Faragó Bálint: Szegedi Kis István 1505-1572.

Egytől-egyig örök emlékezetre méltók azok a férfiak, kik hazánkban a reformációnak első hirdetői voltak, és habár bő részük volt üldöztetésben, kínoztatásban és börtönöztetésben, a népben az igaz hitet felkelteni, erősíteni s a Krisztusról tanúbizonyságot tenni életük fogytáig soha meg nem szűntek. Az evangélium ezen úttörő apostolai között egyik legkiválóbb és legrokonszenvesebb Szegedi Kis István, aki egyetlen a magyar reformátorok közül, akinek a mi időnkig fennmaradt a hiteles arcképe, melyet egyik hálás tanítványa, Skaricza Máté rajzolt, s Szegedi Kis Istvánnak 1585. évben Bázelben latin nyelven kiadott tudományos hittani munkájában életrajzával együtt kinyomatott.

Ezen arckép, mely alább látható, Szegedi Kis Istvánt 63 éves korában ábrázolja. (1)

I. Szegedi Kis István tanulói pályája.

Szegedi Kis István 1505-ben Szegeden született. Családi nevén Kis István volt, s Szegedi Kis Istvánnak vagy még rövidebben Szegedi Istvánnak szülőhelyéről neveztetett. Családja kun eredetű volt, s elődei a zavaros időkben, de a mohácsi vésznél jóval előbb, a Kiskunságból menekültek Szegedre, s ott nemességük és okosságuk alapján a város polgárai közé felvétettek. Szülei nem voltak gazdag emberek, de azért fiukat a leggondosabb nevelésben részesítették, s midőn tapasztalták, (1) Ezen életrajz megírásánál Skaricza: Vita Stephani Szegedini és Földvári L.: Szegedi Kis István élete című művét használtam, s előbbinek kifejezéseit gyakran szóhíven követtem saját fordításomból, hogy a szelíd természetű s mindig komoly dolgokkal foglalkozó gyermek ellenállhatatlan vágyat érez magában a tanulói pályára, kész szívvel teljesítették annak óhajtását, és bár nehezen váltak meg tőle, előbb Lippára, majd Gyulára vitték az ottani iskolákba. Itt lett aztán nyilvánvalóvá az ifjú Szegedinek kiváló észtehetsége, éles felfogása, nagy szorgalma s a tisztes tudományokban való bámulatos előhaladása. Ezen jeles tulajdonságai folytán csakhamar ezen iskolák legkiválóbb növendékévé lett, ki tanulótársait jóval felülmúlta a tudományos képzettségben.

A magyar ifjak példájára a hazai iskolák elvégzése után Szegedi is a külföldi egyetemekre szándékozott menni, hogy a magasabb iskolákban tudományos ismereteit bővítse és gazdagítsa.

Ezen idő tájban már hazánkban is elterjedt Luthernek és Melanchthonnak híre, és Szegedinek leghőbb vágya volt, hogy a wittembergi egyetemre is elmehessen, s ott színről színre láthassa e nagy férfiakat és hallhassa azok tanításait. Azonban szülei időközben elhaltak, és mivel saját magának kellett gondoskodnia ezentúl a maga megélhetéséről is, örömmel fogadta Gyulán az iskolamesteri vagy rektori hivatalt, mellyel megkínálták, remélve, hogy e hivataloskodás útján megszerezheti és megtakaríthatja azon költséget is, mely reá nézve a külföldi egyetemek meglátogatását lehetővé teszi.

A tanítói tisztben tűnt ki Szegedinek e hivatalra való rátermettsége. Szelíd természete, bizalmat keltő tekintete, világos és könnyen érthető tanítása, az ismeretek közlésében való kiváló képessége lebilincselte a tanuló ifjakat, kik benne nemcsak tanítómesterüket, hanem egyúttal szerető atyjukat is látták, másrészről a tanítói tisztben kifejtett nagy szorgalmával, ügyszeretetével minden rendű-rangú embernek legnagyobb szeretetét és becsülését szerezte meg magának.

Maga után ily szép emléket hagyva és ily reményt ébresztve vált meg tanítói hivatalától, s indult külföldi útjára. Szegedi égett a vágytól, hogy egyenesen Németországba, a wittembergi egyetemre menjen. Azonban őelőtte még csak szórványosan jelentek ott meg magyar ifjak, s így az oda vezető út és a megélhetési viszonyok jobbadán ismeretlenek voltak. Kénytelen volt tehát az eddigi szokásnak hódolva, előbb a bécsi és krakkói egyetemekre menni, hol a régibb időben alakult magyar tanulók társulata az újonnan érkező magyar ifjaknak nagy segítségükre volt céljuk elérésében. Így tehát 30 éves korában, 1535-ben a bécsi egyetemre ment, s onnan két évi szorgalmas tanulás után 1537 tavaszán a krakkói egyetemre iratkozott be tanulónak. Itt bő alkalma nyílt arra, hogy a hazai iskolákban nyert tudományos képzettségnek hiányait potolja. Teljes erővel adta magát a Biblia eredeti nyelveinek, a héber és görög nyelvnek tanulására, valamint a zene tudományának elsajátítására, melynek bizony a hazai iskolákban nagy hiányát érezte. Az az olthatatlan tudásvágy, mely Szegedinek keblében az igazság megismerése után folytonosan lángolt; az a vasszorgalom a folytonos tanulásban, mely őt jellemezte, csakhamar kiemelte őt az ismeretlenség homályából, s az egyetem legkitűnőbb növendékévé tette. Már az 1540. évben ő bízatott meg a krakkói egyetemen a latin írók magyarázásával. Oly kitüntetés volt ez, mely csak keveseknek jutott osztályrészül. Amily dicsőséget szerzett ezáltal Szegedi Krakkóban magának és a magyar névnek, épp oly dicsőségére szolgált neki ama másik dolog, hogy hazánkba való visszatérte után ő volt az első, ki a magyar iskolákban az itt addig elhanyagolt zene tanítását megkezdette, s maga is szerzett énekeket, melyek közül az egyik a Ref. Énekeskönyvben 73. szám alatt ma is helyet foglal, s amelyet ma is buzgón énekelnek a református vallású hívek: "Jövel Szentlélek Isten! Tarts meg minket igédben, Ne legyünk setétségben, Maradjunk igaz hitben".

Szegedi három évig maradt a krakkói egyetemen, s hogy innen hova távozott, arról eddig semmiféle írott bizonyitékaink nincsenek. Legfőbb célját, hogy a wittembergi egyetemre is eljuthasson, még nem érte el. Megtakarított költsége a bécsi és krakkói egyetemeken való időzése alatt teljesen elfogyott, s így pénz nélkül a Wittembergbe vezető útra sem vállalkozhatott, annál kevésbé, mert ott a magyar tanulókat segítő társulat még abban az időben nem volt. Valószínűleg tehát hazajött Krakkóból, hogy itthon azon a vidéken, hol tanuló és tanító korában hírnevét megalapította, hivatalt vállaljon, s a wittembergi útra költséget szerezzen.

A már özvegy Izabella királyné fiával, a kis János Zsigmonddal együtt, 1541 őszétől 1542 július haváig egész udvarával Lippán tartózkodott. Valószínűleg az özvegy királyné udvarához tartozó főuraknak, de kiváltképpen a reformációt kedvelő Petrovics Péternek pártfogása alatt nyílt alkalma Szegedinek arra, hogy hirdethesse a megtisztított vallást. Talán éppen ezen időben, itteni működésére vonatkozik legelső életírójának, Skariczának azon kifejezése, hogy Szegedit az ő idejében élt emberek: magas állású udvari főméltóságok, magasrangú katonák, egyszerű földmívesek és kereskedők nagy tudományáért mindnyájan becsülték. Ezen a vidéken működhetett tehát Szegedi Krakkóból való távozása után, és erősítette nagyoknak és kicsinyeknek szívében az igaz evangéliumi hitet mindaddig, míg a Németországba teendő útra anyagi eszközöket gyűjthetett. És valóban: Izabella királynénak 1542 nyarán Lippáról történt távozása után ő is útra indult, és 38 éves korában, 1543 tavaszán a wittembergi egyetem tanulói közé beiratkozott.

