Harangszó keresztyén blog 2009.07.23.

KÁLVIN JÁNOS PÁLYÁJA

Kálvin elképzelhetetlen lenne a német lutheri reformáció nélkül, de a lutheri reformáció csak egy epizód maradt volna a történelemben, ha nem jött volna Kálvin. A harmincéves háború elsöpörte volna a német lutheranizmust, talán a skandináviait is. (Joachim Staedke: Johannes Calvin. Erkenntnis und Gestaltung. Göttingen, 1969.)

Születése, neveltetése

1509. július 10-én született Franciaországban, a pikardiai Noyon városában Jean Cauvin, akit a magyar irodalomban Kálvin Jánosnak neveznek. Apja Gérard Cauvin vagy Chauvin püspöki jogtanácsos és gazdasági igazgató. Hét gyermek közül János a második. Tanulmányait szülővárosa latin iskolájában kezdte, majd ugyanott a Mommor család gyermekeinek házi tanítója tanította e család gyerekeivel együtt. 12 éves korában kápláni állást kapott, aminek jövedelme tanulmányait segítette. Ez a kor szokása szerint egyfajta ösztöndíj volt. 14 évesen a Mommor-fiúkkal Párizsba ment tanulmányai folytatására. Ekkor latinosította nevét Johannes Calvinus-ra.

A College de Montaiguban komoly teológiai és filozófiai tanulmányokra nyílt alkalma Kálvinnak. A koraközépkori teológiát és Augustinust ismerhette meg alaposan. 1528-ban a szabad művészetek magisztereként hagyta el a de Montaigu kollégiumot. Ekkor kezdődtek kifejezett egyetemi tanulmányai. Apja kívánságára jogot kezdett tanulni Orleans-ban. A legkiválóbb elméktől tanulta ott a jog mellett a görögöt az újszövetségi egzegézissel együtt, tehát az egyik legfontosabb teológiai tantárggyal is foglalkozott. Görög tanárát, Melchior Wolmar német tudóst, különösen megszerette. Talán az ő közvetítésével ismerte meg a lutheri reformációt. Hogy milyen maradandó hatást gyakorolt rá Wolmar, azt az mutatja, hogy 1546-ban a 2. Korinthusi levél kommentárját neki ajánlotta.

1530-ban Wolmar a bourges-i egyetemre ment, ahová Kálvin követte, és ott 1532-ben a jogtudományok licenciátusi fokát megszerezve zárta jogi tanulmányait. Kálvin apja 1531-ben meghalt, nem volt többé akadálya, hogy teológiát tanuljon. A jogi tanulmány rányomta bélyegét Kálvin egész későbbi működésére. Kiváló alapot adott reformátori tevékenységéhez és sajátossá is tette azt.

1532-ben Párizsban a későbbi College Royal hallgatója lett, ahol 1533-ig humanista és teológusi képzést kapott. A kor egyik igen híres hebraistájától tanulta meg itt a hébert, amely a teológia tanulásának egyik sarkalatos tantárgya, hiszen az Ószövetséget tudta így eredetiben olvasni és magyarázni. Humanista és reformokat latolgató körökkel barátkozott Párizsban, de nem kezdte meg a reformátori eszmék terjesztését. Humanista akart lenni, akinek Budé és Erasmus volt az eszményképe. Budé a College Royal alapítója és vezetője volt. Kálvin 1533-ban jogi doktorátust szerzett Párizsban. Humanista tanulmányainak lecsapódásaként jelent meg első könyve, egy kommentár Seneca: De clementia című művéhez. Nem aratott vele sikert.

Bujdosása, megtérése

1533 november elején barátja, Nicolas Cop orvos professzor rektori beszédét tartotta a párizsi egyetemen, amelyben a reformáció mellett foglalt állást. A beszéd alatt verekedés tört ki, Copot a parlament elé idézték kihallgatásra, de barátai lebeszélték róla, hogy megjelenjék, pedig már úton volt oda. Elmenekült és baráti körének is menekülnie kellett, köztük Kálvinnak is. Cop beszédét nem Kálvin írta, mint ahogy Béza, Kálvin első életrajzírója gyanította. Cop is meg tudta azt írni, mert az akkori orvosok teológiailag igen képzettek voltak (ld. Servet, Blandrata).

