Dr Csomasz Tóth Kálmán:

Árokháty Béláról halálának huszonötödik évfordulóján

(1967)

Megjelent: Theologiai Szemle 10 (1967) 219-221.

Amikor a huszonöt évvel ezelőtt, 1942. március 28-án elhunyt Árokháty Bélára emlékezem, fő feladatomat nem abban látom, hogy életrajzi adatokat vagy műveiből vett idézeteket soroljak fel. Ennél sokkal tanulságosabb és az évfordulót tekintve is időszerűbb azzal megpróbálkoznom, hogy Árokháty munkásságát és személyét a magyar református egyház zenei életének történelmi összefüggéseiben szemléltessem és állítsam a mai nemzedék tudatában arra a helyre, amely szegényes és elhanyagolt egyházzenei közműveltségünknek ezt a korszerű és európai felkészültségű, apostoli lelkületű és önmagát maradéktalanul küldetésének áldozó munkását méltán megilleti.

Hogy Árokháty Béla életének és munkájának jelentőségét a maga történelmi összefüggései szerint értékelhessük, röviden át kell tekintenünk azokat a megelőző állapotokat, amelyek a hazai református egyház zenei közműveltségét kezdettől fogva a legújabb időkig meghatározták.

A hazai reformáció hajnalán iskolai zenei oktatásunk kizárólag az énekes egyszólamú gregorián liturgikus gyakorlat, az úgynevezett cantus planus céljait szolgálta. Az iskolákban tehát nem tanítottak semmiféle hangszeres zenét, sem többszólamú éneklést. Az első protestáns gyülekezeti énekeskönyvek csaknem kizárólag hangjegyek nélkül, csupán szövegekkel és azok felett olykor közismert dallamokra utaló nótajelzésekkel jelentek meg. Az egyház éneklő gyakorlata a szóbeliség műveltségi fokán állott: egyik ember vagy egyik nemzedék hallás után adta át a másiknak az énekek dallamát. A dallamok ilyetén használat - csakúgy, mint a népzenében - idővel avagy tájanként kisebb-nagyobb eltéréseket, ún. variánsokat hozott létre, de az egyes dallamtípusok karaktere nem változott el; a variálódás inkább színeződést, gazdagodást eredményezett.

Az ilyen zenei szabad vegetáció azonban nem teremthet egységet, márpedig az egységes forma, a zárt írásbeliség elengedhetetlen feltétele annak, hogy egy bizonyos közösen használt műveltségi anyag térben és időben az egész nép, az egész egyház maradandó érvényű közkincsévé válhasson.

Sajnálatosképpen a református istentisztelet hazai formáinak egyenetlen fejlődése és a zenei közműveltség emelésére ösztönzést nem nyújtó igénytelensége, ennek következtében a kellő felkészültségű tanítók (lelkészek és kántorok) hiánya már igen korán, és a jelenkorig tartó érvénnyel éreztette hatását. Szilvás-Újfalvi Imre 1602. évi énekeskönyve előszavában ismételten sajnálkozva vallja meg a saját és kortársai zenei ismereteinek fogyatékosságát; Asztalos András a zsoltárfordító Szenci Molnár Alberthez írott több levelében panaszolja, hogy megvannak a szép zsoltárok, de nincs, aki tanítsa őket, mert - úgymond - „az música az magyaroknál tudatlanságban vagyon, nehezen találják ki az nótáit az ditséreteknek". Geleji Katona István az Öreg Gradual terjedelmes előszavában írja le, hogyan „vonsszák ki" a tudatlan diákok a kántor szájából az éneket. Misztótfalusi Kis Miklós 1684-ben keserűen panaszolja a zsoltáréneklés botrányos állapotát. Id. Révész Imre (1866) arról ad számot, hogy a XVIII. században volt idő, amikor a debreceni templomokban maga az egyházi vezetőség tiltotta be az éneklést, olyan botrányos volt a zűrzavar és a tudatlanság.

