Politikai foglyok a pártállamban – 1945-1990

 

Dolgozatom a kommunizmus magyarországi bűneiről szól. Pontosabban a szocialista kori magyar állam börtönvilágáról és a politikai foglyokról. Börtöntörténeti szempontból három szakaszt különböztetek meg: az 1945-56 közöttit, amely előbb burkoltan, majd nyíltan a szovjet típusú terrort testesítette meg, az 1956 és 1963 közöttit, amelyre az ávós restauráció, a bosszú és a megtorlás nyomta rá a bélyegét, s az 1963, a „nagy amnesztia” utánit, amikor szép lassan kiépült az a puha diktatúra, amelyben az államellenes elítéltek száma a rendszerváltás küszöbére ötszáz körüliről fél tucatra csökkent. (1) Ahogy Szerémi György, Szapolyai János káplánja a Mohács utáni idők emberét két fő bűnben – az emberirtásban és az árulásban – marasztalta el, mi sem tehetünk mást, mint hogy e két fő bűnt az 1945-öt követő kor hatalmasainak fejére olvassuk. „János király ott tartotta a fülét a kulcslyukon” Gosztonyi püspök halálra kínzatásakor – írja a derék káplán.

 

Nem így tartotta a fülét a telefonkagylón Rákosi Mátyás Szűcs Ernő, az ÁVH helyettes vezetőjének és öccsének agyonveretésekor? Vagy a király beszélgetése a „fekete cár”, Cserni Jován levágott fejével – „Oh, te vakmerő fej! Ki engem vak félelembe ejtettél!” – nem emlékeztet Kádár János Nagy Imre kísértetével folytatott zavaros monológjára? S fel kell tennünk a kérdést, hittek-e pártfunkcionáriusok az általuk hirdetett eszmékben? A társadalmi ellentmondások fegyveres erőszakkal és börtönnel való megoldása egyértelműen arra mutat, nem. Egyben azonban hittek, mint igaz bolsevikok: nem lehetnek olyan balgák, mint idealista elődeik, az Erény elvén gyilkolásra szakosodott jakobinusok, akik hagyták, hogy elvegyék tőlük a hatalmat.

 

Két dolgot tisztáznék azért, hogy bűnről, bűnösökről és áldozatokról beszélhessünk. Az egyik a kommunizmus eszméjének hazug volta, a másik a magyarországi áldozatok nagysága. Közhit, hogy a szocializmus és a kommunizmus szép dolog, s hogy eszméjük lelkes tömegeket vetett a felszínre. A szocializmus – mondták az alapító atyák - törvényszerűen váltja fel a kapitalizmust, s forradalmi úton a magántulajdon felszámolásával a társadalom egészét teszi a termelőeszközök birtokosává. Építése során aztán beköszönt a kommunizmus, amelyben már mindenki képességei szerint dolgozhat s a javakból szükségletei szerint részesedik. Az utóbbi állapot megvalósítására leginkább az izraeli szocialista ihletésű kibucok tettek sikertelen kísérletet, s meg kell még említenünk Molotov blöffjét, aki kijelentette, hogy a Szovjetunió átlépte a kommunizmus küszöbét. Ami volt, az inkább a mohamedán, a kereszténynél is kegyetlenebb pokolra emlékeztetett. Leninék már a kezdet kezdetén létre hozták a társadalmi rétegeződés alapjait képező szigorú fizetési besorolást, a nomenklatúrát. A nomenklatúra csúcsán a funkcionárius, Háy Kucsera elvtársa állt, szemben a társadalom többi rétegével. „A régi számlát lezárták – írja erről H. W. Van Loon -, aztán új oldalt kezdtek, homlokán új név jelent meg: Orosz Kommunista Párt Rt.”

 

Magyarországon 1945-tel kezdődik meg ennek a rendszernek az átültetése. A parlamentarizmust a szovjet fegyverek és két magyar állami terrorszervezet – az ÁVH és a Katpol – törik meg. Felülről irányított, aufklérista kultúrharc kíséri a terrort, amelynek során példátlanul nagy társadalmi átrétegeződés megy végbe az országban. S mindehhez ideológiaként ott van a kommunizmus, de legalábbis a Nyugat életszínvonalának rövid időn belüli elérhetőségének az ígérete. (Vagy ahogy a hetvenes évek szovjet disszidensei fogalmaztak: a kommunizmus lett a nép ópiuma.) A terror és a vesztes háború rengeteg áldozatot követelt a magyar néptől. S ahogy a zsidóság vészévének (1944) taglalásakor az áldozatok számát illetően valóságos számháború alakult ki már a pártállamban, úgy rendszerváltás után a kommunizmus magyarországi áldozatai számának becslésekor is. Az 1945 utáni magyarországi börtönökről az első nagy összefoglaló munkát Fehérváry István, egykori politikai fogoly írta meg, akinek Börtönvilág Magyarországon című munkáját annak idején félve csempésztük be a határon. Fehérváry a rendszerváltás után bajtársaival együtt megalakította a Politikai Elítéltek Közösségét (PEK), s újságukban, a Virrasztóban az 1945 és 1963 közötti időszak áldozatainak számát – számomra elfogadhatóan – az alábbiakban becsülték meg (2):

 

magyar bíróságok hozta politikai ítélettel kivégzettek: 11o8 fő;

 

szovjet hadbíróságok hozta politikai ítélettel kivégzett magyar állampolgárok: 27oo fő; 

 

a kivégzettek száma összesen: 38o8 fő;

 

magyar bíróságok által politikai okokból (átlagban 6 évre) elítéltek: 385oo fő;

 

szovjet bíróságok által politikai okokból (átlagban 17 évre) elítélt magyar állampolgárok: 395oo fő;

 

magyar hatóságok által internáltak: 238oo fő;

 

szovjet hatóságok által internált magyar állampolgárok: 396oo fő.

 

A szovjet hadifogságon és kényszermunkán lévők száma a PEK szerint 68o ezer volt. A halálozási rátát - tapasztalataik alapján - igen magasan, 5o százalékon felül határozták meg. Bár a Szovjetunióból a foglyok és elhurcoltak ennél nagyobb része térhetett vissza az 5o-es évek végéig – lásd Gábor Áron sorsát és visszaemlékezését Az embertől Keletre címmel -, minden bizonnyal több százezres nagyságrendű azoknak a magyar életeknek a száma, amelyekkel a Szovjetunió nem tud elszámolni. S még néhány adat, mondhatnám, Pek-es, igazi peches emberek szájából: egymillió és négyszázezer embertől vették el a vagyonát, a lakósság egyötödének seperték le a padlását, s kobozták el igás- és lábasjószágát. A honpolgárok 97 százalékát megfigyelték. (Gondoljunk csak a munkahelyi párt és szakszervezeti hangulatjelentésekre: a III/III-as hálózat csak a jéghegy csúcsa volt. Még a kúnsági tanyavilágban bujdosó Francia Kiss Mihályt is megtalálták, akit aztán 1957-ben egy zsidó - egy különítményes elven összezárnak az Auschwitzot megjárt, 56-os, ugyancsak akasztófára szánt Gáli Jóskával.) S mennyien haltak meg 1956-ban? Ők, húszezren? – kérdezhetnénk Jobbágyi Gáborral. Csak Nagy Imrét temettük el, az 56-os és a Szovjetunió-beli magyar tömegsírok még papíron is feltáratlanok.

