszédságokban a köznép, a nemesség és a katonák többsége is lutheránus. Verancsics erre felszólította a prédikátorokat, hogy hagyják el a püspökséget vagy térjenek vissza a katolikus hitre. Amennyiben ennek nem tesznek eleget, akkor börtönbe veti őket. Miután a prédikátorok nem tettek eleget a felszólításnak, őrizetbe vette őket az egri püspök. A katonák erre tömegesen felzendültek és azzal fenyegettek, hogy mindannyian elhagyják a várost, sőt a nép is velük tart, azaz Eger egészen őrizet nélkül marad. Verancsics térítő tevékenysége és zaklatásai ellen az egri protestánsok hitvallást kívántak megfogalmazni. A katolikus elöljárók összeesküvéssel és pártütéssel vádolták őket a királynál, ti hogy az új egyház a király ellen tör. A protestánsok Méliuszhoz fordultak segítségért, hogy igazolják a király előtt ártatlanságukat a vádakkal szemben. „… miként már a sz.kir. felségtek biztosainak és követeinek megmutattuk, hogy a mi szövetkezésünk nem királyi felségtek ellen történt, hanem a hit és üdvösség ügyében, az igaz vallás, tudomány és lelkeink üdvéért; úgy most is az Istennel bizonyítjuk, hogy az lelkeink táplálatáért és üdvéért lett.”^[34]

            Már készen volt az a terjedelmes hitvallás (Confessio Debreciensis), melyet ekkor adott át az egervölgyieknek Méliusz. Szerzői voltak még rajta kívül: Szegedi Gergely és Czeglédi György. Van olyan felfogás is, mely egyedül Méliusz művének tekinti, melyhez társai csupán az anyag összegyűjtésével járultak hozzá. Maga Méliusz is 1564-ben a hitvallást a maga munkájának mondja.

            A hitvallás határozottan helvét irányú. Puritán erkölcsöket és egyházi szolgálatot követel; az istentiszteletből kizár az evangélium szellemével ellenkező minden szertartást, elveti a bálványoknak, oltároknak, képeknek nemcsak tiszteletét, de jelenlétét is, elutasítja a fülbegyónást; a purgatóriumot „ördögi költeménynek”^[35] nevezi. Tagadja a katolikus átlényegülés dogmáját, azt vallja, hogy az úrvacsorában „nem testileg közöltetik a Krisztus teste a testtel, hanem szellemileg”^[36] a lélekkel. Elveti a jó cselekedetek érdemes voltát, és a hit által való megigazulást hirdeti. Teológiai magyarázatait egyszerű nyelven és jól érthető példákkal tárta a hívek elé. „Emberi érdem az üdvösséget épp úgy soha el nem éri, mint a cigány, lován a török lovast, a teknősbéka a nyulat.”^[37]

            Aktuális társadalmi kérdésekben is eligazítást adott. A „hatóság” nála Isten rendelése „a jók védelmére és a rosszak irtására”.^[38] Meghatározta a törvényes hatóság kötelességeit: „Harcoljanak a hazáért és ügyeljenek fel annak védelmére. Az akadémiákat és iskolákat, melyek az ige veteményes kertei, az ország jövedelméből gondozzák. Veszítsék el a gonosztevőket, rablókat, oltsák ki a zsiványbandákat, büntessék testi hatalommal a megcáfolt, makacs és igazságnak nem engedő eretnekeket. […] Ne pusztítsák ki és ne rabolják el erőszakkal törvénytelenül amaz isteni parancs ellenére: Ne lopj! az alattvalók örökségét és birtokait. […] Mert valamint magános embernek nem szabad az Isten törvénye ellen elrabolni a mások javait, úgy a hatóságnak sem szabad az. A törvényes adón felül semmit sem szabad kicsikarnia.”^[39]

            Ezzel együtt megfogalmazta azt is, hogy mivel tartoznak az alattvalók a hatóságoknak. Tisztelettel, félelemmel, adóval és illetékekkel bérükből és jószágaik jövedelméből.

            Összecsengenek ezek az elvek a csak később, 1562-ben Bullinger által megfogalmazott II. Helvét Hitvallásnak a világi felsőbbségről és az alattvalók kötelességéről szóló tanításával. Eszerint „Minden felsőbbséget maga Isten rendelt az ember békességére, nyugalmára, mégpedig úgy, hogy e világon az első helyet foglalja el.” (XXX. fejezet)^[40] Az alattvalók kötelességét is meghatározta Bullinger u.itt: „…minden alattvaló ismerje fel a felsőbbségben Isten jótéteményét. Tiszteljék és becsüljék a felsőbbséget, mint Isten szolgáját, szeressék, járjanak kedvében és imádkozzanak érte, mint atyjukért, továbbá engedelmeskedjenek minden jogos és méltányos rendelkezésének. Végül pedig fizessék hűségesen és szívesen a vámokat és adókat és más ilyen természetű szolgáltatásokat. […] Aki ellene támad a felsőbbségnek, Isten súlyos haragját vonja magára. Elítéljük tehát a felsőbbség minden megvetőjét, a lázadókat, az állam ellenségeit és a pártütő semmirekellőket, egyszóval mindazokat, akik akár nyíltan, akár alattomban kibújnak előírt kötelességeik alól.” (XXX. fejezet)^[41]

