Szakály Ferenc sírjánál

ENGEL Pál

1999. július 15.

Igaztalan, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának a legfiatalabb történész tagjától kell búcsút vennie. Igaztalan, hogy az Akadémia Történettudományi Intézete is, tudományos osztályvezetői közül, azt búcsúztatja most, akit még évek választottak el a nyugdíjkor határától. És szinte már a természet ellen való, hogy a fiatalabb pályatársról az idősebbnek kell megemlékeznie. Barátot temetni mindenképp szomorú, de fiatalabb barátot kétszeresen az.

Szakály Ferenc ez év (1999) október 28-án még csak 57 éves lett volna. Zalaegerszegen született, de Szekszárdon nevelkedett és iskoláit is ott járta ki. Tolna megyeinek vallotta magát, szülővárosához és megyéjéhez mindvégig szoros szálak fűzték, a történetükkel sokat és szívesen foglalkozott. Szekszárdról került igen fiatalon, nyomban érettségi után a fővárosba, majd 1962-ben felvételt nyert a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemre. A diploma megszerzése után a Pest Megyei Levéltárban, majd a Nemzeti Múzeumban dolgozott. 1977-ben lett a Történettudományi Intézet munkatársa, ahol 1985 óta a kora újkori osztályt vezette. A kandidátusi fokozatot még muzeológus korában, 1976-ban szerezte meg. 1992-ben elnyerte a történettudományok doktora címet, és 1995-ben, mindössze 53 éves korában lett az Akadémia levelező tagja. Ennyi dióhéjban az a ragyogó pálya, amelynek most oly hirtelen vége szakadt.

Mindössze 27 éves volt, amikor első könyve megjelent, az ún. parasztvármegye addig jóformán ismeretlen intézményéről. Fő érdeklődési területe ezóta mindvégig a török–magyar együttélés kora maradt. Terjedelmes tanulmányt szentelt az 1526 előtti török–magyar háborúk történetének; többször írt Hunyadi Mátyásról és koráról; külön kötetben foglalkozott a mohácsi csatával és előzményeivel, illetve a hírhedt velencei kalandor, Lodovico Gritti életpályájával. A legfőképpen mégis a török hódoltság kora bilincselte le: arra keresett választ, miképpen, milyen erőknek köszönhetően volt képes a magyarság túlélni azt a másfél évszázadot, amikor nem volt saját országa, részben egy idegen kultúrájú birodalom kereteiben élt, és közben folyamatosan vérzett és pusztult. A túlélés technikái foglalkoztatták, a mindennapok hősei, mezővárosi polgárok, parasztok, lelkészek és kereskedők, akik ennyire elviselhetetlen körülmények között is megpróbáltak valahogy boldogulni, és közben emberek maradtak. Noha ő maga katolikus volt, világosan látta és mindig hangsúlyozta a reformáció különösen nagy szerepét a magyar nyelv és kultúra fennmaradásában.

Tudományos rangját és tekintélyét ezekkel a munkáival szerezte: hatalmas forrásismeretével, pontos elemzéseivel, keresetlen és mégis elegáns stílusával, és legfőképpen világos és meggyőző érvelésével. Az érdeklődő nagyközönség 1990-ben a Virágkor és hanyatlás szerzőjeként ismerhette meg. Ebben, a Magyarok Európában c. összefoglalás második kötetében nyújtotta mesteri összegzését mindannak, amit a 15–17. század magyar és európai történetéből a mai olvasó számára a legfontosabbnak vélt.

Alkotó munkája mellett arra is szakított mindig időt, hogy részt vállaljon a tudomány szervezésében és működtetésében. Szeretett és tudott is szerkeszteni: újjáélesztője és főszerkesztője volt a Történelmi Szemlének, szerkesztője és gyakori szerzője a Históriának. Tudományos közéleti munkássága pedig alig számba vehető: főtitkára, majd alelnöke a Magyar Történelmi Társulatnak, alelnöke az Akadémia második osztályának; a rendszerváltás előtt hosszú időszakon át döntő szava volt a Tudományos Minősítő Bizottságban, később pedig éveken át a Magyar Akkreditációs Bizottságban képviselte szakmáját. Hajlandó volt részt venni minden olyan kezdeményezésben, ahol tenni lehetett valamit a történettudományért és annak művelőiért.

Van azonban a tevékenységének egy olyan oldala, amely talán munkáinál is több figyelmet érdemel. Most, a sírjánál állva helyénvaló, hogy elsősorban erre emlékezzünk. Meggyőződésem, hogy ő is ezt tartaná életműve legfontosabb üzenetének.

Szakály Ferenc nemzeti elkötelezettségű történész volt a szó legjobb értelmében. A történelemből azt a tanulságot vonta le, hogy soha nem volt és ma sincs egyetlen igaz út; hogy nem szükségképpen mindenki ellenség, aki nem azon az úton jár, mint a miénk; hogy a múlt panoptikuma nem osztható jókra és árulókra; hogy minden táborban voltak hősök és hitványak, sőt egyazon lélekben is megfért egymással a jó és a rossz. Akárcsak szellemi elődje, Szekfű Gyula és atyai barátja, Kosáry Domokos, ő is azon fáradozott egész életében, hogy helyrebillentse történelemszemléletünket, amelyet túl egyoldalúnak vélt. Munkáiban mindig arra próbált figyelmeztetni, hogy a múltunk sokszínű, és többféle érték van benne.

Ami a közelmúltat illeti, ezt a türelmet és belátást sugározta át barátaira és kollégáira, és ezzel valami nagyon fontosat tett valamennyiünkért. Az utóbbi évtized folyamán nap mint nap tapasztalhattuk a szomorú tényt, hogy a magyar értelmiség elitje szemben álló, sőt ellenséges táborokra szakad szét. A történettudomány ama kivételes területek egyike volt, ahol ez nem következett be; ahol ellentétes világnézetű alkotók mindmáig szóba állnak egymással, és akik barátok voltak, azok barátok is tudtak maradni. Mindannyiunk szerencséje, hogy ez így alakult; de abban, hogy így alakult, Szakály Ferencnek, az ő vitathatatlan tekintélyének döntő szerepe volt. Az ő szakértelmét, tehetségét, jellemének integritását nem lehetett kétségbe vonni; olyan integratív egyéniség volt, akit mindenki kénytelen tisztelni, pártállásra való tekintet nélkül. Ő pedig azt sugallta, hogy embertársaink megítélésében is ugyanez a három dolog legyen a mérce: a hozzáértés, a tehetség és a jellem. Ez a bölcsesség és türelem, a szülőföldnek ez az értelmes szeretete talán a legfontosabb e pillanatban mindabból a sokból, amit örökségül hagyott ránk. Köszönet érte mindannyiunktól.

http://www.tankonyvtar.hu/historia-1999-08/historia-1999-08-szakaly