Rajeczky Benjámin

Zenei paleográfia. Írásos emlékeink hangjelzései

A hangjegyírás célja nyugati értelemben egy dallamnak az utókor szómára dokumentáris úton való biztosítása: históriai tevékenység. A keleti kultúrák hangjelzése ettől lényegesen különbözik, mert zenéjük 1) orálisan továbbadott művészet, melynek titkait, fogásait nem szívesen árulják el, csak a beavatandó tanítványnak (ezért még az újabb hangjegyírásra irányuló kísérletek is inkább a beavatottak számára szolgáló titkos írást célozzák), 2) improvizált gyakorlat, mely nem tűri el a merev fixálást. A nyugati gyakorlatban is van az előadó számára, egyéni értelmezésre fenntartott terület: ezt a hangjegyírás el is választja a konstans elemektől, melyek minden előadásban lényegesek: megkülönbözteti a szigorú értelemben vett hangjegyeket az előadási jelektől és utasításoktól. A keleti írások is jeleznek hangközöket, fogásokat, ritmusokat, díszítéseket, de e jelzések célja csupán a könnyítés, a memória biztosítása.

Sajátos hangjegyírásunk lényegesen összefügg a nyugati többszólamú zene kialakulásával, de alapjait abban a keletiekkel rokon, szájhagyományú, egyszólamú zenekultúrában találjuk meg, melyet a római és bizánci egyház az első évezredben minden más zenét kizárólag képviselt, a másodikban pedig többszólamúság mellett is megőrzött. A gregorián vagy korális-ének rögzítésére szolgáló neuma-írás az ókereszténykori kézjelek és a késő antik grammatikusok akcentus- és prozódiajeleinek kombinációja. Rokonai Egyiptomtól Indiáig fellelhetők. A jeleket énekfajok szerint felosztjuk 1) lekció- vagy ekfonetikus jelekre, 2) a tulajdonképpeni neumákra; az előzők a recitációs formulákat jelzik (a mondat elején és végén), az utóbbiak a dallamok menetét adják vissza. Alapelemeik az accentus acutus, gravis és circumflexus, a felfelé, lefelé irányuló és a hullámzó mozgás érzékeltetésére. A hang helyét, magasságát viszont nem jelzik. Legrégibb emlékük a bajor Oberaltaichból származik, a 9. század első harmadából. Elterjedésük valószínűleg a karoling korban kialakuló franko-római liturgiával függ össze: a gallikán és római elemeknek az emlékezetben való összekeveredését kellett az írásos támasztékkal megakadályozni. De tekintetbe véve, hogy általában az újfajta hangjegyírás újabb fajta zene fellépését is jelenti, valamilyen nagykiterjedésű előadásváltozás tényére is mutathat az írásvariánsok feltűnő nagy száma: a 10. századra a keleti csoportot kitevő örmény, bizánci (és az ebből később kialakuló orosz) neuma-írás mellett nyugaton a beneventumi, közép-itáliai, aquitán, északfrancia, paleofrank, breton, anglonormann, metzi (lotharingiai), szentgalleni (német), valamint a hamarosan kiszoruló ambrozián (milánói) és mozarab változatokkal kell számolnunk.

Ugyancsak már a 9. században felhangzanak a panaszok a hangmagasság jelzésének bizonytalansága miatt; megindulnak a próbálkozások a vonalrendszer alkalmazására is, főként Franciaországban, ahol az aquitán neumaírás az egyes hangokat már magasság szerint rendezte. Arezzói Guido a 11. század első felében oly sikerrel propagálta a terctávolságú vonalrendszer és a kulcsbetűk (f, c, g, a) gondolatát, hogy a 12. században olasz, francia, spanyol és angol területen már egységes gyakorlat alakult ki, melyre hamarosan jellemző lett a többszólamú zenében is alkalmazott négyzetes punctum és a négyzetesfejű virga. Német területen, ahol a többszólamúság csak erős késéssel indult meg, a vonaltalan neumák ("in campo aperto") használata jóval tovább élt (Szentgallenben egész a 15. századig ) - különben, mint helyi pótlás és emlékeztető, a vonalas írású forrásokban is tovább szerepel, pl. a misszálék passióiban az Ely, Ely etc. szöveg fölött.

