Árokháty Béla:

Az Erő c ifjúsági lap 1927. március hónap - 11-12 oldal

Fiaim, csak  énekeljetek!

Beethoven

A napóleoni  évek szülötte. Európában gigantikus erők csapnak össze a XVIII. század végén. Trónok inognak meg. Népek lélekzenek fel. Öntudatra ébredő tömegek kapják vállukra kedvenceiket, hogy egypár nap múlva már vonszolják őket a kínpadra. Valami mérhetetlen feszültségben felíjjazva várják a lelkek a közeli, holnapokat. S egyre-másra neptunikus erupciók rázkódtatják meg az emberi világot. Felszabadulnak a mélységek erői, hogy összezúzzák, amit addig bálványozott a világ. Válságos viharok után következnek újabb kataklizmák és ezek örvénylésében érlelődnek a következő századok újjáalakító gondolatai, egyre jobban tisztuló, eszméi.

Míg ezekben a földrengető viharokban hagyományos, nemes uralkodócsaládok feje hull a fűrészporba, ugyanakkor indul el szuverén trónja felé a gyermek Beethoven, hogy népeket és évszázados jövendőket  hódítson meg fejedelmi nagysága. 1770  decemberében, a Rajna melletti Bonnban örvendez bölcsője körül a kölni választófejedelem szerénysorsú tenoristája szerény, csendes-lelkű feleségével. Csak megsokszorozódik a szülők öröme, mikor fel csillan egypár év múlva a gyermek csodálatos, rendkívüli zenei képessége. El is határozzák, hogy csodagyermeket nevelnek belőle, akit bámul majd és megfizet a világ. A  hiányos műveltségű és italoskedvű apa durva kézzel kényszeríti gyermekét a zongorára és hegedűre. Mennyit  sír a kis Beethoven Lajos a zongora mellett, míg keménykezű atyja szigorúan szabja ki számlára a  nehéz  gyakorlatokat. Hogy minél többet gyakorolhasson, iskolába sem igen járhat. Bármennyire  szeretne is tovább tanulni, írni-olvasni is alig tanulhat meg. A helyesírás mindig is gyengéje maradt, jól lehet fogyatékos neveltetését később sikerült pótolni, mikor már előkelő társadalmi körökbe nyitott ajtó a számára.

Kilencéves volt, mikor komolyabb zenei tanulmányokba  kezdett. Egy Pfeiffer nevű zenész, majd  később  pedig  Neefe, jeles zeneszerző és orgonista ismeri fel meglepő tehetségét és vezeti be a zeneelmélet mély és szent titkaiba. Atyja üzleti szelleme azonban kiveszi a gyermeket a jó kezekből és csodagyermekként hangversenykörútra viszi. Mint ahogy ma is szokás, egy pár évet elhallgat a gyermekművész életkorából, hogy annál tüneményesebb legyen a siker. Mire újra Bonnba, hazaérkeznek, már igazi művész a gyermek ifjú s tizennégyéves korában orgonistája lesz a választófejedelem udvarának, amelyben sok kiváló művész  vett részt a zenekar művészi munkájában. Itt ismeri meg és csodálja mély áhítattal Mozartnak, a zongora halhatatlan poétájának a műveit s ellenállhatatlan vágya hozzá viszi Bécsbe. Mozart az ifjút először hidegen fogadja. Majd mikor ez sértett hiúságában témát kért a csodált mestertől, hogy afelett szabad variációkat,  rögtönözzön, olyan virtuozitással  oldotta meg a feladatot, hogy Mozart elragadtatva kiáltott barátai felé: „Vigyázzatok, erről a fiúról még sokat fog beszélni a  világ!" 

Csodásan gazdag évek munkája következett. Mozart csodálkozó felkiáltására. Lelke korának a gigantikus  feszültségét hordozta magában. Tele van az élete kérdésekkel, töprengésekkel, a legnemesebb vágyakkal, a  legtisztábban emberi indulatokkal.  Zongorájához ül, hogy a hangokra bízza, amit emberi nyelv nem mondhat el. Kottapapírok vonalrendszerére vetíti ki megoldásokat kereső lelke titáni sejtelmeit. Halálos komolysággal szól az élét nagy kérdéseiről, a fájdalomról, csalódásról, a reményről és az örömről  is. Minden, amit  a hangok szárnyára bíz, tiszta, nemes és szent. A magasságokba figyel és a magasságok eszmei világából hordja szét az örökkévalóság üzeneteit rendíthetetlen, megrázó prófétai erővel. Művészete nem játéka a hangoknak, hanem kifejezése egy megsejtett eszmei világ örökértékű igazságainak, ame-lyekben kiegyenlítődnek mély lelkének öröklött nagy feszültségei.

S hogy felmagasztosul, mennyire ünnepélyessé válik a hangja, mikor az Isten végzése azzal teszi próbára, hogy megfosztja őt, a hangok birodalmának költőfejedelmét a hallástól. „Kétszeresen érzem szerencsétlenségemet, - mondja emberfölötti fájdalommal - mert az emberek még félre is ismernek... Teljesen egyedül vagyok ..." Ekkor gazdagodik meg befelé forduló szemlélődése s mélyül el a lelke. Ekkor csendülnek fel zenéjében a természet zenéjének ősi elemei az Appassionataban, az Eroicában, az V. szimfóniában. Ekkor írja a halhatatlan Kreutzer-szonátát s  majd a Missa Solemnis-t és a IX. szimfóniát.

Befelé néz, hogy az élet való világából annál többet lásson. Nem hallja az elragadtatás tapsviharjait s hogy belefájdul a lelke arra a gondolatra, hogy nem értik meg.  Feljegyzéseiben, leveleiben ott látjuk  borongós arcát, mélyen eltűnődő szemeit. Levelezéseiből  a nagy ember nagy lelke szólal meg, mikor a  szeretet és az igazság tiszta hangja mellett a türelmetlen fájdalom zúg is fel. Az Élet filozófus, megrendítőerejű, komor művésze ő, akinek a munkája, az élete azért  áldás az  egész emberiség számára, mert önmaga fölé emeli azt, aki meghallgatja: oda, ahonnan az isteni kegyelem a maga teljességében hozta az egyetlen  lehetséges feloldását minden diszharmóniának.

Halálának századik évfordulóját ünnepli az: egész világ. Nekünk is fel kell figyelni rá! Hozzánk, magyarokhoz is idekötötték a művészet és barátság szálai. Sok művét ajánlotta magyar nagylelkű tisztelőinek. A pesti német színház megnyitására (1812) is őt kérték fel alkalmi elő- és utójáték írására. „... Orvosom tilalma ellenére nekiülök, hogy segítsek a magyar bajuszosoknak, akiket szívből szeretek ..." - írja kiadójának   Lipcsébe. Mi ez év tavaszán fényes ünnepségekben ünnepeljük a halhatatlan nevű Beethovent.

1827 március  végén  hunyta be  szemeit.. A krónikás szerint Bécsben ugyanakkor heves vihar dühöngött, havazott és mennydörgött. Csakúgy, mint a bölcsője felett kint a nagyvilágban …          

 Árokháty Béla

Az Erő c ifjúsági lap 1927. március 11-12