múlt-kor történelmi folyóirat - 2009

Mészáros Ádám: Egy Dráva menti cigány közösség két évszázada

2009. szeptember 3. 11:26

URL: http://mult-kor.hu/20090903_egy_drava_menti_cigany_kozosseg_ket_evszazada

Egy beás közösség mindennapjai Barcson: a cigányság két évszázada van jelen a térségben, és ma a beilleszkedés mellett nagyon fontos szerepet szánnak hagyományaik újjáélesztésének.

A beások helye a magyarországi cigányságon belül

A somogyi Dráva mentén fekvő Barcs falu 1797-ben mezővárosi kiváltságokat kapott. Ez az esemény jelentősen hozzájárult a település gyors és látványos fejlődéséhez. Barcs, mint mezőváros - latinul „oppidum" - a földesúri kötöttségek ellenére immár szerény önállósággal is rendelkezett, és különféle jogokkal, privilégiumokkal bírt. Természetes, hogy a kiváltságokkal felruházott és földrajzi szempontból is szerencsés fekvésű település vonzotta a betelepülőket.

Barcs lakóinak száma a 18. század végétől évtizedeken át folyamatosan és ütemesen emelkedett. Az itt élő magyar, horvát és német lakosság mellett ebben az időben jelentek meg az első beás cigány családok. Bár a cigányok nem a városban, hanem kint a határban laktak, a település növekvő népessége és pezsgő kereskedelme számukra is pozitívan hatott: kedvezőbb feltételek nyíltak portékáik, a teknők, fakanalak és más háztartási faeszközök értékesítésére.

Az alábbi cikk azon közösség történetébe nyújt betekintést, amelyet környezetük „cigány"-ként tart számon, ők magukat „beás"-nak, „büias"-nak, néha „teknős"-nek nevezik, a „cigány" titulust elfogadják, de a „roma" jelzőt elhárítják magukról.

A beások a hazai összcigányságnak mintegy 8%-át teszik ki. Túlnyomó többségük a Dél-Dunántúlon él. Hagyományosan teknővájással és fakanálkészítéssel foglalkozó cigány népcsoport, akik huzamosabb ideig tartózkodván román nyelvterületen, korábbi nyelvüket a románnal cserélték fel. A beások nyelvi és kulturális tekintetben is eltérnek a cigányság többségét alkotó magyar és oláh cigányoktól. Magyarországon három beás nyelvjárás, s ez alapján három beás népcsoport ismeretes:

- árgyelán (ardelean – erdélyi) Dél-Dunántúl egész területe

- muncsán (muntean - hegyi vagy munténiai) Alsószentmárton és környéke

- ticsán (tisean - tiszai) Tiszafüred és környéke

A Dél-Dunántúlon élők általában az árgyelán dialektust beszélik, a muncsán nyelvjárást egyedül a Baranya megyei Alsószentmártonban és környékén használják. A magyarországi beások túlnyomó többsége tehát az árgyelánok csoportjába tartozik. Régebbi forrásaink általában nem tesznek különbséget az egyes cigány csoportok megnevezése között. A cigány nyelven beszélő lovári cigányokat korábbi - havasalföldi vagy moldvai - lakóhelyük, a beásokat pedig az általuk beszélt román dialektus miatt hívták „oláh"'-nak. A beások megnevezése azonban sokszor „teknős oláh" vagy „kanalas oláh", ami hagyományos mesterségükre utal.

.Nem tudjuk, a beások pontosan hol és mikor cserélték fel nyelvüket, és mikor kezdtek el románul beszélni. Azt minden esetre feltehetjük, hogy nyelvcserével váltak románajkúvá, s így huzamos ideig kellett tartózkodjanak román nyelvterületen. Nyelvváltás általában két népcsoport egybeolvadásakor, az egyik csoport asszimilálódásával megy végbe. A beásoknál azonban más a helyzet. Esetükben nem történt asszimiláció: sem életmódjukat, sem szokásaikat, sem lakóhelyüket tekintve nem azonosultak a románokkal. Ezért egyrészt nehéz meghatároznunk a nyelvcsere indítékait, másrészt fel kell tennünk, hogy a teljes nyelvcseréhez minimálisan szükséges 100 évnél jóval hosszabb időt töltöttek a románok között, akikkel - és ez szintén feltétele a nyelvi elrománosodásnak - rendszeres, napi kapcsolatban lehettek.