Teljesült tehát valahára szívének régi vágya. Eljutott Wittembergbe, s színről-színre láthatta a reformáció úttörőit, Luthert és Melanchthont, és hallgathatta azok tanításait. És Szegedi nemcsak a nála megszokott komolysággal és tudásvággyal, hanem egyszersmind a már meglett férfiú érett felfogásával véste szívébe-lelkébe Luther és Melanchthon hittani fejtegetéseit, és szorgalmasan jegyezgette ezeknek előadásait. A kiváló tehetség és nagy szorgalom itt sem maradt eredmény nélkül. Megnyerte magának Luthernek és Melanchthonnak nagyrabecsülését.
Szegedi a wittembergi egyetemen megszerezve a hittudori oklevelet, nemcsak a szép tudományokban való gazdagabb tudással, hanem egyszersmind az általa alaposan megismert szent tanokban való tisztább és erősebb hittel tért vissza Magyarországba az 1545. évben.

2. Szegedi Kis István a Tisza mellékén.

Wittembergből való távozása után Szegedi hazánknak azon vidékeit kereste fel, hova őt gyermekkori emlékei vonzották, ahol őt ismerték. Meglátogatta tehát Gyulát, Lippát, Szegedet és vidékét. Örömmel is fogadta őt az ifjúság mindenütt, ahol csak megjelent, mint olyan férfiút, akinek látására mindnyájan vágyva vágytak, akit tudománya miatt még előbbi iskolatársai is a többieknél sokkal derekabbnak, tudósabbnak és szorgalmasabbnak tapasztaltak, s akinek jelességét mindnyájan ismerték.
Amint híre futott az ő hazaérkezésének, azonnal a csanádiak hítvák meg iskolájuk vezetésére. Itt Szegedi nemcsak a tanulókat oktatta nagy buzgósággal és tehetségének legnagyobb mértéke szerint, hanem akkor még a füleknek szokatlan igazsággal, nagy ékesszólással és hősies ihletettséggel a nép előtt is prédikált, és hirdette a tiszta evangéliumot.

A csanádi püspökség birtokai ezen időben világi ember kezében, a horvát származású Perusits Gáspár kezében voltak. Ez a Perusits sógora volt az ezen korban igen hatalmas Martinuzzi György vagy Fráter György váradi püspöknek és királyi kincstartónak, s eleintén rokonszenvezett a reformációval. Azonban Perusits Gáspár a sógorság mellett Martinuzzinak udvarnoka és seregeinek kapitánya is volt, s így Csanádon tulajdonképpen Martinuzzi, a reformációnak ez az erős és nagyhatalmú ellensége parancsolt. Így történt tehát, hogy midőn Martinuzzi értesült Szegedinek csanádi működéséről, ráparancsolt Perusitsra, hogy az Istennek ezen szent emberét Csanádról verje ki. És Perusits egyrészről feljebbvalójának engedelmeskedve, másrészről azért, hogy a reformáció iránt való hajlandóságának gyanúját magáról elhárítsa, a kegyetlen parancsot megfelelő kegyetlenséggel hajtotta végre. Fegyveres katonáival megrohanta Szegedit, több mint 200 darab könyvét tőle elvette, minden vagyonából kifosztotta, állhatatos feleletei miatt súlyosan arculverte, patkós csizmájával kíméletlenül megtapodta, letiporta, megkínozta, és elkínzott testében egyedül csak az életet hagyva meg, őt Csanádról kiűzte.

Egy ideig száműzöttként tengette életét Szegedi, de sokáig munka nélkül nem maradt, mert még ugyanazon 1545. évben Gyulára hívatott az ottani jóhírű iskola igazgatására. Itt teljes nyugalomban hivataloskodott egy évig. Itteni hivataloskodása alatt hallotta ama szomorú hírt, hogy a reformáció megindítója, Luther Márton, akit ő mindenekfelett szeretett és nagyrabecsült, s aki őiránta is igaz szeretettel és nagyrabecsüléssel viseltetett, Németországban, Eislebenben, 1546 február havában csendesen elhunyt. Elgondolkozott ezen nagy férfiúnak egész életpályáján és az Isten csodálatos gondviselésén. Íme! a jóságos Isten Luthert egész életén keresztül mintegy kézen fogva vezette, és nem engedte, hogy szelíden bekövetkezett haláláig erőt vehessen rajta a pápa követőinek fondorlata és erőszakoskodása, mert róla örök végzésében azt határozta, hogy Husz Jánosnak és az igaz hitért küzdő más férfiaknak példájára ne szenvedjen erőszakos halált, és ne legyen földönfutóvá. Ennek elgondolása új erőt adott neki a szenvedések elviselésére, nyugodtan nézett jövő pályája elé, és törhetetlen buzgalommal folytonosan a végsőkig vitézkedett a Krisztusért és annak egyházáért, tudva, hogy Istenre bízta magát, és azon erős hitben, hogy Isten nem hagyja el a benne igazán bízókat.

Szegedi egy évi hivataloskodása után Gyuláról Ceglédre hívatott Úgy látszik, hogy a ceglédiek főleg a templomi szolgálatra, tehát a népnek az igaz hitben való oktatására hívták meg; ő azonban az iskolában való tanítás vágyától hajtatva, az iskolamester engedelmével és annak kérésére az iskolában is tanított, ahol különösen Melanchthon hitcikkelyeit magyarázta. Ilynemű tevékenysége következtében sok jeles ifjú került ki a keze alól, így többek közt Bakonyi Albert is, később ceglédi lelkész és püspök. Ez a férfiú is tanúságot tesz Szegedinek nagy tudományáról és sikeres tanításáról. Elmondta sokkal későbben a vele Szegediről beszélgető Skariczának, hogy ő idősebb Szegedinél, de azért mindenkor úgy tisztelte azt, mint atyját; örömmel vallotta meg azt, hogy az ő összes tudása a Szegedi tanítása által bővült és tisztult meg, és ő azért imádkozik, hogy ha már az ő napjai meg vannak számlálva, az éppen alkalmas életkorban levő Szegedi életének legyen bőségesebb haszna.
Ilyen munkálkodás közben töltött Szegedi harmadfél évet Cegléden, ahol időközben meg is nősült, feleségül vévén 1548-ban egy Orsolya nevű leányt.

Ceglédről történt távozása után feleségével együtt ismét szülőföldje környékére látogatott el. Midőn egy alkalommal Makón időzött, a reformációt pártoló Petrovics Péter, Temesvár grófja és várkapitánya, ki Szegedit már elóbb ismerte, embereket küldött hozzá, és azok által sürgetőleg meghívta a temesvári iskola igazgatására. Szegedi elfogadván a kedvező ajánlatot, 1549-ben Temesvárra ment, s rendes szokásához híven itt is nemcsak az ifjúságot tanította, hanem nagy ékesszólással a nép előtt is szónokolt, és erősítette a népet az igaz hitben.
Petrovics Péter felettébb való jóakarója és mindenben bőkezű pártfogója volt Szegedinek, s iránta való jóindulatát azáltal is kimutatta, hogy neki egy rókabőrrel bélelt felöltőt is adott, mely az ő igényeit teljesen kielégítette. Míg tehát Petrovics Péter volt Temesvár parancsnoka, addig szépen erősödött a Temesváron összegyűlt hívek kis csapata. Midőn azonban az új várparancsnok Losonczi István lett, aki a folytonos harcok között benne megrögzött kegyetlen természete mellett még a római egyház leghevesebb védőjének is akart látszani, minden megváltozott. Ez a Losonczi István igen sok más igaz hitűvel és Gergely későbbi deési lelkésszel együtt Szegedit is kizavarta Temesvárról.

