Dr Bucsay Mihály

Melius Juhász Péter gondolatvilága

1572. december 15-én egy alig 36-38 éves ember halt meg Debrecenben: Melius Juhász Péter, a város lelkipásztora, az egyházkerület püspöke, az egész magyar reformátusság apostoli tanítója, szervezője és védelmezője. Jellemző, hogy a kutatók nem tudják biztosan megmondani, hány éves volt, amikor meghalt. Bár Meliusnak a tollából talán a legtöbb írói alkotás maradt fenn magyar kortársaival összehasonlítva, saját életkörülményeiről nem vagy alig beszélt. A következtetéseknek az a csoportja, amelyet akkor nyerünk, ha Somogyi Pétert, a hitéért egyesztendős kemény fogságot szenvedett vágsellyei tanítót azonosnak tekintjük Meliusszal, ma még nem tekinthető igazoltnak. Elég sok nehézséget kellene még legyőzni, kellően fel nem oldott ellentmondást eltüntetni, hogy a két Somogyi Péter azonosságát ténynek vehessük.

Az első biztos adat életéről a wittenbergi egyetem anyakönyvben található; ahol 1556. október 25-én iratkozott be. Wittenbergben nem sokkal tovább mint fél évig 'időzött, mégis van jel, amely arra mutat, hogy a kellő előkészítettség birtokában e rövid idő alatt is meg tudta szerezni a magisterség tudományos fokozatát. A kutatók úgy vélik, hogy Melius, aki 1536 táján születhetett Horhiban, egy már elpusztult Somogy megyei községben, köznemesi családból, a híres tolnai iskolában szerezhette sokoldalú, a filozófiát, jogi: ismereteket és a teológiát is magában foglaló előképzettségét. Megtanult ifjúságában a magyaron kívül hat nyelven beszélni vagy olvasni: latinul, görögül, héberül, németül, arabul és törökül. Magas fokú önállóságát és ítélőképességét mutatja, hogy bár a tolnai iskolában is és Wittenbergben is lutheri tanításokat hallhatott, ő mégis mint a magyar református egyház nagy szervező és építő teológusa írta be nevét a történelembe. Csak egyvalakiről tudjuk forrásszerűen, hogy segített neki az úrvacsora kérdésében megérteni és elfogadni a helvét felfogást. Szegedi Kis István volt ez az atyai tanító, egyházunk másik apostoli munkásságú reformátora.

A wittenbergi tanulás után Melius életében van egy fél évtől egy évig terjedő időszak, amelyről nincs adatunk. Legújabb életrajzírója, dr. Kathona Géza szerint leghelyesebb ezt az időt egy nagyobb szabású külföldi körúttal kitöltöttnek tekinteni. Károli Gáspár, a bibliafordító, éppen ekkortájt látogatta meg Strasbourgot és Svájcot. „Vajon barátja, Melius, nem tartott-e vele?" - teszi fel a kérdést joggal dr. Kathona Géza.1 Sőt talán az említett városok sorát még ki kell bővíteni Majna-Frankfurttal, Heidelberggel és Tübingennel. Amikor ugyanis Melius 1558-bán megkezdte hazai működését Debrecenben mint a város földesurának, Enyingi Török Jánosnak pártfogásával odahívott prédikátor, az első perctől akkora hozzáértést és határozottságot: árult el a város és az egész vidék református szellemben való megszervezésében, mint aki saját szemével látta és figyelte meg külföldön a reformált egyházi élet különböző irányait, jó és rossz példáit. Teljes magabiztossággal, tevékenykedett a református egyházi élet kiépítésében nemcsak Debrecenben és 'a Tiszántúlon, hanem a Tiszán innen és Erdélyben is.

