SZAKÁLY Ferenc

A hódoltság

Mielőtt Bécs 1683. évi ostroma belesodorta a Habsburg birodalmat abba a háborúba, amely fennállása legnagyobb győzelemsorozatát hozta, és évszázadokra megerősítette pozícióit az európai nagyhatalmak közt, nem sok jele volt annak, hogy közeledik a magyarországi török uralom végórája. A látszat éppen az ellenkezőre vallott: miközben az oszmánok komoly sikereket értek el mind a lengyel, mind az orosz, mind pedig a velencei fronton, a császár egyre jobban belebonyolódott a nyugat-európai konfliktusba, ami tartósan akadályozta abban, hogy a keleti hadszíntéren támadásra gondolhasson. E nagyhorderejű változások kihatásai aztán csakhamar mutatkozni kezdtek a magyarországi belviszonyokban is.

A török hódoltság és a török befolyás növekedése

A török által megszállt terület (a hódoltság) a 17. század elején az országnak mintegy harmadát foglalta magában; az Erdélyi Fejedelemség valamivel nagyobb, az ún. királyi Magyarország pedig jóval kisebb volt nála. Az 1658–1664 közti török–erdélyi, illetve török–Habsburg háborúk alaposan megváltoztatták ezeket az arányokat. A három közül messze a hódoltság lett a legnagyobb országrész; a Porta a már korábban is létező budai, temesvári, egri és nagykanizsai mellé újabb két vilájetet szervezett Nagyvárad (1660) és Érsekújvár (1663) székhellyel. A meghosszabbodott határok mentén tovább növekedett az a sáv, az ún. hódoltsági peremvidék is, amely ugyan nem tartozott a török birodalomhoz, de rendszeresen adózott a hódítóknak.

A megszállt, illetve „csak” adóztatott területek kiterjesztésén túl a félhold növekvő magyarországi befolyását jelezte Erdély külpolitikai mozgásterének beszűkülése, a fejedelemségre nehezedő török nyomás erősbödése is. De még inkább az, hogy 1682-ben Északkelet-Magyarországon egy – a törökök által létrehozott, tőlük függő – államalakulat keletkezett gróf Thököly Imre fősége alatt.*

Az így immár négy részre hullott Magyarország három darabja tehát a szultán parancsaihoz igazodott. Csak most vált igazándiból valóra Pázmány Péter esztergomi érsek fájdalmas jóslata, miszerint a „kereszténység védőbástyájának” tekintett királyi országrész „egy hosszú folttá” zsugorodik össze.

De felettébb kétesnek mutatkozott ennek a „foltnak” a jövőbeli helytállása is. A szégyenletes vasvári békekötés (1664) még a legudvarhűbb magyar urakat is ráébresztette arra, hogy Bécs elsődlegesnek tekintett nyugati érdekeit akkor sem veszélyezteti törökellenes háborúval, ha abban nyilvánvalóan sikerekre lehetne kilátása. E felismerés nyomán bomladozni kezdett a magyar társadalom korábban oly töretlennek és egységesnek tűnő törökellenes elkötelezettsége, s sokan egyenest arra a következtetésre jutottak, hogy a királyi Magyarországnak is évi adóval kellene megvásárolnia békéjét és biztonságát a Portától.

A hódoltság népessége és népei

A török hatóságok 1662–1663-ban 13 572 állami adó fizetésére kötelezett egységet (hanet) vettek számba a budai, az egri és a kanizsai vilájetben, ami – hanetenként 4 háztartással, háztartásonként 5 fővel számolva – 250–300 ezer fős össznépességre enged következtetni. A legsűrűbben lakottnak a – még mindig aprófalvas településszerkezetű – Dél-Dunántúl mutatkozik; itt, az összterület egyötödén élt az össznépesség 45%-a. Baranya megye népfeleslege a 17. században végig a Duna–Tisza közén csapódott le; baranyaiak telepítették újjá a sokáig pusztán álló Kiskunhalast, s folyamatosan gyarapították a legnagyobb hódoltsági város, Kecskemét lakosságát is. Bár éppen itt találjuk a hódoltság legnépesebb és legteherbíróbb településeit – pl. Gyöngyöst, Kecskemétet, Nagykőröst és Szegedet –, a Duna–Tisza köze sohasem tudta többé kiheverni a tizenöt éves háború (1591–1606) pusztításait, amelyeknek az itteni települések mintegy kétharmada esett áldozatul.

A fenti összesítésből hiányzó temesvári vilájet népességéről egyelőre nem rendelkezünk kiértékelhető adatokkal. Abból azonban, hogy a temesvári törökök 1664-ben úgy nyilatkoztak egy idevetődött császári diplomatának, hogy „aki Budát elfoglalta, csak egy várost kapott, aki azonban Temesvárt hódította meg, az egy egész országot nyert”, arra következtethetünk, hogy ez a tartomány aligha lehetett elpusztult állapotban. Mivel a központi területek népességszáma 1662 óta nem csökkent számottevően, a Várad és Érsekújvár környékével megnövelt századvégi hódoltság összlélekszámát félmillió körül, de inkább efölött kell keresnünk. Ez a szám jócskán meghaladja a korábbi becslések eredményét.

