SZAKÁLY Ferenc

Délszláv menekültek a középkori Magyarországon

1521 nyarán gyakran megnyíltak az ég csatornái, a Száva és az Al-Duna által határolt Szerémség népe mégis égni érezte a földet a talpa alatt. I. Szulejmán szultán szabácsi táborából szinte menetrendszerűen indultak a török portyázók, hogy felprédálják ezt az egykor oly virágzó tartományt. Előlük riadt nyájként menekült a Duna védvonalai mögé, aki csak tehette: nemes és paraszt, fegyvert fogható és védtelen egyaránt. Széles e vidéken mindössze egyetlen birtokos mert ujjat húzni a szultánnal, az is egy asszony volt.

„Az asszony, aki Szerém úrnője volt” – írja erről a szultáni hadinapló – néhány hitetlentől azt üzente: „A birtokomban levő Szerém tartományát összes váraival együtt átadom a padisahnak; fiam és én lába porához dörzsöljük arcunkat; e tartomány legyen a padisahé, én pedig ott lakom, ahol helyet jelöl ki a számomra, csak a tartomány lakosságát ne tegye foglyokká s ne pusztítsa el a tartományt”. Szavainak hitelt adván, egy tolmácsot paranccsal küldött hozzá [a szultán]: „Részünkről semmi kára és bántódása nem lesz, kívánsága szerint cselekszünk.„ Két nap múlva azonban „híre érkezett, hogy Szerém úrnője tartománya székhelyét elhagyva megszökött. A nevezett hódoló izenete tehát csakis a tartománya megmentése végett kigondolt csel volt. Nem lehetett bizonyosan tudni, hogy merre szökött. A tartománybeli hitetlenek erődített helyekre menekültek, ő pedig a hozzájuk ment tolmácsot a [a magyar] királyhoz küldte mint foglyot. Bali, az avioniai szandzsákbég kiküldetett, hogy foglalja el a székhelyéül szolgáló Kulpenik [Kölpény] nevű várat.” Majd öt nap múlva „Behrám nigeboli és Mahmud szilisztriai bég – akik előbb a szerémi tartomány úrnője ellen küldettek – az említett erődhöz menvén, igen sok foglyot ejtettek, de az asszonynak nem találtak nyomára”.

Ez az erős lelkű asszony Beriszló János szerb despota – így nevezték a Magyarországra menekült szerb uralkodócsalád fejét – özvegye, Jaksics Ilona volt; maga is egy Magyarországon új hazára lelt főrendű szerb család sarja. Az erőslelkű asszonynak ősei példája diktálta a befogadó ország iránti feltétlen és tettekben megnyilvánuló hűséget.

A törökök a 14. század derekán vetették meg lábukat a Balkán délkeleti csücskében, s – állandó ázsiai hadakozásaik ellenére is – elég volt nekik egy évszázad, hogy bekebelezzék az egész félszigetet. Gyors előrenyomulásukhoz jócskán hozzájárult, hogy a veszélyeztetett országoknak (Bizáncnak, Bulgáriának, Szerbiának és egy sor más kisebb államocskának) sem egymással, sem a térség legszámottevőbb katonai erejével, a magyar királysággal nem sikerült tartós törökellenes szövetséget létrehozniuk. Az összefogás elmaradásában végül is mindegyik fél hibás volt. A balkáni uralkodók maguk segítették be a törököket Európába azzal, hogy egymás elleni harcaikban oszmán segédcsapatokat vettek igénybe, s végül bukásukig nem voltak képesek felismerni, hogy a félelmetesen erősödő birodalom mindegyikük létét veszélyezteti. A magyar királyok a görög-keleti és bogumil lakosság erőszakos áttérítésével maguk ellen ingerelték azokat a balkáni népeket, amelyeket megsegíthettek és felhasználhattak volna. De főként azzal hibáztak nagyot, hogy a balkáni pozícióharcokban sem diplomáciai, sem katonai síkon nem tanúsítottak kellő erélyt és következetességet. Ahelyett, hogy a királyság határait minden eszközzel igyekeztek volna kitolni a török támadások irányában – ez végső soron minden érintett nép érdekeit egyaránt szolgálta volna –‚ rendre beérték látszateredményekkel és megoldásokkal.