Erdélyből azonban hatalmas és veszedelmes ellenfél jelentkezett, a Szentháromságtagadó irányzat, az antitrinitarizmus vagy unitarizmus, amely magát állítja oda mint a reformáció utolsó, befejező lépését. Meliusnak nemcsak az unitáriusokat pártoló fejedelemmel, János Zsigmonddal kellett szembekerülnie, de az okos és ravasz olasz fejedelmi tanácsossal és orvossal, Blandratával, a kiváló szellemi adottságokkal bíró Dávid Ferenccel és a mögöttük álló erdélyi és alföldi nemes urakkal, papokkal, polgárokkal és parasztokkal is. Az antitrinitárius táborral nemcsak nyílt vitákban kellett megmérkőznie, de az ellenfél az irodalmi szatíra eszközeivel is megpróbálta Meliust hitelvesztetté tenni. Tudjuk, hogy a közéleti küzdelemben a rosszhiszemű kipellengérezésnek az a legbeváltabb módja, ha elhitetjük az ellenfélről, hogy minden lépését alantas anyagi érdek vezeti. Ilyen rest, élvhajhászó, önelégült embernek ábrázolta Meliust az antitrinitárius komédiaíró: Karáti Pál a Debreceni disputában. (Actus primus :)

„Péter pápa (azaz Melius): Ó, boldogságos Szentháromság! A te Szent Fiadért hála légyen Néked, hogy engemet, szegény nyavalyás bűnöst ilyen jó szerencsével Szerettél, e világon gazdagsággal látogattál. Bővölködöm mindennel; és amiképpen a szép halacska a vízben mily nagy gyönyörűségben él: itt e világon én is szintén azonképpen élek. Hírem, nevem olyan nagy van, hogy majd ama bölcs Alexandernek sem volt nagyobb. Bizonyára, ha az állapotomat megtekintem, akármelyik királynál is boldogabb vagyok, mert neki az országra gondja vagyon, hadra gondja vagyon, énnékem semmi afféle gondom nincsen. Szólok, beszélek valamit vasárnap a vak parasztságnak, s hetedéjszaka osztán csak nyugszom. Feleségem szép gyenge vagyon, gyermekeim is szépek fagynak, élek, mint az úr. De majd kimegyek a kertbe, onnét osztán a halastóhoz ballagok, míg az ebédet készíti a szakács... . De micsoda csengés-pengést hallok? Azt gondolom, hogy Kardinál György uram jő, mert a paraszt nem jár olyan csengéssel - pengéssel. Hamar, te Dékány, láss ki!"

Ha Melius valóban ilyen kényelmes semmittevésben pápálkodott volna Debrecenben, akkor aligha került volna sor és lett volna szükség unitárius szatíra megírására. Éppen az ellenkezője igaz, lázas tevékenységben égette el életét egyházáért. Mintha - korunk kifejezésével élve - magasabb fordulatszámon dolgozott volna az agya és a lelkiismerete, mint bárki másé. Nem vesztegette az időt. Megcáfolta, elszigetelte, kiiktatta a hittani elhajlásokat, a Stancaro-félét, az Arany Tamás-félét és a többieket, a lutheranizáló és az anabaptista típusúakat. Hitvallásokban állapította meg a közös református tant..Bibliai kommentárokat, bibliafordításokat, prédikációsköteteket írt, énekeskönyvet, istentiszteleti rendtartást, egyházi törvényeket állított össze, miközben a nyomdászt is támogatnia kellett a papír, a betűk előteremtésében, a terjesztésben, a patrónusok szerzésében. Legszívósabban éppen a szatíra szerzői, az antitrinitáriusok ellen küzdött, legtöbb erejét, idejét ez a harca emésztette fel.

