http://palheidfogel.gportal.hu
http://palheidfogel.gportal.hu

Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Kolossé1,12


         "Aki nem tud embereknek köszönetet mondani, ezzel leleplezi önmagát, hogy bizony Istennel szemben is hálátlan és nem tud Neki sem köszönetet mondani”. Kálvin: A Genfi Egyház Kátéja.


         … „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth


          

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik szívem. Zsoltár 28,7

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

http://heidfogel-domjan.gportal.hu

palheidfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHECISMUSSA Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító    FORMATSKÁJA melyet nagy theologus

CALVINUS JÁNOS …KOLOSVÁRATT M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend

Partium Hasonmás Kiadás - A Genfi Egyház Kátéja   Misztótfalusi Kis Miklós 1695-ös kiadásanak hasonmás kiadása. Csak ismertető.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.  www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozs- várig Környezetvizsgálati tanulmány

- Fekete Csaba Káté egyház tanítás Kálvin János A genfi egyház kátéjaPartium Kiadó Nagyvárad 2014

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


1924-1996

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505-1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 -1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Webem - itt

 
- Dr. Dienes Dénes: Kálvin János élete, reformá-
tori munkássága I. rész

 

Dr. Dienes Dénes

Kálvin János élete, reformátori munkássága I. rész

Tanulóévek

    Kálvin János (Jean Cauvin) a Franciaország északi részén lévő Pikardia tartomány Noyon városában született 1509. július 10-én. Kálvin családja jómódban élt, apja káptalani jegyző volt, mely tevékenységhez hozzátartozott a gazdaság kormányzása. Viszonya azonban megromlott a káptalannal, amikor meghalt (1531), éppen kiközösítés alatt állt. Kálvin népes családban gyermekeskedett, hat édestestvére és két féltestvére volt. Tizennégy éves koráig szülővárosában élt és tanult, ekkor Párizsba küldte apja tanulmányainak folytatására. 


Noyon városa régi egyházi központ volt, püspöki székhely, katedrálisában kenték királlyá Nagy Károlyt 768-ban, Capet Hugót 987-ben.

    A kollégiumi rendszerben működő párizsi egyetemen a de la Marche kollégiumba került, ahol kitűnő alapot kapott a latin nyelvben, amit oly könnyed eleganciával használt későbbi pályafutása során. Néhány hónappal később a Montaigu kollégium diákja lett. Ennek az intézménynek rettentően rossz híre volt. Rabelais, a neves humanista azt írta róla, hogy „a mórok és tatárok gályarabjai, a gyilkosok a tömlöcben… sokkal jobb bánásmódban részesülnek, mint a növendékek ebben az úgynevezett kollégiumban”. A testi fenyítés durva volt, az étkezés silány. „A büntetésből kiszabott korbácsütéseket hóhér kezéhez illő kemény szigorral osztották ki. A kollégium igazgatója mindannyiunkból szerzetest akart nevelni, és hogy megszokjuk a böjtölést, egy falat húst sem adott nekünk”1 – emlékezett vissza itteni éveire Erasmus. Kálvin minden bizonnyal itt szedte össze gyomorbaját, ami későbbi élete során annyiszor kínozta. S talán kedélyére nézve is maradandó hatást gyakorolt ennek az iskolának nyomasztó légköre. Bizonyos, hogy már itt kínzó fejgörcsök gyötörték, igen sokat böjtölt, méghozzá nem is kényszerből, hanem önként. Keveset beszélt, nem kereste mások társaságát, komoly vagy talán egyenesen komor tizenéves ifjú volt. Egész életében rendkívül tartózkodónak bizonyult érzelmeinek kimutatásában. 
    A különböző osztályok tananyagát feltűnően gyorsan sajátította el. Már ekkor kitűnt széles körű olvasottságával, valamint páratlan emlékezőtehetségével. Tulajdonképpen bölcsészhallgató volt, aki előbb logikát tanult, mintegy bevezetésül Arisztotelész filozófiájának tanulmányozásához, azután pedig filozófiát, ide értve a teológia alapjait is. Párizsi tanulmányait talán 1526–28 között fejezhette be. Tanulóéveinek kronológiája bizonytalan.2 

    Mindenesetre válaszút elé érkezett, s apja döntése nyomán, aki korábban papnak szánta, mégsem teológiát, hanem jogot kezdett tanulni Orléans-ban, mivel Párizsban csak egyházjogot adtak elő. „Atyám engem – így szól maga – még gyenge gyermekkoromban a teológiára szánt. Midőn azonban látta, hogy a törvénytudomány a maga művelőit széltire kincsekkel gazdagítja; ennek reményében szándékát hirtelen megváltoztatta. Így történt, hogy én a bölcsészet tanulását félben hagyva a törvénytanulás pályájára léptem, amelyen, hogy atyám akaratának engedelmeskedjem, hű szorgalommal előhaladni igyekeztem, de az Isten az ő gondviselésének titka szerint pályámnak végül más irányt adott.”3

    Orléans-ban kiváló professzorok tanítottak, közülük a legnagyobb hatást Melchior Wolmar gyakorolta Kálvinra. Wolmar ebben az időben már a lutheri reformáció eszméinek a követője volt. Nem bizonyos azonban, hogy Kálvin meghatározó indíttatást kapott volna tőle a reformáció üzenetének befogadására, noha feltételezhető, hogy evangéliumi meggyőződése Kálvin előtt nyilvánvaló volt. Hiszen Wolmarral baráti kapcsolatba került, tőle magánúton görögöt tanult. 

    Tanulmányi ideje alatt többször tartózkodott távol Orléans-tól. 1529-ben Bourges-ba ment, az ottani egyetemre, ahol valamivel több mint egy évig tanult. Mindkét egyetemen elsősorban a humanizmus szelleme volt rá döntő hatással. Azt a filológiai igényességet, ami oly jellemző későbbi kommentárjaira, ezeken az egyetemeken sajátította el. 

    Orléans-ban nem is jogi, hanem humanista jellegű munkát kezdett el, amit Párizsban fejezett be 1531-ben. Értekezést, kommentárt írt a neves római filozófus, Seneca De Clementia című művéhez. Majd ismét visszatért Orléans-ba, ahol befejezte tanulmányait és 1533-ban valószínűleg megszerezte a jogi doktorátust. Még ebben az évben ismét a fővárosban találjuk, ahol az egyetemen, november 1-jén Nicholas Cop, az egyetem új rektora, évnyitó beszédében az egyház szükségszerű megújulásáról értekezett. A beszéd nagy felháborodást keltett, Copot a parlament (legfőbb bírói testület) elé idézték, menekülnie kellett Párizsból. Kálvin is jónak látta, ha távozik, bár egy hónap múltán visszatért a fővárosba. 

    Feltételezések szerint Kálvinnak köze volt az évnyitó beszédhez (később ugyanis iratai között ott volt a másolata), de az is lehetséges, hogy távozásának inkább az volt az oka, hogy a lutheranizmus gyanújába került emberek után nyomoztak a hatóságok az egyetemi botrány következtében. 