 

Börtönvilág szovjet módra (1945-1956)

 

A szabadságvesztés, mint büntetés, az újkor találmánya. A római jog carcerja, a germán népjog „fogsága” és a középkor börtönei lényegében csak a vizsgálati fogság célját szolgálták a test „rituális” megtörése előtt. A középkorias tortúra a II. világháború befejezésekor tért vissza, az NKVD-vel, a KGB akkori jogelődjével. Már 1944. december 23-án – egy nappal az ideiglenes kormány megalakulása után – Debrecenben létrehozták a Börtönügyi Osztályt. A Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya (Katpol) – orosz mintára – ugyancsak itt alakult meg. Ugyanolyan bűnszövetkezetként működött a hadseregen belül, mint a vele párhuzamosan, már a fővárosban létesült Politikai Rendészeti Osztály (PRO), az ÁVO és az ÁVH jogelődje. A Katpol vezetői éppúgy nem tartoztak elszámolni a kommunista párton kívül senkinek, mint Péter Gábor féle politikai rendőrség. Élet és halál urai voltak, bárkit megkínozhattak vagy megölhettek, senki sem vonta felelősségre őket. Budán, a Hadik-laktanyát kapták meg, ahol a horthysta hadsereg elhárításának, a VKF-II. nyomozóinak a fogdáját vették át.

 

„Sztálinnal csevegtem álmomban és Berkesivel.(A később a kádári időben bestseller író Berkesi ekkor a Katpol vizsgálója volt.) Két hónapi éhezés, deszkán alvás, fenyegetés, gorombáskodás, csuklóztatás, természetes szükséglete elvégzésének akadályozása és a többi. Mint módszerek. Gumibotos vallatás, falhoz állítás, pihenés és alvás lehetetlenné tevése. Az őrlegénység a legkomiszabb. Viselkedése szadista az elítéltekkel szemben. Aki e téren kitűnik, előlép” – írta Sóvári Tihamér ezredes 96 oldalas börtönnaplójában. Dénes Béla, aki a cionista per elitéltjeként raborvosként került Vácra, így számolt be a Hadik laktanya oda szállított áldozatairól: ”Javarészük fiatal volt, félig agyonverve, de mindenesetre csontig és bőrig lefogyva”.

 

A Katpol vallatási módszerei még az ÁVO-énál is durvábbak voltak. Péter Gábor altábornagy, az ÁVO vezetője ki is jelentette, hogy ő és emberei tulajdonképpen „a Katpol emlőin nevelkedtek”: ez gonoszkodó dicséretnek számított. A tisztikart Kubinyi Ferenc 1993-ban készült dokumentumfilmje zsoldosoknak nevezi. Első vonaluk olyan volt ludovikás tisztekből állt, akiknek valamilyen diszkriminatív ok miatt kellett otthagyniuk a tiszti pályát. Az osztály vezetője, Pálffy György altábornagy és helyettese, a Kruhina Viktor ezredes is közéjük tartozott: mindketten a zsidótörvények miatt léptek ki a honvédségtől. A második vonal szovjet fogságba került vagy átszökött hadifoglyokból és zsidó munkaszolgálatosokból állt, tagjaik csak elenyésző számban tartoztak az illegális kommunista párthoz, megpróbáltatásuk előtt a tisztes polgári vagy kispolgári osztály gyermekei voltak. Ide tartozott a volt kereskedelmi ügynök, Kardos György, későbbi ÁVH ezredes, aki a Magvető Kiadó igazgatójaként irodalompolitikánk meghatározó egyénisége lett a Kádár-korszakban. A harmadik vonalat olyan gátlástalan karrieristák alkották, mint Ugray Ferenc, aki a forradalom leverése után a néphadsereg vezérkarának főnöke lett, de ilyen volt Berkesi András, a régi hadsereg karpaszományos szakaszvezetője is.

 

A kommunista hatalomátvétel talán legfontosabb lépését a szovjet belügyi szakértők által koncipiált köztársaság elleni összeesküvés, a Magyar Közösség ügye jelentette. A cél a társadalom többségének támogatását élvező, a magántulajdont és a parlamentarizmust védelmező Kisgazdapárt szétverése volt mondván, hogy az összeesküvés szálai a párt vezérkarához vezetnek. A nyomozást Pálffy Györgyre és a Katpolra bízták. Összesen 222 embert vettek őrizetbe, akiket annyira megkínoztak a hamis vallomások kicsikarásakor, hogy a Kardos-Berkesi kettőstől és verőlegényeiktől azokat az ÁVO volt kénytelen – „bírósági megőrzésre” – átvenni. Van valami morbid abban, hogy Péter Gáboréknak köszönhetően a verések nyomai nélkül állíthatták őket bíróság elé. A Magyar Közösség elleni per a börtönök népességén belül is cezúrát jelentett: a háborús bűnösként elítélt rabok mellett tömegesen jelentek meg az új rend bírálói, potenciális politikai ellenfelei és az oroszokkal szembeni nemzeti elkötelezettség többnyire egészen fiatal hívei, akikre a politikai fogoly kritérium teljes mértékben ráillett.

 

Kubinyi Ferenc Fekete lexikonja (3) szerint a Katpol 195o-ig, az államvédelemmel való rivalizálásának felszámolásáig bírói ítélet nélkül 93 embert börtönzött be vagy gyilkolt meg. (Ahogy tiszturak szokták délamerikai diktatúrákban.) 1948-ban, a fordulat évében – amikor a szociáldemokratákat is ledarálja a Rákosi Mátyás vezette MKP - a Margit kőrúti katonai börtönt a Katpol vette át. A régi őrséget lecserélték, a sorkatonák helyét a budapesti őrzászlóalj katonái vagy, ahogy a rabok nevezték őket, a „farkaskölykök” vették át. (Nevüket a kommunista vezetés „négyesfogatának” erős emberéről, Farkas Mihály honvédelmi miniszterről kapták.) 195o elején beszüntették a beszélőt, s kegyszámba ment, ha egy halálra ítélthez búcsúzni beengedték a hozzátartozóját. A lefogottak – akárcsak az ÁVH-nál – letartóztatásuk pillanatától fogva semmilyen kapcsolatban nem lehettek a külvilággal. Nagyüzem volt a bitónál: 3-5 akasztásra is sor került egy-egy kivégzés alkalmával.

