ZINNER TIBOR „Ki velük” II. rész
Az embertelen kollektivitás diadala: a magyarországi németek 1945 utáni kitelepítése
A szeptember 23-án napvilágot látott kommunista választási program úgyszintén hangsúlyozta a „svábok kitelepítésének azonnali megkezdését és a sváb földekre magyar földművesek telepítését”. A kitelepítendők körét nem a lemondással fenyegetőző Gyöngyösi, hanem mások határozták meg. És így járt számos, az ország, benne a nem szélsőséges németség további sorsáért aggódó politikus, akik nem érthettek egyet ezzel a nagyságrenddel. Az új prímás, Mindszenty József is felemelte szavát október 10-én a kormányfőhöz írott levelében. Tudatta, hogy már tavasszal más egyházi vezetőkkel együtt kérte az „állam hű” németség megvédését. A főpásztor most is (miként a korábbiakban és később úgyszintén) eredménytelenül tiltakozott.
Október 10-én az angolszászok egybehangzó álláspontot képviselve újabb információkat, négy kérdésükre adandó választ kértek a magyar kormánytól a kitelepítendőkről (összlétszámukról, a 12 év alattiak és a 60 év felettiek adatairól, valamint valamennyi kitelepítendő számszerű felosztásáról nemük és foglalkozási összetételük szerint). Vorosilov ezt kiegészítette azzal, hogy akkor vizsgálják meg a „svábok vagyoni helyzetét” is. Ezért október 13-án a németekről statisztikai kimutatást követelt a SZEB. Ez a „kimutatható Volksbund-tagság, az SS katonai szolgálat és az 1941-ben bevallott német nemzetiség alapján” készült el, de már az új kormányfő, Tildy Zoltán továbbította a SZEB illetékeséhez november 23-án. A kimutatás 303 419 fő nevét tartalmazta kor, nem, foglakozás és vagyoni helyzet szerinti csoportosításban.
A kor szerinti megoszlást tekintve 12 éven aluli gyermek volt 60 562 fő (közel 20%), 60 év feletti 37 091 fő (12,2%), azaz összesen közel egyharmaduk, míg 205 766 fő (67,8%) 13-60 év közötti. A nők és a férfiak megoszlása alig tért el: 48, illetve 52% volt. A foglalkozás szerinti megoszlásnál az eltartott 172 868 fő (közel 60%) a meghatározó, a földdel rendelkező birtokosok száma és aránya alig kevesebb a munkásokénál: 59 404 (közel 20%), illetve 61 333 fő (alig több 20%-nál). A vagyoni helyzet szerint a 61 333 munkás és a 4 kh. alatti birtokkal rendelkező 39 067 fő együttesen 1/3-ot tett ki.
Október 15-én a kormány elfogadta Erdei előterjesztését a német állampolgárok honosításának és visszahonosításának hatálytalanítása tárgyában. Elvesztették magyar állampolgárságukat azok a németek (családtagjaikkal együtt), akiket a második világháború kitörésének napjától honosítottak vagy visszahonosítottak, a kivételekről a belügyminiszter dönthetett.
Újabb pártközi értekezletet tartottak október 31-én, ezúttal a csehszlovák-magyar kapcsolatokról. Kitudódott, hogy a németeknek Magyarországról és a magyaroknak a Csehszlovák Köztársaságból való kitelepítése között a junktimba hozás „fenyeget”. A végkifejletet az események zajlása közepette utóbb A. J. Visinszkij ekképp formulázta Párizsban a békekonferencián, 1946. szeptember 20-án: a 200 ezer Csehszlovák Köztársaságban élő magyarról szólva „a magyar kormány azt mondja, hogy nincs hely számukra Magyarországon. A valóságban van helye, vagy nincs helye? Ismert tény: Magyarországból Németország amerikai övezetébe át kell telepíteni… 500 000 németet… Fölmerül a kérdés, hogy… a kitelepítés után marad-e Magyarországon hely a Csehszlovákiából áttelepített 200 000 magyarnak vagy sem?”. A beneąi és sztálini hazugságoktól hemzsegő taktika eredményre vezetett.