Ismét számkivetetté lett tehát Szegedi övéi között, és felvévén a vándorbotot, hosszas bujdosás után Lippán keresztül Mezőtúrra, a Berettyó partján fekvő népes városba ment 1551-ben. Itt nagy tisztelettel fogadták, és közköltsógen felfogadták főleg azért, hogy az iskolát igazgassa, de olykor-olykor a nép előtt is prédikáljon. A mezőtúriakban az Isten igéje iránti őszinte vágyódást Kálmáncsai Sánta Márton magyar reformátor már előbb felkeltette, s ezért óhajtották a már nagyhírű Szegedinek tanításait is hallani, amelyeken az egész község bámulatos szeretettel és vágyódássál csüggött. Meg is becsülték, tisztelettel és szeretettel környezték e nagy férfiút azon másfél év alatt, mely időt az isteni gondviselés neki Mezőtúron tölteni engedett.
Ezen nyugodtan töltött idő sem volt Szegedire nézve bánat nélkül. Betegeskedő felesége, Orsolya, Mezőtúron való tartózkodása alatt meghalt, s Szegedi árván maradt Katalin nevű leánykájával búsan, de Istenbe vetett erős hittel ment a békésiek meghívása folytán Békésre, az 1552. évben.

Alig kezdette meg itt a maga reformátori működését, mely a nép előtt való nagyhatású prédikálásból és az iskolában való tanításból állott, ismét szenvedés és keserűség jutott neki osztályrészül. Ugyanis Temesvárról, mielőtt az még török kézbe jutott volna, Losonczi egyik alvezérének, az olasz
Kampónak [!] vezetése alatt, egy rabló és pusztító fegyveres csapat száguldotta be a vidéket, s midőn Békés alá érkezve megtudta, hogy Szegedi, aki temesvári menekült volt, most itt tartózkodik, rablásai közben őt is kézre akarta keríteni. Midőn ennek neszét vette egy közrendű ember, az éppen akkor az iskola kertjében időző Szegedihez fut, s nagy hirtelenséggel mondja neki: "Miért nem menekülsz a lehető leggyorsabban? Útban vannak a Kampó katonái, hogy tégedet itt elfogjanak és megöljenek. Menekülj tehát gyorsan, és ha van valami vagyonkád, hamar add ide, és én azt a te számodra – esküszöm – híven megőrzendem". Mivel eközben csakugyan lárma és csetepaté zaja hallátszott, Szegedi hirtelen szobájába szalad, s a kertre nyíló ablakon kiadja az embernek pénzeszacskóját, kérve azt annak megőrzésére. Alig történt ez meg, hagy hamarsággal fegyveresek rohannak Szegedi lakásába, könyveit elrabolják, minden vagyonából kifosztják, ágyában csak a szalmát hagyják meg, őt magát pedig megkötözik, s Kampónak adják át.

A kegyelmes Isten azonban nem hagyta elveszni az Ő kegyes emberét, s csodálatos módon szabadította meg most is a fogságból és a haláltól. A Szegedi őrizetére rendelt tatonák között volt egy, aki Szegedinek az előbbi időkben tanítványa volt, s iránta hálás szeretettel viseltetett. Ez a katona segítette Szegedit abban, hogy titkon átmehessen a Körös folyón, és elrejtőzhessék addig, mig a rablócsapat elvonult. Ily csodálatos menekülése után Szegedi a zavar lecsillapultával nagy remegések között megy vissza lakására, s ott az ágya szalmájába rejtett pénzecskéjét visszakapja azon asszonyoktól, akik a katonák által már kirabolt házakat ismét felkutatták. Csak az az ember nem jelent meg többé soha, akire Szegedi az ablakon keresztül pénzeszacskóját bízta. Lehet, hogy a rablóknak ő is zsákmányul esett, és a zenebona közben életét vesztette.
Vagyonkájának és könyveinek elraboltatásán kívül még más nagyobb szomorúságot is mért Szegedire az Isten. Kicsiny leánykáját, a már anyátlan árva Katalint néhány nap mulya elragadta a halál. Miután kedves halottjának hűlt tetemét sírba tette, szomorú szívvel indult további vándorútjára, a Duna mellett fekvő Tolnára, ahova őt a tolnaiak az ő nagy hírétől indíttatva, iskolájuk igazgatására meghívták.

3. Szegedi Kis István a Duna mellékén.

Nagy sokaság fogadta Szegedit, mikor egyetlen háziszolgája kíséretében az 1552. év végén Tolnára érkezett, hol nagy munkatér várt reá.
Tolna ezen korban népes város volt, és lakosainak körülbelül fele a reformációnak már híve volt, másik fele pedig ragaszkodott ugyan még a római katolikus hithez, de mindenképpen kereste a hitnek próbáját. Isteni tiszteleteiket úgy a katolikusok, mint a protestánsok felváltva ugyanazon templomban tartották, és a két vallás hívei olykor vegyesen vettek részt a templomi isteni tiszteleten.

Ezen időben Sztárai Mihály volt Tolnán a protestáns lelkész, és egyúttal baranyai püspök, egy, a reformáció elveinek terjesztésében elévülhetetlen érdemű férfiú, de különben szenvedélyes ember, aki égett a vágytól, hogy minél több hívet szerezzen az evangéliumnak, aki szinte keresve kereste a harcot, a vitatkozást és szenvedélyesen, kíméletlenül, még a gúny fegyverével is ostromolta, támadta a katolikus elveket és a katolikus papokat. Az ő szenvedélyessége, gúnyos vitatkozása egymás elleni torzsalkodásra kapatta a lakosságot is, s a két vallás hívei között a leggonoszabb szóváltással és egymás ellen való heveskedéssel oly erősen folyt a vitatkozás, hogy az egyházzal és papokkal szinte meghasonlott polgárok maguk is restellték a dolgot a török bíró előtt, akihez perpatvarkodásaik közben gyakran kerültek. Ily viszonyok között nagy nyereség volt a tolnaiakra nézve, hogy a mérsékelt Szegedit hívták meg iskolájuk igazgatására.
Szegedi alacsony termetű, zömök és kissé elhízott testű ember volt. Szemeiből szelídség, arckifejezéséből lelki jóság és szeretet sugárzott. Szerény megjelenése, főrangúak és egyszerű emberek iránt tanúsított figyelme bizodalmat keltett iránta, s nemcsak az ifjabbak, hanem az idősebbek is atyjukként tisztelték és szerették őt. Nagy tudományával s az igaz hit megerősítésére kifejtett munkásságával soha sem kérkedett, de ha alkalom nyílt reá, kitárta nagy tudásának gazdag tárházát. A békességet szerette, s az ellene nagyot vétőknek is megbocsátott. Igehirdetés közben nem a harcot kereste, nem a mártíromságra vágyott, hanem a kedélyek megnyugtatására, lecsendesítésére, meggyőzésére törekedett. Az ellentéteket nem felidézte, hanem a már meglevő ellentéteket kiegyenlítette, nem az ellenfél kigúnyolásával és ledorongolásával, hanem az igaz hit helyességéről való meggyőző tanításával. Nagy ékesszólása, világos előadása, a máshitűekkel szemben való mérsékeltsége s a tiszta evangélium igazságáról meggyőző tanítása nemcsak hiveit bilincselte le, hanem tiszteletet és becsülést szerzett neki a katolikus hívek előtt is. Tolnára ebben az időben éppen az ellentéteket kiegyenlíteni tudó, nem erőszakoskodó, hanem a szeretet szavával munkálkodó, szelíd természetű, az ingadozókat nagy ékesszólásával az igaz hitről meggyőzni tudó férfiú kellett, s ilyen volt éppen Szegedi Kis István.