            Méliusz az alattvalói engedelmességnek egyetlen határt szab: „Mindazokban miket csak az Isten ellen nem parancsol a hatóság, engedelmeskedni kell annak. De ha valamit a természeti törvény avagy az Isten dicsősége és törvénye ellen parancsol: abban a hatóságnak sem kell engedelmeskedni. Mert inkább kell félni Istentől mint emberektől.”^[42]

            „Kétfélék a hatóságok: jók és rosszak. [Isten] a rossz fejedelmek által, kiket az ő bosszújából ad mint az ő haragjának ostorait, haragját mutatja ki a föld lakói ellen. […] Engedelmeskednünk kell pedig az Úrért és lelkiismeretért még a rosszaknak és gonoszoknak is, kik törvényes hatalommal bírnak. … és mint Krisztus parancsolta, hogy a hitetlen császárnak is adjuk meg az adót.”^[43]

            Ez az alattvalók kötelessége. Az ítélet és büntetés pedig Istené; ez adhat bizodalmat a népnek. „Meg fogja pedig az Úr büntetni, s el fogja törleni a gonosz és zsarnok fejedelmeket, mint az ő haragjának szolgáit, vesszeit és pálcáit. […] A jó fejedelmek az isteni könyörületesség, irgalom szolgái, az isteni erények tükrei s képei. […] A jó fejedelmeknek az Istent kell követniek és semmit nem kell törvénytelenül az Isten és országuk törvénye és rendelése ellen cselekedniök.”^[44] „Ha a törvényes hatóságok hatalmukat igazságosan bírják, engedelmeskednünk kell nékünk, mert ez királyi jog. Tehát sem ellenök nem kell szegülnünk, sem ajándokul nem kell javainkat nekik oda adnunk, mivel az Úr parancsolja, hogy mindenek engedelmeskedjenek a hitetlen királynak. […] Az ítéletet Istenre kell bízni, aki megbünteti mint rablókat és tolvajokat mindazokat, akik az Isten és természet törvénye ellen benyelik alattvalóik javait. De ha Isten törvénye ellen parancsolnak valamit, például hogy a bálványokat imádjuk, raboljunk és igazságtalanul öljük meg az ártatlanokat, teljességgel nem kell nekik engedelmeskednünk.”^[45] Kötelesség és parancs, isteni törvény tehát az engedelmesség, melynek határa egyedül a bűnre való felszólítás megtagadása. „Ne vétkezz az Isten ellen, földi urad kedvéért.”^[46]

            Korántsem akarja tehát Méliusz a feudális társadalom megváltoztatását, de abban törvényességet követel. Gátat kíván szabni a mértéktelen terhekkel és a felsőbbségek túlkapásaival szemben.

            Eredetileg a lutheránusok hirdették az engedelmességet, a kálvinisták pedig az ún. ellenállás jogát. Luther az 1523. évi, A világi hatalmasságról című írásában foglalkozott e kérdéskörrel. A szerző itt Pál apostolt idézi: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek” (Róm 13,1). A jog birtokosainak kedvez Luther: „Nem lenne helyes, ha az urak elejtenék jogukat a robotra, mert a parasztnak terhekkel kell megrakodva lennie, különben elpajkosodik.”^[47]

            Kálvin ellenállási tanában viszont „a néptől szervezett bizonyos felsőbbségek”^[48] az ellenállási jog letéteményesei. Az egyes ember e felfogás szerint sem lázadhat az uralkodó ellen, még ha az zsarnok is.

            Méliusznál nem szerepel ez az ellenállási jog. Ez is bizonyítja, hogy nem nevezhető egyszerűen „magyar Kálvinnak”, ahogy ezt néhány egyháztörténész tette. Teológiájának jellemzője inkább az eredetisége. Bár jól ismerte kora hittudósainak teológiai rendszereit, s azoknak elemeit felhasználta, de úgy, ahogy ez számára és a hazai viszonyokra alkalmazva szerinte elfogadható és helyes volt. Jelen esetben azt bizonyította Ferdinánd előtt, hogy semmi olyat nem tesznek és nem hirdetnek az egri protestánsok, ami a király, a püspök vagy az urak tekintélyét sértené, hatalmát tagadná, ellenük lázítana. Ők csak hitüket nem akarják megtagadni.

            Méliusz debreceni működése idején nagy hatással volt sokakra a Felvidéken és Erdélyben évek óta agitáló és vitázó Francesco Stancaro krisztológiája, mely szerint Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember, csak emberi természete szerint közbenjáró. Hiába űzték el Stancarot, a magvak már el voltak hintve.