Az evangélium szolgálatában

   Kálvin 1533 őszét követően sokat utazott. Előbb hazalátogatott Noyonba, majd onnan Saintonge-ba, s ami ezeknél fontosabb, barátja (Luis Du Tillet) hívására Anguleme városába érkezett, ahol néhány hónapot töltött 1534 folyamán. Du Tillet egyházi ember volt, Claix plébánosa, kitűnő könyvtárral felszerelkezve. Kálvin itt elmélyítette teológiai ismereteit, miközben barátját görög nyelvre tanította. Időközben ellátogatott Nerac városába, ahol Navarrai Margit oltalmába vette az üldözött humanistákat. A királynő lelkesedett az evangéliumi tanokért. Innen Kálvin hazautazott és 1534 májusában lemondott egyházi javadalmáról. Ez után Párizs következett, ahol találkozni kívánt egy spanyol orvossal, Miguel Servettel, akinek 1531-ben kiadott, a Szentháromságot tagadó művét elolvasta, s a szerzővel, hogy megváltoztassa nézeteit, vitatkozni kívánt. Servet azonban nem jelent meg a találkozón. Párizs után Poitiers és Orléans következett. Itt némi nyugalma volt Kálvinnak, mert az előszó tanúsága szerint itt megírta első teológiai művét, amely azonban csak 1542-ben jelent meg. A mű címe:Psychopannychia (A lélek ébrenléte). „Értekezés, amely bebizonyítja, hogy a lélek, miután elhagyja a testet ébren marad, ellentétben néhány tudatlan tévelygéseivel, akik úgy vélik, hogy alszik az utolsó ítéletig.”4 1534 végén Kálvin elhagyta Franciaországot, Bázelbe utazott. 
    A Kálvin-életrajzok általában külön foglalkoznak megtérésének idejével. Többnyire találgatások nyomán haladnak, mert maga Kálvin nem mondott az időpont tekintetében közelebbit. A hagyomány tudni véli, hogy már joghallgató korában prédikált a reformáció szellemében Bourges városában. Valószínű, hogy 1533–34 folyamán kereste azok társaságát, akik az egyház reformációjának meggyőződéses hívei voltak. Bizonyos, hogy amikor Bázelbe indult, már az evangélium szellemében kívánt élni, szemben a középkori vallásosság gyakorlatával. Megtérésének időpontja bizonytalan, elégedjünk meg tehát vallomásával, amelyben nem az idő, hanem a szuverén Isten kegyelmes tette a hangsúlyos. „És ámbár kezdetben oly erősen voltam kötve a pápista babonákhoz, hogy igen nehéz volt visszahúzni engem e mély mocsárból, egy hirtelen megtérés által Isten leigázta szívemet.”5 „Én, Uram, amint gyermekkoromból felserdültem, [azóta] mindig a keresztyén hitet vallom. Azonban kezdetben magáról a hitről csak annyit tudtam, mint ami akkor általában el volt terjedve. A Te igédet, melynek világosító lámpás gyanánt kellett volna tündökölnie minden népek előtt, eloltották, vagy legalább homályba burkolták előttünk. […] Lelkem már úgyis kész volt a komoly elmélkedésre. E pontnál pedig mint egy fényözön áradt rám, s átláttam, hogy a tévedések minő szemétdombján fetrengtem, s mennyi mocsok, folt éktelenített el. Megismertem a nyomorúságot, melybe estem. Ez is megrendített, de még inkább megrázott, mikor feltárult előttem az örök halál, mely elnyeléssel fenyegetett. S ekkor, mint kötelességem parancsolta, első lépésem az volt, hogy miután előbbi életemet nyögve s jajgatva kárhoztatám, a Te utadra tértem. S most, Uram, mit tehetek én nyomorult egyebet, mint hogy esedezzem színed előtt s kérjelek, hogy ne vonj számadásra azon borzasztó hűtlenségért, melyet igéddel szemben elkövettem, s melyből egyszer már csodálatos jóságodhoz képest megmentettél.”6 Kálvin, Lutherhez hasonlóan, későbbi visszaemlékezései során úgy látta, hogy az evangéliumi hit pontszerű spirituális eseményben törte át a régi vallás kereteit. Ez a tény azonban minden bizonnyal egy korábban elindult folyamat végső, döntő élménye volt. 

Az Institutio

    1534. október 17-én éjszaka Párizsban megjelent egy röpirat, amelynek példányait a város több pontján kifüggesztették. Jutott a király szobájának ajtajára is. A tartalma meglehetősen radikális hangnemben szólalt meg: „Igaz tanítások a pápás mise szörnyű, mérhetetlen és elviselhetetlen tévelygéseiről… Ó, ti becstelenek és megvetésre méltók, lehet-e ez az Úr Jézusnak, az Isten Fiának teste? Megehetik őt egerek és pókok? Ó nyomorultak, ha semmi más rossz nem lenne pokoli teológiátokban, csak az, amit tisztelet nélkül mondtok Jézus drága testéről, akkor is tüzes máglyát érdemelnétek, hiszen ti vagytok a legádázabb istenkáromlók és eretnekek, akiket a föld valaha is hordott a hátán.”7 Az uralkodó, I. Ferenc, a magát „legkatolikusabb” jelzővel illető király éktelen haragra gerjedt, szörnyű megtorlási hullámot indított el. A főváros rendjét felforgató eseményekre, többek között gyújtogatásokra is sor került, nem lehetetlen, hogy provokációs célból. I. Ferenc ugyanis, akinek szüksége volt egyes reformációpárti német fejedelmek szövetségére V. Károly császárral szemben, propagandájában azt híresztelte, hogy a felforgatók valójában anabaptisták, a véres üldözés ellenük, és nem az evangélium igaz követőivel szemben folyik. Ne feledjük, hogy ezekben a hónapokban szerte Európában mindenki Münster ostromáról, az ottani „anabaptista királyság” szörnyűségeiről beszélt. Az anabaptizmus vádjával könnyen igazolni lehetett a reformáció franciaországi híveinek üldözését.

    Feltehetőleg összefüggés volt az üldözés és Kálvin emigrációja között. 1535 januárjában érkezett meg a biztonságot nyújtó svájci városba, Bázelba, ahol Lucianus álnéven (a Calvinus anagrammája) tartózkodott egy ideig. Az egykor virágzó humanista központ fénye ekkorra már elhalványult, Erasmus ugyan visszatért ide, de már nagybeteg volt, 1536 júniusában meg is halt. Kálvint nem is a humanisták társaságának jelenléte foglalkoztatta, sokkal inkább az otthonról érkező hírek. Itt értesült arról, hogy az üldözés során sokakat, közöttük 1535 februárjában barátját (Etienne de la Forge) máglyán megégették. Ezek a hírek mélyen megrázták, ugyanakkor felháborodott azon, hogy az evangélium követőit anabaptizmus vádjával végzik ki. Első teológiai művét az anabaptisták ellen írta (Psychopannychia), most ismét tollat ragadott, hogy a reformáció francia híveiről elhárítsa az anabaptizmus és általában az eretnekség vádját. Munkájával 1535 augusztusában készen volt, noha az nyomtatásban csak 1536 tavaszán hagyta el a sajtót. A 15×10 cm méretű könyv 519 oldal terjedelemben, Institutio Religionis Christianae címmel jelent meg. Az ajánlást a szerző I. Ferenc királynak címezte. Bizonyára hitelt adhatunk azoknak a vélekedéseknek, melyek szerint az uralkodó soha nem olvasta el. Viszont megtették ezt sokan mások, s a mű az írónak egy csapásra nagy hírnevet szerzett. 

Genf – először

    Kálvin, miután elkészült az Institutio kéziratával, Itáliába utazott, Ferrarába. A ferrarai hercegi udvar a francia menekültek gyülekezőhelyének számított. Itt tartózkodott Clément Marot költő is, aki majd fontos szerepet játszik a genfi zsoltár megszületésében. A navarrai herceg felesége, Renée (Renáta) Navarrai Margit unokatestvére volt, a protestánsok támogatójaként tartották nyilván, s az is volt. A hercegnővel Kálvin haláláig levelezett. 

