A magyar fővárosban 1859-ben alapították meg a németajkú református gyülekezetet. A vezetésben nagy szerepet vittek a svájciak. Nemcsak több presbiter került ki közülük állandóan, hanem a gondnoki tisztet is csaknem mindig egy svájci töltötte be. A lelkészek viszont - kivéve az első évtizedeket - főleg Németországból jöttek. A gyülekezet tagjai között svájci, birodalmi német, magyar, osztrák, angol és egyéb állampolgárokat találunk. E mostani felsorolás egymásutánja utal az arányokra.
A nyomtatott évi jelentések felsorolják a tagok nevét és az általuk befizetett egyháztagsági járulékot. A névjegyzék átlagosan véve 200-220 nevet tartalmaz. A II. Világháború expanziós éveiben emelkedett a német tagok aránya. A gondnok azonban ezekben az években is svájci származású volt, a lelkészek pedig Lic. Ernst Uhl és Gustav Werner Schiebe, hűségesen gondoskodtak arról, hogy a gyülekezet le ne sodródjék a maga konfesszionális-teológiai pályájáról.
Azokat az első jogi megállapodásokat a Kálvin téri református anyaegyházzal, amelyek a leányegyház státusát 1853-ban lerögzítették, 1900, május 14-én egy részletesebb megállapodás erősítette meg és egészítette ki. Ebből a megállapodásból idézzük:
„II/1. A budapesti év. reg, német leányegyház felöleli Budapest fő- és székváros egész belső és külső területét ... Tagjai mindazok az evangélikus-református vagy evangélikus-egyesült hitvallású lakosai ennek a területnek, akik önkéntes csatlakozásuk alapján a leányegyház által mint olyanok felvételt nyertek.
II/2. A leányegyház saját maga igazgatja belső ügyeit, amelyekhez az egyházi és a jótékonysági intézmények, az alapítványok és alapok, valamint az egyházi adóval kapcsolatos ügyek tartoznak. Ezeket az ügyeket az egyházközségi közgyűlés és az általa az eddigi gyakorlat szerint választott presbitérium intézi..."
Ennek a megállapodásnak az alapján jöttek létre a leányegyház statutumai. Ezek a megállapodást a 2, számű függelékként közlik is. A statutumokból idézzük a következő két rendelkezést:
„4. §. Az egyházközség minden tagjának biztosítja a részvételt az egyházi kegyelmi eszközökben, az igényt a lelkészek szolgálatára, a részesülést a gyülekezet intézményeiben és jogaiban. Viszont elvárja társadalmi helyzetre és nemre való tekintet nélkül minden tagjától, hogy tiszteletreméltó keresztyéni életet folytasson, különösképpen a szorgalmas részvételt a nyilvános istentiszteleteken és az úri szent vacsora ünnepein hogy békében éljenek egymással, engedelmeskedjenek az állam törvényeinek, tartsák tiszteletben a gyülekezet lelkészi és világi képviselőit és azok határozatait és vállalják el a rájuk ruházott gyülekezeti hivatalokat. Elvárja továbbá a gyülekezet, hogy tagjai az egyház és a gyülekezeti intézmények fenntartására rendszeres hozzájárulással szolgáljanak a rendelkezésükre álló eszközök mértéke szerint...
5. §. A gyülekezeti tagok felvételéről a presbitérium dönt..."
A „leányegyház" név magyarázatára legyen szabad megjegyezni, hogy a magyar közjog szerint új vallási közösség vagy gyülekezet alapítására csak dogmatikai alapon kerülhet sor, nem pedig pusztán anyanyelvi vagy nemzetiségi különbség fennállása esetében. A leányegyház viszonyát az anyaegyházához, a Kálvin téri pesti református egyházhoz, valamint annak jogutódjához, a Budapest-északi református egyházmegyéhez a két immár említett megegyezésen kívül további megállapodások szabályozzák, amelyek 1939-ből és későbbről származnak. A leányegyház lényegében önálló volt és most is az ügyeit és vagyonát maga intézi, ingatlanai saját nevén állnak a telekkönyvben.
