Teológiatörténeti áttekintés az 1870-től kezdődő félszázadról egyházunkban

Az országos egyháztörténeti szaktanfolyamon elhangzott előadás ifj. Szalay Pál Ferenc magnetofon-felvétele és lejegyzése alapján, kisebb igazításokkal

1867-ben eldőlt, hogy Magyarországon győz, ha fél-feudális maradványokkal is, a polgári liberalizmus. Ez szabad versenyt jelentett, és ennek következtében a társadalom további gyors széttagolódását. Akik idejekorán belekapcsolódtak a gazdasági szabadversenybe, vagyont halmoztak fel és szinte behozhatatlan előnyt szereztek azokkal szemben, akik késve kapcsolódtak be a folyamatba. Ennek a gazdasági differenciálódásnak a nyomában műveltségi, morális és szociális széttagolódás járt. A lakosság egyes csoportjai egymástól elkülönülő életformájuk miatt külön-külön tömböket kezdtek alkotni, aszerint, hogy be tudnak-e kapcsolódni öntevékenyen a gépi termelésbe, vagyonuk megsokszorozásába, vagy pedig nincs ehhez lehetőségük. A termelőeszközökhöz való viszony alapján végbemegy egy akaratlan és egyelőre öntudatlan tagozódás, amely azonban az életbevágó tények erejénél fogva csakhamar tudatosodik. Az állampolgári jogokban forma szerint egyenlően, a valóságban azonban egészen más módon részesülő társadalmi osztályok állnak egymással szemben.

A vagyoni és szociális széttagolódással együttjár a műveltségi és a morális is. A régebbi, meglehetősen egységes közműveltség és közerkölcs széttöredezőben volt. Óriási különbségek támadtak emberek tudományos műveltsége, világbeli tájékozottsága tekintetében. Az egységes közerkölcsöt pedig a szabadverseny nagyobb mozgásigénye, a külső és belső vándorlás tömegessé válása, az otthon, a szomszédság kötelékeinek elhalványodása bomlasztotta. Ezrek kerültek máról holnapra olyan új környezetbe, ahol nem ismerte őket senki, és ahol egészen másképp viselkedhettek, és sokan viselkedtek is. mint addig. A javakért folyó szabadverseny átterjedt egy némileg könnyebbben meghódítható területre, a javak által biztosítható kisebb-nagyobb élvezetekre. Megfogyatkoztak az általános életforma korábbi puritán vonásai. Szabad teret kapott az az életvitel, amelyik ezt a szabadságot ajánlotta és dicsőítette.

Az egyházi élet társadalmi háttere az 1870-től kezdődő időszakban a fenti irányban ment át rohamos változáson. Még nehezebb lett annak az örök feladatnak a munkálása, hogy az egyház a társadalom egységének kovásza legyen. Régebbi örökségként már felekezetekre oszlott, most pedig a megváltozott társadalom új feladatai bontják olyan táborokra, amelyek homlokegyenest ellenkezően ítélik meg a teendőket. Míg korábban meglehetősen nagy időszakokban jelent meg egy-egy újabb teológiai irány, addig az 1870 utáni félszázadban legalább hat olyan áramlatról kell beszámolni, amelyek elvitatják egymás létjogát.

A Protestáns Egylet tábora

Ez a csoport főleg azokat a feladatokat látta, amelyek elé a művelődési széttagolódás állította az egyházat. Megállapították, hogy az igehirdetés egyre kevésbé köti le és tartja meg az egyház számára az értelmiséget. Kutatni kezdték e jelenség okát. Felismerték, hogy korszerűbben kellene elhangzania az egyház igehirdetésének, „a kor műveltségével összhangban''1. Ezt írta zászlójára 1870-ben a liberális teológusoknak az a csoportja, amely még Hegel befolyása alatt állt. Megalakították a Magyarországi Protestáns Egyletet, élén az idős Ballagi Mórral, aki ekkor 55 éves, mellette a fiatal Kovács Alberttel és Kovács Ödönnel. Az előbbi 32, az utóbbi 26 éves volt. E három teológiai professzor és az egylet többi tagjai is pesti, pataki, pozsonyi és kolozsvári református, evangélikus és unitárius teológiai tanárok közül kerülnek ki, valamint a lelkipásztori karból.