    Időközben felfüggesztették a reformáció híveinek üldözését Franciaországban, Kálvin kihasználta az alkalmat és hazatért. 1536 júniusában fivérére bízta a noyoni családi ügyek intézését, majd Strassbourg felé vette útját. A francia király és a német császár között dúló háború hadszíntérré változtatta a szokásos utat, ezért Kálvinnak kerülnie kellett, s ez az útvonal Genf városán vezetett keresztül. 
    Genf a katolicizmus mellett kitartó Savoyai hercegség szomszédságában feküdt, ami meglehetősen kényessé tette a város helyzetét. Német kereskedők a harmincas évek legelején reformációs irodalmat hoztak a városba. A helyi templomokban olyan plakátok jelentek meg, amelyek Luther szellemében követelték a reformációt. Guillaume Farel Bern támogatását élvezve érkezett Genfbe 1532-ben, s prédikációi jelentős hatással voltak a polgárokra. 1533-ban újabb reformátor, Pierre Viret kezdte meg munkáját a városban. A városi tanács 1535 nyarán eltörölte a katolikus szertartásokat. A genfi püspök kiátkozta a várost, a hozzá hű papság és lakosság megkezdte a kivándorlást a helységből. A reformáció bontakozása később sem volt zavarmentes, Viret-t például megmérgezték, de túlélte, súlyos összetűzések voltak Genfben, ráadásul 1536 elején Savoya fegyveresen beavatkozott. Nyilvánvalóvá vált, hogy Genf függetlensége és a reformáció szoros összefüggésbe került egymással, mert a város szövetségese az 1528 óta evangéliumkövető, komoly katonai erőt felmutató Bern volt. Ez a szövetség megmentette Genf szabadságát, viszont Bern elvárta szövetséges társától, hogy maradjon meg az egyház megújításának útján. A berni katonai segítség győzelemre segítette Genfet Savoyával szemben, a belső feszültség azonban továbbra is válságot okozott a genfi polgárok köztársaságában. Ebbe a politikai és gazdasági gondokkal küzdő városba érkezett 1536 júliusában a 25 éves Jean Cauvin, francia menekült. 
    Mindössze az éjszakát óhajtotta Genfben tölteni, de valamelyik ott időző ismerősével találkozott, s az értesítette Farelt ottlétéről, aki felkereste és kérte, hogy legyen segítségére a város reformációjában. Kálvin mentegetőzött, emlegette ifjú voltát, és hogy még tanulni szeretne, nyugalmat óhajt. Farel azonban ellentmondást nem tűrő akarattal vette rá, hogy Genfben maradjon: „Ha te jobban keresed magadat, mint Krisztust, akkor az Úr megátkozza a te tanulmányodat és nyugalmadat.”8„Mélyen megráztak és megindítottak ezek a szavak, annyira, hogy feladtam tervezett utamat”9 – emlékezett vissza később maga Kálvin. 

    Genfben nem kapott azonnal semmilyen hivatalos tisztséget, noha Pál apostol leveleit magyarázta a Szent Péter-templomban. A várostól csak 1537 februárjától nyert némi fizetést. Helyzetére jellemző, hogy a tisztviselő, aki kiutalta számára az illetményt, még a nevét sem tudta, ehelyett azt írta a nyilvántartásba: az a francia (ille gallus). A lelkészek előtt viszont szinte azonnal megerősítette tekintélyét. Ugyanis az 1536 októberében lezajlott lausanne-i hitvitán az egyházatyák iratainak olyan magas fokú ismeretéről tett tanúbizonyságot, ami lenyűgözte őket. 


Az ifjú Kálvin „Genfben maradtam Farel Vilmosnak nem annyira tanácsára vagy intésére, mint rettenetes kényszerítésére, mely olyan volt, mintha csak az Isten az égből a maga rettenetes karjával, erővel ragadott volna meg engemet.”

    1537 elején a lelkészek benyújtottak a tanács elé egy tervezetet az egyházi élet szabályozásáról. Elgondolásuk szerint az úrvacsorát minden vasárnap ki kellene osztani, de a „nép alkalmatlanságára” való tekintettel mégis csak havonta ajánlják a kiszolgáltatását ennek a szentségnek. Azt nem volna szabad abban részesíteni, aki botránkoztató életet él, azaz be kell vezetni a kiközösítés gyakorlatát. Már ebben a tervezetben körvonalazódott a presbiteri tisztség kialakításának igénye. Igaz, hogy a lelkészek a választás jogát erre a tisztre átengedték a világi hatóságnak, viszont az így létrejött testület működését attól elválasztva, függetlenül képzelték el. A szabályzat ajánlotta a zsoltárok éneklését az istentiszteleten, valamint a gyermekek oktatását a hit alapvető kérdéseiben, s az ebben való jártasságukról nyilvános vizsgán tegyenek majd bizonyságot (a konfirmáció ősformája). Szerepelt még a házasságkötés bizonyos feltételeinek a szabályozása is a cikkelyekben. A lelkészek azt kívánták, hogy minden polgár kötelezze el magát a szabályzat betartására, bizonyos hűségnyilatkozat formájában. 
    A tanács elfogadta a tervezetet és határozatot hozott annak bevezetéséről, ideértve az eskü formájában letett hűségnyilatkozatot is. A polgárság egy része azonban nem engedelmeskedett. Miután a vezető lelkészek nem voltak jogokkal felruházott polgárok, mindössze megtűrt menekültek, a tervezet ellen tiltakozók kihasználták a polgárság jelentős részének ellenérzéseit a „franciákkal” szemben. Hangoztatták, hogy a szabad genfi polgárok nyakába ne tegyenek az idegen menekültek súlyos igát. A város vezetése engedett a nyomásnak és nem engedélyezte az úrvacsorától való eltiltást, a kiközösítést, hanem az úrvacsorához járulás lehetőségét korlátlanul a személyes jogok közé sorolta. Meghatározta, hogy ezt a sákramentumot – ahogy Bernben is gyakorolják – évente csak négyszer szabad kiosztani. Ezzel egyértelművé tette, hogy az egyház belső ügyeiben is magának igényli a döntéshozatal gyakorlását. A feszültséget tovább növelte, hogy a választások során a Kálvinék ellen agitáló ellenzék többségbe került a város vezetésében. Hamarosan érvényt kívántak szerezni annak a törvénynek, hogy a lelkészekre büntetés vár, ha beleavatkoznak a politikai ügyekbe. Ha tehát a szertartások kérdése a politikai vezetés hatáskörébe tartozik, akkor politikai ügyként kezelendő, következésképp a lelkészeknek egyetlen lehetőségük marad: engedelmeskednek. 

