Justinianus 

482-565

Református Egyház 1966

Elmúlt az 1965. esztendő, halálának 1400-ik évfordulója, de nem láttunk róla emlékezést sem világi, sem egyházi lapjainkban. Pedig Justinianus volt az, aki még egyszer és utoljára egyesítette a római birodalmat Spanyolországtól Ázsiáig. A keresztyén egyház történetében is óriási jelentősége van. Az oltárnak és a trónnak szövetsége Constantinusszal kezdődött ugyan, de Justinianus alatt érte el azt a teljességet, amihez hasonlítva Nagy Károlynak, Szent Istvánnak, vagy Mária Teréziának állama legfeljebb csak ismétlés, de nem fokozódás. Amit ez a szó: Bizánc jelent a közélet, a művészet, az egyháziasság stílusa tekintetében, az Justinianusra megy vissza. Hatását a jelenkorig követhetjük, és ha megkísértene, hogy keleteurópai jelenséget lássunk benne, azonnal feltolakodik jó néhány nyugati példa is. II. Fülöp spanyol király ugyanolyan önkínzó köteleségtudattal szögezte oda magát íróasztalához, ugyanolyan felpuffasztott méltósággal rótta termeit, mindig csak azt, sohasem az országot, mint bizánci előde. Úgy, mint aki az egyetlen felnőtt ember csupa meggondolatlan gyermek között egy nagy birodalomban.

Ma nem túlságosan szeretjük az ilyen embereket. Lehet, hogy nem is szerették őket soha igazán. De ők ezzel nem törődtek. Időnként megjelenik közülük egy-egy a történelemben, a maga módján rendet csinál, és ettől jó időre új szabályt kap az egész élet. Justinianus példáján közelebbről szemügyre vehetjük, hogyan áll össze olyasmi, mint egy igazi nagy birodalom, mennyibe kerül a polgárainak, mennyi az ilyen jelenség átfutási ideje, mi marad meg belőle mint egészből, és mi a részeiből?

A trák és illir határon kezdődött

Justinianus életének elmondását úgy lehet kezdeni, mint egy népmesét. Egyszer volt, hol nem volt, valahol a trák és illir határon egy kis parasztfalu, Tauresium nevezetű, abban élt egy parasztember a nagy családjával. A legkisebbik fia egy szép napon elindult szerencsét próbálni, és meg sem állt addig, amíg el nem ért a császár városába, Konstantinápolyba, amíg ott magára nem húzhatta a császári testőrök cifra, fényes ruháját, amíg meg nem tették a testőrök parancsnokának, a jó öreg császár halála után pedig a görögök új császárának. Igaz, hogy ez már csak fele császárság volt, mert a birodalom nyugati felében Odovakár barbár vezér ledöntötte az ottani római császár trónját.

Mesénk eddigi hőse, a parasztgyerekből lett császár, még nem a mi Justihianusunk, hanem csak nagybátyja, Justinus, egy vitézséggel és természetes józan ésszel megáldott, de tanulatlan ember. Az uralkodás ügye-gondja között egyszer csak eszébe jutott ennek a Justinus császárnak, hogy van őneki otthon a szülőfalujában egy unokaöccse, aki minduntalan csak a könyveket bújja. Felhozatja, magasabb iskolákba járatja, időt és pénzt ad neki, hogy ismerkedjék a bizánci társasággal is, aztán megbízásokat juttat neki, katonai és politikai természetűeket. Unokaöccse minden esetben higgadtnak és körültekintőnek bizonyul. Egyet kivéve -, de arról majd később. Justinus egyre jobban megszereti. Gyermeke nem lévén, fiává és örökösévé fogadja - innen a Justinianus név -, 521-ben konzullá, 527-ben társcsászárrá nevezi ki és megkoronáztatja. Justinus halála után, 527 augusztus 1-én egészen simán jutott Justinianus a teljes császári hatalomhoz.

Medveetető lányából – császárné

Sem a nagybácsi, sem az unokaöcs nem volt romantikus lélek. Csupán Justinianusnak volt egyetlen egy ilyen romantikus, bár végül is nagyon jól végződő esete. Magas hivatalt viselt már, választhatott volna a legelőkelőbb házakból feleséget, de szíve egy halvány arcú, nem nagyon jelentékeny kis táncosnőért lobbant lángra: Theodoráért, a cirkuszi medveetető leányáért, egyik kis virágjáért annak a hölgykoszorúnak, amely színház után a bizánci aranyifjak lakomáin szórakozott tovább, és akiket a közszáj akkortájt tréfásan amazonoknak nevezett el. Roppant erők mozdultak meg, hogy a szerelmeseket szétválasszák. De Justinianus akkor is tántoríthatatlannak bizonyult, amikor kizárólag a szíve vezette. Túl volt már a 40-en, amikor végre nehezen, császári diszpenzációval oltár elé vezethette a nála másfél évtizeddel ifjabb Theodorát, aki a várakozás időszakában az egyiptomi sivatagban vezekelt ifjúsága vétkeiért.