Ballagi Mór programbeszéde meglehetősen élesre sikerült. A szokásos, időhöz kötött istentiszteleti kultuszt is idejét múlt valaminek állította be. Az egyház mondanivalójának közlését szerinte jobb lenne rábízni könyvekre, előadásokra, az iskolára és a tudományra. Elavultnak tekintette az egyház hitvallásait és dogmáit is2, valamint azt, hogy az egyház megkösse lelkészeit és tagjait e hitvallásokkal. Bátorította a fiatalabbakat, hogy ne védekezzenek a hitvallásokhoz való hűtlenség vádja ellen, hanem ők lépjenek fel támadóan. Megpróbálta elmagyarázni, hogyan felelősek a hitvallások az egyház egész leromlott helyzetéért, nem pusztán a műveltség és modernség szempontjából, hanem egyenesen erkölcsi vonatkozásban. Azt kérdezte, nem hazugság-e, ha a szeretetvendégségben (az úrvacsorát nevezte így) hivatalos egyházi formula szerint teszünk vallást olyan dolgokról, amelyeknek egyrészét nemcsak hogy el nem hisszük, de akarva se hihetjük, mert előrehaladott ismereteink szerint csak úgy nem gondolhatok, mint a négyszögletű kör, vagy a fából vaskarika. Innen az életünkön végigvonuló nagy szakadás.3 Innen a társadalom minden morális baja — érvel tovább Ballagi —, a pesti kereskedő adócsalása, a vidéki kupec lelkiismeretlen fondorkodása, az eladósodott földesúr szemfényvesztő pompakifejtése. Az ember, miután megtanulta, mint kell idegen arcot öltenie Isten házában, átviszi a kétszínű játékot a polgári életbe és megmérgezi a társadalmi együttlétet4.

Szerencsére nem ez a szélsőséges, egyházilag nagyon sokat kockáztató hozzáállás volt a jellemzője ennek a csoportosulásnak. A fiatalabbaknak több érzéke volt a mértéktartáshoz. A Protestáns Egylet vidéki fiókegyletek szép hálózatát hozta létre, kölcsönkönyvtárakat és előadás-sorozatokat szervezett, kivette a részét a diakóniából és támogatta a bibliafordítás ügyét is. Igen értékes teológiai kiadványai között ott találjuk XVI. századi magyar református hitvallásainkat, amelyeket a korábbi hitvallásos teológia elfelejtett magyar nyelven a lelkipásztorok kezébe adni.

A hitvallásos irány ellentámadása Debrecenből indult el a támadás, id. Révész Imre és Balogh Ferenc voltak az oszlopai. Számonkérték a Protestáns Egylet vezetőin és tagjain az egyház folytonosságában való benne állást, ami nagyon komoly számonkérés volt. Id. Révész Imre felvetette, hogy a Protestáns Egylet emberei .,legjobban teszik, ha különválnak az egyháztól"5. Legjobb lesz, „ha nem gyöngítik az egyház belső életét bennmaradásukkal, nem experimentálnak anyjuk hulláján”6. Szintén a Figyelmezőben Balogh Ferenc így írt: „Leikészeink, akik a confessióra szabadon felesküdtek, vagy állomásaikról, vagy az Egyletről mondjanak le7. Látjuk, hogy amilyen határozott és radikális volt a liberális csoport, éppoly határozottan állt ott velük szemben a konzervatív csoport. Ez utóbbiak voltak az egyházban birtokon belül. El is értek annyit, hogy nem fejlődött tovább a Protestáns Egylet.

Egy ideig még tovább élt és működött a vezérkara, mint értékes irodalmi vállalkozások szerkesztősége.Amikor aztán előfizetőinek megküldte, amit ígért, beszüntette munkáját és átadta helyét a Protestáns Irodalmi Társaságnak. 