Ilyen állapotok között, a nagy debreceni pestisjárvány idején szervezte meg a külföldi tanulmányútjáról nemrég hazatért fiatal professzor, Maróthi György, a maga diák ének-kvartettjét. Hogy a történeti hűségnek eleget tegyünk, Maróthi nem az egyetlen, talán nem is a legelső református egyházzenei reformátor volt ebben az időben, de ő volt a legeredményesebb és a legmaradandóbb hatású. Erdélyben az 1740-ben elhunyt Szigeti Gyula István püspök, Bod Péter tanúsága szerint már korábban megpróbálkozott az egyházban a zenei oktatás és a gyülekezeti éneklés színvonalának emelésével. Szatmáron Bardóc Pál 1742-ben vezette be a „hármoniás éneklés"-t, Kolozsvár 1746-ban, Sárospatak 1752-ben követte a példát. Maróthi reformmunkáját talán szerényebb felkészültséggel, de személytelen szerénységgel és nagy buzgósággal folytatta Varjas János, majd rendre átvették ezt a „kollégiumi" stílust a többi református iskolák is. Maróthi kezdeményezése hazánkban egy egész zenetörténeti stíluskorszakot indított el és jelez ma is.

Mégis azt kell mondanunk, hogy ez a kollégiumi énekkari gyakorlat -vagyis a Nyugaton a XIV. századtól a XVI. század második feléig uralkodott ún. tenorpraxis, mely egyszerű akkordikus szerkezetben a tenorszólamba helyezte a többi énekszólam közé ágyazott fődallamot - ez a praxis, mely a reneszánsz és a barokk nagy művészettől elmaradott igénytelenségében a német-svájci református gyülekezetek énekegyesületeiben, az ún. Collegium Musicumokban egészen a XIX. századig fenntartotta magát, európai mértékkel mérve, a XVIII. században már régóta élő anakronizmus, kuriózumszerű csökevény volt csupán. Ezt a primitív többszólamúságot a XVI. századi humanista iskolákban is csak a valódi többszólamúságba való bevezetésként tanították. Semmi adatunk nincs arra nézve, hogy Maróthi, hét évre és öt országra terjedő külföldi tanulmányai idején ezen túlra, az egykorú európai zene nagy stílusaira kitekintést szerzett volna, holott Bach és Händel a század harmincas éveiben állottak pályájuk delelőjén, nem is szólva a számos kisebb preklasszikus mesterről és zenéjükről. Ha ennek azt vethetnők ellene, hogy a református egyházi felfogásnak csakis a mindenféle hangszert, még az orgonát is mellőző, a-capella vokális zene felelhetett meg az akkori időben, még mindig fennmarad az a tény, hogy Maróthi a tisztán vokális reneszánsz stílus java alkotásait sem ismerte, vagy ha ismerte volna, akkor sem gondolhatott arra, hogy megkíséreljen egy magasabb fejlettségű zenei stílust az akkori hazai talajba átültetni.

A XIX. század második felében a sárospataki Ivánka Sámuel kísérelte meg az egyházi éneklés, a kántorképzés és az egyházon belüli zenei közműveltség magasabb szintre emelését, de fáradozásai nem jártak országosan érezhető sikerrel.