Leszámítva a délkeleti szerb szórványokat, a törökök által bekebelezett országrészeket egykoron csaknem kizárólag magyarok lakták. Mivel azonban a másfél százados Habsburg–török háborúskodás leginkább ezeket a területeket sújtotta, idő haladtával alaposan megváltoztak etnikai viszonyaik is. Az Alföld Szegedtől délre eső zónájában már a 16. század második felében is a szerbek kerültek túlsúlyba. Még inkább így volt ez a tizenöt éves háború után, amikor is – részben a török hatóságok ösztönzésére, részben spontánul – óriási szerb vándormozgalom indult meg Ószerbiából az üresen álló déli magyar területek irányába. A Dél-Alföld annyira elszerbesedett, hogy még az ország integritásának külső jeleire féltékenyen vigyázó magyarok is közönségesen csak „Rácországnak” nevezték ezt a vidéket. Teljes joggal, hiszen az itteni lakosság mindennapi életét a görögkeleti szerb egyház szervezte, irányította, s gazdasági és politikai mentalitásuk is inkább a balkánihoz, semmint a magyarországihoz hasonlított. Jóllehet ott ilyen zárt szerb tömb nem alakult ki, bőven jutott a rác vándorlókból a Dunántúlra is. Egyes megyékben – így Somogyban és Tolnában – már a 17. század első felében is ők voltak többségben, s a század végén a szerb előrenyomulás elérte Buda környékét.

A hódoltsági puszták erőteljes vonzást gyakoroltak a jobbára szűk határú hegyvidéki falvakban szorongó szlovákságra is. Az Alföld északi peremére telepedett szlovákok azonban – lévén maguk is katolikus vagy evangélikus vallásúak, s termelési szokásaikban is a magyarokhoz hasonlóak – viszonylag gyorsan asszimilálódtak magyar környezetükhöz. Megemlítendő végül, hogy Várad környékén jelentős román szórványok kerültek török uralom alá. Mivel viszont a Vág és a Garam közének, illetve Észak-Biharnak a meghódítása a magyarság arányszámát javította, a hódoltság nemzetiségei nem jutottak többségbe.

Török berendezkedés – nagy hiányosságokkal

A helyi török apparátus a megnövekedett hódoltságnak sem tudott jobb gazdája lenni, mint amilyen a korábbiakban volt. A Köprülü-családból való nagyvezírek (1656–1676) restaurációja** – amely még egyszer utoljára feltámasztotta a már jó évszázada hanyatló török birodalom katonai erejét – a magyarországi tartományban nem nagyobb rend és szervezettség formájában, hanem pusztán a szolgáltatások növekedésében jelentkezett. Jócskán megnövekedett az egy-egy adóegységre jutó pénzteher is, az alávetett népesség leginkább mégis a várépítési és szállítási robot megsokszorozódását nehezményezte. Bár a török tisztségviselők és földesurak közt is akadtak olyanok, akik fájlalták a termékeny magyar táj elvadulását – egyikük például akácfák telepítésével próbálta volna megkötni az Alföld sívó homokját –, a többség nem volt képes változtatni a termelés iránt alapvetően közönyös magatartásán. Már az is nagy eredménynek számított – bár a jobbágyok persze nem örültek ennek az „eredménynek” –, hogy egyes török hűbérbirtokosok eltanulták a magyar uraktól a majorságépítést, és érdeklődni kezdtek a piacra vihető terményjáradékok iránt is.

Esetleges gazdálkodási törekvéseiket nagyban gátolta, hogy a török hatalom itteni exponensei nem a nép között, hanem váraikban éltek. Mióta a törökök visszavonták a kerítetlen magyar mezővárosokból a kádikat, a várakon kívül nem voltak török intézmények. A helyi török apparátus alkalmi „látogatások”, fenyegető levelek és beidézések útján igyekezett ellenőrizni és szabályozni alattvalói mindennapi életét. Tevékenységük ilyen körülmények között jobbadán csak a szolgáltatások és a büntetéspénzek behajtására szorítkozott.

A magyarországi törökök tulajdonképpen saját váraik rabjai voltak, ahonnan csak nagyobb konvojokban és erős fegyveres csoportokban volt tanácsos kilépniük a névleg általuk bírt területre. Ott ugyanis már régen nem ők, hanem a magyar végvárak katonái és hajdúi voltak az igazi urak. A magyar katonaság jó része kora tavasztól késő őszig a hódoltságban kóborolt, rendszeresen elmaradozó zsoldját kipótolandó, annak lakosságától csikarta ki mindazt, amire magának és családjának szüksége volt, s sokkal jobban ismerte a nép belviszonyait, mint a megszállók. A török apparátus teljességgel tehetetlennek bizonyult velük szemben, s a század utolsó harmadában már csak azt szerette volna elérni, hogy a magyar katonák – ha a jobbágyságot rendszeresen sarcolják is – legalább a törököket ne támadják meg és hurcolják rabságra. De még ezt sem tudták elérni.