A belmisszíós, evangelizációs irány

A liberális teológiában joggal megsejtett antropocentrizmusnak a vészelve ellen nemcsak a konzervatívokel, hanem egy másik ellenirányzat is, a Szabó Aladáréké. Sőt, az egyházi életben komolyabb mozgalommá csak ez az utóbbi tudott kiszélesülni. „Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni!" — ez volt Szabó Aladárnak egyik sokat ismételt jelmondata. A liberális teológusok szájából ilyesmit nemigen lehetett hallani. Szabó Aladár hibáztatta a liberálisok rózsaszín optimizmusát, intellektualizmusát, amikor azt hiszik, hogy elég az embereknek valamit megmagyarázni és azok már cselekszik is. Szabó Aladár szerint is szükség van könyvekre, iratokra, felvilágosító előadásokra, de azok maguk nem tudják elérni a kívánt hatást. Szabó Aladárék szerint az egyház elsőrangú problémája nem a művelődésbeli lemaradás, hanem a morális széttagolódás és romlás. Ennek gyökerénél a hit megerőtlenedését látják. A modern idők áldozatai szerintük éppúgy megtalálhatók a fővárosba került falusi cselédlányok, a proletársorsra jutott munkások, mint a Mammont körültáncoló polgárok és földbirtokosok között. Ök nem intellektualista módon közelítik meg az embereket, hanem személy szerint, apostolkodva. Megmondják neki, hogy ki kell szabadulnia a szabadversenyes ösztönzésekből, ha nem akar lelkileg tönkremenni. Meg kell változtatnia életét, más életirányt kell felvennie. Az Űr Jézus Krisztusban kell bizakodnia, vele kell személyes viszonyba kerülnie. Amint egyik-másik ilyen apostolkodó munkás új területre érkezett, azt mondják, felkereste a piacot. Talált ott egy öreg nénikét, aki tolta a maga targoncáját. „Hadd segítsek!'' -mondja a mi emberünk, és miközben segít az öregasszonyon, térítgeti. A másik levágja kabátjáról a gombot, hogy betérhessen a szabómesterhez, és amíg az a gombot varrja, emberünk szóba elegyedik vele, igyekszik közel férkőzni lelkéhez, de megpróbál jótanácsot. neveket is kapni ahhoz, hogy apostolkodását a falu más lakóira is kiterjeszthesse. Nem tudjuk, mennyi ezekből a jelentésekből az igazság, és mennyi a legenda. Annyi azonban bizonyos, hogy a belmissziós, evangelizációs irány apostolkodásán keresztül egyfajta belső, egyházi korrekció érvényesült: a középkor és a barokk hagyományos, külterjes munkamódszerének a korrekciója. Az őskeresztyénséggel és a magyar reformációval léptek ezek az emberek. folytonosságba a felelősségtudat és kissé a módszer tekintetében is. Az egyház ügye mindig az emberek megmentése, éppen azoké, akik a legnagyobb bajba keveredtek. A belmissziói irány az új és egyre tömegesebb bajok közt akarta szolgálni az embermentés ügyét.

Tiszta és szép program volt ez, de a program végrehajtása során mutatkozó félszegségek, torzulások és hibák miatt egyre-másra jelentkeztek az egyházban a belmissziós irány elleni korrekciós hangok, sőt csoportok, és kellett is, hogy jelentkezzenek. A belmissziós, ébresztő mozgalom emberei antiintellektualizmusukban sokszor erényt csináltak abból a hibából, hogy nem nagyon hatotta őket át a kor műveltsége, legyen az világi avagy teológiai tudomány. Az a helyes felismerésük, hogy az egyházat végül is a személyes kapcsolatok jelentik, abba a túlzásba csapott át, hogy nem ismerték fel a történetileg ránk hagyományozott népegyházat mint drága örökséget és feladatot. Helyébe a csupán szubjektív vonzalmak alapján létesülő közösségesdi tolakodott. Ebben az egyház szellemétől idegen módon tudott érvényesülni a személyes vezérkedés, az olyanfajta egyházbírálat, amelyre ebben a körben mindenki azonnal igent bólogatott, de amelyre egy kicsit nagyobb felelősségérzettel csak azt lehetett mondani, hogy „a kibicnek semmi sem drága".

A konfesszionális teológia újabb nemzedékének képviselői, Erdős József, Rácz Károly és még néhányan joggal kérték számon a Szabó Aladár-féle mozgalmon az egyház folytonosságában való szervesebb benneállást. A liberális teológia újabb nemzedékének képviselői viszont a művelődés új tényei irányában való nyitottságot és tanulékonyságot. kérték rajta számon.

A hazai újkantiánus teológia

A liberális teológusok új nemzedéke Böhm Károly lábainál nőtt fel. Böhm Károly Pozsonyban, Budapesten, majd Kolozsvárott működött, ez utóbbi helyen mint filozófia professzora. 1906-ban jelent meg tollából, Az ember és világa című, végül is befejezetlen mű III. kötete, amellyel a filozófiai és teológiai liberalizmus fejezete kezdődött el Magyarországon. Külföldön megvoltak ennek az iránynak az előzményei Fichtétől kezdve a neokantiánus filozófusokig, de nálunk valami új volt. Alapgondolata az, hogy az egész természetnek, az értékek világának is, ezek között a vallásos értéknek is, forrása, törvényadója, középpontja és metafizika fészke az „én” — az emberi szellemiség. Ez a böhmi szubjektív idealista koncepció mohóbb és metafizikusabb az objektív idealista hegelinél. Ott a Szellem maga tiszta formájában csak a történelem legvégén jelent meg, és aztán a teológiában egybe lehetett vetni ezt a szakaszt a megvalósult Isten országával. A régebbi liberálisok közös nevezőre tudták hozni a hegeli filozófiát és a keresztyén eschatológiát. Böhmnél azonban a Szellem nem az út végén bontakozik ki teljes tisztaságában, hanem már az út legelején is. Önmagából bontja ki mind a természeti, mind az erkölcsi világot.