November 20-án a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács (a továbbiakban: SZET) úgy szabott irányt (és Budapesten leiratából ismertté vált), hogy félmillió fő kitelepítését teszi lehetővé, akik Németországnak az Egyesült Államok katonái által megszállt területeire telepíthetők le. A SZEB november 28-ai összejövetelén Vorosilov tájékoztatta az angolszász tábornokokat arról, hogy a neki megküldött leirat alapján miként gyűjtik össze, majd telepítik ki a németeket 1946 júliusáig. Nem hallgatta el, hogy a magyar kormány „lényegesen kevesebb” (303 419) németet akar kitelepíteni, ezért szorgalmazta, hogy „a lehető leghamarabb utasítani kell a magyar kormányt arra, hogy a kitelepítés decemberben kezdődjék”. Az angolszászoknak – miután a döntést nem Budapesten határozták el – a bejelentéshez „nem volt különösebb hozzáfűzni valójuk”.
November 30-án a SZEB értesítést küldött a SZET előírásáról a magyar kormánynak, amivel a titokban tárgyalóknak nem, másoknak viszont megdöbbenést okozott, tiltakozást váltott ki. Már másnap tudatta a kisgazdapárti külügyminiszter a nagyhatalmak budapesti képviselőivel a hivatalos állásfoglalást. A magyar kötelezettség-vállalási igény félreérthetetlen volt: akképp kívánta szűkíteni a SZET rendelkezésének hatályát, hogy „csak azok a németek legyenek kiutasítva, akik Magyarország ügyét a hitlerizmusnak tett szolgálataik révén elárulták”. Ezt alátámasztotta azzal, hogy az ún. nemzethűség szempontjából 103 ezer főről vált ismertté, hogy hitlerista szervezetekben vezetőként vagy tagként tevékenykedett. S ha ezek adatait a Volksbund támogatóival kiegészítik, a számuk akkor sem haladhatja meg a 200 ezer főt.
A Csehszlovák Köztársaság kormányának kezdeményezésére decemberben megindultak a kétoldalú, a Szovjetunió és az Egyesült Államok által támogatott lakosságcsere-tárgyalások is. Az erőteljes magyarellenes politika májusban kezdődött, az erőszakos kitelepítés az ősz folyamán tömegessé vált, több mint 20 ezer „telepes” menekült Magyarországra. A tárgyalások végül a nem egyenlő – hanem a világháborúban vesztes és győztes – felek pozícióját tükröző, 1946. február 27-ei Budapesten megkötött lakosságcsere-egyezményhez vezettek. (Valamennyi vitás kérdésben azonban csak 1947. május 24-én állapodtak meg.) Mindezek a magyarországi németséggel szembeni kollektív felelősségre vonás irányába hatottak.
Jogfosztás jogfosztást szült, mert a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarok és a Magyarországon élő németek sorsa novembertől-decembertől elválaszthatatlanul összekapcsolódott. A SZEB december 10-ei ülésén Vorosilov kb. 300 ezer fő rövid időn belül történő kitelepítését szorgalmazta. Napi egy vonattal, negyven vagonnal és 1000 fővel számolt, megjelölte a kitelepítettek útnak indításának első napját, december idusát is. Utalt arra, hogy hamarosan sok-sok magyar érkezik a határon túlról.
Farizeus módon a kitelepítés „»rendben és humánus« módon történő” végrehajtásának igenlésével zárult a SZEB ülése. December 10-én délután Vorosilov és W. S. Key tárgyalást folytattak, és ezt követően az amerikai vezérőrnagy egyeztetett berlini feletteseivel. Még aznap egy kitelepítési forgatókönyvet tartalmazó levelet küldött a SZEB elnökének. Key rideg írásában – mintha nem is családok tízezreit érintené tartalma – szinte postai szolgáltatásként sorjázta az USA által szükségesnek vélt teendőket. Vorosilov másnap továbbította a levelet Tildyhez. Ez a magyar kormány és a SZEB közötti vitát lezárta, a 300-400 ezer német kitelepítését tartalmazó Key-féle levél átvételét követően határozni kellett.