            Hamar behatoltak a városba az észak-olasz, délkelet-svájci antitrinitárius hittételek is, először Kőröspeterdi Arany Tamás fellépése nyomán. Azt hirdette, hogy Krisztus nem Isten, hanem csak Istennek fia és embernek fia. Mint ilyen, kisebb az Atyánál, csak főpapi közbenjáró, amit az bizonyít, hogy meghalt és az Atyától támasztatott fel. A Szentlélek sem más szerinte, mint Isten ajándéka; azaz tagadta a három személyt a Szentháromságban. „A Krisztus nem Isten - úgymond -, hanem csak Istennek fia és embernek fia, mert az írás sehol nyilván Istennek nem mondgya, hanem embernek fiának mondgya. Azt is mongya, hogy küssebb Attyánál, megholt, Attyátúl támasztatott föl, küldetett pap, közbenjáró, kér Attyátúl, Attyának könyörög, hogy ne hadgya, megdicsőítse.”^[49]

Méliusz Arany Tamás elleni vitairatának előszavából – melyet Huszár Gál, a könyv kinyomtatója írt – kiderül, hogy Aranynak szándéka volt nézeteinek Debrecenbe is híveket szerezni. „ …szólok rövid beszéddel csak az minapi disputációkról, kiket Aran T. nagy készülettel alattomba a ti várastokba be hozott és indejtott vala. Egy előben mennyi sok jámbor keresztyéneket háborejtott vala meg az ő Arriánus tévelgésivel és az Isten ellen való egyéb sok eretnekségivel.”^[50]

            Méliusz felismerte az egyházát fenyegető veszélyt, ezért hamar felvette a harcot. Az 1561. november 30-tól december 14-ig tartó templomi vitán Arany visszavonta tanait, s reverzálist adott magáról: „Én Keres Peterdi Arany Tamás vallást és bizonyságot teszek az egy Istennek, Atya Istennek, Fiú Istennek, Szentlélek Istennek, mind itt az N. Török János uram házában való nemes uraim előtt, ti Gergel pap debreceni plébános, […] Somogyi Péter pap, püspök […], Gál pap, Miklós pap stb. előtt az én hitem szerént az mint megesküdtem az prédikátor uraim előtt, szabad akaratom szerént, hogy ezek ez vallások, akiket Istennek szájából ez én levelemben megirattam, igazak, és az én előbbi tévelygéseim, kik ellene vóltanak ezeknek, hamisak…”^[51] Később mégis az unitáriusokhoz csatlakozott.

            1566-ban Egri Lukács lépett fel. Ő sem tartotta a Fiút és Szentlelket az Atyával egyenlőnek és mindkettőt az Atyától származtatta.

            Károli Gáspár az általa összehívott 1566-os gönci zsinaton kívánta rendezni a kérdést. A zsinat összeült, de Egrit nem lehetett rábírni tanai visszavonására. Károli ekkor Méliuszhoz fordult segítségért. 1568. január 5-ére hívtak össze zsinatot a reformált egyházak számára Szikszóra. Ez a zsinat nem ült össze, ezért újnak az összehívására került sor, melyet még ugyanabban a hónapban Kassán meg is tartottak. Méliusz és a zsinat eretneknek nyilvánította Egri tanait, s mivel ő nem állt el ezektől, a zsinat fogságra ítélte, ahonnan csak öt év múlva, tanai megtagadásával szabadulhatott (mások szerint jászói börtönében halt meg 1574-ben).

            Legnagyobb hitvitáit Méliusz Dávid Ferenccel vívta, aki korábban katolikus papból lett előbb lutheránus püspök, majd református (1559), éppen Méliusz hatására. Dávid azonban az 1566. március 15-i tordai zsinaton már unitárius tanokat hirdetett. Ezen a zsinaton kezdődött a Szentháromság tana elleni első nyílt támadás, mely tanokat Dávid mellett Blandrata György, János Zsigmond fejedelem udvari orvosa is képviselt. Tanításuk lényege, hogy Isten úgy lényegére, mint személyére nézve csak egy.

            A vitát nem tudták Tordán lezárni, így ez év áprilisában a gyulafehérvári zsinaton is folytatták. Dávidék továbbra is hirdették, hogy a Fiú csak megistenült ember, a Szentlélek pedig nem más, mint az Atya kisugárzó ereje, azaz mindkettő az Atyának alárendelt.

            A kálvinisták május 19-ére újabb zsinatot hívtak össze Marosvásárhelyre. Dávid ezen a zsinaton az egyházban használt kátét, a Heidelbergi Kátét saját tanai értelmében átdolgozta. Az átdolgozott szöveget az unitáriusok Méliuszék elé terjesztették. Végül a közösen megállapított szöveg 1566-ban Kolozsvárott Heltai Gáspár nyomdájában jelent meg. Az eredetiből kihagytak 26 kérdést és ezek helyébe ugyanannyi újat iktattak be. A betoldott anyag jelentős részén Dávid és Blandrata szelleme az uralkodó, végeredményében mégis kompromisszumnak tekinthető ez az átdolgozás. Az antitrinitarizmus kibontakozását azonban nem lehetett kompromisszumokkal feltartóztatni. Erre Méliusz hamarosan rájött, s ekkor új utat kezdett. Hozzáfogott egyháza belső megerősítéséhez.