Jóllehet a leányegyház elsősorban tagjai lelki szűkségleteinek ápolásra létesült, és ezek a lelki szükségletel különösen az újonnan bevándorlóknál voltak érezhetők, 120 éves fennállása során mégis sok jó szolgálatot tett a főváros többi lakosainak is. Megalapította a Bethesda kórházat, később a Bethania árvaházat, amelyekbe nem pusztán saját tagjai és nem is csak protestánsok nyertek felvételt. Érdemes megemlíteni, hogy az istentiszteletek után a külföldről újonnan érkezet hittestvérek számára alkalom nyílt arra is, hogy kapcsolatba kerüljenek azokkal a honfitársaikkal, akik a helyi körülményekkel már korábban megismerjedtek. Sok karrier indult el ily módon a régebben Budapesten élő gyülekezeti tagok tanácsára és segítségére támaszkodva. A régebben Budapesten élők között ott találjuk a főváros gazdasági életének olyan eminens képviselőit, mint a Haggenmacherek, a Dreherek vagy Ganz Ábrahám.
Az a 120 év, amely a gyülekezet mögött van, igen sok szempontból - teológiailag és társadalmilag, gazdaságilag és nemzetiségi szempontból - olyannyira mozgalmas és színes, hogy nagyon is érdemes lenne egyháztörténeti monográfiában ábrázolni. Ezt azonban aligha lehetne félezer oldalon aluli terjedelemben megirni. A mi mostani rövid áttekintésünkben meg kell elégednünk azzal, hogy felidézzük ennek a gazdag múltnak legalább a legfontosabb szereplőit és eseményeit.
A németajkú reformátusok bevándorlása Svájcból vagy máshonnan a mindenkori gazdasági helyzettől függött elsősorban. A napóleoni korszak lezárása után annyi külföldi jött. Budapestre, hogy a Kálvin téri református egyház külön német lelkészt állított szolgálatba és rendszeres német nyelvű istentiszteleteket tartott. 1830 után a kedvező gazdasági helyzet sok családot késztetett visszavándorlásra. A német nyelvű istentiszteletek látogatottsága erősen csökken. Egy darabig még havonta tartották azokat, majd 1842 után csak a három sátoros ünnepen. 1849 után viszont megint felszökött a bevándorlók száma. Svájcból főleg a malom- és élelmiszeripar, a vas-. acél- és gépgyártás, a bánya és a vasút specialistái érkeztek, valamint számos nyelvtanító. Már bőven elegen lettek volna egy gyülekezethez. Szükség volt azonban még néhány olyan kiváló keresztyén személyiség fellépésére. akik nemcsak a szükségletet és a lehetőségeket érezték, hanem meg tudták tervezni és meg tudták tenni azokat a lépéseket is, amelyek egy németajkú gyülekezet lételítéséhez szükségesek voltak. Ezek között a derék keresztyén személyiségek között Biberauer Tivadar és Adrián van Andel volt a két legtevékenyebb.
Biberauer Tivadar a grazi evangélikus lelkészotthonban született, atyját Michael Biberauernek hívták. Fővárosunkban mint az Államvasutak felügyelője. később főfelügyelője működött. A belmisszió területén szerzett nagy szolgálatairól és egész személyiségéről szép sorokat olvasunk unokájának, Bodoky Richárdnak a monográfiájában (lásd Források!). Mi itt egy részletet idézünk Biberauer Tivadarnak egy 1902-ben írt lelevéből, amely betekintést ad a gyülekezet alapítása előtt közvetlenül fennálló helyzetbe:
„Az 1857-1869-as években néhány különböző felekezetű hivő keresztyén a keresztyén szeretetmunka gyakorlásra szövetkezett. Kapcsolatba léptek Wichernnel, a„belmisszió" atyjával és másokkal, majd megalapították mindkét hitvallású evangélikusok számára a Protestáns Árvapártoló Egyletet. Egy évvel az első hat árva felvétele után az alapítókat új tagok szorították ki a vezetésből. Külföldi barátaink erre azt a tanácsot adták, hogy az evangélium elkötelezett hitvallóiból alapítsunk egy külön gyülekezetet, amely majd biztosítani tudja a még alapítandó szeretet-intézmények fejlődését." Ebből az idézetből is világosan kiderül, hogy az akkori egyházi pártok és teológiai irányzatok közül gyülekezetünk alapítói nem a konzervatívok sorába tartoztak, még csak nem is a liberális közvetítő irányhoz, hanem a belmissziói-ébresztő teológia szigorúan biblicista táborához. Székács József evangélikus püspöknek a tartózkodóan liberális, közvetítő jellegű kegyessége, vagy Ballagi Mór professzornak a jóval radikálisabb, akkor modern teológiája - ezek voltak azok a férfiak, akiknek a protestáns árvaház irányítása a kezébe került, mint az idézetben olvastuk - egyáltalában nem felelt meg Biberauernek és barátainak.