45 évesen lett császár Justinianus, és csaknem ugyanennyi ideig uralkodott. A trónon sem viselkedett másképp, mint ahogy egy belevaló parasztember szokott a gazdaságában, aki szorgalmasan, az eszközökben nem túl finnyásán válogatva gyarapítja vagyonát, közben azonban sokat áldoz a tekintélyéért is. Csak éppen hogy Justinianus mindezt birodalmi méretekben csinálta. Nem tudjuk, mit említsünk előbb? A gazdasági rendszabályokat-e, az állami monopolizálás és a szabadkereskedelmi rendszer oppurtinista váltogatását, az új termelési ágak, mint pl. a selyemhernyó-tenyésztés és a selyemipar bevezetését? Alighogy sikerült egy küldöttségnek Kínából ellopni a selyemgubót, alighogy kikeltek az első peték a görög nap alatt, a császár már eperfákkal rakatta tele az utak szélét, és mire ezek a fák felcserepedtek, 552-ben, hatályon kívül helyezte az állam selyem-monopóliumát. Mindenki tenyészthetett selyemhernyót, sőt szőhetett, árulhatott selymet. Természetes, hogy ebből a bizánci gazdasági élet egyik legelevenebb és legjellemzőbb ága fejlődött ki. Vagy említsük a nagy építkezéseket, azt, hogy Justinianus rendbeszedte az utakat, erődítmények láncával övezte az országot, középületek díszes tömegével ékesítette birodalmának városait? Vagy a hadjáratokról szóljunk inkább, amelyek mindig tengernyi vért és pénzt emésztettek fel, de még mesésebb kincsekét, még több új alattvalót hoztak? Vagy beszéljünk mégis első helyen Justinianusnak az egységes birodalmi ideológia érdekében kifejtett, sírig tartó fáradozásairól? Megint csak azzal a józan paraszti ésszel egymás után megrostálta, és ha tehette, leegyszerűsítette az államnak az erkölccsel, a jogrenddel kapcsolatos minden törvényét, az egyházi hit tanításait. Ezeket az átrostált és leegyszerűsített formulákat azután mindenkitől megkövetelte, kodifikáltatta, folyton újra hallani akarta, az elhajlókat büntette, elszigetelte, megbélyegezte.

Az emberekkel való bánásmódját illetőleg nehéz lenne megmondani, melyik jellemzőbb rá: az az emberismeret és bizalom-e, amellyel rabszolga- vagy közlegénysorból kiemelt emberekből jó hadvezéreket és remek hivatalnokokat nevelt, vagy az a folytonos gyanú és intrika-e inkább, amellyel ugyanezeket a karrier magasabb lépcsőin körülfogta, népszerűségük tetőpontján pedig összeesküvései és egyéb vádak ürügyén hidegen, félreállította. Az biztos, hogy akármit csinált, a jót is, a rosszat is a fanatikus kötelességtudás levegőjében művelte.

A jó szerencse is melléje szegődött. Mégpedig a legválságosabb pillanatokban. Mert ilyenkor Justinianus nem volt hős. A bőrét igyekezett menteni. De fordult a kocka és a császár a válságból jócskán megerősödve lábalt ki. Íme egy példa. Már öt éve ült a trónon. Háborúi és építkezései egyre több adót követeltek, kegyes orthodoxiája pedig egyre több respektust és fegyelmet. Ellenzéki megnyilatkozásokra azonban még maradt a fővárosban egy hely: a sportpálya. A kocsiversenyek kékmezes hajtóival szembenálltak a zöldmezesek, a kékmezesek pártjával szemben, akik alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, ott volt a zöldek pártja, a régi szabadság hívei, az elégedetlen polgárok tömörülése. Justinianus tovább csavart az adóprésen, ami a türelmes kékeket a zöldekhez sodorta. 532 január 13-án a sportpályáról kiindulva általános felkelés tört ki. Justinianus reménytelennek ítélte a helyzetet. Hadihajót helyeztetett készenlétbe, és csomagolt.

„A bíbor a legszebb halotti lepel"

Theodora azonban nem mozdult. „Aki bíbort visel, ne járjon többé másban! Menekülhetsz, császár, ha akarsz, pénzed, hajód van, és a tenger szabad. De vess számot vele, ha elhagyod a palotát, elvesztettél mindent, az életet is. Ami engem illet, én ahhoz a bölcs öreg mondáshoz tartom magam: a bíbor a legszebb halotti lepel." A császárnő szavai megfordították a hangulatot, akcióba lépett Belizár. Ez a szerb parasztfiúból lett testőrparancsnok még alig volt 27 éves, de már katonai babérokat szerzett 529-30-ban a perzsa háborúban. Belizár először civil ügynökeit küldte munkába. Pénzzel, ígéretekkel elválasztotta a kékeket a zöldektől. Az utóbbiakat azután azzal a vakhittel csalta a stadionba, hogy ott megválaszthatják a maguk császárát. Egyszerre végzett velük. Az elesetteket 35 ezerre becsülték. Konstantinápoly fele elhamvadt. Justinianus szabad kezet kapott új építkezéseihez. Előbb azonban nyilvános ünnepséget tartatott a haza megmentőjének tiszteletére. Nem Belizár, hanem Theodora kapta ezt a címet, és ettől kezdve a császár és császárné képe együttesen díszítette az új érmeket és emblémákat, a hidakat és a viaduktokat, a templomokat és a fürdőket, a kaszárnyákat és a kórházakat.