Árokháty Béla annyiban új és egyedüli jelenség a magyar református zenei életben, hogy ő volt az első lelkész, aki teológiai tanulmányaival párhuzamosan teljes értékű, európai színvonalú zenei szakképzettséget szerzett, és ezt a szakképzettségét korszerű és nagy távlatú, egyháza történetének zenei területén új korszakot nyitó, sokoldalú tanító és szervező tevékenységben igyekezett sok közöny, sok értetlenség és ellenállás közepette gyümölcsöztetni. A Zeneművészeti Főiskolán, mint 1925-ben készített önéletrajzában írja, egyidejűleg két főtanszakot végzett. Zeneszerzésben Kodály Zoltán, Siklós Albert és Weiner Leó, az orgona tanszakon Antalffy Zsiross Dezső volt a tanára. Majd 1923-ban Skóciába ment tanulmányútra és az edinburghi egyetem teológiai, ül. zenei fakultásán tanult két évig. Itt a zenei doktorátus előkészítő vizsgáját is sikerrel letette, de szigorlatára a vezető professzor hosszas betegeskedése miatt nem volt lehetőség. Skóciai tartózkodása idején Edinburghban a St. John's egyházközség orgonistája és karnagya volt, és a brit zenészek szövetsége (The Association of British Musicians) tb. tagjává választotta. Saját templomán kívül a St. Giles katedrálisban és másutt számos orgonahangversenyt adott és karvezetői, valamint zeneszerzői minőségben is gyakran szerepelt.

Skótországi tanulmányútja előtt, 1920-1923-ig a budapesti teológiai akadémia ének- és zenetanára volt. Hazatérése után ezt a munkakört betöltve találta. Ugyanakkor sikertelenül pályázott a debreceni Kollégiumban megüresedett zenetanári állásra. Vajon hogyan alakult volna a református ének- és zeneügy fejlődése a két világháború közötti időszakban, ha Árokháty akár a budapesti teológián főhivatásszerűen megmaradhatott, vagy akár a debreceni tanárságot elnyerhette volna?...

Így azután a református egyház első és egyetlen magasfokú művészi és tudományos zenei szakképzettséggel rendelkező lelkésze legsajátosabb hivatását holtáiglan csak mellék-foglalkozásként gyakorolhatta. Ebben a sziszifuszi munkában égett el az élete, őrlődött fel 52 éves korára minden energiája. Leghűségesebb, legállandóbb bázisa a józsefvárosi gyülekezet volt, amelyben 1927 óta haláláig orgonista-karnagyi minőségben is szolgált. Miután már 1920-ban ő rendezte meg a Kálvin téren hetenként kilenc héten át az első, stílus és tartalom szerint egyaránt magas színvonalú zenés áhítatokat és zenetörténeti hangversenyeket, sőt sorozatokat tartott számos nagyobb vidéki városban is, 1928-ban megalakította a Korál-Kamara ének- és zenekart, hogy ezzel az együttessel megszólaltathassa a protestáns egyházi zeneirodalom legszebb, nálunk csaknem ismeretlen remekműveinek egész sorát. Már a húszas években megkezdte harcát a kántorképzés színvonalának emeléséért, a ritmikus zsoltáréneklésért, az ősi dallamok hangnemi tisztaságának helyreállításáért, az énekkari kultúra színvonalának emeléséért és az orgonatervezés reformjáért. Ez utóbbi törekvéseinek szolgálatába állította kiadványait: a „Korál füzetek"-et és a Zalánfí Aladárral közösen tervezett, kétkötetesnek szánt Szentek Kórusa c. karénekgyűjteményt, valamint harmincnégy orgonatervét, amelyek közül legyen elég csak a nagykőrösit és a budapest-józsefvárosit említeni. Kiadványai, melyekhez sehonnét nem kapott támogatást, súlyos anyagi áldozatokat követeltek tőle, de ő mindent szívesen vállalt, csakhogy küldetését betölthesse. Rengeteg munkája sajnálatosan szétforgácsolta erejét; ennek következtében kitűnő elméleti írásainak sem tudott annyi időt szentelni, amennyire szüksége lett volna, hogy minden mondanivalójának kifejezést adjon, de még a saját és hitvese, valamint több kortársának bevallása szerint, számos orgonára, valamint magán- és karénekre vagy hangszerekre írt és előadásra került kompozíciója közül is alig maradt fenn egynéhány. Ez a néhány fennmaradt mű a Korál-füzetek egyikében-másikában került kiadásra.