 

Az Andrássy út 6o. lett a szovjetvilág és a rettegés igazi szimbóluma. Közmondásunk is módosult: Hallgatni arany, beszélni Andrássy út 60. A II. világháború még be sem fejeződött, amikor Péter Gábor politikai rendőrsége beköltözött a nyilas párt elhagyott székházába, amelynek picéit a nyilasok fogdává alakították át; még kínzó szerszámaikat is hátra hagyták. Péter nagypolgári dolgozó szobája a 62 sz. alatt volt, s lassan az egész épülettömböt hátra az Aradi utcáig megszerezte. Magánélete hasonló volt a luxust és élvezeteket habzsoló kelet-európai kommunista elitéhez, felesége, Simon Jolán – aki a pártfőtitkár Rákosi Mátyás titkárnője volt – barátnőjével, Gobbi Hildával, a ravasz és tehetséges színésznővel rendeztette meg estélyeit. A föld alatt új zárkák egész sorát építették ki, a pincéket folyosókkal kötötték össze. A zárkasorok 800 őrizetest nyeltek el. A rendszeres verés, az órákig tartó falhoz állítás, a cellákban örökké égő villany, a levegőhiány, az alvás megvonása, az éheztetés meg az állandó üvöltés megtették a várt hatást: a legtöbben minden kitétel nélkül aláírták az előre elkészített vallomást, csakhogy megszabaduljanak ettől a kíntól s bírói ítélettel valamelyik nagy letöltő házba vagy akár az akasztófára kerüljenek.

 

Az ÁVH 195o-ben a Kozma utcai Gyűjtőfogházat Állambiztonsági Intézetként a saját kezelésébe vette: a Csillag-részben háromezer, a Kisfogházban négyszáz rabot helyeztek el. „Az emberi haj összegyűjtésére a Gyapjúkereskedő N. V. kapott megbízást” – olvashatjuk a Gyűjtő parancsnyilvántartó könyvében. S Sztálin haláláig és az orosz olvadásig az ide bezártak minden kapcsolata megszűnik a külvilággal. Decemberben az ávósok átvették a budai Fő utcában lévő Pestvidéki Fogházat. Az összes nem politikai fogva tartottat munkatáborokba, ill. a szegedi Csillagba szállították, s a hátsó, a Gyorskocsi utca felől megközelíthető fogházi részen a Katonai Bíróság és az ÁVH foglyai osztoztak. Az új Államvédelmi Központba 1951 januárjában átszállították a Margit kőrúti rabokat, s a 8-12 fős zárkákat úgy feltöltötték, hogy 25-3o ember szorongott egymás hegyén-hátán, néha még a „halálos zárkákban” is. Az őrséget a Rákosi őrzászlóalj adta. Akadtak hónapok, hogy naponta voltak kivégzések; nemcsak a halálosok körletéből, de máshonnan is hoztak halálra ítélteket. 1953-54 nyarára némileg enyhült a nyomás, de téves az a közhit, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége alatt a Katonai Bíróság ítélethozatali buzgalmában nagyobb változás következett volna be.

 

A Fő utca mellett a Conti utcai börtönt is megkapta az államvédelem. (A Tolnaira átkeresztelt utcácskában, a kádári időkben itt a gazdasági bűnügyeket vizsgálták: a lassú, fű alatti kapitalizálódás során az új, szocializmusban nevelkedett nemzedék szemében az épület éppoly rettegett volt, mint régen az Andrássy út 60.) A Conti a szovjet katonai elhárítás és az ÁVH titkos börtöne volt: titokzatos pácienseiket elegáns, lefüggönyözött kocsikban hozták ide, hogy ne tudhassák meg, hol őrzik őket. Olyan volt az egész, mint a velencei doge ólombörtöne: a Contiba kerültek a letartóztatott külföldi diplomaták s olyan államférfiak, mint Tildy, Szakasits, Marosán és Kádár. Kihallgatás, nyomozás és ítélethozatal is folyt itt: sok esetben orosz katonai bírák mondták ki a verdiktet magyar állampolgárok felett.

 

A Markó utcai (Nagy Ignác u.) fogház és börtön – mint a Népbíróság börtöne - nagy szcenáriók színhelye volt a koalíciós időkben: ott tárgyalták a háborús bűnösök pereit s a halálos ítéleteket népes közönség előtt hajtották végre. A szűk börtönudvaron végezték ki a nemzetvezető s egyben kormányfő Szálasit s még három háborús miniszterelnököt: Imrédyt, Bárdossyt és Sztójayt. (Két másik miniszterelnök is áldozatul esett a terrornak: a Trianon utáni konszolidációt megteremtő Bethlen Moszkvában az NKVD, s Friedrich, aki 1919-ben félreállította a proletárdiktatúrához sok szállal kötődő szakszervezeti kormányt, Vácott az ÁVH foglyaként hunyt el.) A  Markó egy részét ugyancsak az ÁVH veszi át, s 1956 után is egy időre politikaiakkal töltik meg.

 

A Váci Állambiztonsági Intézet szinte puccsal került át Péter Gáborhoz: az államvédelmi kék parolisok 1949 végén minden értesítés nélkül lerohanták a megbízhatatlannak tartott őrséget. A híres régi fegyház őreit – ahol Rákosi és pártja gazdasági kulcsembere, Vas Zoltán is raboskodott - vagy elbocsátották vagy áthelyezték, s csak azokat vették át, akik 1945 óta az MKP tagjai voltak. A börtönben 195o-53 között lejátszódott szomorú eseményekről sok rab emlékezett meg, főképp a fegyelmező körletről, amit a rabnyelv Doberdónak nevezett el. Ma házi múzeumként mutogatják a látogatóknak ezt a sötét picesort, ahol 12 egyszemélyes fegyelmi zárka volt, köztük három sötétzárka. (A „törvénytelenségekre” vonatkozóan hiteles, ám szűkös forrásnak tekinthetők a Biszku Béla belügyminiszter elnökletével lefolytatott vizsgálatok a Kádár korszak elején: az ezekért felelős s először még Rákosi, majd Kádár alatt is elítélt Péter Gábor 1960. április 1-én egyéni kegyelemmel szabadult.)

 

Hírhedtek voltak az ávós internáló táborok: Recsk, Csolnok, Kazincbarcika, Kistarcsa, Tiszalök. Recsk – amelynek Faludy György Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi munkájában állított maradandó irodalmi emléket – a magyar Gulág jelképe lett. Kazincbarcika pedig a szégyené: ide többnyire a Szovjetunió által hadifogolyként visszaadott német nemzetiségű honfitársaink kerültek. A táborokat a Nagy Imre féle „új szakasz” elején, 1953-54-ben felszámolták: a „recski hóhérnak” is nevezett Potecz József a bv intézetek belső ellenőrzését és a rabok körében a felderítést végző operatív alosztály vezetője lesz, a parancsnok, Csete József pedig a BM Vizsgálati Osztály őrparancsnoka. Csak átszervezés van Nagy Imre alatt, következmények nincsenek. A több mint száz büntetés-végrehajtási munkahely marad.