Az a munkatárs, akire támaszkodni tudott, Adrian van Andel, nemcsak a budapesti skót misszió szép pályát befutott iskolájának volt a kiépítője, de a németajkú gyülekezet első prédikátora is 1859-től 1863-ig. Biberauer és van Andel 1859 októberében mint 42 németajkú hittestvérük megbízottai azzal a kéréssel fordultak a pesti református egyház presbitériumához, hogy tegye lehetővé számukra a külön német istentiszteleteket, tovább a német nyelvű vallás- és konfirmációi oktatást. A magyar gyülekezet igennel válaszolt, átengedte a Kálvin téri templomot és elkezdődött a német nyelvű konfirmációi oktatás. Sajnos ez az idő egybeesett az ún. „Protestáns Pátens" kiadásával (1859. szeptember 1.). A császári „nyílt parancs" abszolutisztikus módon akarta eltörölni a magyar protestáns egyházak önkormányzatát. Az ellenállás, amely végül sikerre vezetett, éveken át lekötötte az egyházi élet részvevőinek figyelmét. Ez volt a fő oka annak, hogy a németajkú gyülekezetnek 1863-ig kellett várnia, amíg működésének formális szabályozását megkaphatta.
Ettől függetlenül azonban a gyülekezeti munka ment a maga útján. 1860. június 1-én 30 férfi megtartotta az elsö egyházközségi Közgyűlést. Azért csak férfi, mert, mint később a statutumok 5. §-a leszögezi, csak a férfiak bírtak szavazati joggal. Ez a korlátozás az utóbbi évtizedekben megszűnt. Az egyházközségi közgyűlés megválasztotta Adrian van Andelt prédikátorrá és a gyülekezet lelkészi elnökévé. A presbitérium helyét betölteni hivatott vezetőségbe választottak egy svájcit, egy angolt, egy hollandot és két németet. Ezeknek az ideiglenes határozatoknak az volt a célja, hogy előkészítsék a gyülekezet alkotmányos megszervezését.
Amíg ez megtörténhetett, van Andel hazájába utazott, ahol október 29-én Nottinghamben megkapta azt az ordinációt, amelyre mint a pesti németajkú gyülekezet lelkészének szüksége volt. Van Andel gyűjtőkörúttal kapcsolta össze utazását. A felépülőben levő gyülekezet számos barátra talált. Az adományozók sorában ott találjuk Schaffhausent, Zürichet, Baselt, Churt, Stuttgartot, Majna-Frankfurtot, Berlint, Ulmot, ahol éppen a Gustav Adolf Egylet tartotta ünnepi közgyűlését, továbbá a holland és természetesen angol és skót gyülekezeteket.
A Pesten maradt útegyengetők előbb a gyülekezeti tagok számát óhajtották bővíteni. Meglehetősen megalapozott volt az a reménységük, hogy, ha sikerül a gyülekezetalapítás, a fővárostól ingyen telket fognak kapni a templom és a paplak céljára. Ehhez persze szükség volt annyi egyháztagra, amely meg tud tölteni egy kisebbfajta templomot és amely hordozni tudja a gyülekezeti élet anyagi szükségleteit. A mi útkészítőink megtalálták a módját, hogy betekinthessenek a népszámlálási ívekbe. Ily módon kereken 260 családot tudtak összeírni, köztük 80 svájcit és 40 angolt, akikre mint esetleges gyülekezeti tagokra számíthattak. Várakozásaikban nem csalódtak. De még fontosabb volt, hogy az istentiszteleti élet lendületbe jött. Német istentiszteleteket tartottak, persze nem a főidőben, a Kálvin téri templomban, továbbá a skót misszió Bank utcai iskolájában, az utóbbi helyen angol istentiszteleteket is. Egy gyülekezeti asszonykör is munkához látott, és már 1860-ban 5 özvegynek és gyermekeiknek tudtak teljes vagy részleges ellátást biztosítani, de használt ruhákat is gyűjtöttek, és munkahelyeket juttattak a munkanélkülieknek.