Kálvin Angoulémba menekült Luis du Tillet kanonokhoz, ahol álnéven élt. A kanonok maga is a reformáció titkos híve volt. Kálvin az ő könyvtárában Augustinus és más egyházatyák, valamint Zwingli Ulrich (1484-1531) iratait tanulmányozta. 1533 ősze és 1534 tavasza között történt Kálvin hirtelen végbement megtérése, vagyis egy lelki élmény során érzelmileg is elkötelezett követője lett Jézus Krisztusnak. Ez a döntés egyúttal a reformáció melletti elkötelezettséget is jelentette számára.

Áprilisban Navarrai Margit királyné udvarába utazott. Margit udvarába gyülekeztek a legkiválóbb humanista sőt már a reformáció tanait valló tudósok, költők, írók. Ez év májusában aztán Noyonba utazott, ahol május 4-én lemondott egyházi javadalmáról, ezzel jelezte, hogy formálisan is szakított régi egyházával, nem kívánt papi pályára lépni, de nem óhajtotta annak anyagi támogatását sem tovább igénybe venni. Charles nevű katolikus pap bátyját két nappal később kiközösítette a noyoni egyházmegye, ami azonban nem volt összefüggésben János említett döntésével.

A nyár közepén aztán Kálvin Párizsba ment titkos találkozásra egy spanyol orvossal. Miguel Serveto, vagy franciásan írva Michel Servet De Erroribus Trinitatis, (Hagenau, 1531. A Szentháromságra vonatkozó tévelygések) címen kiadott egy könyvet, ami nagy ellenkezést váltott ki mind a katolikus egyházban, mind a reformáció táborában. Az ebben a könyvben kifejtett akarták megvitatni Párizsban. Servet a találkozásra nem ment el, viszont Kálvin komoly veszélybe került, hogy a hatóság elfogja.

1534-ben megírta Kálvin első teológiai művét Psychopannichia címen, amelyben azt bizonyította, hogy a halál után nem kerül a lélek alvó állapotba, ezzel az anabaptistáknak azt a tanítását cáfolta, mely szerint a holtak lelkei az utolsó ítéletig öntudatlan állapotban lennének. Ez év őszén nagy hugenottaüldözés indult Franciaországban. Kálvin du Tillet kanonokkal együtt külföldre menekült. 1535 januárjában végül Bázelbe érkeztek.

A francia nyelvű Biblia és az Institutio

Bázelben Kálvin lektorálta unokatestvére, Pierre Robert Olivetan (1505/6-1538) bibliafordítását, aki a valdensek kérésére az Ószövetséget héber, az Újszövetséget görög eredeti nyelvéről franciára fordította. Kálvin latin előszót írt a fordításhoz, ami aztán úgy jelent meg és a francia protestánsok közös Bibliája lett. 1559-ben Kálvin átdolgozta unokatestvére bibliafordítását. 1588-ig ezzel a szöveggel forgott közkézen a francia Biblia, akkor Béza végezte el az újabb revíziót.

1535. augusztus 23-án aláírta Kálvin saját könyvének, az Institutio religionis christianae (más variáció szerint Christianae religionis institutio = A keresztyén vallás rendszere) című főműve előszavát Ebben a hat fejezetből álló könyvben Kálvin mesterien összefoglalta a reformáció tanait, úgy azonban, ahogy azt addig senki sem tette meg. Maga Kálvin fordította franciára az Institutiót, aztán folyton bővítve még négyszer, utoljára 1559-ben adta ki. Ez tekinthető főművének és már az első kiadás meghozta Kálvinnak a világhírt.

Elhívatás

1536 tavaszán álnéven barátjával, du Tillet-vel Felső-Itáliába utazott Kálvin Estei Renata ferrarai hercegnő (Renée de France) udvarába. A legkiválóbb humanisták és reformátorok voltak ott. Sokszor beszélgetett ottlétében a hercegnővel és élete végéig leveleztek. Renata a kálvini reformáció követője lett. Hat heti ott tartózkodás után nemkívánatos személy lett, és tovább kellett mennie.