Moldvában és Havasalföldön a történeti források a középkortól egész' a 19. század közepéig rabszolgasorban élő cigányokról tudósítanak. A történeti tényeket alapul véve erősen valószínű, hogy a rabszolgaság idején fennálló körülmények válthatták ki a románsággal hosszú időn át szoros kapcsolatban álló, ám életkörülményeiben és társadalmi státuszában mégis elkülönülő cigány csoportok asszimiláció nélküli, nyelvi elrománosodását.

Nemcsak Havasalföld és Moldva, hanem Magyarország és Erdély területén is éltek cigányok román nyelvi környezetben. Elődeik egy része a román fejedelemségekből szökött át, az ottani rabszolgatartó rendszer elől menekülve. Az itt élő cigányok egy része szintén anyanyelveként beszélte, használta a román nyelvet. Nincsen rá írásos adatunk, hogy a románul beszélő beások elődei a román fejedelemségekből költöztek-e hazánkba, avagy a hazai románság közt élve románosodtak el. Azt minden esetre kijelenthetjük, hogy a cigányság migrációjának domináns irányvonala a román fejedelemségek rabszolgatartó rendszere miatt Havasalföld és Moldva irányából Erdély és a Temesi Bánság (Bánát) felé mutatott. Vannak kutatók, akik bizonyított tényként fogadják el a beások Olténiából, Havasalföldről való származását. A földrajzi és a politikaitársadalmi viszonyokat ismerve ez valóban gyanítható, ám bizonyítása napjainkig várat magára.

Az Erdély és a Bánát területén élő beás (báias.) cigányok a Kárpátokon kívül élő társaikhoz hasonlóan a nyári időszakban aranymosással, télen teknő-készítéssel foglalkoztak. A beások foglalkozásának e kettősségét tükrözi maga a 'báias' elnevezés is. A román kifejezés a magyar eredetű baia (= bánya) szóból képzett foglalkozásnév, mely magyarul bányászt jelent. A kutatók abban viszont már nem egyeznek meg, hogy a bányászás fogalma itt tényleges bányászatra, pontosabban aranybányászatra, avagy a fa kivájására, a fateknő készítésére utal. Erdélyben és a Temesi Bánságban azt találjuk, hogy a beások - téli-nyári váltásban - mind a két mesterséget űzik.

A beások megtelepedése Barcson és környékén

Mária Terézia és II. József letelepítési politikája a Temesi Bánság területén érvényesült a legerősebben. Az itt élő, teknővájással foglalkozó cigányok, ha nem akarták feladni hagyományos életformájukat és kenyér-keresetüket, új lakóhely után kellett nézzenek. A bánáti és nyugat-erdélyi beás cigányok első csoportjai Mária Terézia uralkodása alatt hagyhatták el lakhelyüket. Többségük nyugatra, Bácska, Dél-Dunántúl és Szlavónia felé vette az irányt. A nyugati irányú expanzió több hullámban, folyamatosan zajlott. Az 1780-as évek cigány összeírásai arról tanúskodnak, hogy a beások egyes csoportjai már a dél-dunántúli Baranya és Somogy vármegyék területén bukkannak fel.

A Drávával határos magyar- és horvátországi megyékbe és a történeti Bács-Bodrog vármegye területére költözött, korábban román nyelvterületen élő teknővájó cigányok két nagy migrációs hullámát különíthetjük el. Az első hullám a Bánát román többségű, keleti feléből és Erdély nyugati részéből indult ki, és a 18. század második felében folyamatosan zajlott. A második hullámot a 19. század közepén a román fejedelemségek cigány rabszolgáinak felszabadítása váltotta ki. A két csoport különböző nyelvjárása és megnevezése őrzi ennek az emlékét. A 18. században nyugatra vándorolt csoport egy archaikus nyelvjárást beszél, amely a Bánát és Nyugat-Erdély területén beszélt román nyelv nyelvújítás előtti állapotát őrzi.

Ezeket a beásokat a másik teknővájó csoport tagjai árgyelánnak (magyarul erdélyi) nevezik. A 19. században Dél-Magyarországra és Észak-Horvátországba szakadt teknővájók nyelve a román nyelv egy későbbi állapotát őrzi, jóval közelebb áll a napjainkban beszélt románhoz, mint az árgyelánok nyelve, ám rengeteg délszláv jövevényszót tartalmaz. Őket az árgyelánok muncsánnak nevezik, ami szó szerint annyit tesz: „hegyvidéki". Mivel azonban ezt a kifejezést az árgyelán ellenpárjaként használják, nagy valószínűséggel nem hegyre vagy hegyvidékre, hanem Munténiára (Havasalföld román neve) utal.