Ugyanennek a Belizárnak köszönhette Justinianus nagy hadi sikereinek megindulását, Észak-Afrika meghódítását. A leigázott keresztyén lakosság ott nehezen tűrte a barbár vandál uralmat. Belizár közeledtére a fuvarosok, a kalmárok, a postamesterek titokban mellé álltak, neki szállították az információt. A veszély óráiban a vandálok a postaállomásokon egyetlen lovat sem találtak, hogy parancsaikat tovább juttassák. A jámbor nép azt beszélte, hogy Karthágó nagy vértanú püspöke, Cyprianus vezette Belizárt kézenfogva a győzelemhez. A görög vezér itt alapozta meg népfelszabadító jóhírét. Katonáinak nem engedte meg, hogy a keresztyén lakosságot csak egy ujjal is érintsék.

A hajók Justinianus kincstárába szállították a vandálok által összerabolt mesés kincseket. A császár kapta a Vandalicus és Africanus mellékneveket is. Belizár viszont tovább hódíthatott. 536-ban már birtokában volt Dél-Itália és Róma, 540-ben pedig Ravenna is. Belizár a visszahódított területeket közigazgatásilag is megszervezte. Jelentős szerepet juttatott Róma és a többi városok püspökeinek a polgári ügyek intézésében. A nép most már többet emlegette a „vitéz Belizárt", mint magát a császárt. Holott Belizár szerényen visszautasította a keleti gótok által neki felajánlott itáliai királyi koronát. Justinianus sokezer katona élén másik felfedezettjét küldte ellenőrnek és vetélytársnak Belizár nya­kára, Narsest (472—568). Ez a satnya külsejű, aprócska eunuch mint örmény hadifogoly került valaha Konstantinápolyba. Írnoki, levéltárosi, kincstárnoki beosztásokon keresztül emelkedett magasabbra. A perzsa háborúkban módja volt hadvezéri képességeit is megmutatni. Itáliában Belizár és Narses persze egymást akadályozták, és ebből a barbárok húztak hasznot. Csak amikor Narses egyedül maradt, 554-beh, sikerült végre az egész Itáliát meghódítania. Együtt volt most már újra a római birodalom.

Belizár még egy másik alkalommal is megmentette Justinianus trónját. A vitéz bolgárok támadták meg nagy erővel Konstantinápolyt. Justinianus feladott minden reményt, menekülni készült. Ugyanígy a lakosság is. Belizár ekkor a menekülő kalmárok, kézművesek és majorosok között fegyvert osztott ki, ennek az alkalmi hadseregnek az élére állt, és ügyes taktikát alkalmazva visszavonulásra bírta az ellenséget. A hála most az volt, hogy összeesküvéssel vádolták meg, és a császár 562-ben megfosztotta méltóságaitól és vagyonától. Belizár még megérte a rehabilitálását, de kevéssel azután meghalt. Az ő egykori írnokának, az udvari történésszé felvergődött Prokopnak köszönhetjük a Belizár körül szőtt udvari intrikák megörökítését, és azt, hogy hízelgő legális történetírói termékei mellett ebben a titokban írt krónikájában egy reálisabb képet is megrajzolt az akkori közszereplőkről, nem kímélvén a császári párt sem.

Mit tett a keresztyén egyházért

Hogyan ítéljük meg mai szemmel nézve azt, amit Justinianus a keresztyén egyházért tett? Az iskolában az egyháztörténetben azt tanultuk, hogy ő a történelem egyik legnagyobb keresztyén uralkodója, aki betetőzte Constantinus és Theodosius művét. De kérdőjelek is felmerülnek. Ha nagy uralkodón azt értjük, aki a maga kezébe gyűjti a hatalom minden szálát, kiterjeszti országának határait, és azután olyanná alakítja, amilyennek ő kívánja alattvalóinak előbb a gondolatait, aztán az érzéseit, végül a cselekedeteit is, akkor Justinianus valóban a nagyok közé tartozik. De kérdés, hogy jó-e az ilyen uraíkodó az egyháznak? És ha nem biztos, hogy jó az egyház ügyének, akkor lehetséges, hogy nem jó az emberi ügynek sem. Érdemes ennél a kérdésnél egy kicsit elidőzni.

Justinianus ortodox keresztyén volt és az ortodox teológiát akarta a birodalom legbensőbb összefogó kapcsává tenni. Ez az ortodoxia az első négy ökumenikus zsinat dogmáira alapult. A keresztyén hitörökség rendeződött el benne fogalmilag szabatosan kidolgozott rendszerben. Az elrendeződés folyamatában egyaránt benne volt a római püspöki szék és a konstantinápolyi császári trón szava, de már úgy, hogy az eredményben régebbi keresztyén központok félretolása és elszigetelése is kifejeződött. A teológia birodalmi ideológiává vált. Kétféle ökumenizmus van, aszerint, hogy hogy ferdítjük az ökumenikus szót: úgy-e, hogy egyetemes, vagy úgy, hogy közönséges? A közönséges azt jelenti, hogy a sokféle teológiai vélekedés között van egy olyan, amely mintegy a főáramnak, a folyómeder legmélyebb, legsodróbb, legegyenesebb szakaszának tekinthető. „Amit mindig, mindenütt egyformán hittek". Az egyház a maga történeti létében nem nélkülözheti, hogy hite ilyen értelemben „közönséges" legyen. Folytonosan munkálkodnia kell ezen a feladaton. De - ha dialektikusan is - fennmarad az a másik nemes cél, hogy az „egyetemesség" jegyében az egyház együtt tartsa a főárammal a mellékáramokat is. A feladat korántsem olyan egyszerű, mint például a folyók szabályozása. Justinianus azonban az egyszerű képletek embere volt.