Ferrarából Franciaországba utazott Kálvin, mert amnesztiát kaptak a hitük miatt elmenekült franciák, ha hazatérve lemondanak protestáns hitükről. Kálvin meglátogatta barátait, Párizsban is járt, végül hazatért Noyonba, ahol Charles nevű bátyja éppen akkor halt meg. János mint immár legidősebb fiú, eladta a családi házat és Antal nevű öccsével és Mária húgával kivándorlásra készült. Éppen időben, mert az ismét kitört hugenottaüldözés miatt menekülve kellett elhagyniuk szülővárosukat és hazájukat. Straßburgba vagy Bázelbe igyekeztek, ezek valamelyikében kívántak letelepedni, ahol János tudományos munkával óhajtott foglalkozni. A körülmények miatt Genf felé voltak kénytelenek kerülni, ahol 1536. júliusában egy napot szándékoztak tölteni. Guillaume Farel, vagy ahogy magyarosan nevezzük, Farel Vilmos Genf vezető lelkésze valószínűleg du Tillet-től megtudta Kálvin kilétét, ezért felkereste és prófétai fellépéssel maradásra bírta. „Te tanulmányaiddal védekezel, de a mindenható Isten nevében mondom neked: Isten átka fog érni, ha tőlünk az Úr munkájában segítségedet megtagadod, és magadat elébb teszed, mint a Krisztust.”

Első genfi munkálkodása

Kálvin nem lelkész lett először Genfben, hanem lektor, amolyan tanácsadó és a lakosság protestáns hitre történő átnevelésének szakértője és végzője. Hitvallás, káté a gyermekek oktatására, továbbá egyházi rendtartás készítése volt a legsürgősebb teendője. Kötelessége volt a prédikálás, hogy a templomi szószékről prédikáció formájában megismertesse a genfieket a reformáció tanaival, azaz új vallásukkal.

Emlékiratot adott be a városi tanácshoz reformjavaslatokkal: Legyen minden vasárnap úrvacsoraosztás, zsoltáréneklés az istentiszteleten, egységes hitvallástétel, gyakorolják az egyházfegyelmet az egyház választott, a városi tanácstól független vezető testülete, a presbitérium által, alkossanak új házasságjogot, gondoskodjanak a gyermekek oktatásáról. A városi magisztrátus 1537. január 16-i rendeletében válaszolt az emlékiratra, eszerint évi négyszeri úrvacsoraosztást engedélyezett, a presbitérium felállítását elutasította, az egyházfegyelem bevezetését szintén, mégpedig azzal az indokkal, hogy nem akarja az úrvacsorát fegyelmező eszközként alkalmazni, elutasította azt a javaslatot is, hogy minden genfi a templomban kézfelemeléssel tegyen hitvallást, vagyis kötelezze el magát ünnepélyesen új vallása mellett.

Genf a felbomlott Burgund Királyság része volt és sem Svájchoz, sem Franciaországhoz nem tartozott, Savoya hercegének volt legnagyobb esélye, hogy uralma alá vonja, de az sem sikerült, mert Genf szuverénje hercegi rangú püspöke volt. A városállam 1526-ban szövetséget kötött Bern kantonnal, 1533-ban e szövetséggel a háta mögött elűzte püspökét. 1532-től reformált a városban Farel és néhány társa, akiket akkor elüldöztek onnan. Amikor aztán a püspököt üldözték el, akkor a város visszahívta Farelt és lelkésztársait és 1535-től a reformáció tanait hivatalosan államvallásnak fogadta el, ami minden polgárára és lakosára kötelező volt. A genfiek azonban messze voltak attól, hogy valójában ismerték volna új vallásukat és annak a követelményei szerint éltek volna. Bern, majd 1536-tól Freiburg kanton szövetsége mentette meg Genfet, attól hogy akár a genfi püspök, akár Savoya fegyveresen vegye birtokba,. A városra Bern gyakorolt nagy hatást. Bernben lutheránus jellegű egyház volt és nem a zürichi reformáció hatása érvényesült. Ezzel szemben mind a sokkal radikálisabb, de azért nem szélsőséges Farel és genfi lelkésztársai, mind a fiatal Kálvin távolodott már akkor a lutheri iránytól és kereste a saját útját.