Mivel a török uralom a korábbi hatalmi-, közigazgatási- és birtokrendszer átalakítását hozta magával, az elbukott államok előkelőinek nem volt sok keresnivalójuk egykori hazájukban. S kivált nem volt az uralkodócsalád életben maradt tagjainak, akiket a törökök – megakadályozandó egy ellenállási góc kialakulását – módszeresen igyekeztek kiirtani. Ezek aztán azokban a szomszéd országokban húzták meg magukat, ahol rangjukhoz méltó életfeltételekre lelhettek, s ahonnan továbbra is módjuk volt török uralom alá került népükkel kapcsolatot tartani. Mint a hatalomból kicsöppentek általában, ők is váltig reménykedtek, hogy trónjukat még visszaszerezhetik.

Rendszerint még azon országok trónvárományosainak és előkelőinek útja is Magyarországra vezetett, amelyek korábban sehogy sem tudtak együttműködni a magyar királysággal. Mondhatni: alig-alig volt olyan politikai fordulat a Balkánon, amelynek egyik-másik kárvallottja ne kért volna bebocsátást Magyarországra.

A sort Vukasin szerb király fia, Demeter nyitotta meg, akinek atyja 1371-ben a törökök ellen, bátyja – a délszláv hősénekek legendás Kraljevics Markója – pedig 1394-ben a török oldalán harcolva vesztette életét. Őt hamarosan két bolgár herceg, Konstantin és Fruzsin követte. Apáik – Ivari Sracimir vidini és Sisman tirnovói cár – birodalmát 1393-ben, illetve 1396-ban foglalták el a törökök. A szerb dinasztia jó előre előkészítette magának a visszavonulás útját. Lázárevics István kenéz egy 1426-os szerződésben Zsigmond királyra testálta Nándorfehérvárt és több más várát, aminek fejében a király hatalmas magyarországi birtokokkal jutalmazta. E birtokoknak menedékhelyként először Lázárevics utódja, Brankovics György despota látta hasznát, amikor a törökök 1439-ben időlegesen kiszorították országából. Szerbia 1459-ben bekövetkezett bukása után a Brankovics-család tagjai végleg Magyarországon telepedtek le; központjuk az a szerémségi Kölpény vára volt, amelyet – mint láttuk – a szultáni hadak 1521-ben foglaltak el Jaksics Ilonától. Az uralkodócsalád nyomában ide vándorolt szerb előkelők közül különösen a Jaksicsok játszottak jelentős szerepet új hazájuk történetében.

Mátyás és a Jagellók korában érkeztek Magyarországra olyan szerb menekülők is, akik katonai szolgálat révén, már a török uralom alatt szerezték rangjukat. Az egyik csapatparancsnok, Belmosevics Milos a szendrői béggel akasztott tengelyt; a bég egy lakoma után tőrbe csalta és felkoncolta Milos embereit, köztük fiát is, s miután ő sem maradt adósa, természetesen nem volt többé maradása a szultán táborában. A „magyar” huszárkapitányként nagy hírre szert tett Bakics Pál vajdát pártfogójának, Ferhád pasának bukása kényszerítette gyors távozásra Mohács előestéjén. Az 1463-ban elbukott Bosznia királyának nem volt leszármazottja, innen tehát csak nemes családok érkeztek, meglehetősen nagy számban. Az egyik – időközben elmagyarosodott – bosnyák családból származott Tomori Pál is. A „koronás honkeresők” hosszú sorát 1470-ben Hercegovina urának, Vukcsics Istvánnak László nevű fia zárta.