    Ezek az események meglehetősen nehéz helyzetbe hozták a lelkipásztorokat. Súlyosbította a problémát, hogy Bern városa politikai függőségbe akarta vonni Genfet, s első lépésként az egyházi élet területén kívánta meg a berni rendtartás bevezetését (így azután a szertartások kérdése valóban politikai ügy lett). Kálvin kinyilvánította, hogy „külső, lényegtelen dolgokról” (adiaforon) lévén szó, nem látja akadályát a szertartási változtatásoknak, de azt kérte, hogy a tanács engedje át a döntést az egyháznak, s várja meg a hamarosan ülésező zürichi zsinat határozatát. A „Bern-barát” politikai vezetés azonban nem vette figyelembe Kálvin felvetését, hanem 1538 márciusában megszavazta a keresztelő kutak használatát, a kovásztalan kenyeret az úrvacsorában, a húsvét, az áldozócsütörtök, a pünkösd, a karácsony és egy Mária-ünnep megtartását. (Genfben addig csak a vasárnapot ünnepelték.) Az ellentmondó lelkészeket eltiltották a prédikálástól. Caraud, a vak prédikátor nem engedelmeskedett, ezért bebörtönözték. Kálvin és Farel tiltakoztak, de nem értek el semmilyen eredményt. Ezért 1538 húsvét ünnepén (április 21.) mindketten megtagadták az úrvacsora kiosztását, mert „az oly szent misztérium profanizálása lenne”,10 ha ilyen körülmények között kiszolgáltatnák a szentséget. Két nappal később a város vezető testületei azt a döntést hozták, hogy a három lelkipásztor – Caraud, Farel és Kálvin – három napon belül hagyja el Genfet. 

Strassbourg

    Kálvin Bázelba költözött, úgy tűnt, hogy visszavonulhat a közélettől és csupán a tudománynak élhet. Júliusban azonban Martin Bucer meghívta Strassbourgba, amit vonakodva ugyan, de szeptemberben elfogadott. A város német település volt, de rendelkezett egy elég jelentős francia kolóniával. Kálvin ennek a közösségnek lett a lelkipásztora. 1538. szeptember 8-án mondta el beköszöntő prédikációját a Szent Miklós-templomban. 

    Strassbourg messze jelentősebb város volt Genfhez viszonyítva. Kereskedelmi utak csomópontjában feküdt, gazdasági és kulturális központnak számított. Reformátorai – Martin Bucer, Wolfgang Capito, Johann Sturm – az evangéliumi megújulás alternatív útját járták, amennyiben a korban szokatlan türelemmel viseltettek a reformáció irányzatait tekintve. A városban viszonylagos békében éltek együtt a lutheránusok, zwingliánusok és anabaptisták. A münsteri események hatására ugyan változott ez a helyzet valamelyest, ezzel együtt Strassbourg egy sajátos szigete volt a reformációnak. 
    Kálvin tanított az itteni akadémián, átdolgozta az Institutiót (1539), majd lefordította latinról francia nyelvre (1541). Elgondolhatjuk, milyen intenzíven dolgozhatott, mert ugyanekkor kiadta a Római levél magyarázatát (1539), szerkesztett egy zsoltár-gyűjteményt – maga is szedett versbe hét zsoltárt –, megírta és közrebocsátotta a Rövid értekezés az úrvacsoráról című művét (1541). 
    Mindemellett arra is volt gondja, hogy az őt száműző genfiek segítségére siessen. Sadoleto bíboros, igen művelt bölcsész főpap 1538-ban a genfieknek levelet írt, s érveivel a római egyház keretei közé való visszatérés reális veszélyét idézte elő. A továbbra is meglehetős feszültségben élő város a berniek segítségét kérte, ők viszont Kálvinhoz folyamodtak, ami az ő széles körben ható teológusi tekintélyét világosan mutatja. Válasz Sadoletónak című művében Kálvin sikeresen vette védelmébe a reformáció eszméit. 

    Ugyanakkor rengeteg tapasztalatot szerzett az egyházszervezés és -igazgatás területén. Kálvin Strassbourgban megfigyelhette a négy tisztség – lelkipásztor, tanár, diakónus, presbiter – köré szervezett gyülekezetet, melynek mását később minden erejével igyekezett kialakítani Genfben. Láthatta azt a gyakorlatot is, hogy az úrvacsorával való éléshez egyházfegyelmi eszközök is kötődtek, s hogy miként használták a kiközösítés fegyverét. Az itteni liturgia szintén mintául szolgált számára. A kálvini istentiszteleten oly jellegzetes bűnvalló könyörgés strassburgi eredetű. „Ami a vasárnapi istentiszteletek rendjét illeti, a strassbourgi gyakorlatot vettem alapul és túlnyomó részben ahhoz igazodtam”11 – nyilvánította ki később ő maga. 
    Strassbourgban Kálvin folyamatos vitában állt az anabaptistákkal. Számosan kereszteltették meg a gyermekeiket az ő érveinek hatására. 1540-ben polgárjogot kapott a városban, nemsokára megházasodott. Felesége Idolette de Bure, egy anabaptistából Kálvinnak köszönhetően reformátussá lett férfi özvegye volt. Fiuk kéthetes korában meghalt, Idolette 1549-ben elhunyt, első házasságából származó két gyermekét Kálvin nevelte.

    Strassbourgi évei során Kálvin négy alkalommal hitvitán is részt vett. Egy ilyen út során Frankfurtban, 1539-ben találkozott Melanchtonnal és életre szóló barátságot kötött vele. Lutherrel sosem találkozott személyesen, és műveivel sem tudta elnyerni rokonszenvét. Kálvin viszont igen nagyra tartotta, „zseniális embernek” nevezte, Krisztus kiváló szolgáját látta benne. 
Genf újra és most már halálig

    Genfben időközben megváltozott a politikai helyzet. Bern városával egyre inkább megromlott a viszony, s a polgárságon belül azok befolyása kezdett érvényesülni, akik a reformátorok visszahívását kívánták. Már 1540-ben puhatolóztak Strassbourgban Kálvin szándéka felől, a következő évben pedig vissza is hívták. Ahogy már megszoktuk tőle, Kálvin vonakodott, úgy nyilatkozott, hogy Genf számára olyan kereszt, amelyen naponta ezerszer kellene meghalnia. Ennek ellenére 1541 szeptemberében visszament az őt elüldöző városba. Visszatérésével kapcsolatban írta Farelnek – aki maga is sürgette barátját erre a lépésre – a híres, később jelmondatává lett vallomást: „Szívemet áldozatul ajánlom Istennek”.12 A következő vasárnap felment a szószékre, és folytatta a Szentírás magyarázatát annál a fejezetnél, ahol száműzetésekor abbahagyta. 

    1541 októberében Kálvin benyújtotta a tanácshoz az egyházi rendtartás tervezetét. Ahogy ezt strassbourgi tapasztalatai alapján helyesnek ítélte meg, négy szolgálatot állapított meg a reformált egyházban. 1. A lelkipásztort a lelkészek testülete választotta. Meghívás után ez a közösség megvizsgálta a jelöltet elméleti felkészültsége, gyakorlati képességei és erkölcse vagy jelleme tekintetében. Majd ajánlotta a tanácsnak, s ha az illető megerősítést nyert, bemutatták a gyülekezetnek. A lelkészek hetenként tartottak értekezletet (kongregáció). Ez egyszerre volt az erkölcs, tanbeli ellenőrzés és a tanulás alkalma. Nem lehetett lelkész az, akire bármilyen, a polgári törvényekbe ütköző vétség rábizonyult. Az igehirdetés mellett kiemelt feladatuk volt a gyermekek tanítása a kátéra minden vasárnap délben, valamint a betegek látogatása. 2. A tanítókon Kálvin nem a gyermekek oktatását végzőket értette, hanem inkább a teológiai tanárokat. Ezért tartotta lehetségesnek az átmenetet ebből a tisztségből a lelkipásztorságba. A tisztséggel kapcsolatban teológiai iskoláról beszél, amelyben az Ó- és Újszövetséget tanítják. 3. A presbiterek (vének, 12 laikus férfi) az egyháztagok életét felügyelték. A lelkészekkel együtt ők alkották akonzisztóriumot. Nem a gyülekezet választotta, hanem a polgári hatóság delegálta őket saját soraiból: kettőt a kis-tanács, négyet a hatvanak tanácsa, hatot a kétszázak tanácsa. „Kötelességük – így szól a tervezet – mindenkinek életmódját figyelemmel kísérni, barátságosan meginteni azokat, akiknek buzgósága megapad, meginteni azokat, akik rendetlenül élnek. Ha szükségesnek látszik, a tagok [a konzisztóriumnak] jelentést tesznek a dologról, mely aztán együttesen intézkedik a javítás érdekében.”13 Kálvin a konzisztóriumot szánta az egyházfegyelem gyakorlására, az úrvacsorától való eltiltás (kiközösítés) büntetésének kiszabására. Viszont a rendtartás hangsúlyozta, hogy a vétkeseket előbb négyszemközt meg kell inteni, csak a megátalkodottak ügyét kell a konzisztórium elé hozni. „Mindez annyi mérséklettel menjen végbe, hogy ne legyen benne semmi sértő, legyen pedig az egész a bűnösöknek gyógyszere.”14 4. A diakónusok feladata a szegénygondozás, a betegek ápolása volt a kórházakban. 