Genfbe ezekben az években özönlöttek a menekült francia hugenották, hiszen anyanyelvük közös lévén, otthonra találtak ott. A francia menekültek rendszerint vagyonuk pénzzé tehető részét magukkal vitték, vagy legalábbis szaktudásukat, szorgalmukat, fanatikus munkaszeretetüket, egyszerű, de tisztes életvitelüket. Ők ismerték saját vallásukat, amiért hazájukat is készek voltak elhagyni. Merőben különböztek a genfiektől. Főleg a régi patrícius családok nemeseket majmoló mulatozó, pompakedvelő, költekező, a munkát magukhoz méltatlannak tartó mentalitásától. A régi genfiek ellenségesen tekintettek a menekült francia hugenottákra, másfelől szükségük volt rájuk, mert azokkal a lakosság néhány év alatt szinte megduplázódott, anyagi ereje megnőtt és ez függetlenségük megőrzésének esélyét is megnövelte. 1538-ban a bevándorolt polgárok pártjával szemben a városi tanácsi választáson a régi genfi patríciusok berni-pártja győzött. Farel és Kálvin lelkésztársaival együtt így támogatás nélkül maradt. 1538. márciusában a városi tanács elrendelte, hogy a következő húsvétkor az úrvacsorát a lutherizáló berni liturgia szerint ostyával szolgáltassák ki, holott Farelék nem csupán más liturgia szerint osztották az úrvacsorát, hanem ostya helyett kovászos kenyérrel. A tanács rendeletének nem engedelmeskedtek, mire az száműzte őket. 1538. április 25-én megkönnyebbülve hagyták el Genfet.

Staßburgi évei

Genfből Bázelbe utazott Farel és Kálvin, utóbbi ott akart maradni, hogy két évvel azelőtti tervét megvalósítva a tudománynak éljen. Farel hamarosan Neuchatel lelkipásztora lett, ahol 1565-ben bekövetkezett haláláig szolgált. Kálvint Martin Bucer (1491-1551) Straßburgba hívta. Ez a német reformátor 1524/25-től lelkészkedett ebben a német városban és másokkal együtt annak reformátorává vált. Ő közvetítő álláspontot képviselt Luther és Zwingli, majd annak utódai között. Kálvinra is nagy hatással volt, mondhatni tanítványává lett Bucernak, aki pl. már 1531-től presbitériumot szervezett az egyház felügyeletére, azt vallotta, hogy az egyház igazgatását válasszák el az államtól. A francia nyelvű menekült protestánsok nagy számban találtak otthont Straßburgban, számukra francia nyelvű gyülekezetet kellett alapítani francia nyelvű lelkipásztorral, a főiskolán tanítás mellett erre a tisztségre szemelte ki Bucer a Genfből elűzött Kálvint, aki 1538. szeptember 8-án megkezdje szolgálatát, Straßburgban. A menekült vallonok között sokan voltak anabaptisták, akik közül számosan elhagyták e meggyőződésüket és a Kálvin által vezetett gyülekezetbe tértek.

A megtért menekült vallon anabaptisták közé tartozott egy Jean Stordeur nevű ember, aki aztán hamarosan pestisben meghalt. Bucer ajánlatára Kálvin Jean Stordeur özvegyét, Idelette Stordeurt, leánykori nevén Idelette de Bure-t vette feleségül 1540 őszén két gyermekkel. 1542. július 28-én született meg Kálvin egyetlen gyermeke, akit Jacques névre kereszteltek, de sajnos csecsemő korában meghalt. Kálvinék nehezen éltek csekély fizetéséből, pedig a straßburgi állampolgárságot is megkapta, miután felvették a szabó céhbe. Sajnos Kálvin mintaszerű felesége 1549-ben elhunyt, ami nagy csapás volt a rengeteg munkával terhelt reformátorra. Elvesztette lelki támaszát és nem volt, aki gondoskodjék róla és ennek törékeny egészsége látta kárát, siettette halálát.
A XVI. század legkiválóbb pedagógusát, a német Johann Sturm-ot (1507-l589) hívták Staßburgba 1537-ben, hogy ott iskolát alapítson, amit meg is tett. Tízosztályos gimnáziumot, majd öt évfolyamos akadémiát alapított és vezetett. Kálvint felkérte a tanításra, amit ő ottani évei alatt végzett is. A Debreceni Református Kollégiumra Sturm iskolarendszere volt jó ideig meghatározó a Melanchthon Fülöpével együtt.