Szegedit előbbi tapasztalatai és saját viszontagságai meggyőzték arról, hogy neki nem annyira a népet kell a templomi szószékről oktatnia, hanem inkább az igazi bölcsességre új lelkesültséggel vágyó ifjúságról kell gondoskodnia, hogy a jövőben legyenek a népnek az igaz hitben oktatói, tanítói és megerősítői. Annálfogva minden munkásságát az iskolai tanításra fordította, és csakis a nagyobb ünnepeken volt rávehető arra, hogy a templomban prédikáljon. Mivel Sztárai tovább folytatta heveskedéseit, templomi beszédeiben igen tapintatlanul prédikált s kelt ki a mise, a pápa és a barátok ellen, sőt az ugyanazon templomban prédikáló József nevű barátból úgy űzött csúfot, hogy egy tanuló ifjúval a barát beszédének minden szavát nyomban leíratta, s azokat ő az ugyanazon templomban tartott prédikációjában inkább heves szemrehányással, mint éleselméjű fejtegetéssel vagdalta és cáfolgatta, csaknem tetőfokra jutott az elégedetlenség Sztárai iránt. A lakosok, protestánsok és katolikusok vegyesen, kérve kérték Sztárait, hogy engedje meg Szegedinek, illetve bírja rá őt, hogy legalább vasárnaponkint a templomban az első beszédet Szegedi tartsa, mert ő a vitatkozásban és a nép előtt való beszédben mérsékeltebb és érthetőbb. Sztárai aztán kissé csillapulva és a nép kívánságának engedve, maga is kérte Szegedit, hogy az Isten egyházának érdekében ne zárkózzék el a nép óhajtásának teljesítése elől. Így aztán Szegedi a Sztárai kérésének is, a nép óhajtásának is engedett, s gyakrabban prédikált a templomban. Az ő mérsékelt előadásának, nyugodt, higgadt és meggyőző erejű tanításának csakhamar meg is lett a kívánt eredménye. Az ellentétek heve lelohadt, a kedélyek lecsillapodtak, s az Isten egyházának ügye emelkedőben volt, annyira, hogy midőn az akkor divatban volt nyilvános vitatkozásra a tárgyat néhányszor Szegedi tűzte ki, József barát nem mert a komoly vitatkozó, nagytudású Szegedivel szembeszállani, s így nem bízván ügyében, mindig azzal mentegetőzött, hogy ő kerüli a háborúság előidézését, és kitér a Sztárai heveskedése elől. Valójában pedig a maga híveinek és saját tekintélyének elvesztésétől félt.

Igen áldásos, s a híveket az igaz evangéliumi hitben megerősítő munkát végzett tehát Szegedi Tolnán, ahol az 1553. évben újra megnősült, feleségül vévén egy Erzsébet nevű nőt, aki Bereményi Jánosnak volt az özvegye. Bereményi János Sztárai előtt volt tolnai lelkész, s 1552-ben halt meg pestisben, özvegyen hagyva feleségét két gyermekkel: Katalinnal és a még csecsszopó Mártonnal. Ez az Erzsébet úgy alakjára, mint példás életmódjára nézve is mindenki előtt méltán dicséretes és páratlan nő volt, s méltó élettársa, gondos felesége lett Szegedinek, kit gyöngéd szeretettel, figyelmes gondossággal vett körül és segített kegyes munkájában.

Ezen mindenkinek örömére történt házasság után a laskóiak, akik éppen lelkész nélkül voltak, azon kéréssel fordultak Sztáraihoz, hogy Szegedit bocsássa át hozzájuk és szentelje fel lelkésszé. Szegedi, noha Wittenbergben megszerezte a hittudori oklevelet és lelkészi képesítést, mindeddig nem kívánkozott a lelkészi hivatalra, mert ő elsősorban tanító akart maradni. Most azonban a laskóiak rimánkodására és a Sztárai kérésére beleegyezett lelkésszé leendő felszentelésébe, s az 1554. év elején Laskóra költözött. Lelkésszé való felszentelése később, de még ugyanazon évben nagy ünnepélyességgel meg is történt. Ekkor Szegedi letette azt a tudománya és munkája által méltán megérdemelt szép nevet, melyen őt mesternek, iskolamesteraek nevezték, s ettől fogva doktornnk neveztetett, s még ugyanazon évben mindeneknek egyező szavazatával az egész Baranya püspökévé választatott 49 éves korában.
A munkában fáradhatatlan Szegedinek csodálatos tevékenysége, még ezen életkorban, a reá háramló másnemű elfoglaltság mellett sem tudott lankadni, és szakított magának időt a tanításra. Nemcsak az iskolában olvasott fel egyet-mást, hanem otthon, saját lakásán, a hozzá mindenfelől özönlő egyházi embereket is oktatta, hogy az eleven szó hatása által azok is építtessenek a hitben. Ezen áldásos munkálkodásáért mindig tekintélyesebbé, mindig nagyobbá lett; hívogatták magukhoz a főurak, felkeresték a nemesek, és a távolból is ajándékokkal tisztelték meg.
Négy évet töltött Szegedi Laskón, hol három gyermeke született Erzsébettől: Anna, Sára és Izsák, s az 1558. évben különösen Horváth Márk szigetvári és Perneszi Farkas babócsai várparancsnokok rábeszélésére Kálmáncsára vitetett.

Kálmáncsán való hivataloskodása is folytonos munkálkodás volt. Lelkészi és püspöki teendői mellett is legfőbb gondja volt az iskolai oktatásra és a környékból hozzásereglő  432 egyházi embereknek az igaz hitben való további erősítésére és a tudományos ismeretekben való gazdagítására.
Az ezen vidéken nagyon elhatalmasodott törökök azonban, kik már Pécset hatalmukba kerítették, s mindent elkövettek a magyarság itteni nagy erősségének, Szigetvárnak elfoglalására, nem jó szemmel nézték a magyaroknak gyülekezését és ide-oda járását, annálfogva Szegedi, hogy a törököktől való félelem nélkül többet tehessen az Isten egyházáért, gyakrabban járt Szigetvárra Horváth Márk meghívása következtében az odagyűlt egyházi emberek oktatására, és a nagy ünnepeken prédikált is ott a zászlós urak, főméltóságok és nemesek előtt. Mindezek megtörténhettek addig, míg Horváth Márk volt a szigetvári parancsnok, aki nagy pártfogója volt a vallásos hitnek, s abban a Szegedi tanítása következtében mindig nagyobb előhaladást tett, Szegedit nagyra becsülte, s iránta nagy bőkezűséget és barátságot tanúsított. Ez a bőkezűség abban is megnyilvánult, hogy Kálmáncsára élelmiszereket: búzát, szalonnát és egyéb ajándékokat bőven küldött Szegedinek, az ő "főpapjának", aki már ekkor nagycsaládú ember volt, s a Kálmáncsán született István és Dorottya nevű gyermekeivel együtt már hét gyermek eltartásáról kellett gondoskodnia abban a törökök rablása és zsarolása miatt nagyon nehéz időben. Szegedi azonban, bármily nehezen élt maga is, segítő gondját nem tagadta meg a szegény néptől sem. Segített mindenkin, aki bajba jutott, úgyhogy a nép között az a hit volt róla elterjedve, hogy ő pártfogóul és testi-lelki orvosul mennyei intézkedésből adatott a népnek.