Legalább 44 könyve jelent meg nyomtatásban, és legalább három maradt kéziratban egy évtized leforgása alatt. Ezzel a lázas buzgóságú írói tevékenységgel nemcsak a reformátori tanításokat terjesztette és védelmezte, de a maguk lábára akarta állítani azokat az eklézsiákat is, amelyeknek a török hódoltságban tanult lelkipásztor nem jutott. Magyar nyelvű énekekben is hirdette tanításait. Tankölteményeket szerzett a kor nagy vitás kérdéseiről, a Szentháromság és az úrvacsora helyes értelmezéséről. Írt továbbá egy-egy gyülekezeti éneket karácsonyra és a passió idejére. E két utóbbi - érdekes módon - bekerült a római katolikus egyház régi énekeskönyveibe is. A lelkészeket sűrű egymásutánban hívta zsinatokba. Ezek a közös hitvallás megálla- pítása mellett a tudományos továbbképzés és a fegyelmezés céljait is szolgálták. Ha életrajzi adatok nem maradtak is fenn kellő számban róla, a zsinati végzések, a nyomtatásban megjelent egyéb művek, a prédikációk, az írásmagyarázatok, a katekizmus, az énekek mindennél hitelesebben megmutatják, ki volt Melius Juhász Péter, miben hitt és hogyan szolgálta magyar népét az akkori nem közönségesen nehéz viszonyok között.

Teológiai rendszerének sarkpontjai

Teológiáját nem lehet kirakni máshonnan kölcsönzött mozaik szemekből, mert fő vonásai éppen az eredetiség és egyöntetűség. Említettük, hogy ifjúkorában tanult lutheránus teológusoktól, Lutheren kívül főleg Brenztől, Flaciustól, Melanchtontól és Osiandertől, tanult az előtte járó magyar reformátoroktól: Ozorai Imrétől, Dévai Bíró Mátyástól, Batizi Andrástól, Szegedi Kis Istvántól, és azután sokat és jelentőset tanult Kálvin Jánostól, de ez utóbbitól sem olyan módon, hogy egyszerűen Kálvin-tanítványnak lehetne őt tekinteni. Teológiájának saját tengelye van. Tanrendszere, ugyan a helvét reformáció nagy családjához tartozik, de ebben az élesen kirajzolt, következetesen végiggondolt alakban csak Meliusnál található meg.

Megpróbáljuk a lehetetlent, hogy ezt a meliusi teológiát néhány mondatba sűrítve előtárjuk. Teológiájának tengelye a Szentháromság Isten tevékeny emberszeretete.. Nemcsak a teremtésben, de a megváltásban is, a hívek új életében is a Szentháromság tevékeny. Elsősorban Jézus Krisztusban osztja ki ránk áldásait. Krisztusban teremtette meg a világot és benne az embert. Az embernek szabadon elkövetett, de Istentől előre látott elbukásával szemben Jézus Krisztusban rendelt szabadítót. Őbenne választotta ki a híveket, belőle, mint egy forrásból ajándékozta a hitet, a reménységet és a szeretetet. Ha szeretünk, a Krisztus szeretetével tesszük. A Szentháromság az emberszeretet művét végzi, de az ember által is, azzal a szeretettel, amelyet a hivő ember a Krisztuséból kapott. Melius nem az Isten és az ember közötti szövetségek egymásutánjában gondolkozik, hanem csodás egyidejűséget lát, amelyben egyszerre történik meg Isten emberszeretete, tehát nemcsak a megigazítás, hanem a megszentelődés is olyan egyidejűségben, amely nem a mi időfogalmunk szerint való, hanem az Isten egyidejűsége. Ennek az egyszerre történő isteni cselekvésnek Melius a Katekizmus 21. kérdésében a következő öt tagját különíti el:

Először: Isten kegyelme mint kezdő ok.
Másodszor: Krisztus mint életünknek kútfeje.
Harmadszor: Az Isten Lelke mint bennünk cselekedő foganatos munkálkodó.
Negyedszer: Az Isten ígéretei az igében mint Isten felőli csatornában és a szentségekben mint az ígéretek pecsétéiben és bizonyságaiban.
Ötödször: Az ember hite, amely az előbbieknek, az Úr javainak megfogó és elvevő eszköze.