Staßburgi évei alatt Kálvin Bucerrel részt vett a római katolikus egyház és a német reformáció képviselői között lezajlott egyeztető tárgyalásokon. V. Károly császár belátta, hogy a Német-római Szent Birodalom békéjét nem fegyverrel, hanem megegyezéssel, a vallási egység helyreállításával lehetne legegyszerűbben helyreállítani, ezért szorgalmazta a tárgyalásokat. Kálvin támogatta a megegyezési törekvéseket és ezeken a hivatalos megbeszéléseken személyesen megismerkedett és barátságot kötött Melanchthonnal. Egy művét Melanchthonnak ajánlotta 1543-ban és kiadta franciául annak Loci communes című főművét, amiben a lutheri reformáció tanait foglalta össze. Az egyeztető tárgyalások kudarccal végződtek, a német evangélikus egyház nem tudott megegyezni a római katolikussal, így nem egyesültek.

Második genfi működése

1538 őszén Kálvin levélben intette a genfieket az egymás közti békességre, a pártoskodás felszámolására és a reformációhoz való hűségre. 1539-re a berniek pártja kormányzása következtében szinte anarchikus állapotok keletkeztek Genfben. Ezt használta kis Jacob Sadoleto bíboros, aki 1539. márciusában levelet intézett Genfhez és rekatolizálásra szólította fel. A genfi magisztrátus nem akart rekatolizálni, de nem tudott válaszolni a levélre. Bern kérésére Kálvin írta meg a választ, amit kinyomatva küldtek meg a genfi tanácsnak. Megörültek a genfiek a válasziratnak és ráébredtek, hogy hiba volt tőlük Kálvin elűzése. 1540. augusztusában elküldték Genfből a Kálvinék helyére választott lelkészeket és októberben küldöttséget menesztettek Kálvinhoz Straßburgba, hogy visszahívják. Kálvin nem akart menni. Ismét Farel lépett közbe, aki ismert prófétai meggyőző módszerével rávette Kálvint, hogy 1541. szeptemberében visszatérjen.

Kálvin bizonyos feltételekhez kötötte visszatérését. A genfi tanács megígérte, hogy bizonyos mértékig enged Kálvin követeléseinek egyházkormányzati reformot hajt végre, szigorú egyházfegyelmet valósít meg, liturgiai téren engedményt tesz Kálvinnak. Ennek a szellemében készült el a Kálvin által írt Ordonances Ecclesiastiques című egyházalkotmány, amit 1541. november 20-án elfogadott a városi tanács. A genfi egyház bizonyos fokig függetlenült a városi tanácstól. A szigorú egyházfegyelem korlátozta a korcsmák nyitva tartását, tiltotta a prostitúciót, paráznaságot, házasságtörést, szerencsejátékot, mulatozást, táncot és az ellenük vétőket a hatóság megbüntette. Nem voltak kivételek a gazdag patríciusi családok tagjai, sőt a magas állású genfi hivatalnokok, tisztségviselők sem. Ezek miatt a városi tanácsban többségben lévő berni pártiak minden ürügyet felhasználtak a Kálvin elleni támadásra, akár életének fenyegetésére. A régi erkölcsi és közállapotokat visszakívánó régi genfi polgárok magukat hazafiaknak nevezték, radikális szárnyukat viszont libertinusoknak hivták a beköltözött genfiek. A liberitnusok támadták a legszélsőségesebb, akár terrorisztikus módon Kálvint és a mellette álló Genfbe menekültek pártját. Kálvint az utcagyerekek Kain-nak nevezve gúnyolták. Időről-időre tudósokat támogattak a libertinusok, hogy azok Kálvin tanait, egyházszervezetét, egyházfegyelmét eszmeileg támadják, hogy a városi tanács e támadások alapján elmozdíthassa hivatalából Kálvint. Több ilyen eset fordult elő a 40-es években.