 

1945-ben tűnt fel magyar színen Garasin Rudolf, az NKVD magyar származású őrnagya, volt csekista, aki a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban Vorosilov marsall és Szviridov altábornagy egyik tanácsadója lett, s főnökei oldalán tevékeny részt vállalt az ország kifosztásában. Hazai pályafutása egybeesik börtöntörténetünk első szakaszával, a szovjet típusú börtönvilág honi kiépítésével és működtetésével. 1951-ben ő vezette be a börtönökben futószalagszerű üzemi munkát, s Princz Gyula őrnaggyal együtt – aki az Államvédelmi Hatóságnál a börtönügyekért felelt – beindította a recski és a tiszalöki kényszermunka tábort. A börtönök felügyelete 1952-ben az igazságügyi tárcától átkerült a belügyhöz, s a büntetés-végrehajtás országos parancsnokságának (BVOP) főnöke ezredesi (más forrás szerint vezérőrnagyi) rangban a régi, megbízható csekista, Garasin lett. Jellemző volt kíméletlenségére, hogy megtagadta az elítélteknek küldött nyugati, életmentő gyógyszerek kiadását, a verés és az éheztetés pedig mindennapos dolog lett. A börtönüzemek, bányák és rabgazdaságok irányítását az általa megszervezett Közérdekű Munkák Igazgatósága, a KÖMI végezte, amelynek ugyancsak ő lett a főnöke. A parancsnoki poszt és az igazgatói státus kettőssége aztán végigkíséri a rendszert egészen 1990-ig: egyszerre lehet valaki smasszer is, s egyszerre a nomenklatúra jól kereső vállalatigazgatója. (A sors fintora, hogy a KÖMI a Mérleg utcában székelt, ahogy rendszerváltás utáni legálságosabb pártunk, az SZDSZ is.)  

 

Sztálin halála előtt közvetlenül s utána még inkább sok minden megbolydult a Szovjetunióban. Mit érezhetett például Garasin, amikor a nosztrai, informálisan az ÁVH alá tartozó fegyházban ellenőrzés során Princz őrnaggyal csíkos rabruhában találkozott? S hogy nemcsak őt, de az ÁVH rettegett urát, Péter Gábort is őriztetnie kellett? Fjodor Bjelkin, a Rajk-per magyarországi levezénylője – idézzük Kubinyit – „szovjet módozat szerint – tarkón lövése előtt -, töredelmesen bevallotta, hogy Péter Gábort az amerikaiak utasítására beszervezte.” S most Péterék elítélése után ugyancsak Moszkvából már egyenesen liberális szelek fújnak. (Pedig a liberális csekista szóhasználatban majdnem olyan szitokszó, mint az ellenforradalmár.) Az MDP KV titkársága 1953. június 3-i ülése után jelentést is kér Garasintól a „szocialista törvényesség” szellemében tervezendő amnesztiáról. A jelentést Rákosi június 12-én, Moszkvába utazásának napján kapta meg. Eszerint a BVOP hatáskörébe tartozó letartóztatottak, elítéltek, internáltak, valamint a fogva tartott katonák száma 40734 volt, s ebből a létszámból 28o32 fő dolgozott. Valószínűleg a KÖMI vezetője ezzel a majdnem harmincezer fővel a rabmunkáltatás csúcspontjára érkezett: rabszolgáival ott lihegett a Rákosi Mátyásról elnevezett csepeli vas- és fémművek munkáslétszáma mögött. (A BVOP rendszerváltás után kiadott Börtönügy Magyarországon című kiadványában viszont más adat szerepel (4): „Egyes források szerint 1952 márciusára az elítéltek száma országosan mintegy hatvanezerre (az internáltaké százezerre) duzzadt”, ami lényegesen nagyobb szám a Garasin által megadottnál.)

 

A nyári mezőgazdasági munkákra való tekintettel az amnesztia megadása vontatottan ment. Garasin 1382o szabadulóval számolt, akik közül 8481 volt a dolgozó. Az MDP a Kreml-beli egyeztetések után 15671 ember szabadon bocsátása mellett döntött. A proletárdiktatúra spártai éveiben meghurcoltak és megbüntettek köréből 748 ezer fő részesült közkegyelemben: családtagokkal együtt ez az ország lakósságának mintegy harmadát érintette. Valójában azonban maradt a spártai szigor, s Nagy Imre 1955. márciusi bukása után az év szeptemberére a rablétszám – Vóko György jogtörténész közlése szerint – újra megnövekedett s elérte a 35783 főt, tehát megközelítette az amnesztia előtti értéket. Iszonyatos lehetett a zárkák zsúfoltsága, hiszen feszített létszám mellett is börtöneink összbefogadó képessége csak 21856 rab elhelyezését tette volna lehetővé. Különösen nagy volt az elégedetlenség a politikaiak körében, ugyanis igen felemásnak tűnt a rehabilitálások során a pártállam kegye. Kádár és több a törvénytelenségekben részes s egyben áldozat kommunista szabadlábra került, de a szociáldemokraták rehabilitálása késett, nem is beszélve a más pártállásúakról, így a jogi tisztázás nem vonatkozott a bezárt egyházfőkre, Mindszenty bíborosra és Grősz érsekre sem. (Jellemző viszont, hogy Kardos és Berkesi az elsők közt szabadultak, s 1965-ben Biszku javaslatára az őket terhelő iratokat megsemmisítették.) Hogy milyen lassan őröltek Nonn György ügyészsége alatt az igazságszolgáltatás malmai, arra jó példa, hogy 56-ban a kalocsai női politikai foglyok szabadításakor az első két szabaduló „jugó lány” volt, akik a Rajk per valamelyik folyományaként lettek elítélve. (195o-től Kalocsa lett a nők országos börtöne Márianosztra helyett.) Egy 1958-as operatív javaslat megfogalmazásában tehát nem véletlenül olvashatjuk, hogy „… az 1956-os ellenforradalmat megelőző időben több pestmegyei börtönben aktív ellenforradalmi szervezkedések és zendülések voltak.” Mi más maradt remény híján, mint torlaszokat emelni?