Mind az öt cselekvés egyetlen esemény. Mindben Isten cselekszik egyidejűleg. Az emberi oldalon a hit az alapvető, de Isten ajándéka. A hitet hatásaiban az életjelenségek egész sora mutatja és igazolja, és ezek között a jó cselekedetek a korona. Melius a kettős predestinációt valló teológus. Azt akarja bemutatni, hogyan épül az ember üdvössége egyedül Istennek életre kiválasztó dekrétumára és hogyan valósul meg ez a dekrétum a Szentháromság tevékenysége által. Isten emberszeretetét szívesen szemlélteti három lépésben. Az első az ember teremtése Isten képére és hasonlatosságára. A második lépést az ember tette: saját bűne folytán elvesztette az Istenképet, és az ördög a saját képét vonta rá. A harmadik lépés azt, hogy Isten irgalmából Jézus Krisztus újra felöltözteti a választottakat az Isten-képbe.  -Hallgassuk meg, hogyan szól Melius Krisztusnak erről a munkájáról:
(A Kolossébeliekhez írt levél I. részének 21. és 22. verséhez fűzött magyarázat 1561-ből)

„Istennek ellensége vagy, és te, magadtól, Istennel meg nem békélhetsz, mert a békélésért, amit kíván, te abban csak egy pontot sem adhatsz meg. De Isten őmaga cselekedik a te megbékélésedben. Elidegenedtél--e Istentől a bűnért? Ne félj, megtérít Ő. Az ördög útján vagy-é? Az Ő útjára hoz Ő. Ördög életin vagy-é? Az Ő életire hoz Ő. Ellensége vagy-é? Barátjává teszen az Ő Fiáért. Elfordult-é értelmed, szíved, akaratod, igyekezeted Istentől; és csak gonoszra hajlasz-é, csak gonoszt tehetsz-é? Adj helyt az Úrnak, az Ő Fia út, az Ő Fiában az életre vezet. Élet az Ő Fia, azáltal életet ad. Szerelmes és barátságos az Atya az Ő Fiával, ebben barátjává és kedves fiává teszen. (Ján. I. 14:15. Ef. I.) Sommá: Nincsen semmid? Nincs-é királyi életre való méltóságod? Nincs-é ruhád, kiben Őneki udvarolj? Vagyon a Jézus, Krisztusnak. Valami szükség néked, mindent megtalálsz a Krisztusban, mert Ő az Atyád kincsesládája, azért nagy gazdagsággal találsz Őbenne minden idvességre valót. (II. Kor. 3:4.) Ő az életnek kútfeje. Meríts Őbelőle, ami szükség. Megavultál és romlottál-é születésedben és életedben? Újjá tészen Ő, mert Ő új ember. Ó ház vagy-é? Új házzá teszen Ő, az ó és rohadt falt kihányja belőled, tudatlanságodat kiveti, s tudományt és bölcsességet ad. Az ördögöt mind országostól kiűzi belőled, és a Szentlelket az Ő országával, tudniillik az Ő igazságával neked adja. Engedetlenségedet kiveszi belőled és engedelmességet ad beléd. . ."

Bizonyos szentírási helyek azonban arról szólnak, hogy Isten az embernek cselekedetei szerint fizet (Róm. 2:6, Máté 16:2, Jel. 22:12), hogy a bűnt a szeretet fedezi el (Péld. 10:12, I. Kor. 13:7, I. Pét. 4:8, Jak. 5:20), hogy a törvényt a szeretet tölti be (Máté 22:40, Róm. 13:10, I. Tim. 1:5). Hogyan kell helyesen érteni ezeket a bibliai helyeket? - kérdezi Melius. Válasza itt is az, hogy az ember jó cselekedete nem az emberé, hanem Istené. Az ember jó cselekedete a Szentháromság emberszerető, az Isten-képet helyreállító művének az utolsó láncszeme. A Szentlélek a szív mélyén, az emberi elhatározásban és tettekben, az Ige és a hit világosságában azt foganatosítja, amit az Atya szeretete elhatározott, a Fiú pedig szenvedésével és halálával kiérdemelt : az ember újjászületését a jó cselekvésére. Két helyet idézünk a Katekizmus befejező részéből. Ezek más-más oldalról fogalmazzák meg a markáns meliusi tanítást. (A Katekizmus 329. kérdéséből:)  „Isten e világ előtt, az emberek előtt teszi az ítéletet az utolsó napon. Bezzeg hát olyan bizonyságot kell az igazultakra hozni, amit az ember lásson. Az igazulás bizonysága és cégére a jó cselekedet. Azért az emberek előtt Isten a jó cselekedet bizonyságtevő szava szerint fizet. .. A gonoszoknak halállal fizet az ő bűneikért, amint a gonosz cselekedetek az ő bűneiket bizonyítják, de a híveknek Krisztusért kegyelemből örök életet ad, a jó cselekedetek szerint, melyek Istenéi voltak a hívekben. .." (A Katekizmus 332. kérdéséből:)

