REFORMÁTUS KORÁLKÖNYV

AZ ÉNEKESKÖNYV 1948. ÉVI KIADÁSÁHOZ 

Kálvin Kiadó

KIADJA A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ KÁLVIN JÁNOS KIADÓJA

BUDAPEST, 2002

ISBN 963 300 914 6

A FEDŐLAPOT RAJZOLTA: RIGÓ ISTVÁN

FELELŐS KIADÓ: TARR KÁLMÁN SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT. -

MUNKASZÁM: 02.0440 FELELŐS VEZETŐ: VADÁSZ JÓZSEF

 Ez a korálkönyv a magyar református egyházi énekeskönyv 1948. évi próbakiadásának a dallamaihoz készült. Vele a Református Egyetemes Konvent Sajtóosztálya egy évtized óta fennálló igényt kíván kielégíteni. Gyülekezeti éneklésünknek az a zenei és lelki megújulása, amit énekeskönyvünk próbakiadásától vártunk, a hozzá szükséges korálkönyv hiányában csak részben következhetett be. De a református gyülekezeti éneklés harmonikus kisérete iránti igény kielégítése számottevő kultúrális tartozásunk a magyar nép zenei műveltségének a gyarapítása terén is. E tartozás teljesítésére Egyetemes Konventünk már az 1950. esztendő elején összehívta néhány egyházzenészünket. Együttes munkájuk a kellő egyetértés hiánya miatt rövidesen abbamaradt. Egyéni buzgóságból készült énekletétjeik azóta csak kéziratos másolgatós útján - de gyakran másolási hibákkal együtt - terjedtek. Emellett tág tere nyílt a kíséret rögtönzésének, ami gyakran a pongyolaság, sőt zabolátlanság kísértésével járt. Még nagyobb veszélyt rejtett magában az a körülmény, hogy énekeskönyvünk próbakiadásának számos dallamához régibb és újabb kiadványokban lehet találni kíséretet. Ezek veszélyessége csak kis mértékben eredt a kisebb-nagyobb dalfami vagy ritmusbeli eltérésekből. Az igazi veszély az a visszahatás volt, amit az énekek használata tekintetében így kialakuló szelekció jelentett. Énekeskönyvi reformunk hiába elevenítette fel a régi magyar dicséretek erőteljes, de elfeledett dallamait, és hiába igyekezett ellensúlyozni az 1900-as évek elején tömegesen importált angolszász énekek terjedését, ha az előbbiekhez seholsem, az utóbbiakhoz viszont akár több forrásban is akadt kíséret.

A dunomeléki egyházkerület egyházzenei albizottságának szorgalmazására Egyetemes Konventünk Sajtóosztálya 1957. június 14-én tervbevette egy orgonakönyv kiadását az énekeskönyv próbakiadásához. Az e tárgyban tartott értekezlet által kidolgozott tervet Egyetemes Konventünk elnökségi tanácsa 1957. szeptember 30-i ülésén jóváhagyta (jkv. 6. p.). Az így létrehívott szerkesztőbizottság 1957. október 1-én tartotta az első ülését, 1958. dec. 23-án az utolsót. Az első ülés megállapította a szerkesztés irányelveit (közölte a Református Egyház c. folyóirat 1958. márc. 1-i száma „Készül a korálkönyv" címmel). A további üléseken - beleértve a szerkesztő-bizottságnak a mátraházai lelkészüdülőben végzett kétheti munkáját is - az énekletétek bizottsági átvizsgálása történt meg (ti. a Református Egyház 1958. június 1-i számában „Korálkönyvünkről" címmel). A szerkesztőbizottság egyik tagja, Adám Jenő főiskolai professzor a közlésre kiválogatott letétek kéziratának az átnézésével vett részt a bizottság munkájában.