 

Dékán István, a belügyminiszter első helyettese, az ÁVH főnöke az 1955 év végi országos értekezleten ki is jelentette, „ … legjobb úton vagyunk, hogy maradéktalanul helyreállítsuk az 1953 előtti rákosista rendet.” Ferdítés hát, amit az MSZMP 33 éven át sulykolt a közvéleménybe - miután a forradalom tárta ki végül a börtönkapukat –, hogy 1956-ban a rabszabadítás során tudatosan bűnözőket szabadítottak volna az országra: a „rákosista rend” helyreállítása egyértelműen az osztályellenség megtörésére vonatkozik. S mivel mindenki tudta, milyen sok politikai foglyot őriznek börtöneink, ezért kihozataluk volt a forradalom egyik legfontosabb célja.  A megyei házakból és rabmunkahelyekről persze gyakran anarchikus volt a szabadulás, sok köztörvényes is szabadlábra került, de az országos nagy letöltő házakban ügyészekből, belügyesekből és rabokból álló bizottságok felügyelték a szabadítást, vigyázva, hogy az a politikaiakra vonatkozzon. Az őrség együttműködésével születtek meg a szabadító levelek, miután a BV központja, Garasin ezredessel együtt összeomlott, s ott is forradalmi bizottság alakult. A politikaiak szabadulásához egyébként a döntő lökést a váci politikai elítéltek kitörése adta október 27-én, és november 1-re a Gyűjtőfogházban is befejeződött a rabszabadítás. (Az utóbbiról lett híres az ifjú és befutott színész, Darvas Iván, aki ebben vállalt szerepéért lett aztán a Gyűjtő foglya.)

 

A belügyi tárca becslése szerint kb. 3000 politikai s 10000 köztörvényes szabadult, de az utóbbiak közt sok olyan paraszt és munkás volt, akit szabotázsért, munkalassításért, élelmiszer-rejtegetésért vagy jegyüzérkedésért ítéltek el. (Csak 195o és 1953 között közellátás elleni bűntett miatt 1o245o embert érintett az osztályharcos szigor, amely rövid enyhülés után 1955-től visszatért.) A BVOP egy 57-es jelzése pontosabb, mint a belügyesek becslése: 13286 rab szabadult, s ebből 368o a politikai elítélt. Az igazán veszélyes közbűntényesek lázadása Sopronkőhidán zajlott le, ezt a soproni nemzetőrök biztosítása mellett az őrség leverte, s a szegedi Csillagban is benn maradtak a nagyítéletesek és a gyilkosok. Jellemző a kádárizmus kétszínűségére, hogy a nemzetőrökkel együttműködő s halálos áldozatokat követelő kőhidai lázadás leverőjét, a fiatal börtönparancsnokot 1957-ben leváltják, majd felfüggesztett börtönbüntetést kap. A csődöt mondott Garasin pedig előbb a határőrséghez kerül, majd elküldik Mongóliába nagykövetnek, hogy ott dacoljon a Gobi sivatag viharaival.  

 

A korakádári börtönvilág: bosszú és megtorlás (1956-1963)

 

A második szovjet invázió és a november végég tartó tisztogatások során a Hruscsovnak címzett jelentésekből tudjuk, hogy 725o embert vettek őrizetbe, s 86o fiatalt szállítottak szovjet területre. A kádári bosszú és rendcsinálás során hosszúra nyúlt időszakában 35 ezer nyomozati eljárás indult, 26 ezren kerültek bíróság elé és 22 ezer esetben született elmarasztaló ítélet. Több mint 13 ezer embert internáltak és tízezrek kerültek rendőrségi felügyelet alá: a refeseket szinte nap, mint nap ellenőrizték. A bírói ítélettel kivégzettek száma négyszáz körül mozgott. A bírák ráadásul arra törekedtek, hogy köztörvényes bűnözőként ítéljék el a fegyveres harcokban résztvevőket (például gyilkosságért és gyújtogatásért), amit a rendszer propagandájában – így az ötkötetes Fehér Könyvben – jól ki is használt. Az elítéltek hozzátartozóit egzisztenciális diszkriminációval sújtották.

 

A megtorlás hidegvérrel ment végbe. Az 1956. november 30-án megszüntetett ÁVH a belügy kereteiben, mint annak II-es főosztálya, majd 1963-tól, mint III-as Politikai Főcsoportfőnökség, ha formálisan nem is, de a valóságban visszaállt. Bosszúéhes tagjai vezették az orosz tankokat a felkelők ellen – muszkavezetők – mondta a köznyelv 1849 példája után -, s az alakuló tiszti karhatalom, a pufajkások magját is ők adták. (Hátborzongató volt, amint Bocskai sapkában, orosz pufajkában feltűntek a főváros utcáin.) Kádár 1957 áprilisában moszkvai útjáról visszatérve olyan népbíróságot szeretett volna látni, amely „a hortystákat „körmenetben” állítaná bíróság elé, és kivégzésüket nem közölné”. A letartóztatottakat verték, s egy a törvényességet komolyabban vevő ügyész 1958-ban nem véletlenül javasolta a börtönben elhaltak boncolását. A forradalom egyik népvezérét, a Nagy Imrénél jóval népszerűbb Dudás Józsefet valószínűleg nem akasztották 1957 januárjában, hanem agyonverték (legalábbis csontjainak vizsgálatából erre lehet következtetni), Losonczi Géza, a Nagy Imre per egyik kijelölt vádlottja, pedig amikor éhségsztrájkba kezdett, mesterséges táplálás közben fulladt meg. Az elhaltak egy részénél zsírembólia mutatkozott, a gumibotos verés következményeképp. Az 1945 és 1962 közötti időszakban egyébként 2774 elítélt börtönben való elhalálozása mutatható ki a hivatalos adatok alapján, a vizsgálat során a rendőrségi és karhatalmi fogdákban agyonvertekre vonatkozóan azonban – akik száma a visszaemlékezők tanúsága szerint ennek két-háromszorosa lehetett – tudtommal nincs adat.

 

A Gyűjtőben – mint egy 1957 eleji jelentésből feltételezhetjük – zendülés lehetett, hiszen egy egész körletet kellett rendbe hozni. „Rendbe hozták a balcsillagban az összetört ajtókat, zárakat és ablakkereteket" - olvashatjuk Tihanyi őrnagy aláírásával. Hozzá tehetjük, hogy november 4-e után oroszok szállták meg a fegyházat, elengedték az ott maradt köztörvényeseket, s kiszabadították a forradalmárok által letartóztatott államvédelmiseket. Ettől kezdve a külső őrséget nem a smasszerok, hanem a pufajkások adták. (Köztük volt Horn Gyula, az ország rendszerváltás utáni első szocialista miniszterelnöke). Az őrök elbeszélése szerint a szovjet katonák letartóztatottakat hoztak ide - ekkor a tisztogatás még közvetlenül a KGB kezében volt, s csak decemberben engedték azt át a pufajkásoknak -, s néha éjjelenként ponyvával letakart teherautókon fura rakományokat vittek el a Merse mocsár felé. (Holttestek mocsárba süllyesztése nem volt ritkaság a szovjet lágergyakorlatban.) A balcsillagban vagy akkor, vagy decemberben - amikor a magyar fél vette át a házat - történhetett a zendülésre utaló kiterjedt rombolás. Sátoraljaújhelyen is volt hasonló eset: december 12-én a fogva tartottak túszokat ejtettek. "A zendülés felszámolására egy kormánybiztost és húsz karhatalmistát küldtek. A megadásra felszólítás után a kormánybiztos elrendelte a tűzparancsot az ablakokra”, majd zárkáikba szorították és megadásra kényszerítették a lázadókat. (A fegyelmileg elbocsátott parancsnokot csak 199o-ben rehabilitálták: a 33 rab a jegyzőkönyv szerint - mint Kőhidán is – nagyidős elítélt volt.)