    A házasságot bármelyik istentiszteleten meg lehetett kötni – ha nem volt úrvacsoraosztás – prédikáció előtt (Genfben mindennap volt igehirdetés). A temetésről úgy rendelkezett a rendtartás, hogy legyen egyszerű, tisztességes, babonás szokásoktól mentes. 

    Kálvin az egyházi rendtartással egyértelművé óhajtotta tenni, hogy az egyház kormányzása nem a világi hatóság feladata. A genfi elöljáróság azonban – mint minden politikai hatalom akkor – nem kívánta kiengedni hatásköréből ezt a területet sem. A presbiterek delegálása a konzisztóriumba világosan jelezte ezt a politikai akaratot. Az úrvacsoraosztást továbbra sem engedélyezte többször a hatóság, csak évente négyszer. Igen beszédes azoknak a jegyzeteknek a sora, amelyeket a tanács tagjai fűztek a tervezet egyes pontjaihoz. A „vének” (presbiterek) szót például a „tanács megbízottai” kifejezésre változtatták; a lelkészek választásánál az „előzetes beleegyezés” jogát igényelték, már a meghívás esetében; nem engedték meg, hogy a lelkészek beiktatását kézrátétellel gyakorolják; a kiközösítésről szóló pontot teljesen átdolgozták úgy, hogy a végérvényes ítélet és büntetés mindig a világi hatóság kezében maradjon. Ezt azután Kálvin gyakori tiltakozása ellenére végre is hajtották folyamatosan. Egyébként a konzisztórium ülésein kivétel nélkül valamelyik tanácstag elnökölt, 1561-ig pálcával a kezében, mellyel a világi hatóság felügyeleti jogát demonstrálta. (Mindezekre azért kell felhívni a figyelmet, mert vannak „történeti munkák”, amelyek a konzisztóriumot „Kálvin diktatúrája” eszközének tekintik, sőt azt a képtelenséget is lehet olvasni e testülettel kapcsolatban, hogy halálos ítéleteket hozott.15) Azt sem szabad ugyanakkor elhallgatnunk, hogy Kálvin „egyházalkotmánya” a közvélekedéssel ellentétben egyáltalán nem volt demokratikus. 
    A kiközösítés egyházi fenyíték volt. Azzal, hogy a hatóság lényegében saját hatáskörébe utalta annak megerősítését, polgári büntetéssé vált. Így éppen azt a jellegét vesztette el, aminek érdekében létrehozták: „legyen pedig az egész a bűnösöknek gyógyszere”. Ugyanakkor számos alkalommal a genfi polgárok is tiltakoztak a konzisztórium döntései ellen, nem ismerték el annak illetékességét és a tanácshoz fellebbeztek. A konzisztórium pedig igen gyakran olyan ügyekkel is foglalkozott, amelyekben tulajdonképpen nem lett volna illetékes. Ebből a zavaros helyzetből adódó viszályok folyamatosan jellemezték a genfi közéletet.

    Kálvin nem volt népszerű. Általában nem vette figyelembe sem az emberi tekintélyt, sem az érzékenységet. Ráadásul egyre súlyosbodó egészségügyi problémái türelmetlenné és sértődékennyé tették. Igehirdetései kemény hangvételűek voltak, a személyes konfliktusokban csak ritkán mutatott nagyvonalúságot. Személyiségének talán a legjellemzőbb vonása az „alkumentes szigorúság”16 volt. Minden erejével a lelkipásztori tekintély megszilárdításán fáradozott. Ez még akkor is sok feszültséget okozott, ha nem öncélú küzdelem volt, hanem az egyház autonómiájának kiharcolása érdekében történt, s még inkább azért, hogy a Szentírásban gyökerező életszentség kiterjedjen a társadalom egészére, az egyéni életben éppen úgy, mint a közösségiben. Kálvin káromlást látott minden olyan megnyilvánulásban, ami ellenkezett Isten törvényével akár az egyes emberek, akár a társadalom életében. Aki Isten törvénye ellen vétett, az magát Istent sértette meg, s az ilyen vétek mindennél súlyosabban esett latba (Kálvin ezzel a nézetével nem állt egyedül a maga korában). Ugyanakkor túlságosan is meg volt győződve arról, hogy minden tekintetben hűséges Isten akaratához, s ha ellentmondásba került valakivel teológiai kérdésekben, arra úgy tekintett, mint Isten akaratának megvetőjére. Kálvin semmiképpen sem akart politikai tisztséghez jutni Genfben. Meggyőződése szerint ugyanis az állami berendezkedésben és a kormányzásban Isten van jelen, méghozzá egyrészt felkent szolgái, a lelkipásztorok révén, másrészt a polgári hatóságban magában, mely végső soron szintén tőle ered. Az előbbi gyakorlásához kötődött a lelkipásztori tekintély, ami tulajdonképpen Isten igéjének a tekintélye volt. Két évtized alatt sikerült megszilárdítania azt a szellemi tekintélyt, amiért harcolt, de nem külső, politikai támogatással. Ellenkezőleg: a politikai támogatást élete utolsó éveiben azért nyerte el, mert céltudatossága, lenyűgöző szellemi ereje, következetessége győzedelmeskedett. „Szellemisége mély lenyomatot hagyott Genfen; és az innen induló kálvinistákat, bárhova kerültek is, olyan összeszedettség és tiszta szemléletmód jellemezte, amelyekkel sem a lutheránusok, sem az anabaptisták, sem az anglikánok nem rendelkeztek.”17 

    Kálvin népszerűtlenségének és az őt körülvevő jellemző állapotoknak összefüggéseit két eseményen keresztül elég jól megérthetjük. Jacques Gruet 1547. június 27-én egy plakátot függesztett ki a Szent Péter-templom szószékére. A szöveg, amellett hogy válogatott durvaságokkal illette Kálvint, halállal fenyegette meg őt és a vele egyetértő lelkészeket. Gruet-t, aki genfi polgár volt, tekintélyes család sarja, letartóztatták. Házában különféle iratok kerültek elő, melyek – ma így mondanánk – meglehetősen beteg személyiség képét festették a szerzőjükről. A tanács azonban, zavaros iratai alapján, felforgatót, sőt összeesküvőt látott a szerencsétlen emberben és lefejeztette. Napjainkban legfeljebb pszichiátriai kezelésre utasítanák Gruet-t, a XVI. századi Genfben azonban a béke és a rend potenciális ellenségeként kezelte a hatalom, s mint ilyet – a társadalom érdekében – fizikailag megsemmisítette. A közvélemény meg volt arról győződve, hogy Gruet Kálvin szigorú rendjének az áldozata.