Ragyogó uralkodói érzékre vall, hogy az ökumenikus zsinatok ortodoxiáját választotta birodalmának ideológiájává. Ezzel támadhatatlanná tette saját szellemi irányítását a Róma-vezette nyugati keresztyénség oldaláról. Ugyanezen alapról ő viszont támadhatta azokat a nem-görög eredetű, de nagymúltú, apostoli hagyományú egyházakat, amelyekhez viszonyítva még maga Róma is csak bizonyos idő leforgása után tett szert egyenrangúságra, vagy éppen vezető tekintélyre, Konstantinápoly azonban egyenesen parvenünek számított. Az ilyen, ethnikailag nem-görög tömegeket egybefogó keresztyén központok közül említsük meg az elsők között Antiochiát és Alexandriát.

Konstantinápolynak mindössze 328-tól kezdve lett nagyváros jellege. A korábbi, jelentéktelen Bizáncból Konstantin csinált császári székhelyet. 330. június 11-én zajlott le a felszentelés és a névadás. A nép azonban nehezen kapott rá az új névre, sokáig hívta még Bizáncot Roma Nová-nak vagy Roma Secundá-nak, és emlegette mint Bizáncot is. Bár a székváros mint olyan kezdettől fogva keresztyén jellegű, de egyházi vonalon jó darabig nem jut kifejezésre székváros jellege. Továbbra is a trák Herakleia sufragan püspöke irányítja. Ez emelkedett azután fokról fokra a császár udvari papjává, tanácsadójává, fő püspökévé és ökumenikus patriarchává. De még a 381. évi konstantinápolyi ökumenikus zsinat idejében sem volt meg a címnek megfelelő püspöki megye. Inkább a császár személyének, mint a konstantinápolyi püspök súlyának köszönhető a fenti zsinat ama határozata, hogy a konstantinápolyi egyház főpapja rangsorban a patriarchák között a második Róma püspöke után. A 451. évi chalcedoni közzsinaton már megvolt a területi joghatóság is, Trákia, Kelet-Illiria és Kisázsiá-nak szomszédos része tartoztak a konstantinápolyi patriarchához. De ennek még így is elkeseredett harcokat kellett vívnia a zsinaton, hogy a dogmatikai kérdésekben akaratát elfogadtassa. A régebbi keresztyén központok, főleg Alexandria képviselői helyesen érzékelték, hogy a konstantinápolyi főpap mögött a császár egyházvezetési igénye áll, és nem könnyen nyugodtak bele teológiai fejtegetéseik ilyetén kezelésébe. De az a hajó győzött, amelynek vitorláját az idegen hátszél is duzzasztotta. A chalcedoni közzsinat nagy vesztese Alexandria volt, mint ahogy a 20 évvel korábban megtartott harmadik közzsinaté Antiochia. A császári trón a konstantinápolyi patriarcha hatalmáért, a patriarcha a császár hatalmáért: így alakult a viszony. Justinianus mindent megtett azért, hogy ezt a folyamatot a befejezésig juttassa. Nem bízta az ügyet egészen a patriarchára. Maga feküdt neki a teológiának. Valóságos Gessler-kalapot csinált a korábbi ortodox vonal folytatásaként általa készített formulákból, hogy napvilágra hozzon minden nonkonformizmust. Tulajdonképpen ő tette első ízben fő egyházi központtá Konstantinápolyt azáltal, hogy a maga teológiai formuláit legalább látszólag elfogadtatta Alexandriával, Jeruzsálemmel és Antiochiával, sőt egy időben Rómával is.

Ebből sok rossz származott, de némi jó is. Kezdjük a rosszal. Alexandria, Antiochia és Jeruzsálem keresztyénei a bizánci terror, a ravasz taktikázás és roppant megalázások után szinte szabaditóként fogadták az Izlámot. Ugy látszik, Róma is megtanulta abban az egyenlőtlen eszközökkel végbement birkózásban, amelyről mindjárt szólunk, hogy nem jó a császárral egy tálból cseresznyét enni. Eggyel több indítékot kapott, hogy küzdjön a világi hatalomtól való függetlenségért, sőt ezt a veszélyt örökre elhárítandó, maga uralkodjék a világ felett. E rossz dolgok mellett ott van az a jó, hogy Bizánc először magábaszívta, azután pedig megőrizte és szétsugározta azt az antik keresztyén örökséget, amelynek kialakításában vezető részt vettek a már említett ázsiai és afrikai ősi keresztyén központok, amelyek azonban arab uralom alá kerülve csak senyvedtek, és történeti hatóképességüket hosszú időre elvesztették. A Bizánc által egybeötvözött és megőrzött örökségen értjük a görögkeleti teológiát, a liturgiát, egyházi rendet és törvényeket, a saját színű kegyességet és egyházi művészetet.