Református egyházunk történetében tudomásunk, szerint ez az első eset, amikor a gyülekezeti énekeskönyv dallamainak orgonaletétei az egyház hivatalos kiadványaként, erre a célra kiküldött felelős munkaközösség fáradozásának eredményéből kerülnek a nyilvánosság elé. A korábbi hasonló kiadványok (Szotyory Nagy Károly, Szügyi József, Sarudy Ottó, Hodossy Béla, Varga József és mások gyűjteményei) vagy tiszteletreméltó magánvállalkozások, vagy pedig, mint Hodossy-Árokháty kántorkönyve, önkéntes munkaközösség tisztes szándékú, de stílusban kellőképpen nem összehangolt munkák voltak. Egyházzenei jelentőség és érték tekintetében kiemelkedik közülük Árokháty Béla „Psalterium-a, ez azonban csak a zsoltárok összhangositását tartalmazta. Az a körülmény, hogy a mostani kiadvány hivatalos egyházi megbízásból jött létre, a szerkesztőbizottságot mind szakmai stilushűség, mind lelki fegyelem és összhang tekintetében különös kötelezettséggel terhelte meg.

Korálkönyvünk zenei stílusa az átvizsgálás folyamán támadt viták során érlelődött meg. Magyar református orgonakönyveink gyér hagyományához képest lényegesen új feladatot jelentett a ritmikus éneklés kísérete, valamint a régi egyházi hangsorokban (m o d u s-okban) fogant dallamok megtisztítása a beléjük rögződött dúr- és moll-fordulctoktói. E feladatok terén a magyar katolikus népénektár („Szent vagy, Uram!) orgonakönyve (1931.) és evangélikus testvéreink korálkönyvének új része (1956.) mellett főleg a külföldi református és egyéb protestáns felekezetek Iegújabb korálkönyveinek a tanulmányozása alapján igyekeztünk korszerű megoldást találni. Minden egyéni állásfoglalást a közösségi célnak kellett alárendelnünk. E cél kollektív elérése érdekében még akkor sem tehettünk kivételt, ha ezzel egyébként értékes és buzgó, de külső akadályok folytán a közös munkában rendszeresen résztvenni nem tudó munkatársak letétjeiről kellett lemondanunk.

A 263. sz. ének és a Himnusz kivételével valamennyi énekhez két letétet közlünk. Az a) alatti, könnyebb letétek nem csak orgonán, hanem harmómumon (illetve orgonán csak manualiter) is játszhatók, A b) alatti letétek általában több mozgást és többnyire pedáljátékot is igényelnek, Ez utóbbiak mindegyikében, a könnyebb letétekben csekély kivétellel következetesen kitartottunk a klasszikus négyszólamúság mellett. Ezt a kótakép szigorúan szólamszerű írásmódjával is kifejezésre juttatjuk, anélkül azonban, hogy a letétek egyben vegyeskari használatra is készültek volna. A szóíamszerű íráshoz azért ragaszkodtunk, mert a fogásszerinti írás más kótaképet ad manualite r-játék esetében, mint akkor, ha a basszust pedálon játsszák. A szólamszerű írásmód még abban az esetben is jó szolgálatot tesz, ha - amint az új énekek meghonosítása céljából igen hasznos - a dallamot jobbkézzel kívánjuk kiemelni, míg a kőzépszólamokat balkézzel más manuálon s a basszust pedálon játsszuk. A középszólamok kötését olyankor szakítjuk meg, amikor ezt a szélső szólamok kötése szükségessé teszi. A szélső szólamok -főleg sorkezdésnél és sorvégnél - ritkán kerülnek egymáshoz oktávnál közelebb, nehogy a férfiak cantus firmu s-éneke a kíséret basszusa alá kerüljön.

Az énekletétek ritmikus alkata vagy olyan, hogy a basszus mozgása a metrikus lüktetéseket adja meg („vezénylő" basszus), vagy pedig a basszus a dallam minden ritmikai mozzanatával együtt jár („kiharmonizálás"). Ez utóbbi elv csak a dallambeli szinkópák esetében szenvedett némi módosulást, nehogy a metrikai rend szenvedjen. A vezénylő basszusos letétek technikailag könnyebbek, viszont csak jól éneklő gyülekezet kísérésére valók. Ha azonban a gyülekezet éneklése vezetésre szorul, akkor erre a célra kiharmonizált letétet ajánlunk. A zsoltár-dallamok kampóval ( -) jelzett 3/8-nyi hangcsoportjaí alatt a vezénylő basszus értéke: pontozott negyed. Megjegyezzük, hogy énekeskönyvünk próbakiadásának a közlése e tekintetben több helyütt eltér H. Hasper közlésétől.