Az MKP állampolitikai bizottsága december 14-én vitatta meg a belügyi tárca rendelet-tervezetét. December 22-én, a rendkívüli minisztertanácson véglegesítette a kormány a kitelepítési rendelet tervezetét. A magyar kabinet a SZET november 20-ai állásfoglalása, „ezen alaposan félreértett rendelkezés” alapján döntött, és az ajánlott irányvonal alapján a németek kitelepítéséről hozott határozat már nem a ténylegesen felelőssé tehetőkkel szembeni álláspontra korlátozódott. A kollektív felelősségre vonás elvét a korábbiakban fő vonalaiban elutasító kormányálláspont külső nyomásra, a világháborúban győztesek, a potsdami „ítélőbírók” igényének, a SZET állásfoglalásának engedelmeskedve módosult.
A kormány kitelepítési rendeletében a három nagyhatalom állásfoglalásának a Szovjetunió által magyarázott és utasításként végrehajtásra továbbadott intézkedése, parancsa fejeződött ki. A kollektív felelősségre vonás elvének magyarországi alkalmazása együtt járt azzal, hogy az itt élő németekkel szemben az államhatalom magatartását nem az általuk el- vagy el nem követett cselekmények tényleges feltárásával határozták meg, hanem eleve, etnikai hovatartozásuk lett valamennyiük elmarasztalásának alapja, a bűnösök és ártatlanok közötti mérlegelés nélkül. A németek kollektív elűzésekor az ártatlanok bűnhődtek, a tényleges bűnelkövetők pedig elkerülték a felelősségre vonást. Az embertelen módon elűzendők számára érdektelenné vált, hogy a nagyhatalmi diktátum vagy a magyar kormány kényszerű döntése okozza tragédiájukat.
A kitelepítést szem lesütve sem lehetett volna megtenni, így az annak végrehajtásakor alkalmazandó magatartásról, a humánus bánásmódról hiába papoltak szemforgató módon a rossz lelkiismeretű ítészek. Az emberséges gyakorlat emlegetése nem szolgált mást, mint azt, „hogy az elhurcolás és az elűzés igazi felelősei elaltassák saját lelkiismeretüket”.
A kormány december 22-én tartott ülésén, Tildy elnöklete alatt 15 miniszter, valamint a Miniszterelnökség politikai és adminisztratív államtitkárai komoly vita után, Rákosi kérésére név szerint voksolva elfogadták az előterjesztett kitelepítési rendeletet. Akik aggályoskodtak, azokat az antidemokratikus rendeletet elfogadók leszavazták, a vitás kérdéseket (az utóbb, 1946. január 15-én kiadott) végrehajtási utasításban a belügyminiszternek kellett megoldania.
A kitelepítési kormányrendelet összhangban volt a SZEB 1945. november 30-án küldött értesítésével, a kollektív felelősség elvének álláspontját tette magáévá, mert mind a német nemzetiséget, mind a német anyanyelvűséget kitelepítési kritériumnak tekintette, azonban a kivételek esetében ettől eltért. A rendelet már nem az egyedi megtorlás jegyében fogant. Ez pedig ellentétes volt az Egyesült Államok korábbi álláspontjával is.
Rákosi nyíltan érzékeltette a németek kollektív felelősségét. Nemzetközi összefüggéseket emlegetett, és negyedmilliós számról ejtett szót, ugyan a németek kitelepítését „magunk kértük”, de „ők nem Auschwitzba mennek és nem gázkamrákba”. A kitelepítést „úgy kell végrehajtani, ahogy az a magyar nép érdekeit a legjobban szolgálja”.
Ultimátuma ekképp szólt: „vagy most kell dönteni, vagy soha”. A németek elűzésének végrehajtását Potsdamban ugyan a SZEB kapta feladatul, mégis ezen a ponton érhető tetten az MKP német kitelepítéssel összefüggő, 1945 elejétől folytatott valós politikája. Kibújt a szög a zsákból: a kapott feladatát teljesítő, a Vorosilovval (valamint további szovjet elvtársakkal) és a belügyminiszterekkel egyeztető Rákosi nem szalaszthatta el az alkalmat. A kedvező nemzetközi feltételek mind a pártvezér, illetve legfőbb segítője, a közlekedésügyi miniszter aktivitását fokozták.