Az 1567-es debreceni zsinat

            Méliusz a győzelem reményében 1567. február 24-ére ismét zsinatot hívott egybe. Itt akart végleg megmérkőzni Dáviddal. De az unitáriusok közül senki nem jelent meg. Mindazonáltal a zsinatot megtartották. A három napig tartó gyűlést (február 24-26) egyházszervező zsinatnak nevezi az egyháztörténelem. A zsinat egyben a tiszántúli egyházkerület kialakulásának is jelentős állomása, mert itt voltak először együtt a fokozatosan összekovácsolódott hatalmas egyháztest 14 egyházmegyéjének képviselői, élükön az espereseikkel. Méliusz meghívta a szomszédos tiszáninneni megyéket is, melyek közül háromnak meg is jelentek a megbízottai. Ez is mutatja, hogy a zsinat egybehívója a területi illetékességét meghaladó egyetemes intézkedő szerepet szánt a zsinatnak. Legfőbb intézkedései voltak:

1. Tagadták az antitrinitárizmus tanításait.

2. Méliusz előterjesztésére a zsinat bevette a Bullinger-féle ún. II. Helvét Hitvallást és elfogadta a Béza-féle hitvallást.

3. Megbízták Méliuszt két hitvallás és egy kánonoskönyv elkészítésével.

            A debreceni zsinat minden intézkedése sorsdöntő jelentőségű volt nemcsak a tiszántúli egyházkerület, hanem az egész magyar református egyház további életére nézve.

            A kánonoskönyv bevezetésében és záradékában kihangsúlyozzák, hogy a II. Helvét Hitvallást a genfi egyház tanításaival együtt vették be. Kinyílvánítása ez a Kálvin és Béza teológiájával való azonosulásnak, annak elfogadásának. Az ifjú magyar református egyház ebben az értelemben szerves része lett az európai református egyházak közösségének, miután a II. Helvét Hitvallást a svájci kantonok többsége (pl. Zürich, Genf, Bern), majd a pfalzi és skóciai egyházak még 1566-ban elfogadták s később a franciák és lengyelek is követték példájukat.

            A zsinat határozatait és munkálatait három könyvbe foglalták. Az elsőt Méliusz latinul írta, és a fejedelemnek ajánlotta. Ennek címe magyarra fordítva: Rövid hitvallása a debreceni zsinatra egybehívott pásztoroknak. A második könyvet, A Debrecenbe összegyűlt keresztyén prédikátoroknak igaz és Szentírás szerint való vallásuk címmel magyarul fogalmazta a szerző, hiszen ezt a debreceni, kassai, nagyváradi, nagyszombati kereskedőknek, „áros népeknek” ajánlotta. És ezen a zsinaton született meg az Articuli Maires; a Magyarországi Református Egyház legelső törvénykönyve, a magyar protestáns egyházjog alapforrása, mely az egyházkormányzat alakját is meghatározta.

            A latin hitvallásnak – mely 12 cikket tartalmaz – kb. a kétharmadát, a magyarnak – mely eredetileg 14 cikkből állt, ám csak hiányosan maradt fenn – mintegy a felét szenteli Méliusz az athanasiosi Szentháromság-tan védelmének Dávidék tételeivel szemben. Emellett más teológiai kérdésekkel is foglalkozott, úgy mint a predesztinációval, úrvacsoratannal, a halottak halál utáni állapotával.

            A magyar szövegű hitvallásban, melyet a püspök a kereskedőknek szánt, az Isten akaratával egyező és az azzal ellenkező kereskedésről írt. Jónak azt a kereskedést tartja, amely megfelel az általa meghatározott elveknek:

1. Isten nevében, az ő tisztességére és az egyház épülésére legyen.

2. Az ember elsődleges feladata Isten országának keresése. E szerint nem lehet fontosabb a kereskedés és vagyonszerzés, mint az Isten dolgaival való foglalatosság.

3. Csalással ne szerezzen senki többet; igazságos mértéket kíván.

4. Az adót és minden más köztartozást teljesítsék a kereskedők.

Természetesen ebben a művében is komolyan foglalkozik teológiai kérdésekkel, melyeket elsősorban az antitrinitarizmussal szemben fogalmazott meg Méliusz. Elterjesztését ez esetben a gyülekezetek és a társadalom legmozgékonyabb tagjaira bízta. Ennek megfelelően alakult a hitvallás tartalma, felépítése és stílusa is. Nem egyszerű fordítása ez tehát a latin hitvallásnak, hanem népszerű újrafogalmazása.