    Pierre Ameaux esete is tanulságos. Ő is tekintélynek örvendett a városban, tagja volt a kétszázak tanácsának, ugyanakkor zűrös családi élet nyomasztotta, amennyiben feleségét életfogytig tartó börtönre ítélték szexuális kicsapongások miatt. Ráadásul egzisztenciálisan érintette a szigorú közéleti szabályok bevezetése – amelyeknek szerkesztésében, a tanács kérésére, Kálvin (mint jogász!) döntő szerepet vállalt –, mert kártya- és szerencsejáték-készítő volt. Egy baráti vacsorán, ittas fővel szidalmazni kezdte Kálvint, többek között hamis tanítónak nevezte. Társaságából valaki feljelentette, és a tanács perbe fogta. Kálvin kezdetben nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az ügynek, mert – mint mondta – Ameux nyilvánvalóan részeg volt. Még a börtönben is meg akarta látogatni, hogy személyesen tisztázzák a dolgot, de nem kapott rá engedélyt. Amikor viszont a tanács olyan ítéletet hozott, miszerint elég lesz, ha a vétkes zárt körben bocsánatot kér, Kálvin felháborodott és kijelentette, hogy sem ő, sem a lelkészek nem prédikálnak, amíg nyilvános elégtételt nem kap. Végül az a döntés született, hogy Ameux egy ingben, mezítláb, fáklyával kezében a törvényszolga által vezettetve menjen keresztül a városon, majd a főtéren letérdepelve, hangos szóval kérjen bocsánatot. Tévedés lenne ebből Kálvin kicsinyességére, bosszúálló természetére következtetni. Őt az háborította fel, hogy a városi elöljáróság lényegében el akarta tussolni az ügyet, olyan kompromisszumot akart megkötni, amit – Kálvin látása szerint – Isten igéjének a tekintélye nem tesz lehetővé. Hiszen végeredményben az sérült meg, amikor Ameux őt hamis tanítónak nevezte. A nyilvános elégtételből – ez volt Kálvin álláspontja – az evangélium barátai megerősítést, az ellenségei megfélemlítést nyernek. A tanács, amely 1555-ig kifejezetten ellenséges viszonyban volt Kálvinnal, dönthetett volna másként is. Nyilván úgy látta, hogy Genf reformációjának – ami elválaszthatatlannak tűnt Kálvin személyétől – az összeomlása beláthatatlan következményekkel járna a városra nézve. 
    Ráadásként még egy eset, ami rávilágít arra, hogy Genfben könnyen börtönbe lehetett jutni. Néhány nappal az Ameux-ügy után, a prédikációban az egyik lelkész utalást tett az esetre. A gyülekezet, mintegy varázsütésre, egy emberként felállt és elhagyta a templomot. A prédikátor dühösen reagált, döghalált kívánt az őt megszégyenítő hallgatóságra. Letartóztatták és bebörtönözték. 
A Bolsec-ügy

    Hieronymus Bolsec francia karmelita szerzetes volt, s miután kilépett a rendből, megházasodott, elhagyta Franciaországot és orvosként tevékenykedett. 1550-ben telepedett le Genfben. Ügyének rövid áttekintése arra szolgál, hogy beleláthassunk valamennyire a korabeli társadalmi-politikai viszonyokba, s egy megtörtént esemény példáján szemléltessük az egyház és társadalom, vallás és politika eléggé bonyolult összefüggéseit a reformáció korában.

    Bolsec 1551 tavaszán bírálni kezdte az eleve elrendelésről Kálvin által kifejtett nézetet. Hangoztatta, hogy „Kálvin Istene képmutató és hazug, s mint a bűnösök patrónusa, rosszabb a sátánnál”.18 A tanács figyelmeztette őt, Kálvin pedig személyesen adott magyarázatot teológiai álláspontjáról, de Bolsecet nem tudta meggyőzni. Bolsec a konzisztóriumot is megkereste kifogásaival, elismerte a kiválasztást, de csak pozitív értelemben, tagadta ugyanis az elvettetésről szóló tanítást (kettős predestináció). Kifejtette, hogy Isten mindenkit kiválasztott, az üdvösséget mindenkinek felajánlotta, hogy mégsem fogadja el azt minden ember, az a szabad akarat, az ember szabad választásának bizonyítéka. Talán feledésbe merült volna a kérdés, ha Bolsec nem érzi úgy, hogy a széles nyilvánosság előtt is ki kell fejtenie nézeteit. Vagy csak a helyzet adta lehetőséget ragadta meg. Ugyanis egy októberi kongregáción, azaz olyan istentiszteleten, amikor a laikusok is felszólalhattak, a lelkész a Jn 8,47 alapján a predestináció szellemében prédikált, Bolsec félbeszakította a prédikátort, hamisnak nevezte a tanítást, szidalmazta a lelkészeket, figyelmeztette őket, hogy ne vigyék tévelygésbe a népet. Kálvin, aki az istentiszteletre időközben megérkezett, vitába szállt Bolseckel, szentírásbeli érvei mellett Augustinusra hivatkozva. A városban tartózkodó és itt jelen lévő Farel szintén szólt a gyülekezethez. A történtek hatására egy városi elöljáró letartóztatta Bolsecet, az indok a közbéke megzavarása volt. Ezt követően hetekig tartó vita kezdődött Bolsec és Kálvin között, s mert az előbbi a svájci lelkészekre hivatkozott, az ügy messze túlnőtt Genf határain. A megkérdezett teológusok Kálvin mellett foglaltak állást, de a kérdést nem tartották olyan súlyúnak, hogy ne lehessen kompromisszumos megoldást találni a per kimenetelére nézve. A genfi tanács, hogy elejét vegye az ügy mentén kibontakozó további viszályoknak, 1551 decemberében száműzte Bolsecet. 

    Kálvin ragaszkodott Bolsec megbüntetéséhez, ellenkező esetben ugyanis rajta marad a „hamis tanító” bélyege, ami az adott helyzetben tökéletesen ellehetetlenítette volna őt, s nemcsak Genfben. (Egyébként Bolsec Kálvin halála után tizenhárom évvel kiadott egy őt gyalázó könyvet, képtelen rágalmait több későbbi történeti munkában is tényként kezelték.) 
    A vita tárgya tisztán teológiai kérdés volt, Bolsecet mégis a polgári hatóság vette őrizetbe. A reformáció korában nem lehetett szétválasztani teológiát és politikát. Ez igen fontos szempont, a következő fejezet megértéséhez nélkülözhetetlen. 

A Servet-ügy

    Miguel Servet (1511–1553) Spanyolországban született. Saragossa egyetemén tanult bölcsészetet, ekkor ismerkedett meg a humanizmus eszméivel. Az 1520-as évek második felében Toulouse egyetemén jogot tanult, közben pedig a Biblia tanulmányozásába kezdett, kiválóan ismerte a latin mellett a héber és a görög nyelvet is. Utazásai során több neves reformátorral került személyes kapcsolatba (Oecolampadius, Bucer, Capito). 1531-ben kiadta De Trinitatis Erroribus, a következő évben pedig Dialogorum de Trinitate című művét. Ezekben a könyvekben arról értekezett, hogy a Szentháromság dogmája nem a Biblia tanítására épül, hanem a görög filozófusok félreértelmezett gondolataira. Meg volt arról győződve, hogy teológiájával segít visszatérni az evangéliumok egyszerűségéhez, eredetiségéhez és a bibliai alapokhoz. Időközben Párizsban orvoslást tanult, majd ezt a mesterséget folytatta. Álnevet volt kénytelen használni (Michel de Villeneuve), mert tanítása főbenjáró eretnekségnek számított. A Szentháromság tagadása önmagában is üldözendő tévelygés volt, Servet ezt azzal tetézte, hogy a gyermekkeresztséget is elvetette, s így a radikális felforgató eszmének tekintett anabaptizmus gyanúját vette magára. 1553-ban megjelent művének címe – Christianismi Restitutio (A keresztyénség helyreállítása) – feltehetőleg KálvinInstitutiójára utal, persze ellentétes értelemben. (Egyébként felfedezte és ebben a művében leírta a kisvérkör működését.) 