A továbbiakban vegyük szemügyre Justinianus egyházvezéri tevékenységét. Először is betetőzte azt a „támogatást", amit néhány császári elődje a keresztyén egyháznak nyújtott. Törvényen kívül helyezte és szétzúzta általában a keresztyénség és azon belül a birodalmi teológiát valló ortodoxia minden vetélytársát. Senki sem maradhatott többé tetszése szerint pogány vagy zsidó, nestorianus vagy ophita, manicheista vagy monofizita. A zsidók ettől kezdve jutottak egy sorba a pogányokkal. Kényszertérítés következett. A főszerepet az állami karhatalom vitte. A Codex Justinianus a hatóságok kötelességévé teszi a nem-keresztyén kultuszesemények és azok résztvevői utáni nyomozást. Nem-keresztyén kultuszra tilos adományozni és érvénytelen végrendelkezni. Halállal büntetendő az a megkeresztelt alattvaló, akit ilyen kultusz gyakorlásában tetten érnek. Akik még nem részesültek a keresztség szentségében, kötelesek önmagukat feljelenteni„.A törvény még azt is kimondja, hogy tilos és büntetendő csupán külszín szerint megkeresztelkedni.

Azok az intézkedések sem voltak enyhébbek, amelyek a gondolkodás, a kutatás szabadságát sújtották. A IV. és V. században még számos nagy pogány görög tudós működhetett. Tanítványaik között ott találjuk a nyugati és keleti keresztyén egyház későbbi nagy tanítóit. Kissé megfakulva ugyan, de még működik az athéni Akadémia is. A filozófiában a neoplatonizmus és az ún. akadémikus szkepszis uralkodik, de ezeknél jobban virágzik néhány szellemtudományi szak-disciplina, jogi, nyelvi, irodalmi szakok. Justinianus 529-ben bezáratta az Akadémiát. Athénben kialudt a tudomány tüze. A filozófia a birodalomban ezután csak egy erősen krisztianizált és ilymódon leplezett formában élvezett némi türelmet, főleg a neoplatonikus ihletésű teológiai spekuláció. Az Akadémia bölcseinek a perzsák, majd az arabok nyújtottak menedéket.

Már jeleztük, hogy a keresztyének irányában Justinianus Bizáncban, illetve saját személyében igyekezett központosítani a vezetést. Evégből gyengítenie kellett a korábbi tekintélyeket a teológiai viták nyilvánosságában éppúgy, mint az emberek szívében. Róma iránt kellett a legnagyobb tapintatot tanúsítania részint Róma tekintélye miatt részint pedig mert - legalább eleinte - ez függött tőle legkevésbé. I. Agapethos pápa 536-ban még keresztül tudta vinni akaratát Justinianusszal szemben a konstantinápolyi patriarcha személyének kérdésében. De ami késik, nem múlik. Róma is sorra került, hogy Justinianus a bevált módon, általa „egyszerűsített" ortodox formulák, általa kimondott eretnekitések elfogadása ürügyén térde kényszerítse azt is. Előbb azonban a régi keleti nagy keresztyén központokkal szemben lépett föl, kijátszván azokat egymás ellen is. 542-43-ban még úgy látszott, hogy Antiochiának akar kedvezni. Ekkor az alexandriai iskola nagy vezéralakjára, Origenes-re sütött eretnek bélyeget csaknem 300 évvel annak halála után. De már a következő évben Antiochiá-ra került sor. A szintén régóta halott nagy antiochiai teológusnak, Mopsuestiai Theodornak (mh. 428), valamint két társának munkáiból ragadott ki egy-egy fejezetet, és ezeket pellengérezte ki mint eretnek nestorianus tanításokat. A mopsuestiai emléke azonban mélyen élt a keresztyének szívében Keleten és Nyugaton egyaránt, és ez az elítélése hatalmas vihart támasztott ott, ahova Justinianus keze nehezebben ért el, a nyugati, főleg az afrikai egyházakban. Justinianus elérkezettnek vélte az időt, hogy ez eset ürügyén Rómát is hódoltassa.

Vigilius pápát (537-555) a császár Kcnstantinápolyba rendelte, hogy „a három fejezet-vitában" színvallásra és teológiájának támogatására késztesse. Vigilius engedékenynek mutatkozott, nagy megdöbbenést keltve a nyugati püspökök jó részében. Justinianus egybehívta 553-ban az V. ökumenikus zsinatot Konstantinápolyba. Vigilius azonban váratlanul megemberelte magát. Bár ott volt a fővárosban, de távolmaradt a zsinattól. 553 májusában egy constitutumot adott ki, amelyben Mopsuestiai 60 mondatát elítélte ugyan, de egyéb tanításait és általában a nagy exegéta személyét és igazhitűségét védelmébe vette. A közzsinat persze Justinianus engedelmes eszközének bizonyult. Elítélte Mopsuestiait éppen úgy, mint Vigiliust. Ez utóbbi 554. február 23-án egy második constitutumot adott ki, és ebben teljesen megtörve behódolt. Haza akart jutni mindenáron Rómába, de csak Syracusáig ért el. (mh, 555.). Utódát, I. Pelagiust (556-561) már Justinianus nevezte ki. Pelagiusnak és utódainak maradt az a nehéz feladat, hogy a Justinianus fondorlatai és Vigilius ingatagsága miatt elszakadt vagy elszakadással fenyegetőző északolasz és afrikai püspököket megbékítse.