            E művének célját, vagyis az Isten akarata szerinti kereskedést úgy tűnik nem érte el, hiszen egy évvel később még mint komoly problémáról szól a kereskedők „bűneiről”: „… a katona rend után ők [az áros nép] merültek be a bűnbe: Csalárdság a marhavételbe és lopás, csalárdság és lopás a harmincadlásba, lopás, sok hamis eskövés az eladásba; sokaknak semmi gongyok a Isten tisztességére nincsen, éjjel-nappal csak a marhakeresésbe jár, nyomorult szegényeket nem táplál, hanem csak mint egy mészárszékre hízlalt tulok magát hízlallya, irigység, álnokság, uzsora és egyéb sok vadhús benne. Hát igazán kereskeggyetek, Isten áldása gazdagítson, ne a Sátán gyönyörködtető hazugsága …”^[52]

            Az Articuli Maiores (’Nagyobb cikkek’) című kánonoskönyv jelentősége az, hogy az unitáriusokkal harcban álló református egyház legfontosabb tanbeli, szervezeti, kormányzati, fegyelmezési és korabeli életkérdéseit válaszolta meg 74 cikkében. A Bibliát törvényhozó forrásként szerepelteti. Eszerint az egyházi törvényszék állapítja meg a bűnösséget, melyért az egyházból való kirekesztés jár. Az ítélet kimondása és végrehajtása már a világi hatóságnak a dolga. Kifejezi azon igényét, hogy a világi bíróság is szentírási rendelkezések szerint működjön. Megrója azokat a magisztrátusokat, amelyek Werbőczi törvénykönyvét, vagy bármilyen emberi törvényt a Biblia elé helyezik. „A királyok, fejedelmek, törvényhatóságok, tisztviselők és  bírák szentek és feddhetetlenek legyenek, és igazságosan uralkodjanak. […] A fejedelmek tartsák kezöknél a Bibliát, s tegyék elibe az Istennek Mózesnél és a prófétáknál megírott törvényét minden császár parancsainak. […] Az isteni törvény és igazságszolgáltatás legyen minden népek törvényének és igazságszolgáltatásának szövétneke és szabályozója. […] Egyetemes parancs ez a fejedelmekhez: «A gonosztevőket ne engedjétek élni» 2 Móz 21,22 «A fejedelmek azért viselik a fegyvert, hogy megbüntessék a gonoszokat» 2Róm 13 […] De haj. Most a fejedelmek palotája tömve van e rosszak özönével: keveset találunk, akik e bűnöket kárhoztatják, igazán és józanon élnek.” (LVI. cikk)^[53] A hatalmasok eszerint nem töltik be Istentől kapott feladatukat. Ez azonban nem mentesíti az alattvalókat kötelességük alól, akik továbbra is engedelmességgel, tisztelettel, adóval, dézsmával és más illetményekkel és jövedelmekkel tartoznak a „hatóságoknak”. Bármelyik fél mulasztja el kötelességét, vétkezik vele, bűnt követ el. A fejedelmek és alattvalók viszonya Méliusznál a természet törvénye alapján tehát jogok és kötelességek kölcsönösségén alapul. „Tehát midőn a fejedelmek nem adják meg az alattvalóknak tartozásukat, amint az a nép vétkezik, mely nem adja meg a fejedelemnek, ami az övé: épp úgy vétkeznek a fejedelmek, ha oltalmazhatnának és nem oltalmaznak.”^[54] Ha pedig ennek teljesítésére képtelenek, akkor alattvalóik adójából és minden más szolgáltatásaiból engedni tartoznak, mert a munka nélkül (itt az „oltalmazás” elmulasztásával) vett jutalom a lopás egy neme. Ezzel a szerző radikális hangot üt meg, amihez hasonló inkább csak a parasztmozgalmak eszmevilágában fordult elő. Ez a gondolat a debreceni tőzsér-kalmár érdekkörből és a város sajátos politikai helyzetéből származhatott. A három országrész, a királyi, az erdélyi és a török hódoltsági terület összeszögellésében fekvő Debrecen különleges problémája volt, hogy három ütköző hatalom feszültségében kellett élnie. Behódolt a töröknek, mert védelméről senki sem gondoskodott, de e magatartásért neheztelt rá a bécsi udvar. Nincs még két éve, hogy a Habsburgok zsoldjában álló Székely Antal feldúlta és kifosztotta a várost (1565), mert békéjét a töröknek való adófizetés árán biztosította. Debrecen kérdésévé vált ezután, hogy mi jogon sarcolja a várost a király, ha nem tudja megvédeni a töröktől. De Méliusz kérdésében sok száz, töröknek behódolt falu kérdése is benne volt: Miért kell adót fizetni a magyar földesúrnak, ha ennek ellenértékét, a védettséget nem tudja biztosítani? Mi ez, ha nem lopás? „Mert minden hatalmasság Istentől van: tehát szükség mindenkinek engedelmeskedni. Innen erednek az alattvalóknak elpusztulásai, kifosztásai, mely rosszakban a fejedelmek a bűnösök, midőn megtiltják, hogy ne vessék mások alá magokat, pedig őket azok zsarnokságától nem tudják megvédeni.”^[55]

            Ennek kimondását nem lázításnak szánta Méliusz, inkább a város behódolását akarta igazolni vele, és még mindig hitt a fejedelmek magatartásának megváltoztathatóságában, jobbíthatóságában. De főképpen Istentől rendelt kötelessége, mert „… akarja és parancsolja az Úr, hogy a királyokat és fejedelmeket meg kell feddeni” (LXXI. cikk).^[56] A bűnös fejedelmeket meg kell feddeni és el kell tiltani Isten igéjének a hallgatásától és a sákramentumokkal való éléstől, végső soron pedig ki kell közösíteni őket az egyházból is.