„A szeretet kettő. Egyik a belső. Ez Krisztus érdeme, engedelmessége, Isten kegyelme. Ez az Isten előtt tölti be a törvényt és fedezi a bűnt. A másik a külső szeretet, amit a Szentlélek hitből cselekszik a megigazultakban. .. Isten (önmaga előtt) Krisztus nevében hittel tölti be a törvényt, az emberek előtt pedig jó cselekedetekkel. .. Tehát a szeretet, a jó cselekedet, a jó alamizsna Istené, Krisztus érdeme, a Szentlélek Isten munkája, a hit gyümölcse..."

Ez utóbbi szavakban újból előttünk áll Melius teológiájának a tengelye. Mint mondottuk: a Szentháromság Isten tevékeny emberszeretete ez a tengely. A jó cselekedet e szeretet legnagyobb ajándékának, az Isten-képbe való újrafelöltözésnek a következménye. Melius azt tanítja, hogy az Isten-kép most még igazából csak a Krisztusé, és csupán hit által a mienk is. De egykor, ha Isten emberszeretete teljesedésbe megy, és „Ő leszem minden minden hívekben," nemcsak hitben, hanem teljes .valóságában is hordozni fogjuk az Isten-képet (322. kérdés).

A meliusi etika

Melius teológiájának dogmatikai részében azt tanítja, hogy a legistenibb, a legobjektívebb valóság, a Szentháromság tevékeny emberszeretete végül is a legemberibb, legszubjektívebb valóságban, az ember jó cselekedetében realizálódik. A meliusi etika vezérgondolata a dogmatikából folyik. Istennek az az ember kedves, aki emberszerető; az az ellensége, aki az embernek is ellensége. A súlypont az etikán van. A keresztyénség, a reformáció, a református egyház szíve, központi ügye az emberszeretet tanítása és gyakorlása. A keresztyén egyház teológiája éppen azért, mert a szeretet teológiája, Melius szerint a legfontosabb közügy. Méltó arra, hogy irányítsa és előrevigye az állami és gazdasági életet, a tudományt, az együttélést a családban és az emberi társadalomban. De Melius nemcsak elvben állapította meg az emberszeretet primátusát az egyházi életben, hanem nagy bőkezűséggel és szabatosan alkalmazta is ezt a felismerést a korabeli magyar élet testi-lelki, kulturális és gazdasági, etikai problémáinak oldozgatására, a nép egészségének és boldogulásának, békességének és teljes emberi kiteljesedésének a munkálására.

Amennyire egészen rá tudott támaszkodni a kijelentésre, éppúgy tudott és szeretett a természetes ész fényével is élni. Bátran ajánlotta az emberi tudás teremtette eszközöket. Korát meghaladó módon harcolt a babona ellen. A "megigézésről" például azt tartotta, hogy „az egész kérdést inkább el kellene temetni, mintsem előadni, de újságvágyó és képzelgő emberek gonosz babonasága miatt még nem lehet".2 „Amit ezek a szemmel verésről fecsegnek, merő gonosz ostobaság. Mert ránézéssel nem lehet kisdedeket megrontani, de annál inkább testi érintéssel vagy bűzös lehelet rálehelésével, és nem csupán a kicsinyeket, hanem a felnőtteket is".3.