Énekeskönyvünk próbakiadásának a dallami programja főleg a régi egyházi hangnemekben járó énekek harmonizálása dolgában kívánt világos állásfoglalást. Szerkesztőbizottságunk az előtt a probléma előtt állott, hogy vagy a modális dallamok stílusával való szembehelyezkedést, vagy a stílushoz hívebb s ezért régiesnek ható harmonizálás kockázatát vállalja. Szabad műalkotásban a szerző élhet a dallam és kíséret ellentmondásából eredő feszültséggel, de ezt a megoldást a korálkönyv kötött rendeltetése kizárja.

Szerkesztőbizottságunkban építő bírálatként bontakoztak ki azok az ellentétek, amelyek főként zsoltárdallamaink és azok harmonizálása körüli vitákra vezettek. Zsoltáraink dallamainak énekeskönyvünk próbakiadásában foglalt közlése a hollandiai kezdeményezéshez, valamint a jelenlegi franciaországi és svájci francianyelvű református énekeskönyvekben tükröződő gyakorlathoz csatlakozva a legszigorúbb rnodális diatónia alapján áll. Ezért nemcsak a dallamok több évszázadra visszavezethető romlásának minősülő felhangeltéréseket küszöböli ki, de elveti a zsoltárdallamainkkal egykorú, reneszánsz-korbeli polifónia által az alsó váltóhangos dallamzárlatokban használt s u b s e m i t o n i u m-okat (alsó félhangokat) is. Egyik* másik zsoltárdaílam már egyszólamú mivoltában is szinte követeli a subsemi-tonium-ot: a 150. zsoltár negyedik dallamsora enélkül rosszul rímel a harmadikra s a 3. zsoltár 10. sora utóbb, a 11. sor folytán tűnik mesterkélten ódonnak. Magyar népünk egyszólamú éneklésének ősi ötfokú hagyománya kedvez ugyan a félhang nélküli sorzárásoknak, viszont a zsoltárdallamok ilyen formájának a harmonizálása mindenképen kötöttebb, mint egy magyar népdalé. Felmerült olyan alternatív megoldásnak a terve is, hogy az énekeskönyvi dallamforma megtartása mellett a kritikus sorzárlatok utolsóelőtti hangja fölé vagy elé zárójelben kitesszük a subsemitonium-ra utaló jelet. Ezzel azonban zavart keltettünk volna és elébe vágtunk volna az énekeskönyvünk próbakiadására váró revíziónak. A dallamok megállapítása, illetve módosítása meghaladja a szerkesztőbizottságunk hatáskörét és illetékességét. Mindamellett számolnunk kell azzal, hogy gyülekezeteink a 90. zsoltárunk első két sorában - énekeskönyv és koráikönyv ellenére - továbbra is a subsemitonium-ról fognak a záróhangra lépni. Letétjeinket úgy szerkesztettük, hogy azok itt és más hasonló helyeken szükség esetében subsemitonium-os zárlotú dallammal is játszhatók. Olyan zsoltárdallamok esetében, amelyeket egyes gyülekezetek mintegy új énekként modális formában tanultak meg (pl. 51., 110.), a subsemitonium-problémát felvetni felesleges.

Régi modális dallamok gyülekezeti énekkiséretében nem lett volna stílusos a szeptimakkordok, illetve megfordításaik önálló akkordként való használata. Főleg a „domináns" típusú négyeshangzatok esnének ki a stílusból. Az alterált akkor-tick körét olyan szűkre vontuk, mint a 16. századi klasszikus vokális polifónia. Sok vitára adott alkalmat a régi kóruszenében oly természetes „tá-dúr" (pl. C-ion modus-ban a B-dúr hármas), valamint egyes plagális harmóniafordulatok (pl. G-dúr után F-dúr é-moll után d-moll, G-dúr után d-moll hármas) újraélesztése.