Így munkálkodott Szegedi Kálmáncsán és vidékén az 1561. év tavaszáig, amikor Isten ismét súlyos szenvedést mért reá. Szegedi az akkori idők szokása szerint Újév napján a keresztnevek jelentéséról prédikált, hogy ezáltal is oktassa híveit arra, hogy gyermekeiknek értelmes neveket adjanak. Említette többek közt, hogy a fiúnevek közül "Sámuel" azt jelenti: "Hallgass meg, Isten!", "Emánuel" azt teszi: "Velünk az Isten"; magyarázta, hogy a nőnevek között "Erzsébet" az "Úr nyugodalmát" jelenti, az "Orsolya" név pedig egy latin szóból lett, mely nőstény medvét jelent. Ez alkalommal jelen volt a templomban egy Orsolya nevű asszony, Furia Albert tekintélyes marhakereskedőnek a felesége. Ez az asszony otthon keservesen panaszolta férjének, hogy ő nevének gyalázása miatt teljesen megszégyenülve jött haza a templomból, és nem másért, hanem csak az ő megszégyenítése végett tartotta Szegedi azt a névmagyarázgatást, méltó tehát, hogy a sértés adandó alkalommal visszatromfoltassék. És Furia Albert ahelyett, hogy józanabb felfogásra bírta volna ostoba Orsolyáját, maga is dühöngeni és méltatlankodni kezdett, és csak alkalomra várt, hogy Szegedin bosszút állhasson. Az alkalom meg is jött.

Időközben a vitéz Horváth Márk a törökkel vívott egyik ütközetben súlyos sebet kapott, s így megválva Szigetvár parancsnokságátÓl a pöstyéni fürdőre ment halálos bajában enyhülést keresni. Ezen idő tájban Pécsre is új parancsnokot küldött a török, Máhmud bég személyében. A kálmáncsaiak siettek az új bégnél tisztelegni s ajándékokkal kedveskedni neki, amit a török nemcsak várt, de meg is követelt. A bég ez alkalommal figyelmeztette őket, hogy látogassák meg a kaposvári vajdát, az ő Gyáfer nevű tisztjét is, vigyenek neki egy öltözőre való jóminőségű posztót, és önként ajánlják fel neki köteles szolgálatukat. Mivel a kálmáncsaiak e parancsnak teljesítését halogatták, a vajda megharagudott és néhány nap mulya Nagypéntek ünnepén éppen az isteni tisztelet alatt oly hirtelen támadta meg fegyvereseivel Kálmáncsát, hogy az idősebbek a gyermekeknek és hajadonoknak a sekrestyében történt elrejtése után alig voltak képesek menekülni. A törökök azon ürügy alatt, hogy ők fegyveres katonákat keresnek, a templomba is benyomultak, annak minden zugát felkutatták, és noha a fiatalokat ez alkalommal nem bántották, az ott talált idősebb embereket Szegedivel és egy Imre nevű tanítóval együtt foglyul ejtették, részint lovakra, részint szekerekre rakták és Kaposvárra hurcolták. Ily szomorú Nagypéntek virradt Kálmáncsára és Szegedire az 1561. évben.

4. Szegedi Kis István török fogsága.

Mihelyt az elfogatástól csodaképpen megmenekült kálmáncsai bírák felocsúdtak első meglepetésükből, és tudatára ébredtek nagy veszteségüknek, hirtelen összeszedett gazdag ajándékokkal siettek a kaposvári vajdához, és tőle bocsánatot kérvén előbbi késedelmükért, az összes foglyoknak, de különösen Szegedinek szabadon bocsáttatásáért könyörögtek. A vajda gúnyosan válaszolt, s azt mondta, hogy kérésüket, mivel későn tértek eszökre, már nem teljesítheti, mert már jelentette a pécsi bégnek, hogy Kálmáncsán néhány darabontot papjaikkal együtt elfogott; forduljanak tehát kérelmükkel a béghez, s annak kegyelmétől várjanak mindent. Így szokott a török gúnyos játékot űzni a magyarral. Vajda és bég egyaránt értett ahhoz, hogyan kell minél több ajándékhoz jutniok.

A kálmáncsaiak tehát ismét nagy ajándékokkal Pécsre mentek a béghez. Máhmud bég megindulva a kérésen és rimánkodáson, megparancsolta, hogy a foglyok bocsáttassanak szabadon és térjenek vissza városukba. A kálmáncsaiak felbuzdulva a sikertől és megtévesztetve a bég jóindulatától, minden módon arra törekedtek, hogy a gonosz vajda mozdíttassék el állásából, s ezért vádolni kezdték azt a bég előtt. A bég, mintha csak ezt várta volna, visszavonta a foglyok elbocsátása iránt kiadott parancsát, s azt mondta a kálmáncsaiaknak, hogy ennek a peres ügynek eldöntése végett néhány megbízható és értelmes polgárral együtt Szegedit ís, mint igazmondó embert, külön ki fogja hallgatni. Szegedit tehát magához vitette Pécsre. A bajba jutott kálmáncsaiak elpanaszolták a dolgot Perneszi Farkas babócsai várparancsnoknak, s tanácsot kértek tóle. Perneszi nagy aggodalommal mondta nekik: "Jól meggondoljátok, mi módon adtok hitelt a török szavainak és ígéreteinek. Éntőlem mehettek hozzá, csak aztán vissza is jöhessetek tőle".
Midőn a bég a tanúkihallgatásokból meggyőződött arról, hogy Szegedi személyében egy nagytekintélyű s mindenki állal nagyrabecsült és szeretett ember került a körmei közé, a még érette nyerhető sok ajándék és nagy váltságdij reményében hirtelen szigorú hangon fordult Szegedihez: "Te pap! Miért szoktál te vakmerően eb módjára a szomszédos magyar várakba jönni-menni? Rég[óta] nagyon jól tudom, hogy miféle dolgod van neked ott! Lesz rá gondom, hogy te magad se légy afelől bizonytalanságban". Midőn a kegyes férfiú erre azt válaszolta, hogy a magyar papoknak, kik ezen a vidéken tűz és víz által vannak körülvéve, akaratuk ellenére oda kell menniök, ahová őket kényszerítik, a bég őt tüstént a maga börtönébe vettette. A kálmáncsaiak nem késtek drága pénzen vásárolt sisakokkal és páncélokkal engedékenységre bírni a béget, de ez csak húzta-halasztotta Szegedinek szabadon bocsáttatását, s olyanforma célzást tett, hogy előbb még Furia Alberttel akar ez ügyben beszélni, aki ekkor Stájerországnak Pettau nevű városában időzött üzleti ügyben. A kálmáncsaiak kérésére Perneszi kiküldött emberei által Furiát három nap alatt visszatérésre kényszeríti, s megparancsolja neki, hogy minden befolyását használja fel a bégnél Szegedinek mielőbbi szabadon bocsáttatására.

Úgy Máhmud bég, mint annak Peruiz nevű vajdája, már ekkor a kálmáncsaiaktól több ízben kapott gazdag ajándékoktól indíttatva, enyhébben bántak Szegedivel, őt a börtönből kivették, és már azon a ponton voltak, hogy szabadon bocsátják. A feleségére kelleténél jobban hallgató Furia azonban mindent elrontott. Bizalmas suttogással rábeszélte Peruizt, hogy ostobaság volna olyan nagy zsákmányt, mint Szegedi, kibocsátani kezükből, mert annak kiváltásáért kétezer koronát is kaphatnának. Ez a suttogás már úgy jutott a bég füléhez, hogy a kétezer korona váltságdíjat Szegedi már meg is ígérte. Hogy tehát a bég a váltságdíjat annál hamarabb megkaphassa, szigorúbban bánt Szegedivel, őt árulónak és sok török elveszejtőjének mondta, és a legszennyesebb börtönbe vettette. Mivel a váltságdíj késett, a bég szemére hányta Peruiznek, hogy mindennek ő az oka, mert úgy bánik Szegedivel, mintha az nem is fogoly, hanem vendége volna. És Peruiz ezen szemrehányásért Szegedin töltötte bosszúját.