Amire Gerő Ernő még április 11-én a Budapesti Nemzeti Bizottság ülésén, majd Révai augusztus 21-én utalt, az most a megvalósítás küszöbére érkezett. Félre lehetett söpörni a taktikázást, nyíltan és vehemensen, igaz, csupán kormányülésen, de követelni lehetett, mi több, kellett a kollektív felelősségre vonást: „ki velük!” Gerő, a maga céltudatosságával vetette fel annak szükségességét, hogy „pontosabban” jelöljék meg „azokat a kategóriákat, akik kitelepítendők”. Így is történt.
A vitát (a pártjának minisztereivel szembehelyezkedő) Tildy a kitelepítés mellett érvelve összegezte, mert szerinte a kisgazdapártnak „több kára, mint haszna származik abból, ha e vita nyilvánosságra kerül”. Tildy kihangsúlyozta, hogy „a potsdami határozat alapján vagyunk a javaslat elfogadására kötelezve”.
A rendelet a német nemzetiséghez való tartozást és a német anyanyelvűséget előbbre valónak, fontosabbnak tekintette még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is. Elvben lehetővé vált a magyar állampolgárok közül az összes német nemzetiségű vagy német anyanyelvű kitelepítése, ettől kizárólag a kivételek esetében tért el. A rendeletet jogosan bírálhatták mindazok, akik rátapintottak mind a hibáira, mind az elvi bizonytalanságaira. Rámutathattak az anomáliákra, mert a rendelet nem csupán az 1944-es zsidóellenes jogszabályok epigonja, hanem a szomszédállamokban élő magyarság elleni fellépéshez egyúttal minta is lett.
Az életbe lépett rendelet bevezetője és az alig eltérő, a kitelepítés miatti felelősséget a felek között megosztva érzékeltető végrehajtási utasítás címe körül vita támadt. Mind a SZET, mind a SZEB tiltakozott a bevezető állítása miatt. A rendelet szövegének megváltoztatását óhajtották, akképp, hogy a kitelepítés a „SZEB engedélyével” történt, mert „a magyar kormány a saját kezdeményezéséből kérte a svábok kitelepítését”. Amiatt, hogy az eredeti rendelet a SZEB kitelepítési diktátumával magyarázta a kollektív felelősségre vonást, Vorosilov Tildy miniszterelnöknél tiltakozott, levelének kulcsmondata: „a SZET döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése”.
Magyarország megszállt volta ellenére a kormány megmakacsolta magát, és nem tett eleget a SZEB követelésének. A rendelet „hivatkozása” miatt a magyar kormányt korholó álláspontok előzetes felelősségáthárítást takartak, a beneąi politikához való nagykoalíciós, szövetségesi hozzájárulásról nem ejtettek szót. Sőt, a több kormány-állásfoglalást kikényszerítő követelésük egyúttal leleplezte az amerikai és szovjet politikusokat, akik a nagyhatalmi gőg és arrogancia példáját szolgáltatták lépéseikkel és magatartásukkal. Nem magyar politikus ötölte ki a 200 ezer „fasiszta sváb” helyett a félmillió elűzendő németre vonatkozó állásfoglalást, Berlinben nem a magyar illetékesek, hanem a győztes nagyhatalmak üléseztek.
A békekötés előtt és szovjet megszállás, illetve a „SZEB” ellenőrzése alatt álló magyar kormány magára vállalta a felelősséget. Téves volt ugyanis a potsdami határozatnak a magyar kormány által adott olyan értelmezése, amely szerint „a Főhatalmak határozata értelmében a németeket kollektíven kell Magyarország területéről kitelepíteni”. Ám az egyszerre bel- és külpolitikai, valamint nemzetgazdasági ügyet jelentő kitelepítés során keletkezett nézetkülönbségek valójában már tisztátalan lelkiismeretű emberek felelősségáthárító törekvéseit tükrözték.