    Kálvinnal ismerték egymást, teológiai vitát folytattak levelezés útján. Ezek az iratok fontos szerepet játszottak Servet sorsát tekintve. 1553-ban egy Genfben élő francia menekült, Guillaume de Trie, lyoni rokonának arra a vádjára, hogy a reformátorok az egyház ellenségei, levelében azt válaszolta, hogy nem Genfben tűrik meg az ilyeneket, hanem éppen a katolikusok Franciaországban, hiszen a Szentháromságot és a gyermekkeresztséget tagadó Servet Lyon közelében szabadon élhet. De Trie rokona ennek alapján értesítette az inkvizíciót. A nyomozás során bizonyítékokat kértek, s de Trie rábeszélte Kálvint, hogy adja át Servet leveleit. Servetet Vienne-ben19 1553 áprilisában letartóztatták, de eléggé tisztázatlan körülmények között megszökött a vizsgálati fogságból. Halálra ítélték és könyveivel együtt távollétében (in effigie) máglyán megégették. Hónapokig bujkált, majd Genfbe ment, vallomása szerint csak átutazóban volt, Itáliába tartott. Augusztus 13-án meghallgatta Kálvin igehirdetését, többen felismerték, feljelentették és a hatóság letartóztatta. Később Kálvin azt írta, hogy ő maga is szorgalmazta a letartóztatást. A gyakori félreértések tisztázása végett hangsúlyozzuk, hogy Servet perét nem a konzisztórium, hanem a szindikusok és a kis-tanács, tehát a világi hatóság folytatta le. 

    A per első szakaszában Kálvin képviselte a vádat, közvetve, titkára útján, akit a genfi törvények szerint a tárgyalás idejére szintén börtönbe zártak. Servet a tárgyalások során előbb magabiztosan viselkedett, majd meglehetősen ellentmondásosan válaszolt a vádpontokra. Olykor nem emlékezett a könyveiből vett idézetekre, máskor kijelentette, hogy kész visszavonni nézeteit, ha valóban hamisnak találják. Végül kitartott a Szentháromságról alkotott tanítása mellett, a gyermekkeresztségről hangoztatott véleményét szintén fönntartotta, bár az anabaptistákkal nem vállalt közösséget. Többször kijelentette, hogy úgy érezte, miszerint Kálvin őt már hosszabb ideje üldözi.

    A per második szakaszában a városi főügyész hivatalosan átvette a vád képviseletét. Ettől kezdve Kálvin teológiai szakértőként szerepelt, Servetnek a vádpontokra adott írásbeli tételeit válaszolta meg. Servet védekezése során azt a taktikát követte, hogy igyekezett bizonyítani, miszerint a teológiai kérdésekben vétőkre nem szabad halálos ítéletet kiszabni, legfeljebb száműzetést. Ugyanakkor kérte, hogy rendeljenek mellé ügyvédet, valamint hogy ne világi bíróság hallgassa ki, mert tisztán teológiai kérdésekről van szó ügyében, de kérelmét elutasították. Sőt érveit súlyosbító körülményként értékelte a főügyész: „Mindamellett egészen nyilvánvaló dolog, hogy Servet azok közül a legvakmerőbb, legmerészebb és legveszélyesebb eretnekek közül való, akik valaha voltak, tekintve azt, hogy nem elégszik meg az elkövetett rosszal, hanem még az egész igazságszolgáltatás rendjét is föl akarja forgatni: el akarja venni a hatóságoktól a büntetés hatalmát és jogát, melyet Isten adott nékik. De nem szabad ezen csodálkoznunk. Még lelkiismerete is kárhoztatja és halálra méltónak ítéli. Ezt elkerülendő, útját akarja ennek vágni azzal, hogy ilyen hamis tant állít föl: a bűnösök nem büntetendők halállal.”20 Alább majd látjuk, hogy Genfben komoly politikai küzdelem folyt abban a kérdésben, hogy a politikai hatóság vagy pedig a konzisztórium hatáskörébe tartozik-e az úrvacsorától való eltiltás (tehát kifejezetten egyházi belügy). Úgy tűnik, hogy Servet tudott erről, ezért mondhatjuk, hogy taktikai hibát követett el azzal, hogy kétségbe vonta a tanács illetékességét ügyében, mert felvetésével akaratlanul is a politikai hatalom törekvésével szemben érvelt. Innen érthető a főügyész kirohanása. 

    Időközben a genfi tanács a vienne-i törvényszékhez fordult, s elkérte az ottani per iratait. Vienne kérte Servet kiadatását, de Genf ezt megtagadta. Maga Servet is azt kérte, hogy ne adják őt ki. Ez azonban csak formaság volt. Genf azért folytatta le Servet perét, noha megszabadulhatott volna a kényes ügytől, ha kiadja őt, mert ezzel – kihasználva az ügy kapcsán feléje irányuló nemzetközi figyelmet – demonstrálni kívánta nehezen kivívott s még ekkor nem egészen megszilárdult szuverenitását. 

    A per harmadik szakaszában Genf kérte a svájci református városok (Bázel, Bern, Schaffhausen és Zürich) vezető testületeinek és lelkipásztorainak álláspontját. Ekkor Kálvin szerepe lényegében megszűnt az ügyben. Servet persze úgy látta, hogy szerencsétlen helyzetét kizárólag neki köszönheti. Kétségbeesett beadványt írt a tanácshoz, melyben panaszkodott a nyomorúságos börtönviszonyok miatt, majd újabb kérvényeiben Kálvin megbüntetését követelte. Ekkorra azonban már sorsa eldőlt, a tanács csupán a svájci városok válaszait várta. A tanácsuraknak nem lehettek kétségeik azok tartalma felől. Azok a kifejezések, amelyek például a zürichi tanács levelében találhatók, minden kétséget eloszlattak, még ha lettek volna is ilyenek: „…szem előtt tartva foglyotok gonoszul téves véleményét, mely a keresztyén vallással merőben ellenkezik, s nagy bosszúságot és megbotránkozást okoz, nem engeditek azt előrenyomulni, hanem tudósaink tanítását és szent keresztyén hitünk hitvallását fogadjátok el s engeditek meg.”21 Kivétel nélkül minden város súlyosan elmarasztalta Servetet. 
    Servet magányos farkas volt. Igazat mondott, amikor azzal védekezett, hogy tanításait ugyan kinyomtatta, de szóban nem terjesztette, azokról másoknak nem beszélt, csak néhány teológussal vitatta meg. Valóban nem szervezett maga köré gyülekezetet, nem volt misszionárius alkat. Mégis sorsa lényegében Vienne-ben már eldőlt. Ráadásul Genf felettébb kényes helyzetben volt. Franciaországban tucatszám égették meg a reformáció híveit, vagy kényszerítették emigrációba anabaptizmussal, eretnekséggel vádolva őket; nagyszámú francia menekült telepedett le Genfben is. Európa más helyein az anabaptistákat üldözték, akikre rávetült Münster sötét árnyéka. Ha Genf városa ebben a helyzetben elengedi azt a Servetet, akit halálra méltó bűnösnek talált az inkvizíció, azonosítja magát általánosan eretnekségnek nyilvánított tanításával, s közvetve igazolja a franciaországi üldözéseket, ugyanakkor kompromittálja a svájci reformációt. Az állandóan fenyegető belső destabilizációtól és a külső politikai elszigetelődéstől félő genfi kormányzat könnyű szívvel feláldozta a spanyol orvost. (Talán nem lényegtelen megjegyezni, hogy a pernek ebben a legvégső szakaszában a vizsgálóbíró Kálvin személyes ellensége, Philibert Berthellier volt.) Servet, mint láttuk, azzal érvelt, hogy hittani kérdésekben nem illetékes a világi bíróság. Az adott kor sajátos összefüggéseiben azonban ezek a hittani kérdések elsőrendű politikai problémának számítottak.