A magyar uralkodók persze nemcsak szánalomból fogadták be – és látták el sokszor valóban fejedelmi birtokokkal – e délszláv előkelőket, hanem azért is, mert határozott politikai-katonai terveik voltak velük. A menekülőkre elsősorban természetesen a törökellenes küzdelemben lehetett számítani, hiszen valamennyiükben vad gyűlölet égett azok iránt, akik hatalmuktól megfosztották őket. Hogy a magyar királyok valóban erre is szánták őket, jól mutatja, hogy mindnyájuknak a törökkel szembevetett határ menti területeken adtak tisztségeket is, birtokot is. Miközben a Brankovicsok 1459 után az ország belsejében fekvő birtokaikat sorra elvesztették, az uralkodó lehetőséget adott nekik, hogy szerémségi birtokaikat egyre jobban kikerekíthessék. Törökkel szomszédos területeken feküdtek Fruzsin, a Jaksicsok, Belmosevics és az itt Balsics néven szereplő Vukcsicsok birtokai is.

A befogadott menekültek innen tarthattak legkönnyebben kapcsolatot elvesztett országukkal; fontos információkat szerezhettek a lakosság hangulatáról, a törökök hadmozdulatairól és erejéről. S ami még lényegesebb, itt e török betörésektől oly sokat sújtott területeken válhattak részeseivé a magyar királyság törökellenes harcának. Mert a magyar királyok nem annyira politikai, mint inkább katonai aktivitást vártak védenceiktől.

A török–magyar háborúk történetén végigtekintve, legott megállapíthatjuk: jól számítottak. A befogadottak új hazájuk belpolitikai mozgalmai iránt kevés érdeklődést tanúsítottak, annál serényebbnek bizonyultak a harcmezőn. A két bolgár herceg – az I. Bajazid 1402-es ankarai vereségét követő belzavarokat kihasználva – igaz, nem sok eredményt hozó – felkelést robbantott ki Bulgáriában. Fruzsint Zsigmond király még egy emberöltővel később is bevetette: 1435-ben ő vezette azokat a segédcsapatokat, amelyeket a magyar király az albán felkelők megsegítésére küldött. Amikor – a török fokozatos térnyerése miatt – a magyar haderő védekezésbe szorult vissza, a magyarországi délszláv előkelők a határvédelemben tevékenykedtek. Ott voltak minden olyan „törökföldi” vállalkozásban, amelyet a magyar hadvezetés a 15. század utolsó harmadában – a török betörések megtorlására, a török terület pusztítására – indított, s ott, ha a betörő törököknek kellett útját szegni. Brankovics Vuk éppen a törökök felett aratott győzelmei révén vált legendás alakká és érdemelte ki a Zmaj = Sárkány jelzőt. Jaksics Demeter vitézségét mi sem dicsérheti jobban, mint a törökök iránta érzett féktelen gyűlölete, akik még a diplomáciai védettséget sem tisztelték: a harcmezőn nem bírhatván le, 1486-ban, konstantinápolyi követjárásából visszatértében, Szendrőn végzett vele egy fanatikus török.

A magyar törvények szokatlanul nagy számú katona kiállítására köteleztek egyes délszláv urakat. Zsigmond király 1432-es honvédelmi tervezete a szerb despotától 8000 lovast várt. Az 1490-es években Brankovics Jován despota, a Jaksics-fivérek és Belmosevics összesen 2000 huszárt tartottak fegyverben, 1511-ben pedig Beriszló János despota (Ilona asszony férje), a három Jaksics testvér és Bradács István összesen 1400 könnyűlovas után húzott zsoldot a kincstártól. A királyok azért róhatták meg őket a számarányokat tekintve minden magyar főúrénál és főpapénál nagyobb teherrel, mert jól tudták: kimeríthetetlen katonaállítási bázis felett rendelkeznek. S ez a bázis a Magyarországra menekült, itt élő közrendű délszlávok egyre növekvő, hatalmas tömege volt.