Mi ez? Hogy kerül a józan, empirista, pozitivista századforduló asztalára újra egy ilyen óriási adag metafizika? Természetesen a filozófiai rendszerek egyike ez is. az ún. Descartes-féle tudatfilozófiának nagy következetességgel és korszerűen kiépített változata. Akkor azonban, amikor feltűnt a katedrákon, inkább az a tulajdonsága szerzett neki belépőjegyet, hogy a legalkalmasabb volt az idegek megnyugtatására. Mert a század elején, az első világháború kitörése előtti évtizedben gondos vizsgálódót már minden arra intette, hogy roppant szakadék szélén tántorgunk.

Nos, ez ellen a közérzés ellen volt jó, szinte drasztikus idegnyugtató, sőt illúziókeltő szernek a böhmi filozófiai koncepció. Az van benne ebben a vonatkozásba elmondva, hogy ne rettentsen meg bennünket, protestáns papságot, tanárokat, hogy egymás ellen fegyverkeznek a világ nagyhatalmai, hogy sok milliónyi ipari és agrárproletár szenvedéséből óriási mennyiségű társadalmi robbanóanyag halmozódik fel. Ne törődjünk azzal se sokat, hogy természet-tudományos irányzatú világkép van kibontakozóban. A neokantiánus irány híve amiatt van telve mámoros büszkeséggel, hogy minden mögött, a természet és a politika, a társadalom és a tudomány mögött a Szellemet látja ott mint létesítőt és mint törvényadót.

Ha most ezt az önbizalmat a maga egyházi vonatkozásában nézzük, akkor mintha hallanánk a böhmi eszmékkel felfegyverzett protestáns teológust: „Éppen mi egyházi emberek, tehát a Szellemmel, a Lélekkel hivíatásszerűen foglalkozók társasága, mi veszíthetnénk el valaha is jogunkat a létre? Éppen mi, a Szellem szószólói és értői válnánk egyszer otthontalanná egy olyan világban, amelynek forrása éppen a Szellem?" A böhmi irány olyan ideológiának is tekinthető, amelynek tovább már nem fokozható idealizmusán keresztül egy liberális protestáns papi és pedagógus réteg akart a maga társadalmi fontosságára rámutatni, és ugyanakkor megnyugtatólag hatni.

Ennek az újfajta liberalizmusnak az egyházi képviselői meglehetősen idegenkedtek a tömeg tagjaival felveendő személyes kapcsolatoktól. Jobban szerettek írni vagy előadni. Kedvenc helyük a tanterem. Nem véleltlen, hogy a tanszékek meghódításának versenyében ez az irány került az élre. A liberalizmusnak ezt a későbbi, neokantiánus változatát, amelynek itthon Böhm Károly rendszere volt egy nagyon következetes és magas színvonalú hajtása, úgy szokták nevezni, hogy kultúrprotestantizmus. Ez az ideológia látta el küldetéstudattal és önbizalommal a nyugati protestáns társadalmakat, a németet és a hollandot, valamint némi távolságban az észak-amerikaités az angolt. Szerinte a protestantizmus, a kultúra és a emberiség ragyogó jövője ikertestvérek. A végső célt tekintve mégis a kultúra a legfontosabb. Ezt el kell terjeszteni szerte a világon mindenütt könyvvel, iskolával, Bibliával, továbbá azokkal a gazdasági és politikai eszközökkai is, amelyek az előbbiek szabad útját biztosítják. Ennek az ideológiának a fényszórásában ter- jesztették ki a századvég nagyhatalmai gazdasági és politikai hatalmukat az egész világra, élvén a szabadverseny lehetőségeivel. 