1542-ben adta ki Kálvin híressé vált genfi kátéját, ami közérthetően foglalta össze tanait.

1543-44-ben Kálvin azon is fáradozott, hogy a német lutheránusokkal kibéküljenek a római katolikusok, igyekezett a császárt is megnyerni a német egyházi egység helyreállítására. A császár a külpolitikai helyzete miatt hajlott arra továbbra is, de végül sikertelen maradt e törekvés. Szomorúan állapította meg Kálvin, hogy 1544-ben Luther megtámadta a zürichi reformáció egyházát a sákramentumokról alkotott nézeteik miatt, ezzel az 1536 óta a zürichiek és a lutheri irányzat között meglévő wittenbergi egyezmény fenntarthatatlanná vált. 1549. májusában Kálvin Zürichbe ment és megállapodott Zwingli utódával, Bullinger Henrikkel (1504-1575) tanaik egyeztetéséről. Megszületett a Bullinger által megszövegezett Consensus Tigurinus (Zürichi Egyezmény), ami egységesítette a helvét reformáció két ágát, ezóta beszélhetünk református egyházról.

A Servet-ügy

„A populáris-dilettáns ’irodalom’ – részben tudatlanságból, részben kifejezetten ellenséges, rossz indulatból, a tényeket szándékosan meghamisítva, kicsavarva – rengeteg badarságot hord össze Kálvinról még ma is, amelyek ’helyretétele’ igen nehéz, mivel elég mélyen beívódott a kellő ismeretekkel nem rendelkezők ’tudatába’ (’tudatlanságába’!). Így például ’Kálvin volt felelős Szervét letartóztatásáért és elítéléséért” (Ladányi Sándor: Kálvin János rövid életrajza, adatai (1509-1564). In: Képes Kálvin Kalendárium a 2009. évre. A Magyarországi Református Egyház évkönyve. Bp. 2008. Kálvin János Kiadó. 97-98. p.)

Michel Servet (1511-1553) orvos és teológus volt, aki orvosilag korának nevezetes tudósaként megsejtette a kisvérkör létezését. Genfben azonban nem ezért végezték ki, sőt erről szó sem volt perében. Teológiailag és filozófiailag vallott olyan tanokat, amelyek miatt máglyahalál lett szomorú sorsa. Tagadta a keresztyének körében elfogadott Szentháromság tanát, Jézus istenségét. Panteista filozófiát vallott, amelynek értelmében az Isten nem külön személy (létező), hanem a mindenségben, az anyagban és az élőlényekben, így az emberben is, továbbá az angyalokban, sőt a Sátánban is. Rossz és jó tehát összefonódik. Az ember 20 éves koráig nem követhet el bűnt. Ezzel az anabaptizmus szélsőséges irányzata felé hajlott, a zwickau és münsteri anarchiát előidéző nézetek felé. Azzal is, hogy a Bibliát nem tekintette Isten kizárólagos kijelentésének, hanem azt vallotta, hogy neki Isten folyamatosan ad kijelentést. 15 éves kora körül vallási fanatizmusból, mások szerint énekhangja megőrzése céljából végrehajtott kasztrációja is összeférhetetlen, hiú, öntelt, alattomos, gyűlölködő pszichés alkatot kölcsönzött neki. Kálvint már 1531-ben megjelent, általunk említett antitrinitárius könyvének közreadása óta fő ellenfelének, egyre inkább ellenségének tekintette. 1534-ben személyes vitára nem ment el, de később is leveleivel ostromolta. Egy ideig Kálvin türelmesen válaszolgatott neki, majd elküldte az Institutio aktuális kiadását, amit Servet gyalázkodó széljegyzetekkel ellátva küldött vissza Kálvinnak.