A Kálvin téri magyar református egyház elöljárósága 1861, január 7-én a következő három megoldási módot terjesztette választás céljából a németajkú gyülekezet ideiglenes elöljárósága elé:
1. Egy egyesült magyar-német gyülekezet alakítása.
2. Leány-egyházközség alakítása saját elöljárósággal, saját vagyonnal, saját templommal és iskolával, de az anyaegyház felügyelete alatt.
3. Egészen önálló anyaegyházközség létesítése, annak. minden jogával, de kötelezettségeivel és terheivel együtt. A németajkú gyülekezet ideiglenes vezetősége 1861. január 25-én azt a választ adta, hogy egészen önálló anyaegyház kíván lenni. A kérést továbbterjesztették a főváros illetékeseihez. Ezek joga volt ugyanis, hogy tisztázzák a templom és iskola számára rendelkezésre bocsátandó telek adományozásnak feltételeit. Ezért sürgősen bekérték a németajkú gyülekezet vezetőitől a következő kimutatásokat: 1. Részletes jegyzék azokról a fővárosban élő reformátusokról, akik mint németajkúak, a gyülekezet tagjai kívánnak lenni. 2. Kimutatás arról, hogy ezek a családok képesek-e hordozni az egyház és iskola számára szükséges folyó kiadásokat. 3. Költségvetés-tervezet a várható rendes évi bevételekről és kiadásokról.
A németajkú gyülekezet útkészítői újabb felhívással fordultak a németajkú reformátusokhoz. 197 családfő jelentkezett 135 a háztartásukhoz tartozó nővel és 191 15 éven aluli gyermekkel. Ezek közül 85 család már 1851 előtt is a, fővárosban lakott, a többi 112 azóta vándorolt be, 60 család csak a legutóbbi években. Érdekes a foglalkozás szerinti megoszlás is. A 197 családfőből 116 az iparban kereste kenyerét, 35 volt a hivatalnokok, tanítók és nevelők száma, 12 a kereskedőké, 16 a napszámosoké, míg 18 művészként és magánzóként élt. Származásra nézve ez volt az összetétel: 72 svájci család, összesen 161 lélekkel, 42 német 109 lélekkel, 41 magyar 106 lélekkel, 29 osztrák 96 lélekkel és 13 angol 49 lélekkel.
Fontos volt annak a felmérése, hogy meddig terjed az új gyülekezet tagjainak anyagi áldozatkészsége. Az első egész évi egyháztagsági járulék 1668 forintot és 1 dukátot tett ki. Ezenkívül a szegénypénztár számára adományoztak 180 forintot, a zsidó missziónak 191 és a pogány missziónak 60 forintot. Sokat ígérő kezdet volt ez.
De az anyagi szükséglet sem volt csekély. A gyülekezet kibérelt egy olyan termet, amelyben elfértek a templombajárók, ez azonban előbb 1600 forintba került évente, majd a bért 2500 forintra emelték. Ennél a nagy kiadásnál a Skót Misszió segített, adott 800 forintot annak ellenében, hogy a gyülekezet termét iskolai ünnepségek tartásra használhatja. A másik jelentékeny kiadást, a gyülekezeti lelkész díjazását, étvizedeken át csak úgy lehetett megoldani, hogy az első két, illetve három lelkész, van Andel, Rudolf Koenig és dr. Andreás Moody a lelkészi hivatalt perszonális unióban látták el a Skót Misszióban betöltött állásukkal. Ilyen körülmények között mindenki megértette, hogy 1863-ban a gyülekezet nem mint teljesen önálló anyaegyház, hanem mint a pesti református anyaegyház német leányegyháza alakult meg statutum szerint biztosított fontos külön jogokkal. A felügyelet, amit az anyaegyház gyakorolt, sohasem volt szigorú és zavaró. A sokoldalú segítség viszont említésre méltó. Az anyaegyház első lelkésze sohasem élt azzal a jogával, kivéve rendkívüli szükség esetét, mint például 1945-ben, hogy megjelenjék és ellássa a presbiteri gyűlés vagy az egyházközségi közgyűlés elnöki tisztét. Ezzel szemben igen sokat jelentett, hogy az anyaegyház vezetői, a református püspök és presbiterei, a fővárosi élet befolyású személyiségei, egyengették az útját a leányegyház és intézményei kiépülésének.