A birodalom érdeke és a keresztyénség

Justinianus látszólag elérte célját. Egyenlőségjelet tehetett a birodalom érdeke és a keresztyénség érdeke közé, a keresztyén tanítás és a császár formálta ortodoxia közé. A császár hatalma szolgálta az ortodoxiát, ez pedig a császár hatalmát a lelkek fölött, az egyház fölött is. Keresztyén császárelődei nem kértek többet az egyháztól, mint hogy keresztyén templomokban imádkozzanak a császár és a birodalom jólétéért. Justinianus azt is megkövetelte, hogy a keresztyének higgyék azokat a formulákat, amelyeket ő állapított meg ortodoxnak, és tegyék magukévá a császár által foganatosított kiközösítéseket. Justinianus saját személyében egyesítette az imperiumot és a sacerdotiumot. Uralkodása vége felé és még azután is egy kis ideig a római pápa nem volt egyéb, mint a császár egyik főtisztviselője. Justinianus felfogása szerint, amely azután a keleti egyházban hagyománnyá vált, Jézus Krisztus földi helytartója, az egyházban az „apostoli" pneuma-hordozó a keresztyén császár. A rítus; és a tan kérdéseiben köteles ugyan élni a teológusok tanácsaival, de ez utóbbiak legfőbb dolga csak az, hogy a hagyományos tanon és liturgián ne engedjenek semmit változtatni.

Még került Justinianus után néhány bizánci császár, aki szintén bedolgozta magát a dogmatikába, és fel tudta venni a versenyt papjaival. A görög császárok többségét azonban nem a dogmatika érdekelte. A nyugati koronás fők még kevésbé tápláltak teológusi ambíciókat, nem vitatták el hittani kérdésekben a pápa és teológusai illetékességét. Róma püspökei nemcsak hogy nem fogadták el Justinianus felfogását, hogy a keresztyén egyház földi feje a császár, hanem talán éppen ebbőí az esetből is sokat tanulva, teljes erejükkel azon voltak, hogy a császár egyházfőségét mind elvi, mind konkrét politikai síkon lehetetlenné tegyék, sőt ők maguk vettek irányt a világhatalom birtoklására.

Justinianus olyasmire törekedett, amit a Koránnal Othmán kalifa sikerrel hajtott végre. Othmán a sokféle szöveg variálással szemben megállapított egy kötelező Korán-szöveget, és elrendelte, hogy a variánsokat semmisítsék meg. Justinianus a hittételekkel igyekezett eljárni ugyanígy. Azt akarta, hogy ne maradjanak nyitott kérdések. Ne legyenek dogmatikai viták. Egyetlen hiteles szöveg legyen csak, és egyetlen hiteles értelmezés. Az elhajlókat, más nézeten levőket pártütőknek bélyegezte, és megkívánta az egyháztagoktól, hogy ezekben az igaz hit, a közösség ellenségeit lássa.

A Koránnal meg lehetett ezt csinálni, bár ott sem teljes sikerrel. A keresztyén tanításokkal nem lehetett. A külső tekintéllyel szemben itt minduntalan és szívósan érvényesült a személyes meggyőződés. Olyan keresztyén értékek jelentkeztek a külső tekintély értékével szemben, a mérleg másik oldalán, mint a hitre épülő belső függetlenség, a jó szándékú őszinteség, a törekvés a folytonosság fenntartására a teljes múlttal, a törekvés a hit jobb és jobb, a kor emberét inkább megragadó kifejezésére.

Justinianus dogmatikai rendeleteivel szemben a legerősebb ellenállást remeték, aszkéták, szerzetesek tanúsították. A keleti egyház vezető tisztségeiben már akkor is aszkéták és szerzetesek ültek. A korhangulatra jellemző, hogy Justinianus a tulajdon házában sem tudott érvényt szerezni teológiai döntéseinek. Theodora császárnő - nem tudni, miért, vajon benső rokonszenvből-e, vagy pusztán politikai eszélyességből - pártfogásába vett többeket -a nonkonformista aszkéták és szerzetesek közül, köztük a monofiziták olyan nagy vezetőjét is, mint Baradai Jakabot, az edessai szakadár püspököt. Ez utóbbinak helytállását és szervező munkáját a szír monofizita egyház nem kevesebbel hálálta meg, mint hogy ma is jakobitának nevezi magát. Theodoráról még említsük meg, hogy jelentős anyagi áldozatokkal támogatta az intézményes egyházi szeretetmunkát, a kórházakat, stb. Saját költségén 500 férőhelyes Magdaléneumpt építtetett, népesített be és tartott fenn. Bár e tetteivel jól érthető kifejezést adott a ke­resztyén hit humánus mondanivalójának, akkortájt mégsem ezek a tettek, hanem császári férjének nagyvonalú egyházi építkezései vonták magukra a figyelmet.