Servetet kereste az inkvizíció, mivel eretnekségét a lutheri és a helvét „eretnekség”-nél is veszélyesebbnek tartotta. A spanyol orvos és teológus Villanovanus vagy Villeneuve álnéven élt Franciaországban. Vienne város püspökének a háziorvosaként minden gyanún felül állt. 1553 elején azonban álnéven kiadta könyvét Christianismi restitutio (De restitutio Christianismi = A keresztyénség helyreállítása) címmel. Nem sokkal a könyv megjelenése után, az inkvizíció elfogta. A vallatás során Servet bevallotta, hogy ő a Restitutio szerzője, és kiállt tanai mellett. Az inkvizíció máglyahalálra ítélte, ha kivégezték volna, akkor mostanra feledésbe merült volna a neve, mint az inkvizíció sok ezer áldozata egyikének a neve. Az ítélet végrehajtása elől azonban Servet megszökött. Lengyelország és Erdély kivételével akkor bárhová menekült volna, ha személyét azonosítják, akkor az inkvizíció ítéletét végrehajtják, mert az eretnekek elleni középkori törvények a protestáns országokban is érvényben voltak. Vienneben „in effigie” végezték ki Servetet, aki Genfbe utazott. Ott felismerték, a városi hatóság elfogta és miután személyazonosságát megállapította eretnekség gyanújával pert indított ellene.

A per során Servet volt a támadó Kálvinnal szemben. Úgy viselkedett, mintha Kálvin lett volna a vádlott. Gyalázkodó hangot használt vele szemben szóban és írásban egyaránt. Kérte a tanácstól, hogy Kálvint fosszák meg hivatalától, vagyonától, adják neki mindkettőt és Kálvint végezzék ki eretnekként. Kálvinnak nem sikerült rávennie arra sem, hogy vonja vissza tanait és azzal meneküljön meg a haláltól. Végül a városi tanács határon túli szakértők véleményét is kikérve, eretnekség miatt máglyahalálra ítélte Servetet, vagyis megismételte az inkvizíció ítéletét. Kálvin nem volt tagja a városi tanácsnak, sőt annak többsége az ő ellenfeleiből állt. Kérte az ítélet pallos általi, humánusabb módra változtatását, de elutasították, így 1553. október 27-én Serveten az eredeti ítéletet hajtották végre.

Van olyan hipotézis, hogy az inkvizíció titkos megbízatással küldte Servetet Genfbe, hogy buktassa meg Kálvint és aztán a városban bekövetkező káosz lehetőséget ad annak katonai elfoglalására és a katolikus vallás visszaállítására. Ugyanez a feltételezés a továbbiakban egy másik hasonló diverziós tervet is látni vél. E szerint az inkvizíciótól függetlenül a genfi libertinusok hívták Genfbe Servetet, hogy megbuktassák segítségével Kálvint, ez a magyarázata annak, hogy Servet olyan biztos volt a dolgában a bíróság előtt. Tehette, mert titkos genfi támogatóitól tudta, hogy a Kálvin ellenfelei vannak többségben a városi tanácsban és az ítélet az ő javára fog eldőlni, csak bátran és kíméletlenül kell tennie a dolgát, hogy Kálvin ellen fordíthassa a hangulatot. Sem Servet, sem a libertinusok nem számoltak azzal, hogy ügye túl nőtt a genfi bíróság, sőt a genfi magisztrátus hatáskörén és őt nemhogy Kálvin helyére nem ültethették, de még futni sem hagyhatták, mert beláthatatlan nemzetközi következményei lehettek volna az ügynek.

Kálvin győzelme Genfben

A Servet-ügy után a libertinusok visszahúzódtak. 1554. január 1-én lakomán békültek ki Kálvinnal ellenségei, de ez részükről csupán taktikai lépés volt. Az exkommunikáció jogát akarták a libertinusok elvenni a konzisztóriumtó, az egyházi vezető testülettől és a polgári hatóságnak visszaadni. Ezzel a konzisztórium befolyását tették volna tönkre és az egyház kiharcolt önállóságát ásták volna alá. Kálvin nem engedett. A testvéregyházak véleménye is az volt, hogy a kiközösítés a konzisztórium joga kell, hogy maradjon. 1555. január 24-én a városi tanács úgy döntött, hogy marad az addigi rendtartás, vagyis a kiközösítés továbbra is a konzisztórium hatáskörébe tartozik. Kálvin győzött. A libertinusok fegyveres összeesküvést szerveztek és felkelést robbantottak ki. Elbuktak. Ettől kezdve Kálvin helyzete megszilárdult Genfben és beköszöntött a nyugalmas építkezés korszaka.