Lehet, hogy anyagi vonatkozásban sokhelyütt még szorított a cipő, hogy színesek és nemszínesek tömegesen pusztulnak, mert nem jutnak hozzá az életlehetőségek minimumához sem. Ezek azonban átmeneti jellegű, zavaró, test szagú, vér szagú dolgok, és mélyen alatta feküsznek annak a magas szemhatárnak, ahonnan a kultúrprotestantizmus nézni tudja a dolgokat, Kultúra, kultúra és kultúra! Ez az életnek a telje! A kultúra jegyében alakítjuk át dicső korunkban a világot! Ha vannak, akik nem tudnak ide eljutni, az nagyon sajnálatos. Még egyszer, utoljára működik egy nagy rosta a világban. Akik nem tudnak e kultúra lehetőségével élni, azok most kipotyognak, de megmarad egy kiválasztott és nagyszerű emberiség, amely csodálatosan meg fogja oldani minden feladatát. Küszöbön áll az igazi, a végleges felszabadulás. Ezért volt az egyház, ezért az evangélium, ezért a felfedezések, a haladás, a modern világ. A célhoz közeledve a Szellem mind jobban ráébred önmaga központi jelentőségére, megvalósította az értékekben önmagát, hódol önmagának. Ennél több nincs. 

Idézem Imre Lajosnak „A gyermek vallása" című könyvéből azt a néhány sort, amely ennek a világlátásnak egyik kertelés nélküli kifejezője. Teológia helyett általában vallást ír. A teológia szót kerüli, vagy pedig olyan rossz jelzőkkel hozza kapcsolatba, mint sötét, bigott, elmaradott, türelmetlen. A vallást így határozza meg: „Saját szellemiségünk állítása".8 „Minden egyes ember maga alkotja meg a világát, a vallásos világnézetét, és saját maga szabja meg az utat a kielégedés, a megváltás, vallásos nyelven: az üdvösség felé. Amint az emberi szellem átizmosodik, jobban és jobban kiemelkedik előtte saját szellemiségének örökkévaló értéke, és kibontakozik előtte az egész világ, mint a saját szeretett alkotása.”9 A protestantizmus Imre Lajos szerint ezt az antropocentrikus, idealista filozófiát jelenti. Van persze benne egyéb is, mint például az egyházi élet, a kultikus cselekmények, ezeket azonban másod- és harmadrendűnek lehet tekinteni. Jámbor, de hiányos kritikájú emberek csinálják azokat a szexuális ösztönök hevesebb ingerlésére.10

Ez a szabadjára eresztett, tanáros, idealista-intellektualista koncepció, amelynek külföldi szellemi rokona, mint említettük, egy gátlástalan imperializmusnak vált a házi ideológiájává, a világháború eredményeként őszzeomlott. Kiderült eisösorban az, hogy a németek, akik akkor ezt a bálványt festették a zászlójukra, új istenük által nem tudtak győzni, de még korábban kiderült, hogy a háborús mesterség nem fér össze ezzel az elmélettel, tehát félretették már közben az egészet. Ebben a háborúban alakultak ki az ún. modern hadviselés olyan módszerei, hogy a hadat nem viselő lakosság is ellenség, és meg kell semmisíteni, vagy hogy az emberi tájékozódás eszközeit félrevezetésre kell felhasználni. Rabolt termőfölddel, vagy csupán sírkövekkel megragadott vagonok, amelyek Délkelet-Európából Németországba szállították az értékeket, bizony nem voltak bizalomgerjesztő propagandistái a kultúrprotestantizmunak. Történt pedig mindez egy olyan világ szemeláttára, amelyik kezdett, legalább a tájékozódás szempontjából egyetlen egységgé válni, és amelyik a háború teherpróbáján is valamelyes következetességet várt volna el a keresztyén, sőt „kultúrprotestáns" népektől.

Jánosi Zoltánék szociális ihletésű iránya

Abban is az egyházban a Szentlélek által tevékenykedő korrekció jutott kifejezésre, hogy a kultúrprotestanizmus illuzionista szakaszában is felemelték a szavukat néhányan, akik komolyan figyeltek a szociális széttagolódás máris ijesztő és még ijesztőbben előrehaladó negatív tényeire. Ez a kör szociális, sőt politikai vonatkozásban próbálta megfogalmazni az egyház teendőit, és terjeszteni a maga ilyen jellegű látásmódját és bírálatát. Hermann Kutter híres könyve, a „Sie müssen" és a vallásos szocialisták más írásai hatottak rájuk. Kutter elég bátor volt könyvében kimondani, hogy az ipari proletariátus, a szociáldemokrácia jól teszi, ha be akar épülni a politikai és a javakat elosztó államba, ha kell, erőszakkal is. Erre minden joga megvan, hiszen az állam gazdagsága és fényűzése az egyszerű dolgozó tömegek verejtékére, katonai sikere pedig az ő vérükre épül fel. Ez az állam nagyon sok formában érinti az életüket, leginkább azonban korbáccsal. A szociáldemokrácia tehát teljesen igazságos ügyet képvisel, amikor minden eszközt latba vet, hogy befolyást gyakoroljon az állami életre. Kutter szerint ebben a munkásmozgalomban az Úr Jézus Krisztus lép közel az emberiséghez. Ez így van Kutter szerint akkor is, ha a szociáldemokrácia nem titkolja, hogy szakít az egyházzal, nem építi a maga világfelfogását isteni kijelentésre, hagyományokra, tekintélyi belátásokra, hanem csakis a maga dialektikus és történelmi materializmusára. Ennek ellenére a szocializmusban Kutter szerint Krisztus hozzánk közel lépését kell látni. Ha visszaemlékszünk arra a korábbi, Kovács Albert féle szemléletre, amely szerint éppen azért kell az egyházat felrázni alvásából, azért kell az igehirdetést modernné és hódítóvá tenni, hogy versenyképes legyen a materialista és szocialista agitációval szemben, akkor látjuk, hogy az egyházi gondolkodás alig 40 év alatt egyes képviselőiben nagy utat tett meg és nagyon megváltozott a szocializmus megítélését illetően.