 

Márianosztrára valóságos kis írószövetség került. Az írók közül a leghíresebb a pártfunkcionáriusok mindenre elszánt ragaszkodását parvenü életformájukhoz bíráló Háy Gyula és a kommunista mozgalom Háynál is nevesebb írója, a Nobel díjra is javasolt Déry Tibor volt. Itt raboskodott Litván György, B. Szabó István, a Petőfi Kört szervező Táncos Gábor, s a Tóth Ilona ügy kapcsán halálra ítélt Obersovszky Gyula és Gáli József. A két író ügyében nagy nemzetközi tiltakozás után – a kommunista társutasokat tömörítő Béke Világtanács elnöke, Bertrand Russel még Hruscsovot is felhívta telefonon s kivégzésük esetén lemondásával fenyegetőzött - a végső szót a Népbíróság külön e célra felállított kilenctagú tanácsa mondta ki: Obersovszkynál a kegyelemre 5:4, Gálinál 7:2 volt a szavazatok aránya. Gáli Auschwitz után úgy járta végig Európa útjait egy gyerekekből verődött csapattal, mint a Valahol Európában hősei, s 1955-ben egy a törvénytelenségekről írt drámájával, a Szabadságheggyel futott be. A Péterfy kórházban a passzív ellenállást szervező, az IGAZSÁG, majd az ÉLÜNK szerkesztésével a párt elé tükröt tartó Obersovszky segítője lett a felkelés leverése után, s így kerültek mindketten kapcsolatba a sebesülteket gondozó szigorló orvosnővel, a velük együtt halálra ítélt Tóth Ilonával. A bosszúállás oly mértékben határozta meg a kádáriánus igazságszolgáltatást, hogy az életről és halálról döntő kilenctagú tanácsba az a Keresztes ezredes is bekerült, aki Rákosi kedvenc börtönparancsnokaként évekig igazgatta a Márianosztrai börtönt.  

 

Nem harcoltam, loptam – mondogatták a börtönökbe visszakerülő kalarábé tolvajok, ahogy a kis bűnözőket emlegették a korabeli börtönnyelvben.  A forradalmat követő megtorlásnál ugyanis érvényesült az osztálybesorolás, akárcsak a Rákosi időkben. A börtönnépességet ellenforradalmár és osztályidegen elemekre, dolgozó osztályhelyzetű politikaiakra, „piti” és súlyos visszaesőkre, dolgozó osztályhelyzetű (fusizásért, fekete fuvarért, szerszámlopásért elítélt) bűnelkövetetőkre osztották. Létrejött a munkára és a szocialista erkölcsre szoktatás jegyében a nevelési szolgálat, és Kovács Gyula ezredes, az új országos parancsnok kijelentette, hogy a burzsoá ideológia ellen a harcot továbbra is fokozni kell. 

 

Természetesen keményen harcoltak az ellenforradalmi nézetek és képviselőik ellen is. Ez a harci kedv érvényesült az 196o. április 4-i korlátozott amnesztia után 7-én kitört váci éhségsztrájk elfojtásában: Földes László, a megtorlásokat négy éven át levezénylő belügyér, Biszku helyettese azt mondta a válságstáb viharos ülésén, hogy a váciaké 1956 óta a legsúlyosabb ellenforradalmi cselekedetnek minősítendő. Ha Algírban néhány tucatnyi politikai sztrájkol, a világsajtó tele van a hírrel, itt pedig ezerötszáz! S ráadásul 56-osok! A Földes elrendelte hírzárlat jól működött: sem a sztrájkról, sem a többedmagával – így az egyik felelősnek tekintett Göncz Árpáddal együtt - büntetésből Nosztrára vitt Bibó Istvánról sem tudott senki. (A Földes-dinasztia ma is jelen van közéletünkben: a fiú, Földes György történész a baloldal egyik vezető figurája.) A felelősségre vont őrök egyike azon csodálkozott, hogy hiába volt a 8-10 fős elhárító csoport s 5o-6o beépített emberük, ráadásul húsz zárka bepoloskázva! – az algíri eset nálunk is megtörténhetett. „Déry Tibor szabadulási jelenete – mesélte az ugyancsak „péterfys” raborvos dr. Lambrecht Miklós -, amikor állítólag egy vagy két „smasszer” cipelte bőröndjeit a börtönkórházból a taxiba, beépült a börtönfolklórba vagy legendáriumba, s jellemző módon a sztrájk egyik kiváltó okaként szerepelt.” A sztrájkot az a felháborodás szülte, hogy a fejesek, az „igazi elvtársak” – akár 56-osok, akár a rákosista „törvénytelenségek” miatt elitéltek, mint Farkas Mihály és fia - szabadulnak, a kisemberek viszont bennmaradnak. Sajátosan osztályharcos, melós szemlélet nyilvánult meg a tiltakozásban, nem pedig – mint utólag próbálják beállítani – egyfajta antiszemitizmus. (Déry zsidó voltán leginkább az egyik MTK drukker főtörzs gúnyolódott.) A burzsoá ideológia elleni harc is másképp nézett ki a valóságban, mint az országos parancsnoki elvárásban. A bennmaradt munkástanácsok többnyire fiatal embereit az őrök „leninforradalmároknak” csúfolták. Gönczöt és Bibót az ügynöki jelentések baloldaliként jellemezték, megkülönböztetve őket a hithű, „méreizmust” hirdető revizionistáktól.

 

Miután a szerencsésebbek, az igazi elvtársak kimentek, a pártvezetés taktikát váltott. Felszámolta az internálást (a hírhedt tököli tábort), s felhagyott az 56-osok börtönök közti utaztatásával, majd 1962-ben a Gyűjtőben, vagy, ahogy akkor nevezték, a Budapesti Országos Börtönben gyűjtötte össze őket. (Ide került minden politikai, köztük a háborús bűnösök, kémek, renitens katolikus papok.) Az ENSZ főhivatalnokaival és a főtitkárral, U Thanttal folytatott puhatolózások során eldőlt, hogy szabadon bocsátják őket, ha ennek fejében a magyar kérdés – amely 56 óta lezáratlanul újra és újra felmerült – lekerül a napirendről. Érdekes, hogy 1963. január 12-én a börtönstatisztika az előző évekhez képest már nagyon kisszámú jogerősen elítéltet mutatott ki, mindössze 13072 főt. Ebből 10764 volt a köztörvényes, 23o8 a politikai, akikből 1057 56-osnak számított. A statisztika erősen kozmetikázott, sőt megkockáztatom, hamis. Az ENSZ-ben működő magyar delegáció mandátumának hitelesítése és a Kádár kormány teljes jogú elismertetése fejében mégis ennek alapján született meg a nagy, az ENSZ amnesztia, amelyet március 21-én, a tanácsköztársaság ünnepnapján jelentett be Kádár az országgyűlésben. A közkegyelem során 3558 elítélt s 2860 büntető munkára kötelezett ember szabadult, s az amnesztia 18o ezer kisbűntényesre és szabálysértőre is kiterjedt. Ez után a párt első titkára többször is úgy nyilatkozott, hogy minden 56-osnak megbocsátottak, sőt, nincsenek is politikai foglyok Magyarországon. Kádár hazudott.