Elvitte őt Benedek deák házánál bírt lakására, mikor annak a felesége egyedül volt otthon. Peruiz az asszonyt egy kamrába zárta, hogy őt szándékának kivitelében ne akadályozza, azután Szegedit egy székhez kötözte. Mikor a hátrakötött kezű, a kortól és fogság sanyarúságaítól meghajlott testű Szegedi tudakolja, hogy miért bánik így vele, holott ő senkinek sem vétett, Peruiz ismétli előtte azon pirongató szavakat, melyekkel őt a bég illette, azután szemére hányta, hogy a váltságdíj lefizetését folyvást halogatja, tatárkorbácsával teljes erejéből üti-veri a tehetetlen öreget annyira, hogy annak inge teljesen átnedvesedett kiomló vérétől, és az ütések miatt rongyokban lógott le róla. A méltatlan bánásmód miatt s az iszonyú csapások súlya alatt Szegedi teljesen elvesztette eszméletét, és csak csodával határos, hogy ott nyomban meg nem halt. A kegyetlen kínzást iszonyodva hallgató háziasszony felszakította a kamara ajtaját, fellármázta és segítségül hívta a szomszédokat, azután Peruizra rohant, hogy a további kegyetlenkedésben megakadályozza. Peruiz az asszonyt korbácsa markolatával mellbe vágja, s az asszony után a szobába csapatosan betódulók közül is némelyeket arcul ver, másokat korbácsával paskol, míg aztán ezek a saját bántalmaztatásukon is felindulva, legyűrik a dühöngő vajdát, és a félholt Szegedit székéből és szoros kötelékeiből kiszabadítják.
A kálmáncsaiak ezen rettenetes kegyetlenség hallatára újabb ajándékokkal siettek a béghez, de ismét siker nélkül. Majd, midőn hírét vették, hogy a bég a tolnai török bírónak vagy kádinak magyar fogságba került leányáért hajlandó volna Szegedit szabadon bocsátani, vettek Perneszitől 600 koronáért egy magyar rabságba jutott leányt, azt török módra felöltöztették és Pécsre vitték.
Időközben azonban a bég Szolnokra helyeztetett, s oda el is indult, hurcolva magával Szegedit is. A kálmáncsaiak utánamentek Szolnokra, és felajánlották a bégnek a leányt cserébe Szegediért. A leány azonban útközben megvallotta, hogy ő nem a tolnai kádinak a leánya, s ez a dolog a bégnek is tudomására jutott. Így a kálmáncsaiak nagy költsége és jó igyekezete ismét kárba veszett.

Midőn Szegedi súlyos rabságának híre szélesebb körben elterjedt, az 1562. év elején János Zsigmond erdélyi fejedelem megbízásából Méliusz Péter debreceni és Czeglédi György váradi lelkész jelent meg Szolnokon Máhmud bég előtt, és a fejedelem nevében egy gyönyörű kristályserleget nyújtván át a bégnek, Szegedi szabadon bocsáttatásáért esedeztek. Ők is siker nélkül.
Mikor ilyen nagy befolyású személyek közbenjárása is eredmény nélkül maradt, Szegedi jobban el volt készülve arra, hogy szenvednie kell, hogysem kiszabadulása felől valami reményt táplálhatott volna. Súlyos bilincsben, ronda börtönben türelemmel viselte szenvedéseit, és nehéz bajában is lelki gyámolítója volt fogolytársainak, akik az ő kegyes intéseiből és a Szentírásból vett vigasztalásaiból szomorú szenvedésükben reményt, a hitben alázatosságot merítettek. Ellátta őket szellemi táplálékkal, sőt gyötrő éhségükben részeltette őket testi eledelekben is, melyeket neki innen-onnan küldözgettek.
Meglátogatta Szegedit Szolnokon Bakonyi Albert, most már ceglédi lelkész és püspök; meglátogatták a szomszéd helyeken lakó lelkipásztorok, kiknek számára Szegedi írogatott is egyet-mást. Meglátogatták a Szolnokon átutazók is, hogy hallhassák őt, vagy pénzt adjanak neki, amelyet azonban a roppant szigorú börtönőr rendesen kicsikart tőle. Családjának tagjai közül magának Szegedinek tanácsára senki sem látogatta meg, mert Szegedi attól félt, hogy a kegyetlen bég azokat is rabul ejti. Így tehát azok csak naponkénti keserűségéről és szenvedéseiről kaptak felválta híreket, és fokozta szomorúságnkat az is, hogy gyermekeik közül Márton, a jószívű mostohafiú, továbbá Sára, Dorottya és Anna rövid időközökben elhaltak. Annyi ezer baj között tehát nem tehettek egyebet, mint azt, hogy köz- és magános imáikban folytonosan könyörögtek a magasságos Istenhez Szegedi megszabadításáért. Ez aztán nemsokára be is következett.
Máhmud bég olykor-olykor, ha jókedvében volt, a városiak kérésére, de különösen egy Korius Péter nevű révésznek közbenjárására megengedte, hogy Szegedit a várból kivihessék a városba hitsorsosaihoz, és ott Korius Péter házánál prédikálhasson, de azon feltétel alatt, hogy Szegedit még ugyanazon napon visszaszállítsák börtönébe. Egy ilyen alkalommal látta őt meg egy Baranyaí Ilona nevű nő férjével, Mező Ferenccel együtt, és megesett a szíve rajta.

Ez a Baranyai Ilona Ráckevén született nemes családból. Első férje a törököknek sokkal volt adósa, s emiatt a felföldre költözött, ahol csakhamar meghalt. Az özvegyen maradt Ilona később egy Mező Ferenc nevű kereskedőhöz ment férjhez, akivel aztán Gyulára költözött, hol férje Kerecsényi László kapitánysága alatt nem középszerű kereskedést folytatott. Azonban Ilonának szíve szülőföldére vágyott, és rábeszélte férjét, hogy költözzenek haza Ráckevére. Mező Ferenc először szét akart ott nézni, s az útra feleségét is magával vitte. Midőn ezen útjukban Szolnokra érkeztek, házigazdájuknak, egy Magyar Hasszán nevű töröknek házában mindketten látták Szegedit, látták ezen tiszteletre méltó főpapnak méltatlan sorsát, hosszú haját, fésületlen szakállát, látták rajta a börtönnek iszonyatos undokságát, s megtudták, hogy ő az a nagyhírű doktor, akiért legutóbb Gyulán is közimádságok tartattak. És a nő ezen látványt nem feledte el többé soha. Midőn végre Mező Ferenc feleségével együtt Ráckevére költözött, s Ráckeve lakosai egy Daróczi Márton nevű polgártársuktól értesültek arról, hogy Mezőnek nagy befolyása van Máhmud bégre, kérve-kérték Mezőt, hogy eszközölje ki Szegedinek szabadon bocsáttatását. Mező Ferenc azonban nem akart a dologba avatkozni, de az isteni gondviselés csodálatos módon hajtotta az ő megkeményedett szívét engedékenységre. Felesége ugyanis, miután egy László nevű csecsemőnek adott életet, halálos betegségbe esett, és végső akaratjaképpen szeretettel arra kérte férjét, hogy minden lehető módon segítse elő és eszközölje ki annak a szerencsétlen lelkipásztornak, Szegedinek szabadonbocsáttatását, mert ő, mióta látta annak olyan rondaságban való méltatlan szenvedését, rettenetes lelki kínokat szenved, és tudja, hogy hathatós jócselekedet lesz Isten előtt, ha olyan szent férfiút sokaknak várakozására kiszabadít és előbbi szabadságába visszahelyez. Ekkor Mező Ferenc, hallván feleségének rimánkodó esedezését és látván csecsemő gyermekének vergődését, könnyek között megesküdött arra, hogy teljes erejéből vigyázni fog Szegedi jólétére, és azt a ráckevei lelkészi hivatalra fogja segíteni. Így történt aztán, hogy az özvegyen maradt Mező Ferenc, miután a Szegedi kiszabadítására mások is buzdították, s a maga segítségét ki-ki szívvel-lélekkel felajánlotta neki, egy kedvező alkalommal megegyezett a béggel, és nagynehezen megállapodott abban, hogy Szegedi egyelőre a Mező kezessége mellett szabadon bocsáttassék, s Mező váltságdíjul kétezer-négyszáz korona értékű szépművű sisakokat, páncélokat és mellvérteket szállít Németországból a bégnek bizonyos meghatározott idő alatt.
Így szabadult ki Szegedi az 1563. év tavaszán a két évig tartott fogságból, melyben fél évig Pécsen, másfél évig Szolnokon a legrettenetesebb kínokat szenvedte teljesen ártatlanul.