Ezt a vallásos-szociális irányt nálunk némi mérséklettel egy olyan egyházi kör képviselte, amelyet Jánosi Zoltán neve fémjelez leginkább, de amelyhez hajdúböszörményi lelkész és esperes korában a fiatal Baltazár Dezső is tartozott.

Az 1870 után kialakult új helyzetre, a meggyorsult tempójú fejlődésre, a modern tudomány, technika és külső életvitel nagy sikereire, másfelől pedig a társadalmi, művelődési, gazdasági, szociális és erkölcsi széttagolódásra, sőt az anarchia jeleire, az előbbiek voltak az egyház válaszai. Bizonyára az egy több lett volna; mint a sok. Minthogy azonban nem egy válaszunk volt, hanem több, ezért mindegyikben valamilyen formában a korábbi vagy egyidejű irányzat túlzásainak, fogyatkozásainak a korrekciója jutott kifejezésre.

Ilyen helyzetben találta egyházunkat az első világháború kimenetele. Említettük, hogy a romok elsősorban a teológiai liberalizmust temették maguk alá. Persze, a két világháború közötti furcsa magyar idill újra teret biztosított ennek az idealista iránynak. A proletárdiktatúra rövid időszakában viszont csak a belmissziós-ébresztő irányzat, valamint Jánosi Zoltán köre volt aktiv. Az utóbbi nem foglalkoztatott tömegeket. Azután a másik oldalára fordult a kocka. A győztes hatalmak a kivérzett, koldussá lett, egyharmadára redukált Magyarországból ütköző államot csináitak a tőkés Nyugat és a kommunista Kelet között. Nagyon vigyáztak, hogy nálunk előtérbe ne kerüljón olyan irányzat, amely keleti eszmék felől tájékozódik. Ebben saját uralkodó osztályunk készséggel a kezükre járt. Nekünk parancsszóra reakciósabbaknak kellett Iennünk, mint a mi reakciósságunk fedezékében nyugalmat élvező nyugati társadalmaknak. A Jánosi Zoltán féle irány el volt temetve. A kapu, amely megnyílt a teológia felől a társadalmi fejlődés tényei és problémái felé, bezárult, pedig talán soha nem lett volna nagyobb szükség arra, hogy nyitva maradjon. A magyar nemzeti élet az elszenvedett roppant trauma után vágyálmok fülledt pólyájába rejtőzött. A római katolikus kurzus terpeszkedett szét. Felélesztette a barokk társadalmi szemléletét, ízlését és érintkezési formáit. Persze, ez az adott szűk keretek között nem annyira stílus volt. mint inkább rossz tréfa, keserves és nevetséges. Ezt az irányzatot még tovább lehetett volna fejleszteni. A magyar közéletet, az iskolát, a sajtót, a társadalmi szerveket még messzebb lehetett volna téríteni a haladó magyar történelmi hagyományoktól, a közgondolkodást és a közerkölcsöt még jobban le lehetett volna zülleszteni. De jelentkezett a Sebestyén Jenő iránya, amely legalább bizonyos mértékben újra helyet teremtett a magyar református nép hangjának. Itt meg kellene állni, mert az 1870-nel kezdődő félszázadnak végére értünk. De legyen szabad néhány vázlatszerű megjegyzéssel a vonalat tovább kihúzni és a képet lekerekíteni.