            A jobbágyok érdekeit és érzéseit fejezte ki Méliusz akkor is, amikor lopásnak nevezte azt, ha a fejedelmek, hatóságok igaztalanul elnyomják és sarcolják alattvalóikat. Az ilyen törvények végrehajtása azonban a feudális viszonyok között csak illúzió maradt.

            E zsinat után is folytatódott a nyílt hitvita.

            Az 1568. január 6-i tordai országgyűlési törvény mindenütt megengedte az Evangélium szabad hirdetését, és újból kimondta a prédikátor szabad választását.

            Az 1568. március 8-17-i gyulafehérvári zsinaton találkozott újra Méliusz és Dávid. A zsinaton megjelent a fejedelem is, s vele Csáki Mihály kancellár, Békés Gáspár belső titkos kamarás más udvari főemberekkel. A zsinat témája volt a Szentháromság és Jézus Krisztus öröktől való születésének kérdése. A vita egyik fél oldalára sem dőlt el, mindegyik kitartott a maga nézete mellett. Gyakorlatilag mégis az unitáriusok lettek a nyertesek. Első volt maga a fejedelem, János Zsigmond, aki Békés Gáspárral együtt csatlakozott az antitrinitárizmushoz, s példájukat követte hét belső titkos tanácsos, a főhaditanács, a fejedelmi tábla és a nemesség számos tagja.

            A gyulafehérvári disputáció hatásának ellensúlyozására a tiszántúli és tiszáninneni reformátusok zsinatok tartását határozták el, és Méliusz Nagyváradra, míg Czeglédi Ferenc liszkai lelkész, a zempléni egyházmegye esperese Sárospatakra hívták össze kerületük zsinatát. A nagyváradi zsinat egyben hitvitának is volt tervezve, de Méliusz nem közvetlenül hívta meg Dávidékat, hanem a fejedelemhez küldte el vita céljára 21 pontban összeállított tételeit. Dávid ezért nem is ment el Váradra, hanem a tételek cáfolatát írásban juttatta el Méliuszhoz. A zsinat a fejedelem jelenlétében folyt le 1569 októberében, aki Békés Gáspárt nevezte ki moderátornak. Békés a vita alábbi sorrendjét állapította meg: első nap az Atyáról, második nap a Fiúról, harmadik nap a Szentlélekről, negyedik nap Krisztus istenségéről vitatkozzanak. A viták hatására kb. 3000 ember tért át az unitárius hitre. A nép most is követte vezetőit: a fejedelem által követett irányt tartotta most már helyesnek az udvar, a nemesség és a nép is. Egyedül a szászok maradtak hívek Luther tanához Erdélyben, mint sajátos német hitvalláshoz.

            A nagyváradi hitvita után a frontok lassan megmerevedtek. Egyre kevesebb remény maradt arra, hogy a két tábor egyesítése hitviták rendezésével még elérhető lesz. Méliusz és trinitárius társai a fejedelem előtt most már véglegesen kegyvesztettek lettek. Az unitáriusok pedig János Zsigmond támogatása mellett már olyan erősnek érezték magukat, hogy Erdély határain túlmenő terjeszkedésre is gondoltak. Méliusz minden ellenállása dacára is sikerült az unitarizmusnak legalább átmeneti időre a tiszántúli református egyházkerület Kőrös–Maros-táji alföldi részeibe behatolnia, s ott gyülekezeteket alkotnia.

            A korban a vallásos mozgalmak iránti általános érdeklődést jegyezte fel Borsos Sebestyén krónikájában: „A király … a három tudós emberek [Dávid, Blandrata, Franchen] értelmén állapodék meg. […] A király mellé állának sokan a magyarságos urakban is, ú.m. a Kendiek és sokan többen is; azután a városok közül Kolozsvár, Torda, Deés és a székelységben is nehány faluk és darab földek a székely főemberekkel együtt. […] Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputatiot és pántolódást: falun, városon étel-ital közt, estve-reggel, éjjel és nappal, prédikátoroktól a prédikáló-székből sok káromlásokat és mód nélkül való kárpálódásokat a két religió, ú. mint a calvinista és ariana religion valóktól disputálást hallottál volna.”^[57]

            A tömeges áttérések ellenére mégsem beszélhetünk egyértelműen unitárius győzelemről. Méliusz még egyszer akart találkozni Dáviddal, ezért 1570-ben újabb zsinatot hívtak össze a helvét reformátorok. Ez 1570. július 26-án ült össze Csengeren. Az unitáriusok ezen sem jelentek meg. A jelenlevők elfogadták a Méliusz által szerkesztett hitvallást, melyet a püspök még ugyanabban az évben kinyomtatott és a fejedelemnek ajánlott. Célja az volt, hogy János Zsigmondot a Szentháromság-hitére térítse. Ez nem sikerült, sőt a fejedelem az 1571. január 5-i Marosvásárhelyen tartott országgyűlésen meg is vallotta, hogy unitárius lett. Ekkor állt ez a vallás térnyerésének tetőpontján, de nem sokáig. A fejedelem 1571. március 15-én elhunyt, és ezzel kezdetét is vette az unitárius vallás hanyatlása.