Dél-Dunántúlon a 18. század második felében bukkannak fel a beások első csoportjai. Az 1770-es években már Baranya és Somogy vármegyék több településén jelen vannak. A korabeli források általában nem tesznek különbséget a különféle cigány csoportok megnevezésében. Egyaránt oláhnak titulálják a román fejedelemségekből származó lovári cigányokat és a román nyelven beszélő beásokat is. Utóbbiakat teknő- vagy kanálfaragó foglalkozásukról és a beásokra jellemző családnevekről ismerhetjük fel. A beások az 1810-es, 20-as évekig, a második katolikus - esetleg protestáns - környezetbe született nemzedékig megőrizték a román nyelvterületről magukkal hozott görög keleti (ortodox) vallásukat is.

1785-1786-ban Somogyban is elkészült a megyében élő cigányok összeírása. A többségi magyar- illetve cigány ajkú cigányság mellett több faluban tesznek említést a teknővájókról. Gesztiben és Varjaskéren „omnes valachi" (oláh emberek) cím alatt Bogdán, Gyurka, Ignácz és Kalányos nevű cigányokat vesznek számba. Hasonló neveket viselő cigányokat írnak össze Böhönyén, Henészen és Rinyahosszúfalun is, illetve a Dráva térségében több településen. Itt a Kalányos és az Ignácz mellett az Orsós családnév is feltűnik.

Barcs és Babócsa térségében az 1770-es években jelentek meg az első beás cigányok. Az 1790-es évektől egyre gyakrabban találkozunk a beásokkal, akiket a babócsai anyakönyv legtöbbször drávaszentesi vagy péterhidai illetőségű lakosoknak tüntet fel. A falvaktól elkülönülten élő beások feltehetően a két falu közti, Dráva menti erdőségben verték fel sátorfájukat. Zala, Somogy és Baranya megyék 1796 és 1847 közti peres iratainak tanúsága szerint beás cigányokkal a köztörvényes bűneseteknél nem találkozunk, a katonaszökevények közt viszont annál gyakrabban bukkannak fel. A katonai perekben felvett vallomásokból jól látható a beások nagyfokú mobilitása, ami a vándorló életmódjukból adódott. A főként 1819 körül lefolytatott perekben a beás katonaszökevények az említett drávaszentesi férfi kivételével még mind görög keleti vallásúak. Legtöbbjük nem volt tisztában a születési helyével, ami bizonyára a vándorló életforma miatt volt így.

A dunántúli beások származására nincs írott forrásunk, sőt a családneveik közt sem találunk árulkodó, helynévi eredetű neveket. Jellemzően foglalkozásneveket (pl. Kalányos, Orsós, Nyerges), testi tulajdonságból (pl. Balogh, Csonka) vagy keresztnévből -feltehetően egy hajdan élt ős nevéből - (pl. Bogdán, Ignácz) képzett családneveket viselnek. A Dunántúl déli részére költözött beások konkrét származására egyetlen adatunk Kalányos Mihály vallomásából származik. Az, hogy a 26 esztendős cigány ember 1818-ban erdélyi születésűnek mondta magát, egyetlen, de annál figyelemre méltóbb adat, mely a dunántúli beások erdélyi származását és a nyugati irányú migráció folytonosságát támasztja alá.

A barcsi beás közösség kialakulása és szerveződése

A beások Somogyban is az erdők szélén, lehetőleg vízfolyások vagy tavak közelében telepedtek meg. A falvakba nem engedték be őket, és ők sem akartak úgy élni, mint a földművesek. Életformájuk a fákhoz, az erdőhöz kötötte őket, a magyar és horvát falvakba csak a faragott portékák értékesítése miatt mentek be időnként. Noha a Dráva mentén már az 1770-es évektől jelen voltak, Barcson csak később vetették meg lábukat. Az első családok beköltözése nincs dokumentálva, de feltehetően összefügg a település 1797-es mezővárossá válásával. Barcs határában az anyakönyvi adatok szerint 1800 körül telepedtek le az első beás családok. Az erdőszélen laktak, ahol fateknők, fakanalak és más faeszközök készítésével foglalkoztak. A helyi hagyomány szerint a Széchényi család engedte meg nekik, hogy letelepedjenek Barcs szélén, azzal a feltétellel, hogy dolgozzanak az uraság erdeiben és vegyenek részt a fakitermelésben.