A 13. századtól a neuma-írás nagyobb területekre egységesedik (íróműhelyek és egyéniségek sajátos vonásait nem számítva). Nyugaton a kvadrátírás, német és keleti területen a szentgalleni és metzi írás mind jobban gótizáló változata terjed el. A 13. századig használt, karvezetőnek és előénekeseknek szánt kisformátumú kódexek után a 14. és 15. század folyamán meghonosodnak a több énekesnek vagy egy karnak készült, ún. monumentális írású hatalmas kéziratok.

Hazai kézirataink hangjegyírása a 15. századig az egyszólamú gregorián keretébe tartozik. Az Európa különböző vidékeiről ide érkező hittérítők különböző típusú liturgikus könyveket hoztak magukkal; így már a 12. század végére a szentgalleni és metzi hangjegyírás különféle változatait tarthatjuk számon.(Az elsőre a kelet-európai források között előkelő helyet elfoglaló Codex Albensis - székesfehérvári antifonále - a 12. század első feléből, az utóbbira a Pray-kódex a legtartalmasabb forrás). 11-12. századi forrásaink jó része ma külföldi könyvtárakban van (Hahóti kódex - Sacramentarium S. Margaretae 1073-1092, Esztergomi benedictionale 1075-1083, Hartwig Agenda pontificalis-a, 1100 előtt, Zágrábban, a Szelepcsényi-kódex - evangeliárium 1100 körül - Nyitrán, egy 12. századi lectionárium Gyulafehérvárott, a Codex Albensis Grácban), de a felsoroltak az esztergomi Oláh-evangeliáriummal együtt már jó összképet adnak a hangjelzés közép-európai hátteréről.

A 13. századi franciskánus alapítások után három notációstílus uralkodik: náluk és az ágoston remetéknél a kvadrátírás, a hagyományos területeken a gót és a metzi. Az első legismertebb példája a Mátyás-graduale (1480-90), a másodiké a szepesi graduale és antiphonale (1426 és akörül). A harmadik azért érdemel különös figyelmet, mert a 12. század végétől állandó fejlődése sok kéziraton, ill. töredéken tanulmányozható, és minden jel arra mutat, hogy nálunk önálló monumentális változata is kialakult. Mint klosterneuburgi típusának legszebb forrását tartjuk számon a pozsonyi városi levéltár missale notatumát a külön kezelt, de hozzátartozó sequentialéval (14. század eleje). Az esztergomi rítust követő pálosok ezt fejlesztették a 15. században nagyalakú írássá (hazai töredékeken kívüli reprezentáns forrása a 15. századvégi antiphonale a zágrábi Egyetemi könyvtárban); másolása a pálos rendben még századokon keresztül folytatódott, úgyszólván a rend feloszlatásáig a 18. században. Ugyancsak a metzi írás késői, kurzív formájának vehetjük a valószínűleg pálos eredetű leleszi antiphonale (16. század második fele) írását, melyet már a 15. századvégi nyomtatott missalék kéziratos hangjegyeiben azonosíthatunk, majd a protestáns graduálisok hosszú során nyomon követhetünk, fel a barokk kori énekeskönyvekig.

A három felsorolt notáció-stílust kiegészíti a 15. század elejétől jelentkező ún. rombikus írás, a cseh befolyás jele (ismert képviselője az 1500 körüli Ulászló-graduale).