Erős hitet tükröz Meliusnak a félelmetes pestissel szembeni tanítása. Bizakodva hagyatkozott Istennek a Krisztusban megismert szeretetakaratára, és így tudta várni a halál Isten rendelte óráját.4. De ez a hite nem tette fatalistává, tétlenné. „A sztoikusok által megállapított fátumszerű szükségességet visszautasítjuk"5. - tanította. Megbecsülte a tudomány eszközeit, és Isten eszközeit látva bennük, kereste, igényelte és alkalmazta őket. A Debreceni hitvallásban a„Vajon el lehet-e kerülni a dögvészt" feliratú fejezet így kezdődik: „Gyakran a levegő ragályos megfertőzését elhárítja némelyek tudománya”.6. Az ilyen elhárító tudományra maga adott példát. Füvészkönyvében, Herbariumában a magyar gyógyászat egyik úttörő alkotása áll előttünk. Több mint 600 növény leírását nyújtotta benne, és ezeknek a növényeknek néha tucatnyi elnevezését őrizte meg a feledéstől, valamint a XVI. századi magyar nyelv egész sereg szavát betegségekre és gyógymódjukra.

Az asztrológia tekintetében álláspontja feltétlenül haladóbb, összehasonlítva a csillagjóslásnak valamelyest még hitelt adó Erasmusszal, Lutherrel, Melanchthonnal, Zwinglivel és Bezával. Ő Kálvinnal és Bullingerrel volt egy nézeten. Azt tanította, hogy „el kell fordulni a csillagokból való jóslástól. Nem szabad a néma csilagoknak mint bálványoknak tulajdonítani azt, ami Istené, tudniillik életünket, előmenetelűnket, mozgásunkat, magatartásunkat, alkotásunkat".7 Melius az ember egyik legfontosabb földi feladatának azt tartotta, hogy reális ismeretek szerzésével és helyes gondolkodás által igazodjék el a világban, és tegye magát hasznossá. Egyik gyakran előforduló szava ez: helyes arány. Az Isten tetteiben is kedvtelve mutatja fel"8, az emberek egymás közti megállapodásaiban pedig megköveteli tekintetbevételét"9. illetve súlyosan rosszallja hiányát. Míg a wittenbergi reformáció tiltotta a kamatszedést, és ezzel gátolta a tőkeképződést, a tőkék gyümölcsöző kihelyezését, a gazdasági fejlődést, addig Melius a helvét iránnyal együtt haladóbb felfogást képviselt, csak az uzsorát tiltotta el szigorúan, de a pénzkölcsönre épülő vállalkozásban a nyereséggel helyes arányban álló jövedelemrészesedést nem tekintette uzsorának."11

Az értékmérő: a közösségért végzett hű munka. Bár „a Szentírás és a természet törvénye szerint" valónak nyilvánította, hogy tulajdon vagyona legyen valakinek, mégis nem a pénz, hanem a munka megbecsülését tanította. Szembefordult azokkal, akik nem dolgoznak, kötelességüket elhanyagolják, és az ilyen felsorolásokat - az őt jellemző módon - nem a cselédeken kezdte, hanem a hatóságokon, a püspökökön és az evangéliumot nem hirdető papokon.12 Ha a cselédeket uruk hűséges szolgálatára és a szolgaság igájának keresztyéni türelemmel való hordozására buzdította is, nem lehet reakciós szemlélettel vádolni. A Szentírás szerinti rendet követelte meg uraktól és szolgáktól egyaránt. Arra nem gondolt, hogy osztályharc élére álljon, és a dolgozó nép kezébe segítse át a hatalmat. Dózsa és Münzer sikertelen felkeléseinek emléke túl közeli volt még. De hangja a tisztével és hatalmával visszaélő hatósági személy vagy földesúr bírálatában éppoly konkrét és támadó, mint az úgynevezett „népi" reformátorok bármelyikéé. Keményen feddi azokat; „akik lehúzzák a szegények bőrét, és elnyelik alattvalóikat, mint a kenyeret". Tiltakozva emeli fel szavát az ellen, hogy „a fejedelmek és főurak az apácákra, táncosokra, bohócokra, haszontalan játékra vesztegessék az ország jövedelmét". A hatóságok és a jómódúak kötelességévé teszi, hogy „az akadémiákat és iskolákat, melyek az Ige veteményeskertjei, az ország közjövedelméből gondozzák".13 Ha az a teológia és az az igehirdetés, amelynek középpontjában a Szentháromság Isten emberszeretete áll, a legfontosabb közügy, akkor azokat, akik annak ellenségei, le kell leplezni, el kell szigetelni, sőt azokat az eretnekeket, akik makacs módon tovább is terjesztik tévedésüket, halálbüntetéssel kell sújtani. Korának ezt az érvényes jogszabályát és majdnem mindenki által vallott közfelfogását Melius ís osztotta. De dicséretére szolgálhat, hogy erőteljesen hangsúlyozta: az eretnek ne haljon meg feltétlenül, hanem a kiközösítés által megszégyenülve vezekeljen, térjen meg, és vétessék vissza előbbi állapotába. „Orvosság a kiközösítés, és nem halál" s vallotta Augus tinusszal együtt.14