Barcs mezőváros 1828. évi lélekösszeírásában a szántóföldön - nyilván kunyhókban - lakó cigányok „Zingari in jugaria extra Pagum habitat" megjegyzéssel szerepelnek. Név szerint: Kalányos Pál, Bogdán Péter, Kalányos Márton, Tekenyős György és Kalányos Adám. Az anyakönyvi adatok szerint Barcson beás cigányok és zenész cigányok is éltek. A két csoport közötti vegyes házasság igencsak ritka volt, pedig a beások itt egész korán elhagyták ortodox vallásukat, és már a 19. század első éveiben római katolikusok voltak. Az 1810-es években a barcsi plébánia anyakönyvei az alábbi családokat nevezik „zingarus"-nak vagy „teknős oláh"-nak: Balogh, Bogdán, Csonka, Ignácz, Jónás, Kalányos, Nyerges és Orsós.

A barcsi plébánia házassági anyakönyveinek tanúsága szerint a barcsiak szerteágazó kapcsolatrendszert tartottak fenn a megye különböző részein élő társaikkal. Mivel Barcs ebben az időszakban dinamikusan fejlődött, a cigányok is egyre nagyobb számban költöztek ide. Barcson két cigánytelep vagy kolónia alakult ki a 19. század folyamán. Az egyik a régebben Papkertnek, később Téglavető-mezőnek nevezett részen, a mai Béke utca és egyben a település északi végében helyezkedett el. Itt a mai napig homogén cigány lakosság él. Mára több utcája alakult ki, a helyiek egyszerűen „telep" -nek nevezik. A másik beás kolónia az egykor önálló Drávapálfalu (ma Barcs része) keleti határában, a vasútvonal és a 6-os számú főközlekedési út mentén helyezkedett el. A Zátonytelepnek is nevezett pálfalusi kolónia helyén ma már csak egyetlen házikó áll.

A beás férfiak famunkából tartották el jellemzően népes családjaikat. Amíg a termékeikre állandó igény mutatkozott, s ez megfelelő megélhetést biztosított számukra - más cigány csoportokkal ellentétben - a kéregetés és a lopás csak ritkán fordult elő körükben. Közösségüket kompániának, beásul kumpányénak nevezték. A kumpánye magát a telepet jelenti, ami több családot foglal magába. Ez régen munkaközösséget, együtt dolgozó teknőkészítő családokat is jelentett.

Fő szerszámuk a teknővájó balta - más néven kapacs - volt, amellyel a kenyérdagasztó, a sózó- és a gyermek-fürösztő teknőket, a melencéket és a pólyateknőket készítették. A daraboláshoz régen bokorfogú fűrészt használtak, amihez két ember kellett. Napjainkra ezt a motorfűrész váltotta fel. A szerszámok többségét a falusi kováccsal készíttették el, beás neveik egytől egyig a román nyelvből vezethetők le.. Használtak fejszét (szekuré) és bárdot is. A hosszúnyelű mélyítő kapát (cseszlá) a teknő nagyolásá-hoz, a szalukapát (kapocska, kapácska, cseszlá miká) a finomításhoz használták. A kisebb konyhai eszközöket, mint a főző-, az evő- és a zsírkeverő kanalakat az egyenes élű kuszturával és a homorú felületek kiképzéséhez használatos, kampós formájú szkábával (scoabá) készítették. A kétnyelű kések közül a patkó alakú fülkihúzó és a sziókés (kucutáj) volt használatos. Általában fűzből és nyárfából dolgoztak.

A falvakban a beás asszonyok rendszeresen árulták a férfiak által készített termékeket, ők látták el faeszközökkel a falusi lakosságot. A teknőket, kanalakat a vásárokon is árusították. Olyan is volt, hogy falusiakat, magyarokat vagy horvátokat, svábokat kértek fel erre. A beások készítette termékek nagyon népszerűek voltak. Az idősebbek azt tartják, hogy régebben azért is szerették a fa evőkanalat, mert azzal jobb ízű volt az étel, és nem melegedett át olyan gyorsan, mint az alumínium evőkanál. A teknőket, kanalakat és más termékeket sok esetben nem pénzért, hanem élelemért cserélték el a falusiakkal. Az asszonyok és a lányok emellett rendszeresen jártak az erdőbe gyűjtögetni. Kiválóan ismerték a különféle gyógynövényeket és a gombákat. Az ebédet télen sárkemencében, nyáron a kunyhó előtti szabad tűzön főzték.

A famegmunkálás komoly szakértelmet igényelt, melynek értékét azonban a beások többsége egyáltalán nem érezte át. A szakmai fortélyok apáról fiúra szálltak, a gyerekek kicsi koruktól folyamatosan tanulták, lesték el a fogásokat. A kosárfonás a beások második mestersége, melyet sohasem a famegmunkálás helyett, hanem mellette űztek. Egyes elemeit valószínűleg a falusi lakosságtól tanulták el. Ezen kívül a barcsi beások közt találunk muzsikusokat is, noha ez kevéssé jellemző, sőt ritka a cigányoknak e csoportjában.