A dél-magyarországi megyékben élő délszlávok, kivált a szerbek száma a 15. század derekán kezdett rohamosan növekedni. Részben azáltal, hogy azok a délszláv parasztok is Magyarországon kerestek új lakóhelyet maguknak, akik a hódítókkal nem tudtak vagy nem akartak együttműködni, részben pedig azáltal, hogy a „törökföldi” portyákról visszatérő magyar seregek némelykor kényszeráttelepítéseket is végeztek: tízezer számra hajtották magukkal a szerb parasztokat. (Az 1500-as magyar betörés nyomán például 600 település vált lakatlanná a határ menti szandzsákokban.) A magyarországi délszlávok – lévén görög-keleti vallásúak – általában mentesültek a katolikus egyháznak fizetendő tized alól, s biztosították számukra a szabad vallásgyakorlatot is.

Mivel a gyakorta ismétlődő török támadások széles rendet vágtak a Dél-vidék lakosságában, ugyancsak nagy szükség volt itt a munkáskézre. A határ mentére telepített szerbek - egy szűk, ám gazdaságilag jelentős súlyú kereskedő réteget leszámítva - földművesek voltak. Ha azonban kellett - és gyakran kellett - fegyverforgatóként is helytálltak a betörő törökökkel szemben, akiknek hadviselési szokásait és fogásait az évtizedek során jól kitanulták. A kor felfogása szerint egy-egy szerb telepről annyi katona állítható ki, ahány fegyverbíró férfi él ott. Így aztán nem csoda, hogy közülük verbuválódtak azok a huszárok, akik a fent említett délszláv urak csapatait, Mátyás korában pedig az állandó zsoldossereg egyik „rendjét” alkották. S közülük a naszádos flotta vitézei is, akik egyébként királyi zsoldosként sem szakítottak teljesen a paraszti életmóddal (rendszerint velük kapáltattak például az ország legjobb borát adó szerémségi szőlők gazdái).

Magyarországon sem az ide menekült szerb előkelők, sem pedig a parasztok nem élveztek külön jogokat a törökellenes harc okán. Előkelőik a magyar uralkodó osztály megfelelő rétegeibe tartoztak (a despoták például magyar bárókként vettek részt az ország politikai életében), a parasztok pedig a királyság más nemzetiségű jobbágyaival állottak egy szinten. A felszíni azonosság azonban még is bizonyos elkülönültséget takar. Bár a szerb despoták hivatalosan csak saját jobbágyaik felett gyakorolhattak joghatóságot, a gyakorlatban az egész szerbség fejének tekintették őket. Maguk is igyekeztek ápolni a szerbek összetartozás-tudatát; mivel náluk az összetartozás kerete a „nemzeti” egyház volt, tették ezt elsősorban görögkeleti monostorok alapításával, a török területeken levő monostorok támogatásával. Kölpényi udvaruk külsőségeiben és tisztségviselőinek címeiben egyaránt az egykori önálló Szerbia emlékét őrizte. A délszláv központok, amelyeknek életvitelét egyazon rítus és szokásrendszer szabályozta - pl. összeházasodások révén –, szoros kapcsolatot tartottak egymással.

Ez az elkülönültség azonban sohasem irányult a magyar feudális állam integritása ellen, sohasem ment az alattvalói hűség rovására. Úgy tűnik, a délszláv menekültek nemcsak kényszerű menedéknek, hanem igazi hazájuknak érezték a befogadó országot. A magyar királyság és a délszlávok ezen kései és részleges egymásra találása valamit javítani tudott azon, amit néhány évtizeddel korábban külön-külön elmulasztottak: a törökellenes közös front kialakítását. A délszláv menekültek részvétele is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország oly sokáig ellenállhatott a török meg-megújuló támadásainak.