Melius a gazdasági, egészségügyi, szociáletikai és más közéleti kérdések egész sorában foglalt el álláspontot, olyanokban is, amelyekben a reformáció külföldi tanítóitól hiába keresett volna eligazítást. Mindent megtett azért, hogy nyitogassa az emberek szemét, hogy növelje szemükben az értelem megbecsülését, a természetes összefüggések megkeresésének készségét, a társas kapcsolatokban a kölcsönös jogos érdekek kipuhatolását, az igazságos arány megkövetelését. Nemcsak a hit kérdéseiben, de a polgári életben is a maguk lábára akarta állítani, ítélőképességre akarta ránevelni hallgatóit és olvasóit. Ebben a törekvésében oly mélyre hajolt le az emberek gondjaihoz, mint a maga korában nagyon kevesen.

Tulajdonképpen mindezzel személyes hitbeli meggyőződését akarta átadni a Szentháromság Isten örök emberszeretetéről Minden más ennek a hitbeli meggyőződésnek az egyszerű következménye. Melius megtapasztalta, tehát másokkal is meg akarta tapasztaltatni, hogy az Úr Jézus Krisztusba mint Megváltóba vetett hit a leggyötrőbb problémák és a halálos veszedelem közepette is szilárd alapot tud adni, s az embert életének minden idejében nyugodttá és szabaddá, bátorrá és nagylelkűvé tudja tenni. Ugyanez a hit a közösséget védi és tömöríti, neveli és előbbre viszi a jóban.

Ezt a közösséget tömörítő, védő és a jóban fejlesztő munkát végezte el Melius nemcsak Debrecenben és a Tiszántúlon, hanem az egész magyar reformátusság életében is. E hallatlanul nagy iramú, önmagát elégető munka közben alakult ki Melius hitéből, ízléséből és bölcsességéből az úgynevezett „debreceni forma", hogy azután századokon keresztül e forma szerint alakuljon a magyar reformátusok prédikálása, kőnyörgése, éneklése és gyülekezeti munkája. Megalapozó, országos, sok évszázados hatások ezek: rajtuk keresztül épült be egyházunkba Melius hite és élete. Az azóta eltelt századok történeti tanulsága az, hogy ezt a formát nem változtatni kell, hanem betölteni. Dr Bucsay Mihály

JEGYZETEK 1. Studia et Acta kiad. 1967. 119. lap. 2. Kiss Áron: A 16. században tartott... stb.. 229. 3. Uo. 230. 4. U.o. 108-109. 5. Uo.. 6. U.o. 109. 7. U.o. 231. 8. U.o. 99., 100., 103. 9. U.o. 261., 262. 10. U.o. 111. 11. U.o. 261. 12. U.o. 280. 13. U.o. 175., 176. 14. U.o. 175.  - - - CONFESSIO 1980 IV. 40-46,