Szegedi Kis István nyugodalmas évei.

Mező Ferencet a Szegedi kiszabadításának nagy munkájában lelkesítette sok nagy férfiú, de leginkább Kerecsényi László gyulai várparancsnok és a debreceni egyház. Szegedi szabadonbocsáttatásának kihirdetése alkalmából, Duskás Ferenc tekintélyes debreceni polgár éppen Szolnokon időzött. Ez a derék ember Szegedit azonnal kocsijára vette, elvitte őt Debrecenbe, és polgártársai között négyszáz koronánál többet gyűjtött a váltságdíj fedezésére; azután meghordozta őt a szomszéd városokban is, hol ki-ki tehetsége szerint adakozott igaz lelki örömmel ily kegyes ember kiváltására. Természetesen a kálmáncsai és ráckevei polgárok sem maradtak el adományaikkal, akik azon reményben is, hogy ilyen jeles tudóst megnyerhetnek maguknak, örömmel járultak a váltságdíj összegéhez. Végre Szegedi, mikor a váltságdíj beszerzése végett tett utazásainak befejeztével Ráckevébe lelkészül meghívatott, s Mező Ferencnek a váltságdíjból 1600 koronát összegyűjtött, Kálmáncsára sietett régen látott családjához. Itt nagy örömmel fogadták. Az ő szabadonbocsáttatásáiiak hírére előkészítették mostohaleányának, Bereményi Katalinnak Béllyei Tamás pesti lelkésszel való egybekelését, mely csak a Szegedi sajnálatos fogsága miatt maradt el ennyire. A rég óhajtott lelkipásztor jelenlétében kétszeres volt az egész község öröme, s ezen örömben a hívek megkétszerezték a lakodalmi ajándékokat is.

A lakodalmi ünnepségek befejezte után Szegedi egész családjával most már állandó lakóhelyére, Ráckevére költözött az 1563. évben a húsvétot megelőző napokban. Itt már kilenc év múlva bekövetkezett haláláig nyugodt és csendes lakozást engedett az Úr sokat szenvedett szolgájának. Az egész község ragaszkodása, odaadó szeretete és becsülése közepette munkálkodott itt is, és erősítette híveit a hitben a nagy férfiú, kinek lelki erejét a hosszas szenvedés keserűségei meg nem törték, szívéből az emberszeretet és megbocsátás igaz keresztyén érzelmeit a rajta elkövetett kegyetlen méltatlanságok ki nem oltották. Itt írta meg, vagy legalább itt fejezte be tudományos munkáit, melyeket az akkori idők szokása szerint latin nyelven írt, s amelyek jobbadán halála után jelentek meg Bázelben, és Szegedi nevét a külföld előtt is ismertté és becsültté tették. Ily művei: "Az Istenről és emberről szóló tiszta tudomány", mely öt kiadást ért meg. "Az egy igaz Istenről szóló hitvallás", "Bizonyság a Szentháromságról", melyben az unitáriusok véleményét dönti halomra, "A római pápák tükre", "A zsoltárok könyve, a próféták és az újszövetség". Írt magyar nyelven énekeket is, melyek nagyon sok ideig használatosak voltak, és énekeltettek a gyülekezetekben. Összes munkáiból nagy tudás, erős hit, a dolgok mélyére ható értelem és mély gondolkozás sugárzik. A pápa [Szegedinek] ezen műveit egytől-egyig a tiltott könyvek közé sorozta, s azok olvasásától híveit eltiltotta.
Ráckevén is vitázott még Szegedi egy baráttal. Ráckeve vegyes lakosai, az olaszok és rácok ragaszkodtak a római katolikus hithez, s a Szegedi ellensúlyozására ment le Pestről Ráckevébe egy sok földet bejárt és sok nyelvet ismerő Panthanus Szeraphin nevű barát. Ez a barát kérkedve hirdette, hogy ő a lutheránusok legjelesebbjével akar szembeszállani. A "legjelesebb lutheránus" alatt a barát Szegedit értette, pedig Szegedi már ekkor nem volt Luther követője, hanem Kálvin híve volt.

Tudjuk, hogy Luthernek és Kálvinnak követőit egyetlen lényeges pont, az úrvacsorai jegyekre vonatkozó vélemény választja el egymástól. Mikor fogadta el Szegedi a Kálvin nézetét, ma még el nem dönthető kérdés. Kálvin Jánosnak alapvető nagy munkája 1536-ban jelent meg, és meglehet, hogy Szegedi ezt a munkát 1543-ban Wittenbergben időzése alatt megszerezte, s a Csanádon tőle elkobzott 200 darab könyve között meglehetett az is; vagy Wittenbergben olvasta e könyvet, vagy ottani időzése alatt tudomást szerezhetett Kálvin nézetéről, és mint mély gondolkozású, tudományos képzettségű, éleselméjű ember, a Luther iránt érzett nagy tisztelete mellett is Kálvin nézetéhez csatlakozott Bármint legyen a dolog, annyi tény, hogy ő Méliusz Péterrel, Debrecen nagytudású lelkészével már előbb írásban vitatkozott a Kálvin nézetének helyességéről, s Méliusz az ő érvelései következtében lett
Kálvin követőjévé. Az is tény, hogy mindazon városok, amelyekben Szegedi tanítói vagy lelkészi hivatalt viselt, nagy többségükben ma is a Kálvin nézetét követő református egyháznak hívei. Az meg teljesen bizonyos, hogy Szegedinek megjelent munkáiban a Kálvin felfogása szerinti reformációnak elvei vannak tiszta és félreérthetetlen világossággal feltüntetve. Szegedi tehát valószínűleg már Wittenbergből való hazatérése után Kálvin János követője volt. Azonban a Luther és Kálvin nézetét követő magyar protestánsok a Szegedi életében még nem váltak külön egymástól, még nem alkottak külön közigazgatás alatt levő egyházakat, s így Magyarországon mindazokat, akik elszakadtak a katolikus hittől, közös néven lutheránusoknak nevezték. Ily értelemben vehető tehát Panthanus Szeraphin barátnak azon kérkedő kifejezése, hogy ő Szegedivel, a legjelesebb lutheránussal akar vitába szállani.
Szegedi elfogadta a barát kihívását, és Ráckevének mindkét vallásfelekezethez tartozó lakosait szószékből és magánúton szorgalmasan hívogatta a protestáns templomban tartandó vitatkozásra. A barát meg is jelenik a kitűzött napra, egy zsák könyvet hoz magával, melyet a győzelem reményében bizakodó barát biztatására hívei nagy örömmel szállítanak a templomba. Megjelent Szegedi is, és megkezdődött a vita. A barát a nagytudású és meggyőző előadású Szegedivel szemben csúfot vallott, annyira, hogy az ő pártján álló rácok és olaszok szégyenkezve és titokban távoztak a templomból, s a magára maradt barát kénytelen volt nagymennyiségű könyveit nevetséges módon a saját vállain cipelni haza. Ez a dolog az 1564. év elején történt.
Szegedi, aki ráckevei papságában is viselte püspöki tisztét, még két ízben forgott halálos veszedelemben. Ugyanis az 1564. év nyarán Szegedi szekéren Budára ment Literatus Pál és Skaricza Máté társaságában. Két szekéren mentek; az első szekéren ült Szegedi, a másodikon útitársai. Midőn a kocsik Háros és Csepel között haladtak, a Szegedi kocsijának lovai a lejtős partról a Dunába rohantak, s ott úszva vitték a szekeret a benne ülőkkel a parttól mintegy 25 lépésnyire. A második szekéren ülő Literatus és Skaricza nyomban harsány hangon kiáltottak a megrémült kocsisra, hogy a Duna folyásával szemben úszó lovakat igyekezzék a víz mentébe terelni, s úgy partra jntni. És a gondviselő Isten mintegy csodaképpen mentette meg ez alkalommal is az elhízott testű és úszni nem tudó Szegedit, kinek ruhája átázásán kívül semmi baja nem történt. Majd az 1566. évi június 22-én, Szegedi vacsora után épp az udvara lábánál elfolyó Dunába hívta fürödni a vele vacsorált Szebeni János rektort és Skariczát. Mivel a beteges Szebeni nem vállalkozott a fürdésre, Skaricza két tanulót vett magához, és együtt lementek a Dunára. Skaricza az úszni nem tudó Szegedit fiúi szeretettel derékig érő vízbe segítette, s aztán ő maga a mélyre úszva, szelte a Duna habjait. De hirtelen, mintha csak az Isten mondta volna neki, visszanéz, és Szegedit keresi szemeivel. Nem látja sehol. Amint a víz színén körültekint, egy mély örvényben evickélő embernek hajfürtjei tűnnek szemébe, s az ősz fürtökről megtudja, hogy Szegedi atya jutott bajba, kinek tagjai hirtelen elzsibbadhattak. Skaricza szinte megdermedve a Szegedit fenyegető veszélytől, sebesen odaúszik, saját élete kockáztatásával a víz alá bukik, s Szegedinek testét a víz színére emelve, nagy fáradsággal a szárazra viszi. Azután társaival és a nagy kiáltozásra kifutott Erzsébettel, Szegedi feleségével annak felélesztéséhez fog. És az Isten sikert adott fáradozásaiknak, s visszaadta Szegedit családjának és híveinek.