A külső köntös, amely túlélte

Justinianus kezdettől fogva áldozott annak a meggyőződésének, hogy a keresztyén hitnek, amelyet birodalma erkölcsi gerincévé tett, méltó köntösben kell megjelennie a világ előtt. Szinte teljes újjáépítés után ő adta azt a külsőt a Hagia Sophia székesegyháznak, hogy a kor legjobb költője verset írt „A Hagia Sophia kupolájának ünnepélyes kivilágítása" címmel, és ezt így kezdte el: „Minden csupa fény, és amit látsz, bámulatos ..." A Hagia Sophia építése tüstént a sportpályán kezdődő, említett felkelés, az ún. „Nika-lázadás" leverése után, 532-ben kezdődött. A császár Ázsia két leghíresebb építészét, Miletosi Isidort és Trallesi Anthemiust szerződtette. Tízezer munkást és száz kisebb mestert adott kezük alá. Nincs a templomban semmi olyan, aminek elődjét ázsiai és görög épületeken meg ne lehetne találni, de új volt egyik-másik arányának a nagysága. Az alaprajz 71X76 méter. 50 méter magasságban emelkedett a 31 méteres átmérőjű gigantikus kupola. „Olyannak tűnik, mintha nem falakra támaszkodnék, hanem az égből aranylánc tartaná" - írta'Prokop. Rhodosból hoztak lukacsos téglákat a kupolához. Ezek ötszörte voltak könnyebbek a szokásosnál. A kupola első változata 558-ban még így is beomlott, de a második, amelyet Isidor unokaöccse 10 méterrel magasabban készített el, máig állja az idő ostromát.

A belső berendezéshez Justinianus egész birodal­mából Konstantinápolyba hordatta a legszebb, már kész oszlopokat és szobrokat, márványt, mozaikot és selymet. Az ephesosi Diana-templomot éppúgy rnegkopasztották, mint a Sol invictus Baalbek-i templomát. Azt beszélték az emberek már a székesegyház építése közben, hogy egy angyal hozta a császárnak a templom tervét, de a pénzt is, és hogy éjszaka angyalok folytatták azt a munkát, amit az építők este abbahagytak. Sehol nem tűnik elő oly világosan e bizánci építészeti stílus hármas gyökere, mint itt: keresztyénség, hellenizmus és Kelet.

Justinianus csak Konstantinápolyban még 25 más bazilikát építtetett. És hány mást és milyen pompásakat a birodalom egyéb városaiban! A legszebbeket Antiochiában és Ravennában. A ravennaiak közül, említsük meg a csodálatos San Vitale-t a Justinianust és Theodorát ábrázoló mozaikokkal, valamint a S. Apollinare in Classe-t. A drága és súlyos pompa a császári udvarból bevonult a templomok belső díszítésébe, a lelkészek ruházatába, a liturgia külsőségeibe. Azért volt, hogy egyszerre emelje az emberek szemében a vallást és a trónt. Ez az egyházművészet az eszköz szerepét töltötte be egy nagyobb, politikai cél egészében, mégis ez az egyik, ami Justinianus birodalmából megmaradt. Egy birodalomnak kellett megszületni, hogy annak külső dekorációja egy nagy stílussal gazdagítsa a művészettörténetet.

A római jog kodifikálása

A másik, ami túlélte Justinianus birodalmát, szintén eszközi rendeltetésű volt. A több mint egy évezred folyamán kialakult római jog egységesítéséről és kodifikálásáról van szó, ami szintén Justinianus és munkatársai alkotása. Előbb, 529-től kezdve, 14 hónapi kemény munkával az ún. Codex Justinianus, vagy Corpus jurís civilis készült el, mint a római jog érvényes definícióinak, szabályainak megrostált, kiegészített gyűjteménye. Azután a császár egyetlen műbe foglaltatta ösze a 39 leghíresebb jogi tekintély mértékadónak tekintett magyarázatait. Ezek a Pandekták. Majd egy mai egyetemi tankönyvnek megfelelő mű készült el a jog alapelveiről. Ez volt az ,,Institutiók". Az egyház kánonai az állam törvényeivel együtt, egyetlen egységként szerepeitek. Ott vannak az egyetemes zsinatok kánonai és az egyéb egyházi kánonok. Justinianus a hézagokat maga töltötte ki, hogy meglegyen minden részletre nézve a szabálya a liturgiának, a lelkészek képzésének és választásának, életvitelének és fegyelmi ügyeinek, az egyházi perrendtartásnak, a zsinat eljárási rendjének, a szerzetesek közös életének stb. Magyar nyelvre ezeket a munkálatokat Hoffmann Pál fordította le „Justinianus császár Institutióinak négy könyve" címmel (Pest, 1864). Bizonyos szempontból Justinianus ezzel a jogi kodifikáló tevékenységgel tette fel a koronát birodalmat építő művére. Az ő munkáján keresztül töltött azután be a római jog óriási szerepet a középkorban, de nagy jelentőséggel bír még ma is.