 

A puha diktatúra börtöne, a Gyűjtőfogház (1963-1989)

 

A nagy amnesztiát követően a börtönökben fokozatosan megszűnt az osztályalapú megkülönböztetés, azonban a gyakorlatban még sokáig alkalmazták. Legalább ötszáz – Pákh Tibor szerint ezer – 56-os és más politikai elítélt azonban bennmaradt, s volt köztük, aki csak húsz éves börtönbüntetése letöltése után szabadult. (Egyiküket, „Gonosz” Kovácsot a rendszerváltást követően autó ütötte el - regélik a józsefvárosi öreg iszákosok.) 1963-ban az igazságügy minisztérium visszakapta a börtönök felügyeletét, majd négy letöltési fokozatot hoztak létre: a szigorított börtönt, a börtönt, a szigorított bv. munkahelyet s az ennél lazább bv. munkahelyet. (Az utóbbi fő bázisa a baracskai rabgazdaság volt: Baracska a munkakerülők, a káemkások révén fogalomként be is vonult a köznyelvbe és a kabaréba.) Noha ekkor már ország-világ előtt Kádár után szabadon más vezető káderek is úgy nyilatkoztak, hogy Magyarországon nincsenek politikai foglyok – mintegy kiemelve, hogy nálunk szó sem lehet a régi típusú diktatúráról - a Gyűjtőfogház befogadó könyvei és az operatív tiszti jelentések meghazudtolják a szavaikat. (5) A politikaiakra a Gyűjtő szakosodott, a kisszámú női politikai elítélt változatlanul – ahogy 1950 óta – Kalocsára került. (Itt lázadt fel az 56-os Wittner Mária és két társa 1970-ben, s érték el, hogy hét évvel az ENSZ amnesztia után ők is kegyelmet kapjanak.) 

 

Idézzük hát az 197o-es politikai, ill. államellenes okokból elítéltek létszámát: 35o január 17-én, ekkor 39-en egyéni kegyelemmel szabadulnak. Aztán az év folyamán decemberig hullámzó a létszám: 325, 342, 349. Titokban bindzsin, kristálydetektoros rádiócskán hallgatják a híreket, memorandumot készítenek – főképp az 56-osok – az embertelen bánásmódról, s aláírásokat gyűjtenek. Sok a kényszergyógykezelt: az ő számuk is 3oo fölött mozog. 1971 márciusában 341-en vannak politikaiak. Még mindig problémát okoz a köztörvényes és politikai tudatos keverése, jegyzi be az operatív csoport vezetője: „Szmodics József elítélt politikaiként volt nyilvántartva, a besorolás szerint köztörvényes.” „Le a kommunizmussal!” – vési egyikük csavarszeggel a zárkafalra. S mivel a puha diktatúra értelmiségiből már szinte csak az ügynökhálóba merít, börtönbe deviáns, lázongó melóst küld. Az „operás”, az operatív tiszt imádja az izgatót, ő létezésének igazolója a párt felé. A pártot a szovjet elvtársak felé – akik rendszerváltásig ott vannak a magyar belügyminisztériumban – viszont az igazolja, hogy nálunk is akad még politikai, államellenes fogoly. Az izgatással lecsukottak vagy köztörvényesként a politikai státuszra vágyók pedig tudják, hogy operás és smasszer egyaránt harap a horogkeresztre és Szálasira. Őrjöngenék, amikor ilyet olvasnak: „Vesszen a Kádár kormány, Heil Hitler! Halál a zsidókra! Halál az oroszokra!”. Bacsi Ferenc F dossziés (bent is figyelő dossziéval rendelkező veszélyes elítélt) a Szovjetuniót szidalmazza – jegyzik fel - s „fegyverrel fog harcolni, mint 56-ban.” S mivel Casaroli bíboros a püspökök kinevezési jogával, Mindszentyvel és az Opus Pacis-szal kapcsolatban csak 1971-re tud érdemben kiegyezni az állammal, katolikus papok, regnumi atyák kerülnek börtönbe, s zárják őket a Nagyfa galeri tagjai mellé, akiknél a bírák keményebben mérték meg a kommunista ellenességet, mint a köztörvényes stikliket. (A Bergendi zenekarral jártak, a lányokkal kommunát alkottak s ezért elesik a nemi erőszak vádja, a Fehér Házat kővel dobálták s az Erikát énekelve vonultak a Váci utcán. A vezérük – ezt is rögzíti a nyomozás – imádja a Bergendit, mégis lezsidózza őket.)

 

De nézzük tovább a számokat. 1972 márciusa, 290 politikai, egy év múlva 288, ugyanennyi 73-ban, 74-ben 234, s 1975 márciusában, a „felszabadulás” 30 éves évfordulóján 180. Aztán tovább csökken a számuk. Egy 1979. december 18-i jelentés szerint már csak 57 államellenes elítélt ül. Egy év múlva még mindig ötven fő körül mozgott a számuk, de a rendszerváltás előtti évben már csak tucatnyian vannak, az utolsók pedig majd félévvel az állampárt önfeloszlása után, 199o. március 14-én lépték át a Gyűjtő kapuját. Hogy milyen is a puha diktatúra mérlege?

 

Az utolsó fogva tartott katolikus pap, Lénárd Ödön atya 19 évet ült, s csak pápai sürgetésre szabadult, voltak csendőr és katolikus papok elleni perek még 1971-ben is, egyes galerik és amatőr zenekarok viselt dolgait államellenes cselekményként kezelték. Azért, mert a fiúk megdobálták az állampárt székházát, Titóra, Dubcekre és a „Dél-Amerikában élő Hitlerre” esküdtek? Dubcek és Hitler, mint Közép-Európa felszabadítói, ez még Moldovának sem jutott az eszébe. Vagy, hogy némi börtönbüntetés fejében kiénekelték a könnyűzene diktátorát, Erdős Pétert, hogy Péter bácsi, tudod, a mi anyánk kurva? 1967-ben végezték ki az utolsó politikai elítéltet, egy összeesküvő (s vonatrobbantó), a forradalmat erőszakkal kirobbantani akaró csoport vezetőjét, Hamusics Jánost. (Őt és bányász társait mai napig nem rehabilitálták.) Volt egy nyilas per is, amely ugyancsak akasztófával végződött. Aztán jöttek a nyolcvanas években a katonai szolgálatmegtagadók, akiknek száma a jehovistákkal vagy, ahogy benn nevezték őket, a „jehovákkal” együtt jóval százfelé emelkedett. (S ki beszél ma az ebben ludas HM Politikai Főcsoportfőnökségről, a Katpol utódjáról, amely úgy szűnik meg rendszerváltáskor, hogy meg sem említik bűnös voltát? S mi lett a börtöneinkből a Securitaténak átadott romániai menekültekkel?)