    A tanács 1553. október 26-án meghozta az ítéletet: Miguel Servetet könyveivel együtt meg kell égetni. Kálvin nem volt jelen az ítélethozatalnál, mindazonáltal a halálbüntetéssel egyetértett. A máglyát viszont kérte pallosra változtatni, de nem vették figyelembe indítványát. Az ítélet végrehajtása előtt Servet kérésére találkoztak. A halálba menő ellenfél bocsánatot kívánt kérni. Kálvin szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy egyéni sérelmet sosem hordozott Servettel szemben. A vesztőhelyre Farel kísérte, szerette volna azt hallani tőle, hogy Jézus Krisztus Istennek öröktől fogva való fia. Servet hű maradt önmagához, utolsó szavai ezek voltak: „Örök Isten fia, irgalmazz nekem.”22 

    Nem szükséges az ügyre vonatkozóan Kálvint mentegetni. Mindazonáltal megégettetni valakit vagy egyetérteni a halálával, hordoz némi különbséget. Kálvint az előzővel szokták vádolni, az utóbbival sem dicsekedünk. A vezető reformátorok csaknem mindegyike egyetértett az eretnekek kivégzésével. Más kérdés, hogy ki számított eretneknek. 
    Jellemző, hogy amikor ki akarta adni a Servet tanainak cáfolatáról írt munkáját, engedélyt kellett kérnie a tanácstól, és meg kellett ígérnie, hogy a városra nézve semmi elmarasztalót nem ír. Ha diktátor lett volna, bizonyára engedélyre nincs szüksége. Kálvin teológus volt, aki vallotta, hogy a tiszta vallás a közösség életének olyan szilárd fundamentuma, amelynek bomlása beláthatatlan következményekkel jár a közösségre nézve. Ezért a világi hatóságnak, amely a közösség élete felett őrködik, elsőrendű feladata a vallás védelme. Ennek érdekében halálos ítéletet is hozhat. Ez nem az ő speciális tanítása, hanem általános felfogás a korai újkorban, amit Kálvin is osztott. „Midőn a hatóságokra a vallás védelmét rábízzuk, nem akarjuk mindjárt a kardjaikat is élesíteni, hogy bárminemű tévtant rögtön vérrel toroljanak meg. Három fokozata van ugyanis a tévedésnek: némelyeknek megbocsátunk, másoknak elég némi fenyíték, csak a határozott istentelenséget sújtjuk halállal. […] ha az egyszerűbbek lelkét valami kis babona vagy tudatlanság szállja meg, türelemmel iparkodjanak a javításra, s ne gondoljanak mindjárt mértéktelen bosszúvételre. A második fokozatra eső tévelygésekre középszerű büntetést szabjunk szigorunkban, csak arra ügyeljünk, hogy elnézésünk ne adjon tápot nagyobb bukásra és nyakas megrögzésre, mely a hit egységét megingathatná. De ha a vallás alapigazságait támadja valaki, ha szörnyű istenkáromlások történnek, ha a lelkeket vészthozó tévtanok végveszélybe sodorják, ha nyíltan szakít valaki az egyistenséggel és világos tanításaival, akkor a végsőre is el kell szánnunk magunkat, nehogy a halálos méreg elharapózzék.”23 Abban a feszültségekkel terhes korban csak nagyon kevesen vallották oly következetesen a lelkiismereti-vallási türelmet, mint Sebastian Castellion: „A pallos útján nem férkőzhetünk a lélekhez.”24 

Kálvin utolsó évei

Folytatása következő lapon...

  

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Szabolcska Mihály Uram, maradj velünk!

Szabolcska Mihály:

Uram, maradj velünk!

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Istvándi történetéhez

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható és videó is

 

ÁROKHÁTY BÉLA 1890-1942

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912-1988

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999

 

XX. század Történelméhez

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Nézz élõ live filmet gportalon! 0-24-ben! Klikk ide! Filmek élõ live!!!!!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - TUDJ MEG TÖBBET SELENA GOMEZ MAGÁNÉLETÉRÕL, SZERELMÉRÕL, CSALÁDJÁRÓL, KARRIERÉRÕL!    *****    HA TE IS IMÁDOD A ZÖLD ÍJÁSZ VILÁGSIKERÛ SOROZAT ELBÛVÖLÕ SZERELMESPÁRJÁT AKKOR ITT A HELYED! MAGYAR OLICITY SITE    *****    The Vampire Diaries & The Originals szerepjáték - ha kedveled a sorozatokat és írni is szeretsz, ne habozz!    *****    Rendhagyó kedvezményt ajánlok Nektek, Te monhatod meg, hogy mi legyen az ára. Pl.: Születési, párkapcsoklati, horoszkóp.    *****    KÖNYVismertetõk, kötelezõ olvasmányok    *****    BOOKFANCLUB -> A könyvek birodalma elvezet a képzelet csendes világába!<<-BOOKFANCLUB    *****    Ingyenes, korlátlan képfeltöltés!!! www.kepfeltolto.eu    *****    Autista - Állatbarát - Homoszexuális - Intelligens - Kívülálló - Mûvészlélek - Segítõkész - Toleráns    *****    Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!    *****    HAT ÉVE ONLINE! - LÁTOGASS EL MAGYARORSZÁG EGYETLEN MÛKÖDÕ SELENA GOMEZZEL FOGLALKOZÓ OLDALÁRA! - HAT ÉVE ONLINE!    *****    A SZULTÁNA: HÍREK - KÉPEK - SOROZATISMERTETÕK - TÖRTÉNELMI INFÓK - ÉRDEKESSÉGEK MINDEN MENNYISÉGBEN A SOROZATRÓL    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Itt a nyár! Kivirágzott a mályva és a pipitér! Hogy mit szólt ehhez a két virágmanó? Gyere, és olvasd el a Mesetárban!    *****    STITCHERS - Magyarország egyetlen oldala a természetfeletti krimi-drámasorozatról! A Stitchers sorozatot megéri nézni!    *****    Nézz Élõ live filmet gportalon. Klikk klikk klikk.    *****    Gréti. 23. Egyetemista. Chevelle. Rap. Jégkorong. Ottawa Senators. Jean-GabrielPageau. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Élõ live mozifilmek. Ha szereted a filmeket, sorozatokat, meséket akkor itt a helyed!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    ARIANA GRANDE TODAY - MAGYARORSZÁG EGYETLEN ARIANA GRANDÉVAL FOGLALKOZÓ HONLAPJA - TUDJ MEG RÓLA MINDENT