A kumpánye, mint területi szerveződés mellett igen fontos szerepük volt a vérségi kapcsolatoknak. A telep több családot fogott össze, de egy-egy család más kumpányékban is tartott rokonságot. A közösségi összetartó erő tehát lokális (területi) és családi (vérségi) alapon is működött. A rokonságot minden beás számon tartotta. Azonban ez nem csak az elemi családok szintjén, az azonos nevet viselő, valóban közeli rokonok körében, hanem az azonos (képzelt vagy valós) közös őstől származók, de a rokonság tényleges fokát megmondani nem tudók közt, tehát nemzetségi szinten is működött.

A barcsi beás közösség napjainkban (2009)

A lényegében azonos nyelvet beszélő árgyelánok és muncsánok között erős távolságtartás és egy ezzel ellentétes közösségtudat figyelhető meg. Önmeghatározásuk is ezen alapul: sokszor egymáshoz képest, a másikhoz viszonyítva definiálják magukat. A barcsiak úgy vélik, az árgyelán kifejezést a muncsánok találták ki rájuk. Önmagukat beásként, nem pedig árgyelánként nevezik meg, és a muncsánokat is beásnak tartják. Ezzel szemben az Alsószentmártonból Barcsra származott asszonyok azt mondják, hogy a barcsiak a beások, ők pedig sokác cigányok. A muncsán nevet elfogadják ugyan, de azt tartják, hogy azt a románok (!) találták ki rájuk.

Noha a házassági kapcsolatok régi, a mai viszonyokhoz képest szigorúnak mondható endogám rendszere napjainkra fellazult, a barcsi beások körében ma is erős a más cigány csoportoktól való különállás tudata. Nem csak a románul beszélő muncsánoktól határolják el magukat, de az általuk leketárnak nevezett, cigány nyelvű oláh vagy kolompár cigányoktól is.

A régi normák fellazulása jellemzi a barcsi cigányok lokális közösségét is. A Béke utcai telepet ma is homogén cigány népesség lakja, amelyről azonban nem mondható el, hogy a régi kumpányéhoz hasonlóan közösségként működne. Régebben a beások a településtől elkülönülten, saját közösségük normái szerint éltek. Maguk választotta vezetőjük, a vajda hozta meg a közösséget érintő fontosabb döntéseket, de szerepet kapott a döntéshozatalban a többiek által tisztelt és nagyra tartott öregek véleménye is. A vajda intézménye a 20. század közepén tűnt el. Az utolsó vajda Barcson a Csuga (Ciuga) nemből származó Balogh (Goga) István volt.

A cigány közösség integrálására és „rendszabályozására" a barcsi elöljáróság több kísérletet tett. Ezek közül az egyik legjelentősebb a cigánytelep kunyhóinak számozása volt 1905-ben.

A 20. század hozta meg a kunyhók elbontását és a kor követelményeinek minden tekintetben megfelelő, kényelmes lakóházak felépítését a cigányok számára. A beások rendkívül rossz iskolázottsági mutatói is sokat javultak az I. világháború előtti 0%-os (!) szinthez képest. A változások azonban nem csak pozitív irányban hatottak. A gyáripar fejlődése a cigányok készítette teknők és kanalak iránti igény csökkenéséhez, ezáltal a hagyományos beás mesterségek elsorvadásához, a cigányság asszimilálására irányuló hatalmi törekvések pedig a hagyományos cigány közösség felbomlásához, a biztonságot nyújtó szokások elhagyásához és az erkölcsi normák lazulásához vezettek.

A közösség napjainkban is fontos változásokat él át. Életmódjukban, értékrendjükben egyre közelebb kerülnek a nem cigány lakossághoz, s napjainkban zajlik újabb nyelvváltásuk is. Az idősebb és a középkorú barcsi cigányok beás anyanyelvük mellett a magyart második nyelvként használják. A fiatal beások viszont már magyar anyanyelvűek, és a beást második nyelvként beszélik. A gyerekek közül többen ugyan értik, de már nem, vagy csak rosszul beszélik a beás nyelvet.

Ezzel egyidejűleg egy ellentétes folyamat is zajlik. A beás értelmiség - felismerve a ma zajló változások jelentőségét - szervezett keretek közt próbálja megőrizni illetve visszatanítani a nyelvet, ápolni a kultúrát. Ügyeskezű és lelkes vidéki cigány emberek a hagyományos beás mesterségeket mentik át az utókornak, olykor művészi fokra emelve a fafaragás és a kosárfonás „ tudományát".

A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.