Van Andel lelkész és a gyülekezet megtarthatta az első három fiú konfirmációját. Az anyakönyvi bejegyzések arról tanúdkosnak, hogy házasságkötések, keresztelők, keresztatyaságok által elindult az a folyamat, amelynek során egy gyülekezet szoros és személyes közösséggé válik. Legyen szabad egy-két ilyen bejegyzésre külön is rámutatni: 1864. szeptember 29-én került sor a már többször említett Biberauer Tivadar és Marie Pospesch házasságának megáldására. 1865. szeptember 21-én született meg ebből a házasságból egy fiú, Theodor Abraham Wilhelm és 1867. január 15-én egy leányka, Maria Josefine Anna. Mindkét esetben Abraham Ganz, a főváros nehéziparának egyik kiválósága és Josefine Ganz voltak a keresztszülők. A keresztelési anyakönyv 11., 24. és 28. sorszáma alatt találjuk bejegyezve az ismert malomipari vállalkozó, Heinrich Haggenmacher három gyermekét, Otto Ludwigot, Paul Árpádot és Melanie Luise Johannát. Nem lehet úgy olvasgatni az anyakönyvekben, hogy össze ne szoruljon az ember szíve, látva a magas gyerekhalandóságot, továbbá a tüdővész áldozatainak nagy számát.
1864-ben hat személlyel elkezdődik azoknak a sora, akik a római katolikus egyházból tértek át a leányegyházba. A z első 15 évben az ilyen esetek száma összesen 57-et tesz ki. 1865. november 26-án folyt le annak az első két izraelitának a keresztelője, akik a leányegyházhoz csatlakoztak. Mindkettő Tatán született. A keresztszülők Koenig és Moody lelkészek voltak. Gyülekezetünkben jelentékeny a megkeresztelt izraeliták száma. E keresztségek becsületére szolgál, hogy legnagyobb részük gondosan előkészített lelkiismereti aktusnak tekinthető. Hogy ez valóban így van, az abból derül ki, hogy az a sok férfi és nő, akik gyülekezetünkben csatlakoztak a lelki Izraelhez, pályájuk során rendkívül értékes szolgálatokat tettek iskolai és egyházi téren az egész magyar protestantizmusnak.
Természetes, hogy a legtöbbek szemében egy saját templom felépítése tűnt a leányegyház első feladatának. Már 1870. február 2-án a gyülekezeti közgyűlés elé került a fővárosnak az a döntése, hogy pompás telket adományoz a templom és a lelkészlak felépítésére. A feltétel szerint a telket öt év alatt be kell építeni. A hálás németajkú reformátusok nem késlekedtek. 1870. június 29-én az egész környék tanúja volt az alapkőletétel szép ünnepségének. A telek bejárata fölött ott lobogtak Ausztria-Magyarország minden államának zászlói, a középen egy hatalmas magyar zászlóval. Külön oszlopokon lobogtak Svájcnak és a Norddeutscher Bundnak a zászlói. Ünnepi uniformisban magyar rendőrök álltak őrséget. A budapesti református teológiai hallgatók énekkara, továbbá egy katonai zenekar és az „Eintracht" nevű híres német énekkar gondoskodtak az ünnepség zenei díszéről. Mind a négyszáz előkészített helyet elfoglalták. Török Pál püspök és Rudolf Koenig lelkész igehirdetései után a főváros polgármestere tette meg elsőnek a szokásos három kalapácsütést az alapkőre. Ugyanehhez az aktushoz járultak a polgármestert követőlég a Norddeutscher Bund főkonzul, továbbá Török püspök, Ballagi professzor és Koenig lelkész.
Mindössze két év telt el és már készen állt a templom külső építménye. Jelentékeny adományok tették ezt lehetővé. Ezek sorában egy nagy angol gyűjtés eredménye után ott találjuk a Gustav Adolf Egyletet 1950 forinttal, a magyar államot 1100 forinttal és a német császárt, aki a Sedannál zsákmányolt francia ágyúkat-adományozta, hogy abból öntsék a templom harangjait, 500 tallérral. Akkortájt francia református tagja nem volt a gyülekezetnek, tehát Vilmos császár ajándéka senkinek az érzéseit sem sértette.