Mindezekben a fáradozásaiban, főleg kiadványai létrejöttében emberileg és szakmailag egyaránt sokat jelentett számára Karácsony Sándor és Zalánfy Aladár barátsága és segítsége. Kodály Zoltán pedig elsősorban Árokháty ösztönzésére kezdett érdeklődni a genfi zsoltárok iránt; ilyen módon a nagy mester szépszámú énekkari zsoltárkompozíciója is közvetve Árokhátynak köszönheti létrejöttét. Ilyen értelmű nyilatkozatot nekem is volt alkalmam magától Kodálytól hallani.

Orgonakönyve, a Psalterium, a maga idejében messze előre mutató alkotás volt és értéke ma is fennáll, ha nem is tükrözi mindenben a zsoltárdallamok hangnemi jellegének maradéktalanul megfelelő, és a svájci, francia, valamint holland reformátusok legújabb zsoltárkiadványaiban vagy akár az új magyar koráikönyvben is kifejezett harmóniai felfogást.

Gyakorlati jelentőségét és hatását tekintve legjelentősebb alkotása a szerkesztésében 1939-ben megjelent jugoszláviai református énekeskönyv. Ennek koncepciója, következetes felépítése adta meg az ösztönzést a hazai egyház vezetőségének az énekeskönyvi reform munkálatainak 1941-ben történt elindítására, és ez az énekeskönyv szolgáltatta a közvetlen példát az 1949-ben megjelent új énekeskönyv szerkesztő bizottságának is. Természetes, hogy tíz év eltelte után már a jugoszláviai énekeskönyvnél tovább kellett jutnunk néhány lépéssel, néhány újabb felismerés megvalósításának kísérletével, kivált a zsoltárdallamok modális alakjának teljes érvényre juttatása és főleg a magyar és külföldi reformátori énekanyag válogatási területének kiszélesítése és felhasználása tekintetében. Ebből adódik, hogy ma, újabb 18 év elteltével a jelenlegi református énekeskönyv is maga veti fel az előbb-utóbb esedékes revízió kérdését. Egy ilyen eljövendő revízióban csak az Árokháty szerkesztményéből merített tanulság állíthatja fel a majdani szerkesztők elé azt a mindig érvényes normát, hogy a jól megértett és életszerűen tovább folytatott hagyomány az a fundámentom, amelyre az „itt és most" időszerű felépítményt szervesen, hasznosan és színvonalasan rá lehet állítani.

A növényvilághoz hasonlóan az emberi művelődés területén is minden talaj létrehozza a maga sajátos tenyészetét, és minden tenyészet a maga talajának adottságai, lehetőségei szerint alakul ki. A magyar református egyházi éneklés és zene a maga, ha nem is egészen sivatagi, de legalábbis szikes talajában idáig csak itt-ott hozott létre valamelyes összefüggő vegetációt, vagy egy-egy magányos személyben kibontakozott, elszigetelt virágokat. A valaha dús és egészséges kulturális aljnövényzet, a gyülekezeti népéneklés a gondozatlanság vagy az elhibázott vezetés hatására elformátlanodott; a tartós sikert nélkülöző szórványos felemelési kísérletekből nem alakulhatott ki európai igény és színvonal. Ezt az európai igényt és színvonalat hirdette meg a XX. század első felében Árokháty Béla, aki művészi és tudományos felkészültség tekintetében négyszáz esztendő alatt elsőül emelkedett fel a magyar református lelkészek közül az egyházzenei magaskultúra élvonalába. Az egyháznak ma is van és még sokáig lesz tanulnivalója az ő szellemi örökségéből és életének példájából.

Kompozícióinak túlnyomó része elkallódhatott, nagyobb lélegzetű tudományos művei életének kényszerű szétforgácsolódása miatt meg sem íródhattak; műveiben és tanításainak közvetlen hatásában mérhető öröksége szerénynek látszhatik. Mégis egyike ő a hazai református zenei tudat és zenei élet történelmi jelentőségű ébresztőinek. Neve méltán foglal helyet a zsoltárfordító Molnár Albert és a kórusszervező Maróthi György társaságában.