"Sebestyén Jenő „történelmi kálvinizmusa"

A Budapesti Teológiai Akadémia dogmatikai professzora is egy konzervatív, sőt forradalomellenes teológiai rendszernek volt a tanítványa, tehát beleillett az ebben a kis hazában akkor uralkodó, erősen konzervatív társadalmi légkörbe. Annak a Kuyper-féle holland teológiának azonban, amellyel Sebestyén megtöltekezett, gazdag és sok vonatkozásban haladó programja volt a modern élet társadalmi és gazdasági, világnézeti és erkölcsi vonatkozásaiban. Kuyper mint miniszterelnök; vagy mint egy nagy napilap főszerkesztője rengeteg tapasztalatot gyűjtött. Koncepciózus államférfi volt. Nézeteit világosan ki tudta fejezni, és ezek a nézetek Sebestyén Jenőn és munkatársain keresztül átömlöttek egyházunkba. Ez a gondolatvilág Kálvintól és a református ortodox örökségtől eredeztette magát. Konzervatív volt tehát, úgyhogy református embertől konzervatívabbat kívánni sem lehetett, de színvonalas volt a modernség szempontjából is, politikai és világnézeti, társadalmi és etikai síkon, és állta a versenyt a hazai diadalittas katolikus kurzussal szemben. Egy nagyon kiélezett helyzetben, amikor ott lobogtatták előttünk a proletárdiktatúrában szerepet vállalt református papok, tanítók és tanárok hosszú listáját, és amikor az egész levert forradalomért a reformációt és a magyar református egyházat tették felelőssé, a Sebestyén Jenő friss és bátor mozgalma úgy jelent meg a fórumon, mint amely patinás református keresztyénségi, de ugyanakkor magas színvonalú tájékozódás és útmutatás a modern világ feladatai között is.

A szétvert protestáns tábor egyszerre magasra emelt, tekintélyes lobogó köré gyülekezhetett. Ebben áll a jelentősége Sebestyén Jenő irányának. Sajnos, nem sokkal többen. Sebestyén sok szép tervet szőtt, de aránylag keveset valósított meg. Szisztematikai tanszéken ült, maga a mozgalom is szisztematikai jellegű volt, mégsem született meg egy magyar teológiai rendszerezés. Idealista spekulációk, vagy belmissziós tervezgetések helyett az Isten igéjét állította központba, de nem voltak számba vehető exegetái. Az egész társadalom átalakítását hirdette feladatának, de pártalapító, sőt napilapszervező kísérletei is egészen embrionális formában akadtak meg. Legerősebb oldala mégis a publicisztika és az mögött álló szervezés. Fiatalokból harcra kész, világos gondolkodású, jó irályú, ütőképes csapatot tudott összetoborozni, és e publicisztika segítségével konzervatív református etikai és teológiai látását némileg be tudta vetíteni az egyházi életbe és a közéletbe is.

1920 után a régebbi irányok olyan mértékben éltek és hatottak tovább, amilyenben Sebestyén Jenő történelmi kálvinizmusát, vagy egymást szükséges módon korrigálták. A Szabó Aladár-féle belmissziós-evangelizációs irány hívei közül a talentumokkal leginkább megáldottak most már azon munkálkodtak, hogy a belmissziót és az evangelizációt a hitvallásos református teológiára alkalmazzák. De tovább dolgoztak a liberális teológia tudós képviselői is, mérsékeltebben és egyháziasabban, mint előbb, mint szükséges korrekciói annak, hogy a Sebestyén-féle tábor önkényesen csak néhány külföldi mestertől volt hajlandó tanulni, a belmissziós irány alsóbb és szélesebb rétegei pedig továbbra is erényt csináltak a tudományos teológia iránti ellenszenvükből és lustaságukból.

Barth Károly gondolatai is utat törtek hazánkba a 20-as évek végétől kezdve, és még a Sebestyén-féle konzervativizmussal szemben is, a szentírás-szerű tájékozódás kiszélesítése és kimélyítése irányában tettek jó szolgálatot. A Jánosi Zoltán nevével egybekapcsolódott, szociális és politikai kitekintésű egyházi irányzat sem enyészett el, de a nagyon erős politikai ellenszél miatt csak nem nagyon erőteljes és hatékony kiállásokban adhatott magáról életjelt, inkább prédikációkban, előadásokban, a diákmunka terén, mint hosszabb lélegzetű teológiai műfajban. A korszak vége felé ezek a szociális irányban tájékozottabb és nagyobb felelősséget vállaló egyházi emberek megpróbáltak fékezőleg és enyhitőleg hatni a szabadságjogok elkobzása ellenében és a népirtás áldozatainak javára. Ugyanilyen irányban tevékenykedtek ezekben a nehéz években a belmissziós-evangelizációs irány munkásai közül is többen, főleg azok, akik országos méretű munkájuk során találkoztak a szociális valósággal.