Sajnos gazdasági válság következett ekkor. Sok külföldi volt hazájába vagy máshova vándorolt. A gyülekezeti tagok száma a felére csökkent. A templom belső berendezésének munkája lelassult, sőt néhány éven át kényszerűen szünetelt. Csak 1878, június 30-án kerülhetett sor a teljesen berendezett templomban az első istentisztelet megtartásra, amely még az alapkőletételnél is szebb ünnep volt. Megint a főváros polgármestere volt az, aki a templom ajtaját felnyitotta és ezzel átvette az egyszerű, de szép neoromán stílusban épített templomot a főváros oltalmába. Dr. Wilkens, akit mint híres szónokot erre az alkalomra Bécstől külön meghívtak, Hoseás 14: 6-8 alapján tartotta az első prédikációt: „Olyan leszek Izraelnek, mint a harmat, hogy virágozzék mint a rózsa..."
A főváros által adományozott telek 650 négyszögöl nagyságú volt, jelentékeny terület. Hogy olyan nehezebb időkben is biztos legyen a gyülekezetnek és intézményeinek a jövője, amikor a tagok száma alászáll, a leányegyház két bérházat építtetett, amelyek közrefogják a templomot. Az egyikben, az Alkotmány u. 15. számúban, annak földszintjén helyezték el az imatermet, az egyházfi lakását, a lelkészi hivatalt és a lelkészlakást. Amíg e bérházakat nem államosították, az adományozás feltételeként évente jelentést kellett beterjeszteni a fővároshoz azok jövedeleméröl és annak hovafordításról. A templom, az imaterem és a lelkészlakás a gyülekezet tulajdonában maradt.
Egyidejűleg a templomépítés előkészítésével és kivitelezésével létesült és fejlődött a Bethesda kórház jelentős gyógyintézetté. Ennek kezdetei egy áldozatkész orvosnak, dr. Bakodi Tivadarnak a nevéhez fűződnek, de szívügye volt a kórház a már többször említett államvasúti főfelügyelőnek, Biberauer Tivadarnak is.
Szerény, de hősies kezdeti erőfeszítések után 1872-ben költözött a kórház azokba a helyiségekbe, hol munkaját nemcsak méltó körülmények között folytathatta, hanem ki is terjeszthette. Jelentős volt a kaiserswerthi diakonisszák együttműködése. 1910-ben eladta a leányegyház a kórházat a Filadelfia Diakonissza Egyesüketnek, amely annál az áldásos munkájánál, hogy az anyaházi diakóniát otthonosabbá tette hazánkban, a Bethesda kórház munkahelyeire támaszkodhatott. Nem messze a Bethesdától, szintén a Városligetben létesült a múlt század végén a Haggenmacher család adományából a Bethania árvaház. Ezt is egy diakoniszsza vezette. Súlyos külső és belső károsodások folytán az árvaház a második világháború végén fel kellett, hogy adja működését, és azután nem tudta azt újrakezdeni. Az épületet, amelybe a lakáshiány idején számtalan család költözött, államosították. Mind a két nagy múltú intézmény, a Bethesda és a Bethánia tekintetében a részletek iránt érdeklődőt legyen szabad figyelmessé tenni egyfelől azokra a nyomtatott évi jelentésekre, amelyek a leányegyház tulajdonában, hiányosan, megvannak, továbbá a „Források"-nál említett két monográfiára, a Forgácséra (203-205. lap) ésa Bodokyéra (213-262.).
A gyülekezet lelkipásztoraiként a következők szolgáltak: Adrian van Andel 1859-1863, Rudolf Koenig és dr. Andreás Moody 1863-1888, Karl Wladischefsky 1888-1899, Karl Meyeringh 1899-1903, Richárd Klar 1904-1912, Johannes Callies 1913-1920, Hermann Wagner 1921-1925, Martin Schmidt 1926-1931, Lic. Ernst Uhl 1932-1940, K. H. Schreiner 1940, Gustav Werner Schiebe 1940-1914, végül a magyar származású dr. Bucsay Mihály, aki egyben a Budapesti Református Akadémia teológiai tanára is, 1946-1979.
Szintén feljegyezzük, hogy az anyakönyvek szerint a lelkészek 1107 keresztelést, 738 konfirmálást, 609 esketést és 832 temetést hajtottak végre a 120 év alatt.