A többszólamú zene feljegyzése a gregoriánhoz kapcsolódott, mert a többszólamúság mint annak díszítése vagy közbeiktatott szakaszokkal való gazdagítása kezdte pályafutását. A szabadritmusú gregorián és a kötöttritmusú betoldott szakaszok megkülönböztetése követelte meg az írásos kifejezést. Ezt az első, ún. modális hangjegyírást bizonyos neumacsoportok szabályos ismétlődése jellemzi: ezek meghatározott ritmusképleteket jelentettek. A többszólamú szakaszok önállósodásával a 13. század közepére az ún. menzurális hangjegyírás már határozott időértékviszonyokat tüntet fel a hangjegyek különböző formáival. (ezek alapjában egyeznek a ma használatos hangjegyformák rendszerével). A mezurális zene kezdeti stádiumában (Ars antiqua, 1320-ig) nagyobb értékű hangjegyekkel, utána az Ars nova (a 15. század közepéig) osztott, kisebb értékekkel operált, a pergamenlapon fekete, kitöltött hangjegyfejeket rajzolva. A reneszánsz kezdetén a papiros használata a kitöltetlen, üres kottafejeket ajánlotta (ez a régi "fekete notáció"-val szemben a mai figuráknak megfelelő, csak a kis értékeket feketén hagyó "fehér notáció").

A modális korszakban az egyes szólamokat egymás alá írták. Az Ars antiqua a szólamok önállóságának hangsúlyozására először egy, majd két oldalra osztotta el a két felső és az alsó szólamot; ez az önállóság növekedett a 15-16. századig, amikor már az egyes szólamok külön füzetekbe váltak el egymástól (mint a mai kamarazene-szólamok).

Mind a modális, mind a menzurális korszakot megelőzte, de majdnemhogy túl is élte egy oktáv-, kvint- és kvartpárhuzamokon, valamint ellenmozgáson alapuló, improvizálható többszólamúság (valószínűleg népzenei származású), mely éppen improvizációs jellege miatt főként a 13-14. századtól került lejegyzésre, gregorián neumákkal, ritmusjelzés nélkül. Liturgikus kéziratokban onnan ismerjük fel, hogy ugyanaz a szöveg többször szerepel közvetlenül egymás után (néha "discantus", "tenor" vagy "medium" felirattal).

1500 előtti hazai többszólamú repertoárunk elenyészően kicsiny, 1940 óta került napvilágra, főként töredékekben. Fekete notációs, Ars nova által érintett motetták a 15. század első harmadából, fehér notációs misetételek és motetták a század utolsó negyedéből (mind a két csoport a Felvidékről), végül felvidéki, esztergomi és zágrábi forrásokból a fent említett improvizációs gyakorlat maradványai.

A 16. századi emlékek száma jelentős, számbavételük még csak részben történt meg. Legfontosabb a pozsonyi Hansen-kódex és a 19 nyomtatott, 25 kéziratos kötetet számláló Bártfai Gyűjtemény; ennek anyaga már a 17. századba is átnyúlik (Zarewutius bártfai orgonista tabulatura-kéziratai).

Már a 15. századi hangszeres darabok lejegyzésében találkozunk egymás alá írt szólamokkal; ez a "partitura-írás" elv a 16. századtól általánossá válik az ún. tabulatura-írásban (és meg is marad máig). Ez nevét a tabula compositoria-tól kapta, melyet a zeneszerző használt a szólamok különírása idején, a hangzatok áttekintése céljából. 16-17. századi általános elterjedése idején az orgona- és lant-tabulatura-írások nemzetenként különböztek (olasz, francia, német és spanyol rendszerek). Nálunk a német orgona-tabulatura-írás volt irányadó. Nevezetes ilyen írású forrásaink: a 17. század második feléből származó Vietórisz-kódex és a Lőcsei virginál-könyv (a Felvidékről), valamint a Stark-féle soproni virginál-könyv. Ezekben a menzurális írás ritmikai jegyei (vonal, szár, zászló) kombinálódnak a betűírással.

A 17. században jelentkezik az ún. számozott basszus (basso continuo) is: itt a basszus fölé vagy alá írt számok tájékoztatták a játékost, hogy milyen akkordokkal kísérje a felső szólamot (szólamokat). Ezzel a praxissal a 18. század végéig találkozunk.

Hazai különlegesség a 18. századvégi református kollégiumi melodiáriumok középkori reminiszcenciákat őrző régies többszólamúsága: 3-8 szólam sokvonalas rendszeren.