   

1981 decemberében a Jaruzelski-féle katonai diktatúra kihirdetése után a főképp csempészés miatt lefogott lengyelek sztrájkolni kezdtek a Gyűjtőben, s elérték, hogy általában is enyhítsenek a benti szigorúságon. Megindult a liberalizálódás, szinte egyidejűleg a Valuta Alapba való belépésünkkel. (A banki élet tisztaságához angol vécéként tartozik a liberalizált börtön. Egyébként is a 63-as amnesztia után kezdtük kapni az első nyugati kölcsönöket, akárcsak az ugyancsak amnesztiát hirdető románok.) A fegyház, szigorított börtön, börtön és fogház rezsimmel a jogalkotók sokat visszacsempésztek a dualizmus kori Csemegi Kódex büntető tételeiből. A nyolcvanas évek reformjainak köszönhetően így a rendszerváltást nem kísérték olyan véres börtönlázadások, mint másutt Kelet-Európában. Amikor Vácott egy „puttonyos” felgyújtotta magát, halála nem hogy felkorbácsolta volna az indulatokat, hanem inkább csillapítólag hatott. Egyezkedett a parancsnokság, egyezkedtek az elítéltek, s aztán kisebb csoportokban szélnek engedték őket. Az általános liberalizálás jegyében az 1987. december 31-i igen magas, 22543 fős fogvatartotti létszám 199o-re 12319 főre csökkent: megszűnt a szigorított őrizet (a „puttony”), a munkaterápiás kezelés (az alkoholisták és szenvedélybetegek külön intézete Nagyfán), a szigorított javító-nevelő munka, s már 1987-től jelentősen csökkent az előzetes letartóztatottak száma. Amikor Nagy Imre és társainak tetemét sikerült megtalálni a Kozma utcai temetőben, a 3o1-es rabparcellában és azonosítani, ünnepélyes eltemettetésük a rendszerváltás szimbóluma lett. Tucatnyi szamizdat forgott tiszti kezekben a nosztrai, recski, a Gyűjtő- és Fő utca-beli s a váci szenvedések történetéről, s olyan dolgokról lehetett nyíltan beszélni, mint a depriváció (elszegényedés), a fiatalkorúak pszichés agresszivitása, a homoszexuálisok viselkedésmódja vagy az „etnikum” kérdése. Az állampárti börtönigazgatás nyelvezete szinte észrevétlenül megváltozott.

 

Az operatív (O) dossziékba sorolt bizalmas nyomozások anyagából hétezret semmisítettek meg 1989-199o fordulóján, a nemzetbiztonsági hivatalok – amelyek megszervezésénél az ifjabb Apró Antal is ott bábáskodott – 10706 dossziét vettek át hivatali feladataik ellátásához. 1989 nyarán még 164900 fő személyi kartonja szerepelt a belügyminisztérium nyilvántartásában, a Napi Operatív Információs Jelentéseket a párt- és állami vezetés 199o január 12-ig kapta meg. S miközben az állampárt megbízásából Fejti Györgyék az átmentés durvább, diktatórikus módozatait is megtárgyalták, elkészült a Gyűjtő új, Maglódi úti, svéd mintára épült börtönépülete. A B-épülettömb az 199o. évi, már az Antall kormány alatt hozott nagy, köztörvényeseket érintő amnesztia miatt azonban hónapokig üresen állt. Aztán gyorsan megtelt. Erről Sziszifusz mítosza jut eszembe. Hiába szabadulás, hiába amnesztia, a Sziszifusz által fölgörgetett kő mindig visszazuhan a mélybe. Esetünkben a börtönvilág mélységeibe.

 

Jegyzetek:

1.Tanulmányom lényegében egy 38o oldalas börtöntanulmány összefoglalása, amely a forradalom 5o. évfordulójára a MUNDUS Könyvkiadó által megjelent 19 kötetes, a forradalommal foglakozó sorozat egyik könyve volt. Sajnos nemcsak lektora nem volt, de a kefelevonatot sem kaptam meg. (A jubileumhoz gyors munka szükségeltetett.) Így hát kisebb-nagyobb szerzői tévedések és a számítógéppel járó hibák egyaránt megtalálhatók benne, erénye viszont, hogy úttörő munkának számít.  (Tamáska Péter: Politikai fogoly kerestetik. Börtönök Magyarországon, 1945-1990. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2006.)

2. A Politikai Elítéltek Közösségének (PEK) adatai a terror áldozatairól. Virrasztó, 2004. Az elgondolkodtató adatokat könyvem utolsó, 380. oldalán is lehoztam.

3.Kubinyi Ferenc igen kiváló Fekete Lexikonjára sokban támaszkodtam, így a tanulmányomban szereplő Kardos, Berkesi, Farkas, Rákosi, Biszku, Garasin és Princz esetében. A szerzőt halála akadályozta meg, hogy a további két kötet kéziratát, a Kádár kor és a rendszerváltás negatív hőseinek történetét szócikkekben elénk tárja. (Kubinyi Ferenc: Fekete Lexikon, 1945-1956. Malomfalvi Kiadó, Miskolc, 1994. 303 p.)

4. Lőrincz József-Nagy Ferenc: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-Végrehajtás Országos Parancsnoksága Sajtóiroda, (Bp.), 1997. 265 p. (A II. fejezet a magyar börtönügy történetével foglakozik.)

5. A politikai foglyok éves létszámait a Fővárosi Központi BV Intézet (Gyűjtő) objektum dossziéi alapján - amelyeket a Nemzetbizonsági Hivatalok Történeti Levéltára őriz – könnyen össze lehet állítani. Jelzetük: O-19867/1-3. Megjegyzem, hogy amióta a börtönök irattárában kutattam, azóta sok minden átkerült - főképp a „Holt Anyagból” – az illetékes levéltárakba. A nosztrai és váci politikaiak iratait most már ugyancsak a Történeti Hivatal őrzi. Értékes adatok állnak a kutató rendelkezésére a sátoraljaújhelyi fegyház börtönmúzeumának anyagában is.

 

 

http://www.kommunizmusbunei.hu/publikaciok/politikai-foglyok-partallamban-1945-199o