Énekeskönyvünk próbakiadásának dúr- és moll-dallamai is általában diatonikus harmonizálást igényelnek. Kromatikus lépést csak ott türtünk meg a kíséretben, ahol a dallam a romantikus kor szülötte. Az alterált akkordok körét nem bővítettük c klasszikus akkordkészlet végső határáig. Főleg olyan, szűkítetté, illetve bővítetté alterált akkordokat mellőztünk, amelyeket már Bach J. S. művészi korálfeldolgozá-saiban is csak egyes strófák bizonyos kifejezéseivel társított (pl. a szűkített szeptim-akkordot).

A vezénylő basszus technikájának alkalmazása elkerülhetetlenné tette, hogy a dallam rövid (és gyakran egyben hangsúlytalan) hangjai közül némelyek átmenőhang vagy váltóhang módján ne disszonáljanak a kísérőakkorddal. Ugrással elért súlyos dalíamhang alá azonban sohasem tettünk díszharmonikus akkordot, mert ez határozottan zavarná a gyülekezet éneklését.

Néhány esetben a két letét közül az egyiket az énekeskönyvi közlésnél magasabbra helyeztük. így lehetővé tettük, hogy egyes énekek kétféle hangfekvésben és kétféle nehézségű hangnemben álljanak rendelkezésre.

Az énekek kezdőhangját lehetőleg a hangnem, illetve m o d u s I. fokú hármasával harmonizáltuk. A f i n a I i s-fokon kezdődő fríg dallamok első hangját több esetben a IV. fok hármasával harmonizáltuk, nehogy több énekvers folytatólagos éneklésekor az azonos alapú dúr-zárás és moll-kezdés ellentéte zavart okozzon.

Moll hangnemben és moll-terces m o d u s-okban járó dallamok záróakkordját az utolsó énekvers végén dúr-hármasnak is játszhatjuk. Fríg dallamok záróakkordját mindig dúrnak írtuk.

A dallamsorok és dalíamstrófák végét az énekeskönyvvel egyező módon jelöltük. Ahol az énekeskönyv jelzései hiányosak, ott pótoltuk ezeket a jelzéseket. A dallamok változatos formáját a fél- és egészzárlatok változatos elrendezésével is igyekeztünk kidomborítani.

Az ütemvonalak nélkül leírt tételekben az alkalmi (tehát nem előjegyzett) módosítás csak arra az egy hangra vonatkozik, amelyik elé kitettük.

A Himnusz letétjében Erkel Ferenc eredeti elő- és utójátékát, valamint harmonizálását a lehetőségig híven követtük. A 263. számú énekünkhöz a dallam szerzőjétől, Kodály Zoltántól kértünk és kaptunk is kíséretet.

Letétjeink technikai kivitele dolgában könnyű játszhatóságra törekedtünk, anélkül azonban, hogy zenei igényesség tekintetében megalkuvásra került volna a sor. Egy részüket kipróbáltuk az Egyetemes Konvent által rendezett első alapfokú kántori tanfolyam résztvevőivel. Bebizonyosodott, hogy még zenei előképzettség nélküli egyének is négy hónapi rendszeres és szorgalmas harmónium-tanulásánck eredményeként az a)-jelzésű letéteket folyamatosan és hibátlanul el tudják játszani.

A dallamok címéül az énekeskönyvi szöveg kezdősorát írtuk. A címfelírás alatti vékonyabb számok azoknak a szövegeknek az énekeskönyvi számai, amelyek a szóbanforgó dallamra éneklendők.

Munkánkat annak a tudatában adjuk közre, hogy nem alkalmazkodhattunk minden igényhez és minden ízléshez. Célunk a magyar református gyülekezeti éneklés harmonikus alátámasztása és ezen keresztül Isten dicsőségének a szolgálata. Néki legyen hála, hogy munkánkat útjára bocsáthatjuk. Az Ő áldása kisérje ezt a koráikönyvet és annak használóit.

Kelt Budapesten, 1959. március 31-én.

DR. GÁRDONYI ZOLTÁN