De engedett az Isten alkalmat Szegedinek arra is, hogy bizonyságot tehessen az ő nemeslelkűségéről s az ellenségnek is megbocsátó keresztyén erényéről. Ugyanis még az 1564. évben történt, hogy az őt egykor pogányul megkínzó Peruiz vajda Szolnokról Budára utaztában Ráckevébe érkezett, és ott Keszi Györgynek házában megszállva nagy érdeklődéssel tudakozódott Szegediről. Midőn Szegedi erről értesült, Skariczával azonnal szép sisakbokrétát szereztetett, és ezeket magához véve, Skariczával együtt a vajda meglátogatására indult. Szegedi és Peruiz kezet fogtak, s Peruiz lelkiismeretétől mardostatva így szólott Szegedihez: "Bocsáss meg nekem mindazokért, amelyekről főleg csak nekünk, kettőnknek van tudomásunk". Szegedi erre engesztelődve bólintott. Mikor azonban Keszinek a napa a vajdát asszonyi ésszel komolyabban és merészebben feddette, hogy miért vetemedett oly nagy hóhérságra az Isten szolgájával szemben, Peruiz még inkább kérte a bocsánatot, s előadta, hogy néhányszor éjjel szörnyű látományok gyötörték már őt ezen dolog miatt, olyan rémes látományok, mintha asszonyok akarnák széttépni amiatt, hogy olyan kegyetlen verésekkel illetett egy úgy koránál, mint kegyességénél fogva nálánál sokkal jelesebb férfiút. És az egykor kegyetlen Peruiznak megbánása őszinte volt, mely nemcsak alázatos bocsánatkérésből tűnt ki, hanem kitűnt abból is, hogy amit az atya ellen vétett, azt a fiúnál akarta jóvá tenni. Ugyanis Szegedinek István nevű fia atyja halála után 1584-ben a bázeli egyetemen tanult – s mint neve után, sajátkezűleg írta – török segítséggel. Valószínűleg Peruiz segítette az ifjú Szegedit külföldi tanulmányában. Így támaszt az Isten ellenségből is jó barátokat és pártfogókat az Ő híveinek.

Életének vége felé ismét családi szomorúságot kellett Szegedinek szenvednie. Felesége, a hű és gondos Erzsébet, ki Ráckevében ismét egy Dorottya nevű leánnyal, majd két – egymás után született, de hamar elhalt – János nevű fiúval ajándékozta meg, 1570-ben korai gyermekszülésben elhalt. Az ismét bús özvegységre jutott Szegedi maga írta meg a feledhetetlen nőnek sírversét, melyben azt eldicsérte, s a házasélet egén szende, szelíd fénnyel ragyogó csillagnak nevezte.
A már ekkor 65 éves Szegedi, kinek az Erzsébettől született 9 gyermeke közül 3 volt életben, hogy kiskorú gyermekeinek gondviselő anyát adjon, rövid idő múlva megnősült, s feleségül vette az egyik ráckevei polgárnak, Botach Jakabnak özvegyét, egy Orsolya nevű asszonyt. Ez az Orsolya is két gyermeket szült tőle: egy 5 hónapos korai szülöttet és egy Zsuzsánna nevű leányt, kinek születését Szegedi már nem érte meg.
Szegedi az 1572. év tavaszán betegeskedni kezdett. Betegsége gyorsan fokozódott, s miatta már április havában étvágyát elvesztette, szakadozottan aludt, különben is öreges járása ingadozóvá lett; hurut is kínozta, fejfájásról panaszkodott, s magával is annyira békételen volt, hogy hosszabb ideig ülni, feküdni, állani sem tudott; székét most a kertbe, majd a pitvarba, majd a tűzhely mellé vitette. Csak az őt meglátogató barátaival való némi beszélgetés enyhítette kissé unottságát.
Május 2-án járt Ráckevén gyógyítás végett egy György nevű sebész. Ezt elhívták a gyöngélkedő Szegedihez. György adott is Szegedinek álmatlanság ellen valami orvosságot. Az orvosság bevétele után Szegedi a szoba földjén vettetett magának ágyat, s arra kérte feleségét és Skariczát, hogy óvják meg őt minden zajtól, sőt az ablakokat is függönyözzék be. Ez meg is történt. Kevés idő múlva Orsolya és Skaricza benéztek a betegre, s midőn látták, hogy az hanyatt fekszik, s kezei a legrendesebb helyzetben vannak, azt hitték, hogy Szegedi az utóbbi időben való átmatlansága miatt mély álomba merült, és nem akarták őt erős lélegzése miatt felkölteni. Így visszavonultak a szobából. Az aggódó feleség nemsokára ismét benézett hozzá. Ekkorra azonban már Szegedi megvívta haláltusáját, s a jajveszékelő Orsolya és a nagy sírásra a szobába rohanó Skaricza Szegedinek már csak lassanként hűlni kezdő tetemét találták, nagy lelke visszaszállott mennyei Atyjához.

Május 4-én az egész község zokogó siránkozása és bánatos könnyhullatása közben vitték koporsóját Ráckeve temetőjébe, ahol talán ma már jeltelenül nyugosznak porai annak a férfiúnak, aki tiszta evangéliumi hitével, az Úr dolgainak végzésében való ernyedetlen munkásságával, a népnek az igaz hitben való megerősítésével a magyar református egyházban örök emléket állított magának.     Legyen áldott az ő emlékezete mi közöttünk! Faragó Bálint. Protestáns Szemle, 1909. 421-443. o.