Nehéz Justinianusnál jobb keresztyén uralkodót elképzelni. Eszes volt, körültekintő és szorgalmas. Kegyességben sem volt nála hiány, ha ennek az a mértéke, hogy olyan rendszeresen imádkozott és böjtölt, mint az egyház bármelyik szolgája. Valóban mindent megtett az egyházért, amit állam eszközeivel tenni lehet. A törvény, a hatalom, a pompa eszközeivel igen magasra emelte. Justinianus egyháza nem is tévesztette el a hatást sem saját korára, sem az utókorra. De e hatás mégsem volt kivétel nélküli. Igazában ott hatott, ahol az első nagy formát, magát a „tradíciót" jelentette. De ahol korábban egy másik forma gyökerezett meg, talán nem is értékesebb, csak éppen más, ott a híveknek továbbra is az jelentette az igazi, szabad egyházi életet. Ott a justinianusi fényes új forma, főleg mert a császár sietett és erőszakoskodott, csak felháborodást és keserűséget szült, nem valódi, hanem legfeljebb színleges meghajlást. Nem az az egész lett belőle, amelyben megtalálták helyüket és feloldódtak a részek, hanem sok helyen csak a korábbi ellentéteket élezte ki. Ilyen okok miatt Justinianus halálának hírére az emberek fellélegeztek. Mihelyt mód nyílt rá, mihelyt a császár halálát követő néhány évtized múlva az avarok, bolgárok, perzsák és más, nyugati barbár törzsek csapásai alatt Justinianus birodalma egy töredékére zsugorodott, mindazok, akik korábban nehezen tűrték, olyan messze igyekeztek húzódni Bizánc befolyásától, amennyire tudtak. Mint említettük, a korábban bizánci fennhatóság alatt élt nem görög keresztyének a fenti okok miatt a hódító arabokat mint felszabadítóikat üdvözölték.

Túlélő ellenfelei és üldözöttei

Justinianust ellenfelei legalább annyira túlélték, mint legsikerültebb alkotásai. A kopt, szír és örmény egyházak a török uralom alatt nem pusztultak el. Közülük azok, amelyek már a chalcedoni dogmát nem fogadták el, és amelyek ellen Justinianus dühe elsősorban irányult, Addisz-Abebában 1965-ben tartották azt a közös konferenciájukat, amelyen igen öntudatosan hallatták saját hangjukat a keresztyén egyházak együttesében.

A másik üldözött, a görög filozófia is túlélte Justinianust. Nagy kerülővel, több mint félezer év múlva került vissza a keresztyénekhez, de az­tán a skolasztika theológiája és filozófiája igen nagy befolyásra tett szert, sőt él és hat nem pusztán ezen az egy medren keresztül ma is.

Justinianus életművének sorsa azt példázza, hogy az állam eszközeivel gyors és nagy eredményeket lehet elérni a keresztyénség javára, de az ár, amit ezért fizetni kellf nem csekély. A hit egyéni, személyes, szabad mivoltának a megfakulása ez az ár. Kezdődött ez Justinianusnál a kényszer-keresztelések elrendelésével. Ettől kezdve megkeresztelten lehetett tovább is pogány módra, élni és maga a képmutatás tűnt fel mint kikerülhetetlen végzet, mint a meggyőződés megőrzésének utolsó eszköze, tehát mint erkölcsi érték.

Justinianus uralkodói módszere, ez a gazdasági és katonai, ideológiai és művészi eszközökkel egyszerre dolgozó, minden irányú ráhatás, befolyásolás, birtokbavétel iskolát csinált. Az egész középkoron át, sőt az újkorban is hatott ez a minta. Az egyszerű képletek módszere ez a belső meggyőződés tárgyaira nézve, központosított és korlátlan hatalom, szigorú, közös külső formák és együttmenetelés ezekben. Elsőnek és a legtelje­sebben a mintát a római egyház tette magáévá, önmagát értelmezvén a Római Birodalom örökösének és folytatójának. Hosszú és elkeseredett harcokba bonyolódott emiatt az államokkal, amelyek feladatuk teljesítése érdekében nem mondhattak le a szuverenitásról. Csak a reformáció ismerte fel az államnak mint olyannak saját felelősségét, és az állampolgároknak mint olyanoknak saját felelősségét is a gazdasági tevékenység, a szabad tudományos kutatás, a lelkiismeret hangjának követése terén. De tovább hatott a justinianusi minta is. Elsősorban és szinte állandóan Rómára, de volt úgy, hogy megkísértette a protestáns egyházak egyikét-másikát is. Szükségszerűen hatott ez a minta az államra is, amely természete szerint talán a legkevésbé nélkülözheti.

Napjainkban viszont mintha a római egyház hívei közül egyesekben a reformáció belátásai szereznének maguknak érvényt. Valóban, a római egyháznak épp elég ideje volt és elég tapasztalata akadt, hogy belássa, lehet az emberi közösség életét szervezni és irányítani felülről, erős központi hatalommal, így van rend bőségesen, de könnyen megszegényedik a közösség élete. Egy maroknyi ember nem élhet a többi helyett. A justinianusi forma sok, eredeti gondolatokra képes egyháztag lelki ajándékait hagyja felhasználatlanul. Sokak találékonyságát, tehetségét, szabadon vállalt közérdekű szolgálatait a kevesek nem tudják pótolni a legjobb akarat mellett sem.

A justinianusi és egyéb példákon okulva a modern állam a meggyőződés, a hit kérdését olyanvalaminek tekinti, mint ami kinek-kinek alkotmányosan biztosított magánügye, már csak azért is, mert kívülről teljes biztonsággal nem formálható és nem is ellenőrizhető.

dr. Bucsay Mihály