            Az 1571. október 21-i tordai zsinatra Méliusz új vitatéleket készített. A püspök művét 1571. június 1-jén az akkor fejedelemmé választott Somlyai Báthory Istvánnak és testvérének, Kristófnak ajánlotta. Méliusz Báthory trónra lépése után is kész volt a további hitvitázásra, sőt most a katolikus fejedelmet próbálta az unitáriusok üldözésére bírni. Báthory azonban mérsékelt valláspolitikát követett; nem gondolt a katolikusok nyílt pártfogására sem. A vallásoknak már korábban rendezett állapotát kívánta fenntartani, de mikor újítással vádoltatott Dávid Ferenc, Báthory felhatalmazást nyert az országgyűléstől (Tordán 1572. május 25-én), hogy feleletre vonhassa Dávidot, és megbüntesse az újítókat. Tanai miatt Dávid Ferencet Déva várába záratta, ahonnan többé már nem szabadulhatott.

            Ezzel Erdélyben a vallási mozgalmak véget értek. János Zsigmondot Méliusz sem élte túl sokkal, 1572. December 15-én halt meg. Nem egészen másfél évtizedes nyilvános pályafutásának csaknem felét a Szentháromság-tagadók elleni küzdelem töltötte ki.

            Egy eddig nem tárgyalt hitvitát ad elénk a Debreceni disputa vagy Válaszúti komédia. Méliusz az egyetlen, akivel ellenfelei nemcsak hitvitákon csatáztak, nemcsak könyvekben támadták, hanem ellene még színdarabot is készítettek. Ez a mű antitrinitárius, hiszen a szigorú szakramentárius felfogás a komédiázást sem az iskolában, sem azon kívül nem nézte jó szemmel. Pedig ezt a műfajt is nagy hatással alkalmazhatták az egyes felekezetek eszméik terjesztésére és propagandaeszközként. A Válaszúti komédiában (1572) a szerző (valószínűleg Válaszúti György) költött eseményt ad elő, hiszen a debreceni vita a két ellenfél között sohasem történt meg. Figurái viszont élő, sőt nevezetes történeti személyek voltak. Szakramentáriusok: Péter pápa (Méliusz Péter), György kardinál (Czeglédi György), Vikárius Pál és Dékány; Szentháromság-tagadók: Varga Ferenc (Dávid Ferenc), Charianus János (Sommer János), Olasz doktor (Blandrata György) és Filep bíró; lutheránusok: Gál és Máté bíró.

            A komédiában a kényelmes, jólétüket élvező Méliuszék nyugalmát megzavarják a Dávid Ferenc vezetésével váratlanul Debrecenbe érkező antitrinitáriusok. Vicárius Pál: „Megh mondám az Fejedelemnek [Péter pápa], hogy jőnek az Erdélyi eretnekek, ám bizony elüté a kórság.”^[58] A templomban megrendezett hitvitán Méliuszt és társait legyőzik az „erdélyiek.” Gál bíró: „Úgy tetczik, Péter Uram, hogy szinte a csávába esél.”^[59] „Elrekedél, mert az igazság előt nints hová menned.”^[60] Ennek eredményeképpen az egyik trinitárius pap, Vikárius Pál, ott helyben az unitáriusok oldalára áll, mire Gál bíró is kijelenti, hogy „mü is Vicarius uramot egész városostól együtt követtyük.”^[61]

            Méliusz itt, mint minden komédia „negatív” hőse persze torzított, mégis kaphatunk használható információt róla.

VII. Méliusz betegsége és halála

            Méliusz fiatal kora ellenére is beteges ember volt. Több forrás emlékezik arról, hogy valami súlyos szervi bajban szenvedett. Erre utal a Válaszúti komédia néhány részlete is. „Hamar, hamar, fogjátok Uramot, mert majd elüti az betegség.”^[62] „Én beteges ember vagyok, sokat nem szólhatok”^[63] – mondja magáról „Péter pápa” a drámában. A szerző egyenesen a betegséget tartja a vita elvesztése okának. „Ne is tsudálkozzék kegyelmetek rajta, hogy a Vargáék megh győsztek volna münköt, hanem tulajdonítsák betegségünknek, mert Püspök Uram mindenkor beteges.”^[64]

            Betegsége tudatában már életében készült a halálra. Mikor azt közeledni érezte, mint egykor Kálvin, ő is magához hívatta paptársait és a város tanácsát elbúcsúzni. Ekkor felolvastatta végrendeletét, mely személyes hitvallás is, hiszen nem földi javakról intézkedett, hanem hitelvi kérdésekről: a Szentháromságról, a megigazulásról, a bűn okáról.

            1572. december 15-én érte a halál, temetése másnap volt. Akarata szerint a szertartás a legegyszerűbb módon folyt le, a harang se szólt.

