Révész Imre

(1889-1967)

Március 14-én helyezték el hamvait hasonló nevű nagyatyja mellé a debreceni köztemetőben. Végakarata szerint mindössze néhány bibliai vers és az Úri Ima hangzott el a temetési szertartáson.

Három és fél évtizeden át vett részt egyházunk teológiai és közéletének irányításában. Huszonöt éves, amikor Kolozsvárott már az egyháztörténet rendes teológiai professzora. Még nem töltötte be 34-ik évét, amikor a nagy tiszántúli egyházkerület főjegyzőjévé választotta, és még nem volt ötven esztendős, amikor beiktatta a püspöki tisztségbe. Munkássága átfogta az egyház életének egész körét. Elsősorban egyháztörténész, de amellett egyik legjobb egyházi tankönyv- és kátéírónk, jeles igehirdető, lapszerkesztő és kitűnő tollú egyházi publicista, de véleménye nagy súllyal esett a latba az olyan döntéseknél is, amikor egyházunknak az államhatalomhoz való viszonyáról, egyházi szervezetünk, lelkészképzésünk reformjairól, vagy az új gyülekezeti énekeskönyv megformálásáról volt szó. Műveinek, cikkeinek megszámlálásához alighanem négyjegyű számra lesz szükség. De nagy ez az írásban fennmaradt életmű nemcsak akkor, ha megszámoljuk, hanem akkor is, ha belső tartalmát tesszük mérlegre.

Sok terhes ajándékot kapott útravalóul az életre: jeles elődök által országszerte ismertté és tiszteltté vált nevet, kiváló képességeket,; sok nemes ambíciót. Nagyatyja, a pátens-harc legendás hőse, legnevesebb egyháztörténészeink egyike. Atyja a tiszáninneni egyházkerület püspöke, szintén jeles egyháztörténész. A származáshoz járult még a külső körülmények egész sora, hogy kiélezze Révész Imrében a maga útján járás szükségének, sőt a vezetésre predesztináltságnak érzését: korai árvaság, felnövekedés több ízben változó környezetben, újabb jó példák és életideálok, tanulás evangélikus elemi es romai katolikus szerzetesi iskolában, majd a távoli Erdély és a még messzibb Dél-Franciaország teológiai akadémiáin.

1889 június 30-án született Pápán, két hónap múlva meghalt az édesanyja. Édesapja az ottani református főiskola gyakorlati teológiai és egyházjogi professzoraként szolgált, a kis félárva előbb anyai nagyanyjánál, Miháiyházán, majd atyai nagynénjénél, dr. Hőgyes Ferenc orvos feleségénél, - Budapesten nevelkedett. A Kálvin téri házból a református lelkészlakra és a Theológia akkori épületére lehetett látni. A kicsiny gyermekkor egyik legrégebbi emléke az, hogy a nagymama, özv. Révész Imréné Vécsey Johanna, maga is a debreceni kollégium egyik neves professzorának leánya, esténként ölébe vette a kis Imrét, és a szemközti egyházi épület egy gyertyafényben úszó ablakára mutatva áhítattal így suttogott: „Nézd, fiam, ott dolgozik a püspök!" (T. i. Szász Károly.)

Ebben a meleg családi körben pihente ki a napi munka fáradságát a házigazda testvérbátyja, dr. Hőgyes Endre is, az európai hírű orvosprofesszor. Ebben az egyszerű megjelenésű férfiban a kisgyermek megérezte a nagy jellemet és a nagy tudóst, és szívből iparkodott méltóvá válni szeretetére. Hőgyes Endre is haláláig nagy szeretettel érdeklődött fiatal tisztelőjének előhaladása, tanulmányai iránt.

Édesatyja a szomorú családi emlékek miatt pápai professzori állását a kassai lelkipásztorsággal cserélte fel. 1895-ben újra megnősült, és ettől kezdve a kis Imre a kassai parókián nevelkedett féltestvéreivel együtt. Nyaranta nyelvtanulás céljából hónapokat töltött a Késmárk melletti Leibicen, az ottani evangélikus lelkipásztor családjában, nagy gyalogtúrák során megismervén ott a csodaszép Tátrát is. Középiskolai tanulmányait a kassai premontrei szerzetesek gimnáziumában végezte el. Többször emlegette, hogy klasszikus és modern nyelvtudásának, magyar irodalmi ismereteinek szolidságát szerzetestanárainak köszönhette. Természetesen haszonnal jártak ezek az évek arra is, hogy megismerje a római katolikus vallási életet és gondolkozást, és ennek folytán saját református öntudata tisztuljon és izmosodjék.