A második világháború végén a templomépület tetőzete, a két bérház, valamint az árvaház is súlyos vagy könnyebb bombatalálatok folytán nagy károsodásokat szenvedtek. A másik változás az volt, hogy 1945 után jóformán csak a svájciak, azoknak is csak egy része maradt Budapesten, hogy a gyülekezeti életet tovább hordozza. Voltak, akik azt a tanácsot adták, hogy ebben a helyzetben nem lehet a munkát folytatni. A gyülekezet vezetői azonban 1947-től kezdve magukra vették az újjáépítés óriási terheit. Két meggondolás vezette őket. Először is kötelességüknek érezték, hogy a megmaradt gyülekezeti tagok - számuk egy tizedét sem tette ki a korábbinak - lelki életét ápolják. Másfelől arról is meg voltak győződve, hogy a nemzetközi kapcsolatok egyszer feltétlenül várható megjobbulásával újra jönnek majd jelentősebb számban a magyar fővárosba a technika vagy a nyelvtanítás specialistái Svájcból, Ausztriából és a német államokból. Ezeknek éppúgy szükségük lesz a vendégbarát magyar fővárosban keresztyén hittestvéri közösségre, mint valaha elődeiknek.
Sok nehézség legyőzése, de még több segítőkészség megtapasztalása után érkezett el a gyülekezet fennállásnak 120 éves jubileumához. Ez a keresztyén hit erejének látható bizonyítéka. Azt is említsük meg, hogy anyagi szükségben mindössze egyetlen külföldi szervhez folyamodtunk kéréssel, a HEKS-hez, a svájci evangéliumi egyházak segélyszervezetéhez. Egyetlen esetben sem hiába! A magyar állami hatóságok közül nem pusztán megértést, de anyagi segítséget is kaptunk a kormányzattól, és nagyon hálásak lehetünk a Fővárosi Tanácsnak elébe terjesztett ügyeink kedvező rendezéséért. Egészen lényeges volt számunkra az a támogatás, amelyet a Pesti Református Egyház jogutódjától, a Budapest-Északi Református Egyházmegyétől kaptunk.- Ennek mostani esperese, Adorján József, különösen is sok segítséget adott. De nem hallgathatunk a gyülekezet remek kurátorairól sem, akik közül név szerint a három utolsót legyen szabad megemlíteni, Bachmann Alfrédot, Coray Ármint, valamint Berthoud Raymondot, aki egészen rendkívüli energiával, gondossággal és áldozatkészséggel intézi jelenleg a gyülekezet ügyeit.
Sohasem voltunk nagy egyház, ma pedig a legkisebbek közé tartozunk. Istennek legyen érte hála, hogy atyáink emlékezetes szolgálatokat tettek Isten országáért. A mostani gyülekezeti tagság elszántsága és áldozatkészsége is példaszerű, hogy fenntartsák egyházközségünket. A régi jelige érvényes ma is: "Nézzünk hittel fölfelé, hálával a múltba és bátran a jövőbe!"
Bucsay Mihály
Theológiai Szemle 1978. XXII. 345-348.
FORRÁSOK
1. Jahresberichte des Presbyteriums der Deutschen Reformierten Filialgemeinde un Budapest (A budapesti németajkú református leányegyház presbitériumának nyomtatott évi jelentései).
2. Berichte des Waisenhauses Bethanien (A Bethania árvaház jelentései).
3. A Bethesda kórház jelentései.
4. Satut zur Regelung der inneren Angelegenheiten der Deutschen ev. ref. Filialgemeinde un Budapest (A budapesti németajú ev. ref. leányegyház belső ügyei intézésének szabályzata). Budapest: Hornyánszky Viktor nyomdája, 1914.
5. Forgács Gyula: A belmisszió és a cura pastoralis kézikönyve. Pápa, 1925.
6. Martin Schmidt: Festschrift zur Erinnerung ab ide Feier des fünfzigjährigen Bestehens des Gotteshauses der deutschen evangelisch-reformierten Filialgemeinde un Budapest Ünnepi kiadvány a budapesti németajkú e. ref. leányegyház temploma ötvenéves fennállása ünnepének emlékezetére). Leipzig, 1927.
7. Bodoky Richárd: Anyaházi diakónia az egyházban, Budapest, 1942.
8. A leányegyház presbitériumának jegyzőkönyvei kéziratban, a gyűlekezet irattárában.
AJÁNLOM AZ OLDALT
