A magyar reformátusság legújabbkori történelmének kiemelkedő személyisége, dr. Ravasz László püspök hosszú évtizedeket töltött szellemi száműzetésben Leányfalun.

Ravasz László ezen írása, a Hazafelé c. kötetében (Elmélkedések, imák) jelent meg első ízben 1923-ban. Ezt a fiatalkori vallomást tette közzé a Bécsben megjelent magyar nyelvű könyv (Öregszünk) a püspök halála előtti években - a fenti címmel, s így vált inkább ismertté. Valóban: a prófétai látással megírt ifjúkori írásnak minden sora, minden szava akár a 90 éves Ravasz Lászlóé is lehetett volna.

Egyedül maradtam. Kedveseim szétoszoltak, ki-ki az övéihez. Akik a legdrágábbak voltak nekem, azok elmentek az örök hazába Ahhoz, Aki őket a legjobban szerette, és Akit ők nem tudtak eléggé szeretni. A többiek a földi életben találták meg a maguk párját és egész életükkel ragaszkodnak hozzá. Csak én maradtam egyedül.

Ez az egyedüllét nagyon a lelkemre nehezedik. Úgy szomjúhozom azok után, akik elszakadtak tőlem, mint a száraz ág az elhullott levelei után, mint a bokor üresen maradt fészke, a tengeren túlra röppent lakója után. Vannak körülöttem drága lelkek, akik gyöngédséggel és szeretettel vesznek körül, de emberöltők távolságán át úgy tekintünk egymásra, mint két szembetalálkozó hajó utasai, akik azért közelednek egymás felé, hogy örökre eltávolodjanak.

Nincs senki, aki megértene. Emlékeim másokat nem érdekelnek. Érzéseimre jóakarat, de nem visszhang felel. Mintha üvegfal ereszkedett volna közém és a világ közé. Úgy tetszik, mintha felesleges volnék. Még itt élő időszerűtlenség, itt felejtett avarlevél egy olyan fán, melynek már nem az a tavasz, ami az enyém.

De ha lelkem figyelmes az Isten Igéjére, és elmerül az Ő tanácsainak ismeretében, akkor átmelegülő lélekkel látom, hogy az nem büntetés, hanem ajándék. Isten készítget arra, hogy Hozzá térjek. Szent keze egyenként veszi el tőlem mindazt, amit a világ adott, mert engem akar egyedül és azt akarja, hogy én egyedül Őt keressem. Betakart engem a világnak ezerféle viszonylatában. Most bont ki belőle. Azt akarja, hogy idegenné váljak, mert találkozni akar velem. Azt akarja, hogy ne tekintsek hátra, mint Lót felesége, mert egy elmúló, égő városból, az élet városából menekülök az Ő hazahívó karjai felé. Készítget arra, hogy csak Vele legyen társalkodásom. Ő legyen mindenem, mert nemsokára át kell mennem azon a keskeny pallón, ahol mindenki elhagy, senki sem segíthet. Ahol az emlékek teherré válnak, egyedül Ő a segítség. Egyedül Ő tart meg és szállít át erős karjaival a túlsó partra.

Kezdem úgy érezni, mintha boldog találkozásra egy csodálatos palotába mennék. Mögöttem bezárul elhagyott világom ajtaja. Elhallgat édes vagy fájó zűrzavara. Leperegnek rólam emlékei koszorúi, sebhelyei, mint ahogy a szárnyrakelő kócsag lerázza tolláról a vizet. Hívogatnak belülről zengő zsolozsmák. Szemembe szitál a félig nyitott ajtó fénye, egész lényemet eltölti. Ki az, Akivel találkozni fogok, mikor a küszöböt megrogyadozó lábbal átlépem? Már itt minden arról beszél: ez az Ő aranyos felháza. Hívei, szolgái, palotát álló cselédei némán is Róla beszélnek és betölti a termeket az Ő nevének dicsősége. Érzem közellétét, velem van nagy áldott szerelme. Szívemhez szorítom ígéreteit, bízom Abban, Akit értem küldött. Aki vérével elpecsételte az én meghívásomat is.

Nem vagyok egyedül. Az Atya velem van. Ajkam talán néma, de fáradt lelkem már énekel.