Érettségi után nem Sárospatakon és nem is Debrecenben, hanem Kolozsvárott iratkozott be a Theológiára. Egy későbbi előadásában, amely „Mit köszönhetek én az evangéliumi keresztyén diákmozgalomnak?" (1925) címen nyomtatásban is megjelent, számot adott róla, hogy milyen okok alapján választotta a lelkipásztori hivatást. „A lelkipásztori pályára való lépésem megint csak magától értődő, gyermekségemtől fogva elvégzett, előttem és mások előtt pillanatig sem problematikus dolog volt" (5. lap). „Megint csak", azaz éppoly kevéssé problematikus az ifjú számára, mint maga a hit. „Isten kegyelméből olyan családból származom - írta ugyanitt -, amelyben a hit sohasem volt probléma. A magától értődő istenbizonyosság levegőjében születtem és nőttem fel. A Jézus Krisztus kö­vetése és szolgálata minden vitán és kételyen felül álló, a legszentebb értelemben hagyományos életcél és életmérték volt családomban" (3. lap).

A színhely, Kolozsvár kiválasztása atyja döntése volt. Tudott a kolozsvári főiskola kiváló tanári karáról, és a többinél civilizáltabb teológiai internátusáról. Ezenfelül Sárospatakon, személyesen megismerkedett az ott teológiai magántanári vizsgát álló fiatal Ravasz Lászlóval, aki egyik tanára lett Révész Imrének olyan kiváló más professzorok mellett, mint Nagy Károly, Pokoly József, Bartók György, Kenessey Béla és Kecskeméthy István. A filozófiát a teológusok Böhm Károlytól, a pedagógiát pedig Schneller Istvántól tanulták. Egytől-egyig mindet nagy értékeiként tartja számon egyházunk és iro­dalmunk története. A diáktársak közül Imre Lajos, Musnai László, Gönczy Lajos tartoztak Révész Imre szűkebb baráti köréhez, egy tágabbhoz és később kiformálódóhoz pedig Tavaszy Sándor, Makkai Sándor és Vásárhelyi János.

A lendületes és igényes kolozsvári teológus életbe 1909-ben új színt vitt az Evangéliumi Keresztyén Diákmozgalom ottani zászlóbontása, különösen ez év májusában Mott János ottani előadásai, amelyeket Victor János tolmácsolt. „Itt ettől fogva mozdult meg a bibliaköri munka, és ettől táplálva kezdett fejledezni a teológusok érdeklődése mindazon gyakorlati élettények és életproblémák iránt, amelyekkel addigi tanulmányaik és főiskolájuknak egyébként igen értékes szelleme nem szembesítették őket elegendő mértékben" - mondotta Révész Imre előbb említett előadásában (9. lap).

Ugyanitt azonban azt is megvallotta, hogy a diákmozgalommal és Mott János hatásával szemben később újra a kolozsvári ún. „tudományos teológia" került előtérbe, azaz az ébresztő-evangelizáló mozgalmak bibliatanulmányozó eljárása helyett a történeti-kritikai írásmagyarázás akkori változata, és a vallásnak értékbölcseleti-újkantiánus felfogása. A hangadók Kolozsvárott is „modern pietizmus" gyűjtőnévvel foglalták össze a mozgalmat, és mint „angolkórságot" emlegették. „Éppen én voltam - írja Révész Imre - az egyik fő kifaragója ennek a jelszónak, hogy a diákmozgalom, úgy amint van és hatni akar, ,nem felel meg a magyar géniusznak'... Mi és az utánunk következett néhány diáknemzedék inkább a Bethlen Gábor körök eszméjét favorizáltuk . .." (11—12. lap).

De még egy esztendő sem telt el, és gyökeres változás ment végbe ifjú teológusunkban, mégpedig nem itthon, hanem külföldön: „A negyedik évet egy francia teológiai fakultáson töltöttem - olvassuk tovább beszámolóját -, egy a miénknél hasonlíthatatlanul tisztább életű, komolyabb diákság körében, ahol az, amit a diákmozgalom minálunk még csak meg akart teremteni, mindennapos levegő volt" (15. lap). A francia diáktársak őszinte csodálkozással hallották Révész Imrétől, hogy nálunk még a lelkipásztori otthonokban sem igen van rendszeres családi áhítat, ö viszont meglepődve, sőt egyelőre még megütközéssel szemlélte, amint a fakultás dékánja és világhírű egyháztörténész professzora, Émile Doumergue, első ottani vacsorázása alkalmával bibliaolvasás után családjával együtt térdreborulva imádkozott az asztal körül.