Az előbb említettek munkájuk során, konkrét feladatok végzése közben együtt küzdöttek a marxista munkásmozgalom embereivel. Ez a kapcsolat akkor vált nagy jelentőségűvé, amikor elérkezett az 1945 esztendó, és az állami és társadalmi rend hirtelen megváltozása hasonlóan gyors választ követelt meg az egyháztól is. Aktuálissá vált az egyház hozzáállásának meghatározása az állam szociális programjához és az emberiségi feladatokhoz. Megtörténtek az elhatározó, pozitív elindulások. Az út folyamán történtek azután korrekciók is. Ez utóbbiak, mint a korábbi korrekciók is, annak a jegyében váltak szükségessé, hogy az egyháznak az új feladatokra való válaszadás közben is meg kell maradnia a maga folytonosságában. Ez a folytonosság tartalmi vonatkozásban az üzenet és a szolgálat teljességét jelenti.

Láttuk, hogy az 1870 óta teológiai gondolkodásunkban végbement változások ilyen egyoldalúságokon és azután azok korrekcióin keresztül mentek végbe. Az egyház abban különbözik minden egyéb mozgalomtól vagy alakulástól, hogy gazdái nem az emberek, nem a társadalom, hanem az Úr Isten. Ebben az Istentől függő folytonosságban vezeti előre az egyházat az emberiség javára a Szentlélek Isten. Az egyháznak tehát folytonosságban kell lennie a maga múltjával akkor is, ha ez a múlt nem egyvonalú, egyszínű, hanem nagyon is ellentmondásos, úgyhogy szinte az ellentmondások egymásnak feszüléséből, birkózásából áll. Abban, hogy az ellentmondások egymásnak feszülnek, egymást korrigálják, és valamennyien együtt jelentik az egyház történetét, az egyház teljes feladatának szolgálatát, Isten Szentlelkének vezetését ismerjük fel. És a „semper reformari" parancsának érvényesülését is láthatjuk benne.dr. Bucsay Mihály

JEGYZETEK

1 A keresztyénség telítődjék meg a kor műveltségével, a kor műveltsége pedig keresztyénséggel. Egyházi Reform, 1872., 65-136. l.

2 ,,A múlté az egész supranaturalista gondolkodás." A Magyarországi Protestáns Egylet Évkönyve, 1871. 10.

3. „ Nem hazugság-e, ha a szeretetvendégségekhez járulva hivatalos egyházi formula szerint elmondjuk: »Tegyünk vallást hitünkről!« - és teszünk ünnepélyes vallomást olyan dolgokról, melyeknek egyrészt nemcsak hogy nem hisszük, de akarva sem hihetjük, mert előrehaladt ismereteink szerint csakúgy nem gondolhatók, mint a négyszögletű kör, vagy a fából vaskarika ... Innen az életünkön végigvonuló nagy szakadás." Uo.. 21.

4. „Az ember, miután megtanulta, mint kell idegen arcot ölteni Isten házában, átviszi a kétszínű játékot a polgári életbe és megmérgezi a társadalmi együttlétet ... Otthon azon töri a fejét, hogy és miképp kerülje meg és játszhassa ki a törvényt, melyet alkotni segített... vagy a látszat ragyogásával takargatja a szegényedés komor valóját." Uo.. 22.

5. id. Révész Imre a Figyelmezőben, 1871. évf. 380.

6. Uo. 381.

7. Uo. 1872, évf. 22.

8. Imre Lajos: A gyermek vallása. Teol. magántanári dolgozat. Hódmezővásárhely, 1912. 23.

9. Uo. 72

10 A szexuális ösztön „hevesebb ingerlése esetén vetítí ki az öntudat a vallásos cselekményeket, imádságokat, éneklést, szociális körben való egyházépítő munkásságot, melyeket olyan buzgalommal végeznek a nemes szívű férfiak és nők." Uo. 78

11. Sebestyén Jenő így definiálja a történelmi kálvinizmust: „Kálvinizmus", mert a bibliai és hitvallásos református kereszténséget világnézeti és társadalmi téren is, az élet minden területén diadalra akarja jut-ség és a magyar ref. keresztyénség nem személyhez és korirányhoz kötött, hanem „négyszáz éves" folytonosságában. Magyar Kálvinizmus, 1938. évf., a szerkesztői válaszok között.