A török hatalmi szervezet azonban nemcsak a magyarokkal, hanem saját tatár szövetségeseivel szemben sem tudott védelmet nyújtani alattvalóinak. A magyarországi török berendezkedés ezen alapvető hiányossága a tizenöt éves háború idején egyszer már katasztrofális következményekkel járt: elsősorban az itt kiteleltetett tatárok felelősek Dél-Magyarország szinte teljesnek mondható pusztulásáért. Nem volt ez másként az 1683. évi hadjárat idején sem. A tatár segédcsapatok közeledtekor maguk a törökök figyelmeztették a Duna-Tisza köze lakosságát: jobb, ha állatait a Dunántúlra menekíti előlük. Amikor ez sem segített, maguk a törökök váltották vissza alattvalóik állatait fékezhetetlen segédcsapataiktól.

A magyar hatalom újjászerveződése a hódoltságban

A végváriak nyomában – s elsősorban az ő állandó jelenlétükre és kényszerítő erejükre számítva – aztán benyomultak a hódoltságba a magyar feudalizmus szervei is. A magyar állam és a földesurak erejéből a 16. században még csak a folyamatos adóztatás megszervezésére futotta, a 17. században azonban lépésről lépésre kiterjesztették ellenőrzésüket a jogszolgáltatás és a közigazgatás területére is. Ebben leginkább a területükről elűzött, de a végvárak oltalmában – és a végváriak segítségével – intenzíven működő nemesi vármegyék jártak az élen, amelyek kezdetben csak a büntető- és birtokügyeket, utóbb azonban már a polgári pereket és a közigazgatási ügyköröket is magukhoz vonták. A század utolsó harmadában már olyan helyi ügyekbe is beleszóltak, amelyeknek elrendezését nyugodtan az érintett közösségekre bízhatták volna. Koháry István füleki főkapitány például olyan részletekig szabályozta Kecskemét belső rendjét és határhasználatát, mintha az nem is a hódoltság kellős közepén, hanem valahol a királyi Magyarországon feküdt volna. Mindennek betetőzéseként a magyar hatóságok bizonyos ügyekben – így. például a birtokjogot és birtokhatárokat érintőekben – eltiltották a hódoltsági jobbágyságot attól, hogy török fórumokhoz forduljon, s aki ezt nem tartotta be, az a „törökösség” fővesztéssel megtorlandó bűnébe esett.

Időközben kezdett újjáépülni a magyar feudalizmus helyi szervezete is. Azok a hódoltsági gazdagparasztok, akik az 1660–1670-es, években tömegesen vásároltak maguknak nemességet, eredetileg nem rangemelkedésre vágytak, hanem – mivel nemes könnyebben bérelhetett magának pusztát, s állatait vámmentesen hajthatta ki az országból – termelő és kereskedő tevékenységüket kívánták ily módon „racionalizálni”. A nemesi vármegyék azonban sorra kinevezték őket „hódolt esküdtjüknek”, és velük végeztették el azokat a helyszíni vizsgálatokat és tanúvallatásokat, amelyek révén bepillanthattak a hódoltság belviszonyaiba, és amelyek alapján odafönn ítéleteiket meghozták. A nemesi vármegyék figyelő szemeként és végrehajtó apparátusaként működtek ekkor már az eredetileg a parasztság önvédelmére alakult ún. parasztvármegyék is.

Következmények

Mivel a törököknek másfél évszázad sem volt elegendő arra, hogy az alávetett magyar jobbágytársadalmat uralmuk fenntartásában érdekeltté tegyék, a felszabadító háború megindulásakor természetesen nem számíthattak a várak közti nyílt terepen élő, védtelen lakosság „közegellenállására” sem. Ez a magyarázata annak, hogy a nagy várak eleste után a hódoltság szinte tojáshéjként roppant össze a szövetséges sereg csapásai alatt, amely sokszor még azelőtt berendezkedett a hódoltságban, mielőtt az illető részt ellenőrző erősséget elfoglalta volna.

A bevándorolt szerbek a törökkel tartottak: mivel a nemesi vármegyéknek rájuk nem sikerült kiterjeszteniük fennhatóságukat, csupán adózással ismerték el a magyar földesurak jogát az általuk lakott földhöz, de azt sem mindannyian. Az évszázados együttélés és érdek-összefonódás okán a török hadvezetés az ő éles fegyvereikre ugyan számíthatott volna, mire azonban a felszabadító háború elérte az általuk lakott belsőbb hódoltsági réseket, a török védelmi szervezet összeroppant, s így bevetésükre nem kerülhetett sor.

* Vö. Benczédi László cikkét e számunk 30. oldalán.

** Vö. Hegyi Klára cikkét e számunk 7. oldalán.