Montauban-ban Doumergue személyes hatására fordult Révész Imre teljes érdeklődéssel az egyháztörténelem felé. A nagy francia Kálvin-kutató barátságát és megbecsülését olyan mértékben sikerült kiérdemelnie, hogy az még kilencven éves korán túl és félig vakon is folytatta vele a levelezést. Már ez a kapcsolat is jelentős volt egyházunk számára, mert az ökumenében való együttműködés egyik feltételét szolgálta, egyházunknak a külföldi hittestvérekkel való megismertetését. Révész Imre szerényen csak annyit mondott, hogy „némely famulusi szolgálatokat" tehetett Doumergue „La Hongrie Calviniste" c. kitűnően megírt, a maga nemében máig egyedülálló könyve összeállításában. Ezt a szolgálatot a Révész Imre életében és tollából különböző európai nyelveken megjelent tanulmányok, ismertetések és cikkek egész sora követte a magyar református egyház életéről.

A peregrináció alkalmul szolgált arra is, hogy a tudásszomjas ifjú több nagy utazás során járja be Francia- és Spanyol-, Olasz- és Németország, valamint Svájc nevezetesebb helyeit.

Még Montauban-ban eldőlt a további pályairány kérdése is. 1911 elején levelet kapott Nagy Károlytól, a kolozsvári Theológia akkori igazgatójától, a későbbi erdélyi püspöktől. A félreérthetetlen célzatú híradást szívdobogva olvasta arról, hogy a Theológia egyháztörténésze, Pokoly József 1912 őszétől alighanem Debrecenbe távozik a Kollégium főiskolájának világtörténeti tanszékére; majd pedig a még félreérthetetlenebb kérdést: „A Révész Imre unokája nem készül-e historikusnak?" Ez a biztatás titkos és kedves óhajtására jelentett visszhangot, arra, hogy a teológiai pályán maradva tanár lehessen, a tudományt, az egyháztörténelmet művelhesse.

Atyjának ellenkezése miatt nem valósulhatott meg az a terve, hogy egy második évet is külföldi egyetemen töltsön, mégpedig Troeltsch Heidelberg-jében. Pedig nem minden alap nélkül remélte azt, hogy az orthodox Doumergue és a „baloldali'* Troeltsch a dogmatikus és a vallástörténész-vallásszociológus hatásainak szembesítéséből csak haszon származhat teológus és történész egyénisége kikristályosodására.

Atyja, aki féltette őt a túlontúl modernnek és amellett még Kálvinnál szemben igazságtalannak ítélt Troeltsch befolyásától, az 1911/12. esztendőre maga mellé vette Kassára esperesi segédlelkésznek. Itt a fiatal tiszteletesnek bőven volt alkalma prédikálásra és a lelkipásztori gyakorlat többi részének megszerzésére. Igehirdetéseire készülvén találkozott Robertson köteteivel. Ezek felejthetetlen hatást gyakoroltak rá. Arra ösztökélték, hogy mint igehirdető ő se elégedjék meg kevesebbel sem az emberi valóság tragikus feszültségének, sem az evangélium gyógyító erejének felmérésében. Utólag visszatekintve kassai káplánkodását is hasznosnak tartotta, mert hiszen nem sokára teológusokat kellett nevelnie a lelkészi szolgálatra, arra, amelyet Kassán személyes tapasztalatból volt módja valamennyire megismerni.

1912 őszén hozzákezdett Kolozsvárott az egyháztörténész professzori munkához mint helyettes, 1914-től pedig mint rendes tanár. Tanítva tanult ő is. Kezdettől fogva a renaissance és a humanizmus időszaka, a reformátorok, főleg Kálvin, valamint a magyarországi helvét irányú reformáció álltak kutatásai középpontjában. Tanári pályájának már ebben a korai szakaszában olyan mestermű került ki tollából, mint a „Dévai Bíró Mátyás tanításai" (1915). A források egészen széleskörű ismerete és kiaknázása, a nemzetközi szakirodalom fölötti biztos áttekintés, a korviszonyoknak, a személyes élethelyzeteknek, a teológiai eszméknek szerves egybelátása és ugyanilyen megláttatásának művészete, végül az elegáns és lebilincselő előadás a művet egyházi irodalmunk egyik klasszikusává teszik.