A rendeletet a pártok annak megfelelően fogadták, hogy a jogszabály miként viszonyult korábbi álláspontjukhoz. A munkáspártoknak a kitelepítés ügyében való megosztottsága oda vezetett, hogy a pártok 1946. januárban megállapodtak arról, hogy módosítják a végrehajtási utasítást. Atrocitások közepette a január 19-én, a Budaörsről indított szerelvénnyel megkezdődött a kitelepítés, márciustól pedig már a pártok igyekeztek különféleképp elérni mentesítő céljaikat. A mentesíthetők érdekében eljárók hónapokon át praktikákhoz folyamodtak, és a kitelepítést végzőkhöz hasonlóan, tisztességtelen eszközökkel kísérleteztek. Amíg a kitelepítők tömegesen, ártatlanokkal szemben (is), addig a mentesülést szorgalmazók vétkesek, sőt bűnösök érdekében (is) cselekedtek.
A kitelepítést nem csupán a koalíciós pártok, hanem a magyar kormány és a SZEB közötti számos konfliktus is tetézte. A kitelepítendők kiválogatásáért a magyar kormánynak kellett felelnie, a SZEB csupán az utazás konkrét megszervezését és a rendben történő lebonyolításáért való felelősséget vállalta magára. Az anyagi terhek Magyarországot sújtották.
A magyarországi németség a világháborús vereséget kétszeresen szenvedte el: egyfelől nemzetközi méretekben, egy háborúban vesztes ország állampolgáraként, másfelől a világégésben alulmaradt országban utóbb vezető szerepet szerzett politikai erők nemzetközileg előírt és ezért támogatott erőpolitikájának következményeként. A németek eltávolításakor ártatlanok ezreit is elhurcolták, a Hitler-ellenes „Hűséggel a hazához” szervezet tagjainak nagy részét szintúgy kitelepítették. Alig volt olyan német család Magyarországon, amelyiket jogtalan vagyonelkobzás, összeköltöztetés vagy egyéb sérelem ne ért volna. „Az esetek egy minimális részénél tekintettel voltak a potsdami értekezlet azon intelmére, hogy az akciókat emberségesen kell végrehajtani”, a többinél nem. Ahogy a szövetségesek a nemzetközi nagypolitikában érvényesítették a feltétel nélküli kapituláció elvét, ekként valósult az meg a mindennapokban.
A felelősségüknek csupán mértékét érinti, hogy a németek elűzetését az angolszászokhoz képest a Szovjetunió inkább akarta és cselekedte. A már korábbról tudott szovjet igényeket Moszkvában, április 1-jén, ismételten leszögezte V. G. Dekazonov külügyminiszter-helyettes, a magyar ügyek legfőbb intézője. Szekfű Gyula követnek „nyomatékkal mondta, hogy minden [eredeti kiemelés – Z. T.] svábot ki kell telepíteni”. Az amerikaiak másra fektették a hangsúlyt, és az angolszász követeléseknek lett foganatja, mert a kitelepítendők újabb panaszainak orvoslását kérők egyúttal támogatták azt a magyar óhajt, hogy naponta két szerelvény indulhasson.
Április 25-én pártközi értekezlet elé vitték a németek ügyét. Május 10-én jelent meg a belügyi tárca ötpontos, klasszikus, a korra jellemző ún. gumirendelete, sorrendet állítva fel a kitelepítendők között. A kitelepítést négy pont kötelező jellegűvé tette, egy pedig az „önkéntes” kitelepülést biztosította, de a gyakorlatban ez is a kényszer eszközeként funkcionált. Mindez eltért attól, amiben a koalíciós pártok megállapodtak. A Népgondozó Hivatalt a működésében észlelt fogyatékosságok miatt megszüntették június 30-ával, a kitelepítést a Belügyminisztérium folytatta. A július 16-án kihirdetett újabb kormányrendelet értelmében valamennyi korábban, és utóbb, a kitelepítés során áttelepített német elvesztette magyar állampolgárságát.