1559-ben felállította Kálvin Genfben a közép- és főiskolát. Legmagasabb szinten a teológiai képzés folyt. A jogi és orvosi oktatás, később fokozatosan egymás után indulhatott meg és nyerhette el az intézmény az egyetemi rangot. 1559. június 5-én lezajlott az ünnepélyes megnyitás, az akadémia rektora Theodor de Béze, azaz Béza Tódor (1519-1605), maga is bevándorolt francia tudós lett, akit Kálvin halála után útódává választottak. A főiskolán Kálvin bibliamagyarázatot, egzegézist tanított. Korának legjobb egzegétájának számított, aki röviden, világosan, dogmatikai megkötöttségek nélkül a tudomány akkori állása szerint magyarázta a Bibliát. A nagy érdeklődésre tekintettel egy templomban tartotta tanóráit, hogy hallgatói elférjenek. Gyorsírók jegyezték előadásai, mert ő maga nem írta meg azokat előre. Hasonlóan prédikációit sem írta le, amik vasárnap délelőtt is mindössze 45 percesek voltak (akkori mérték szerint rövidek), hanem gyorsírói lejegyzés után nézte át és kerültek nyomdába, vagy vitték őket a francia hugenottáknak, akik ekkor már Kálvin nyomán reformátusok voltak és Kálvin egyházszervezeti elveit követték. A genfi akadémián a francia lelkészképzés is megoldódott. Kálvin halálakor 1500 diákja volt Európa nyugati keresztyénségének területéről, kivéve Magyarországot. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen Kálvinnak számos nyomtatásban megjelent könyve és négyezret meghaladó levele révén, amit Magyarország kivételével a nyugati keresztyénség területén számos tudóshoz és politikushoz írt, igen nagy és pozitív hatást váltott ki.

A diakónusok szolgálatba állításával nem kellett 1555-ig várnia Kálvinnak. Kórház, szegényház létesült, segélyezték a rászorultakat, gyógyították a betegeket, ha nem volt pénzük maguk gyógykezeltetésére, az átutazó szegényeknek, koldusoknak ingyenes átmeneti szállást és ellátást biztosítottak, de tovább kellett menniük, mert tilos volt a koldulás Genfben.

Kálvin egészségi állapota és halála

A mai nyugat-európai emberek átlag testmagasságát tekintve Kálvin inkább alacsonynak tekinthető (id. Révész Imre Kálvin életrajzában 1864-ben még középtermetűnek írta, de azóta lezajlott az akceleráció). Sovány testalkata nem csupán genetikai, hanem legalább annyira életmódi meghatározottságú volt. Diák korából van adat arra, hogy a rossz koszt tönkre tette gyomrát ehhez járult az állandó kialvatlanság. Már tanuló évei alatt gyakran kínozta gyötrő fejgörcs. Ennek gyógyítására 36 órás böjtöt tartott, ami fokozta alultápláltságát. Sajnos ezt az életrendjét később is követte, sőt élete utolsó tíz évében rendszeresen nem reggelizett és napjában általában csupán egyszer, délben evett. Köszvényén kívül minden betegsége ebből a helytelen életmódjából eredt. Végelgyengülés következtében beállt keringési összeomlás okozta halálát.

1564. február 6-án prédikált utoljára, amit többször meg kellett szakítania köhögési rohamai miatt. 1564. május 27-én hunyt el. Másnap sokan tódultak ravatalához, de a rákövetkező vasárnapon, délután 2 órakor szinte az egész város kikísérte koporsóját a köztemetőbe, ahol minden pompa nélkül eltemették, és sírját kívánsága szerint nem jelölték meg.

Csohány János