            Debrecen jegyzőkönyvében a 328. lapon 1572. december 16-án az alábbi latin nyelvű bejegyzés áll Méliusz Juhász Péter elhunytáról és temetéséről: „A tiszteletre méltó és legmagasabb műveltséggel megáldott férfiú, Méliusz Péter úr, a debreceni eklézsia legéberebb szuperintendense, a december 16-ik napját megelőző éjjel 11 órakor lelkét az Úr kezébe ajánlva életét bevégezte. A következő napon sokaknak könnyei közt délután 2 órakor, igen nagy gyülekezet jelenlétében, a várostól keletre fekvő temetőkertbe, a nagyobbik domb tetején tétetett sírba s fölibe igen nagy kő gördíttetett.”^[65]

VIII. Összegzés

            Méliusz a református teológiát kiépítette a római katolicizmus, a lutheranizmus és az antitrinitárizmus nézetek irányában. Független gondolkodó volt, bár e rendszerének kiépítéséhez felhasználta mások teológiai rendszereinek elemeit is (Kálvin, Szegedi Kis István, Melanchton, Bullinger, Zwingli és mások), de semmiképpen nem vette át teljes egészében azokat. „Méliusz nem a magyar »kálvinista« egyházat teremtette meg, hanem azt a református egyházat, amelynek Kálvin csak egyik, Magyarországon korántsem a legjobban ismert teológusa volt.”^[66] „Teológiáját nem lehet kirakni máshonnan kölcsönzött mozaikszemekből, mert fő vonásai éppen az eredetiség és egyöntetűség.”^[67] Összességében annyi elmondható róla, hogy a helvét reformáció nagy családjához tartozik.

            Teológiájának fő tengelyét az 1562-ben Bullinger által fogalmazott II. Helvét Hitvallás jelentette, mely hitvallás 1566-ban vált kiemelkedő jelentőségűvé a német birodalmi gyűlésen. A szerző nem egy sajátos református tanrendszer vagy református világnézet kinyilvánításának szánta, hanem a katolikus dogmák előterjesztésének, ahogy a címiratában is jelölte: „Confessio et expositio simplex orthodoxae fidei et dogmatorum Chatolicorum syncerae religionis Christianae.”^[68] Az óegyházi hitvallásokig nyúlik vissza, hivatkozik az egyházi atyáknak az egyház hivatalos dogmájaként elfogadott, a Szentírással egyezőnek mondott nyilatkozataira. Ezzel célja az volt, hogy a másfélezer év alatt szerinte megromlott egész keresztyénséget újra meg kell ismertetni a „katolikus” forrásokkal. Ebben az értelemben: „a református hitvallás katholikus hitvallás. Ha nem az, akkor nem is református.”^[69]

            Figyelemreméltó, hogy Méliusz az Egervölgyi Hitvallásnak ezt a címet adta: Confessio Chatolica de praecipuis fidei articulis.^[70] Sőt katolicizmusa igazolásában addig ment, hogy ahol csak tehette, nemcsak az óegyházi és középkori tekintélyekre, hanem még a tridenti zsinat határozataira is hivatkozott. Például a Válaszúti Komédia hitvitájából is kitűnik, hogy Péter pápa a Biblia mellett más, katolikus hitvallásokat is használt. „Te apród, hozd el a Bibliát, ím ez Szent Ágoston Doctor könyvét is, hogy mikor nem érjük a Bibliával, megh is toldhassuk ezzel.”^[71]

            Elmondható, hogy a reformáció és az azt követő protestáns ortodoxia idején a hitújítók távolról sem gondoltak arra sokáig, hogy a katolikus elnevezést átengedjék (kizárólag) a római egyháznak és híveinek. „Csak egy közönséges anyaszentegyház van minden időben. […] Ezt azért hívjuk katholikusnak, azaz közönségesnek, mert egyetemes és kiterjed a világ minden részére és minden időkre, és sem helyhez, sem időhöz nincs kötve. […] A földön hadakozó egyház sok-sok részegyházból áll, ezek azonban valamennyien a közönséges anyaszentegyház egységébe tartoznak. […] Az anyaszentegyháznak egyedül Krisztus a feje. […] Nem szorul helytartóra, hiszen arra csak távollevőnek van szüksége. Krisztus azonban jelen van az egyházban.”^[72]

            A reformáció alapgondolata és teológiája ezek szerint nem volt forradalmi. Nem forradalmian újat akartak, hanem egy korábbi állapothoz való visszatérést. Visszatérést a „forráshoz” és a korábban már elfogadott – de az évszázadok során elfelejtett vagy elhomályosított, elferdített – „katolikus”, azaz egyetemes hittételekhez.

            A reformáció „forradalommá” Róma ellenállása miatt kezdett válni: amikor a hitújítók megtapasztalták, hogy eredeti elképzelésük a római egyházban nem valósítható meg; amikor kimondták, hogy ha az egyházzal nem lehet reformálni, akkor nélküle kell.

            Ebben az értelemben volt forradalmár Méliusz Juhász Péter is, aki a római egyházzal való teljes szakítást deklarálta akkor, amikor megalakította a református egyházat Magyarországon.

            Emellett minden más tevékenysége – mint hitvitázói, teológiai, irodalmi, társadalomtudományi, népművelői, sőt orvosi és néprajztudományi – számottevő és kiemelkedő, de nem forradalmi.