A sztálini vezetés szembesült az 1945. őszi magyarországi választások eredményeivel, és számot vethetett a beneąi nemzetiségi politika következményeivel. Ezek hathattak a lakosságcsere tárgyalások lezárultánál, mert azok „nagyarányú egyoldalú kitoloncolások nélkül” fejeződtek be. Beneą törekvései megfeneklettek, a magyarországi németek kitelepítése új dimenziót kapott, a kitelepítendők számának radikális csökkentése következhetett be. Ez, és nem Nagy Ferenc kormányfő, valamint Szviridov hallgatólagos kompromisszuma vezetett a korábbi kitelepítési létszámtervek módosításához.
A hidegháborútól, a nagyhatalmi praktikák érvényesítési kísérleteitől a magyarországi németek kitelepítése elválaszthatatlan. A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások közepette a kollektív felelősségre vonás kudarcba fulladt, június 4-én az amerikaiak leállíttatták, részben pénzügyi okokra, részben a kitelepítés körüli anomáliákra hivatkozva, mert „az eredeti feltételek mellett nem tudnak több németet fogadni”. Tárgyalások kezdődtek, és az amerikai és a magyar hatóságok kölcsönös engedmények után 1946. augusztus 22-én 19 pontos megállapodást kötöttek. A magyar kormány ismételten közzétette az ismert amerikai állásfoglalást a sajtóban, mert az Egyesült Államok ehhez ragaszkodott. A kormány elfogadta, hogy amennyiben 1947. április 1. és december 31. között az amerikai övezetbe 100 ezer németet befogadnak, ezzel a kitelepítés teljesen befejeződik.
Szeptember 1-jén a külügyi tárca és az Egyesült Államok németországi katonai kormányzatának megbízottai külön megállapodásban szabályozták a további kitelepítési feltételeket, és ebben hangsúlyt fektettek az emberiességi, egészségügyi, szállítási és szociális problémákra. Az augusztus 22-én kötött megegyezés gazdasági és pénzügyi következményei a magyar kormányt érzékenyen érintették. A pénzügyi feltételek eleve kilátástalanná tették a megállapodás végrehajtását, a kitelepítés november 8-án indult meg, de a hó végén az Egyesült Államok ismételten leállíttatta, a már Németországban lévő több mint 100 ezer kitelepített élelem-, tüzelőanyag- és lakáshiányával indokolta a felfüggesztést, a kitelepítés csak „1947 márciusában indulhat újra”. A tervezett 52 szerelvénnyel szemben hat vonat hagyta el Magyarországot 6090 fővel.
Két nagy szakasza volt a magyarhoni németek elhurcolásának Németország amerikaiak által megszállt zónájába: az első, 1946 első felében, a második az év végétől 1947 májusának utolsó napjáig. A még Magyarországon töltendő hetek-hónapok a brutalitás és a kollektív felelősségre vonás, míg a németországi kezdeti időszakok a kegyetlen körülményekkel való szembesülés jegyében teltek el. A „ki velük” elvével megegyezett a kivitelezés drasztikus gyakorlata, amit „megalapozott” a pártok szélsőséges politizálása, számos pártorgánum útszéli hangneme, a világháborút túléltek bosszúvágya, a borzalmak emléke, a meg nem értés, a felfokozott nemzetiségi gyűlölködés, a hivatali hatalommal való visszaélés, a bűnbakkeresés (és azok találása), valamint nem utolsó sorban a nemzetközi helyzet alakulása.
A Szövetséges Ellenőrző Tanács arról tájékoztatta Vorosilovot 1947. március 28-án, hogy a kitelepítést „előre nem látható időre” leállítják. A kormány március 31-én intézkedett a lakosságcsere-egyezmény alapján Csehszlovák Köztársaságból áttelepített magyarok elhelyezése érdekében a Németországba való áttelepítésre kötelezett magyarországi német lakosság összeköltöztetéséről, akiknek minden ingó és ingatlan vagyona az államra szállt az általa (majdan) elvihető ingóságain kívül. A jogszabály az esetleg ellenszegülőket öt évig terjedhető fogházzal fenyegette.
A magyar belpolitikai életben kiéleződött feszültségek során a megszállók támogatását élvezők teret nyertek, és ez határozta meg a németek kitelepítésének második periódusát. A kisgazdapárti politikai elit elleni kommunista összeesküvés időszakában az Egyesült Államok leállíttatta a kitelepítést. Április 29-én a Moszkvába érkezett Rákosit fogadta V. M. Molotov, szovjet külügyminiszter. Megbeszélésükön eldőlt, hogy a Szovjetunió nem zárkózik el attól, hogy a kitelepítés Németország szovjetek megszállta zónájába irányuljon. A magyar kabinet május 17-ei kezdeményezése után kétoldalú tárgyalások kezdődtek, és a kormány június 12-én tartott ülésén Rajk László belügyminiszter bejelentette, hogy a németek kitelepítése lehetővé vált a szovjet zónába. A magyar kormány ekképp indokolta ezt a SZEB elnökéhez írott levélben: az ország „létérdeke” a németektől, ettől a „turbulens elemtől”, a még áttelepítendő 241 056 személytől való megszabadulás, mert különben a gazdaság nem állítható talpra, ellehetetlenül. A július 17-én ismertté vált szovjet válaszjegyzék a kedélyeket lelohasztotta: 50 ezer fő kitelepítését engedélyezték. Másnap az MKP szócsöve, a Szabad Nép ekképp harsogott: „Amerika leállíttatta – a Szovjetunió újra lehetővé tette a svábok kitelepítését”. A végrehajtás során barbár rendőrségi akciók sorjáztak, az utolsó 1948. március 20-án.
A sztálini birodalmi politika elképzelései megvalósításához feszültségmentes kelet-közép-európai viszonyokat kívánt. Nem a magyar politikusokat, hanem főképp az északi szomszéd kormányát támogatta a nemzetiségi kérdésben, a magyarországi németek kitelepítésének biztosításával, illetve helyükre a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarság áttelepülésének lehetővé tételével. Beavatkozásával saját, nagyhatalmi, birodalmi tervei megvalósításához, főképp a kelet-közép-európai kommunista hatalomátvételekhez teremtett nyugodt hátteret. Ha a szomszédos országokban folyó kitelepítéseknél a kollektív felelősségre vonás gyakorlatát támogatta, és ezt Magyarországon vazallusai útján is képviseltette, akkor nem zárkózhatott el a felmerült gondok megoldásában való részvételtől.
Az MKP KV Politikai Bizottsága szeptember 10-én Rajkot megbízta azzal, hogy készítse el a német kitelepítésre vonatkozó javaslatát, azonban „vigyázzon, hogy a kitelepítéseknél elsősorban a szociális szempontok szerepeljenek”. Pártközi értekezletet tartottak szeptember 18-án. A kitelepítés ügyében az október 10-én elfogadott kormányrendelet, különös tekintettel az anyanyelvűségre és a családi kötelékekre, újraszabályozta a kitelepítést. A Dinnyés Lajos vezette kormány rendelete egyfelől a hatósági kényszer, másfelől a családok szétszakítása lehetőségét jelentette. A mentesültek köre ugyanakkor jelezte, hogy a koalíciós kormányzat és benne a Rajk irányította belügyi tárca – az MKP osztálypolitikát hirdető vezetésének utasítására – jobban felmérte az ország gazdasági és társadalmi szükségleteit, tekintettel volt bizonyos fokig a családi kötelékekre. A meghatározó azonban főképp az volt, hogy a „ki velük” politika kivitelezhetetlen. November 26-án a kormány elfogadta a végrehajtási utasítást is, amit másnap kihirdettek. A jogalkotó már nem a kitelepítésre, hanem inkább arra törekedett, hogy a maradék, ki nem telepíthető németség tulajdonviszonyait korlátozza.
Magyarország érintett 1555 községéből a Gazdasági Főtanácshoz megküldött belügyminiszteri előterjesztés 310 ezer német kitelepítésével számolt. A hatóság elbírált 363 310 személyt, 1945. december vége és 1947 ősze között Németország amerikaiak által megszállt zónájába kb. 127 ezer Magyarországról elűzött német érkezett, és 183 ezren vártak kitelepítésükre. 1947. augusztus 1-je és 1948 eleje között a szovjetek által megszállt zónába további 50 ezer németet telepíthetett ki az illetékes hatóság, de ezek kb. ötöde elmenekült, így az odatelepítettek száma közelít a 40 ezer főhöz. Amikor a kitelepítés 1948. szeptember végén befejeződött, 133 ezer kitelepítésre kötelezett német élt Magyarországon. Ezek alapján, a második világháború végén a Szovjetunióba évekre elhurcolt 64 ezer fővel együtt a Magyarországról kitelepített és ideiglenesen kényszermunkára vitt németek száma 225-230 ezer fő körüli, a deportáltak közül kb. 16 ezer elhunyt a kényszermunkatáborokban.
Mindszenty hercegprímás levelet intézett a Szentatyához 1947. augusztus 27-én a felvidéki magyarokat ért sérelmek miatt. D. Tardini államtitkár-helyettes a Vatikánból november 5-én postázott válaszban arról írt, hogy „a Legfőbb Pásztor” az általa érzékelt „szomorúságoknak és aggodalmaknak” hatására „az ünnepélyes szózatok” során hirdette „az igazságnak és a szeretetnek alapelveit, amelyekkel kell szabályozni a népek közötti viszonyokat; valamint az államok legfőbb vezetőihez intézett intelmek és buzdítások, hogy őket az emberiség mérsékelt elveire vezesse”. A bíboros hozzáfűzte azt is, hogy a pápa folyamatosan és ismételt törekvései azt célozták korábban és azt kívánja elérni, „hogy legalább a háború erőszakosságai, a háború után pedig minden felmerülő durvaság valamilyen módon enyhüljön”.[3] Nem csupán XII. Pius, hanem mások sem járhattak sikerrel, mert már a két „tábor” létrejötte előtt, majd utána az Elbától keletre a „rab nemzetek” sorsát nem Vatikánból, hanem Moszkvából vezérelték.
A jogalkotó szerint a magyarországi németség emberi és állampolgári jogfosztása a minisztertanács 1950. március 24-én tartott ülése után, a másnap kiadott rendeletekkel szűnt meg. Ezután korlátozó intézkedéseket nem lehetett a németekkel szemben alkalmazni, és a Magyarországon élő németek „egyenlő jogú” állampolgárokká váltak, a maradék németség ugyanúgy részesedhetett a magyarországi sztálinizmus további árnyoldalaiban, mint az ország többi lakója.
Az elűzötteket szállító egyik vagon falán így buggyant krétavégre a keserűség: „Itt születtem, itt nőttem fel, kidobtak egy batyuval.” Hiába törölték le a felírást a vagon utasai, a magyarországi németek kollektív kitelepítése a XX. századi történelmünk egyik kitörölhetetlen ténye, szégyenfoltja maradt.
[1]Az előadás bővebb, gazdagon jegyzetelt könyvváltozata megjelent magyarul és német, angol nyelvű összefoglalóval, a magyar és a német igazságügyi miniszter előszavaival egy kötetben. Budapest [a továbbiakban: Bp.], 2004. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 1–283. oldal [a továbbiakban: o.].
A könyvfejezetek: „A »fasiszta maradványok« felszámolása”; a „Határokon túli jövőformáló tervek”; „A pártok és a »sváb-kérdés«”; „A Népgondozó Hivatal”; „A »nemzethűségi« vizsgálatok”; „A magyarországi németek elűzésének moszkvai és prágai terve”; „Kormánydöntés(?) a kollektív felelősségre vonásról”; „A kitelepítés” és „A jogfosztás felszámolásának kezdetei”.
A kötetben használt forrásokat ez alkalommal ismételten nem idézem fel. Csak azokra utalok, amelyeket a későbbiekben tettünk közzé szerzőtársammal.
[2] Somorjai Ádám OSB – Zinner Tibor: Majd’ halálra ítélve. Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez (CD-melléklettel), Bp., 2008. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 218–224, 370–378 és 392. o. (CD 1.)
A hercegprímás 1945. október 10-én a német kitelepítés, 1947. augusztus 21-én és november 26-án annak újrakezdése miatt tiltakozott, a miniszterelnökökhöz írott leveleivel azonban érdemi eredményt nem ért el.
[3] Uo. 388. o.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