Az erdélyi impériumváltozás után Révész Imrének nem volt maradása Kolozsvárott. A politikai fordulattal együttjárt, hogy az ún. erdélyi szellem még a már régóta fennálló baráti közösségekben is egyre erősebb nyomatékot teremtett magának. Ré­vész Imre egyre idegenebbül érezte ott magát. Felébredtek saját „atavizmusai" - a tiszántúliak. Amikor tehát a debreceni egyház meghívja egyik lelkészi állására, ő igent mond. Debreceni lelkipásztori szolgálatában is a legkiválóbbat nyújtotta. Ennek folytán a tiszántúli egyházkerületnek már 1923-tól főjegyzője, 1925-től konventi, 1928-tól pedig zsinati rendes tagja. A gyakorlati munkának e tíz esztendejében szorított időt egyháztörténeti kutatásainak folytatásához is. Kitűnő középiskolai tankönyveket írt, A Magyar Történettudomány Kézikönyve című rangos sorozatban „A magyarországi protestantizmus történelme" (1925) címen világos, rövid, és mégis adatokban gazdag összefoglalást adott, feldolgozta nagyatyja életművét (Révész Imre élete, 1926), és elsőnek elemezte Ozorai Imre reformátorunk könyvét (Krisztus és Antikrisztus, 1928).

1930 szeptemberétől ismét teljes munkaerővel az egyháztörténet felé fordulhatott, mint Pokoly József utóda a debreceni Tudományegyetem egyháztörténeti katedráján. A következő nyolc esztendő a korábbi gazdag magvetés beérésének időszaka. Gyors egymásutánban jelentek meg rendkívül magvas tanulmányai a magyar reformáció kulcsfontosságú teológusairól, okmányairól, mozgalmairól. Csak a legfontosabbakat említjük: „A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás és a Tridentinum" (1934), „Kálvin az 1564-i nagyenyedi zsinaton" (1934), „Méliusz és Kálvin" (1936), „Debrecen lelki válsága 1561-1571" (1936). E művek és a többiek gondos előkészületül szolgáltak ahhoz az opushoz, amelyet méltán tekinthetünk teológiai irodalmunk egyik legszebb termékének. A „Magyar református egyháztörténet" I. kötete ez (1938). Akik e nyolc esztendő valamelyikében voltak a debreceni Theológia hallgatói, mint e sorok írója is, nem fogják elfelejteni ennek a nagy tudósnak és erős hitű keresztyénnek az érett tudás minden szépségében pompázó magisztrális előadásait.

Közben, az elvek tisztázódása folyamán, elvégezte saját maga egynémely korábbi állásfoglalásának a korrekcióját is. Kolozsvári professzorsága idején még kedvvel használta a „kálvinista" jelzőt. Dévai Bíró Mátyásról mint az első magyar kálvinistáról, Bethlen Gáborról mint a kálvinista fejedelemről írt tanulmányt (1913 és 1914). Most nagy elvi és történeti felkészültséggel fordult ez ellen a szóhasználat ellen pl. a „Kálvinista Róma" (1934) című tanulmá­nyában. Valaha a „protestantizmus" egyháztörténetének művelését tekintette feladatának, és ilyen szemszögből több elvi és módszeres kérdésekkel foglalkozó tanulmányt adott közre. Viszont a „Magyar református egyháztörténet"-ben arra mutatott rá nagy nyomatékkal, hogy „egy egységes magyar protestáns egyháztörténelmet összegyúrni... tudományos lehetetlenség volt és .. . az is marad" (6. lap); továbbá hogy egy „magyar református egyháztörténelem az, amit egyházunk legmagasabb rendű, tehát tudományos önismeretének az érdeke teremt meg és fejez ki a hitvallási hűség és a tudományos munka egymással nem ellenkező törvényei szerint" (8. lap).

Ez az ízig-vérig a tudomány művelésére született ember kedve ellenére engedett a közóhajnak, amikor egyházkerülete 1938. október elején a legmagasabb őrhelyre állította, püspöki tisztségébe iktatta be. Néhány évvel korábban Révész Imre síkra szállt amellett a felfogása mellett, hogy a püspöki tiszt nem egyeztethető össze a református egyházszervezet zsinatpresbiteri jellegével („Presbiteri rendszerű-e a magyar református egyház?" Theol. Szemle, 1935). Bár következetes módon 1942-ben és 1945-ben is kísérletet tett, hogy megszabaduljon püspöki tisztétől, de a közérdeknek engedve maradnia kellett. Magas egyházkormányzati tisztsége ellenére sem sikerült semmiféle eredményt elérnie abban az irányban, hogy egyházalkotmányi felfogását törvényhozásilag érvényesíthesse. A korviszonyok ellene dolgoztak és dolgoznak ennek mind hazánkban, mind határainkon kívül.

Révész Imre püspöki szolgálatát mégsem lehet eredménytelennek tekinteni. Nagy teológiai műveltsége, értékes egyházközi kapcsolatai, ékesszólása és írásművészete jelentős segítségére voltak egyházunknak abban, hogy távoltartsa magát a teológia és az egyházi élet elmocsarasodásától a hitlerizmus időszakában.

1944 végén mint püspök-házigazda teljes erejével támogatta a Debrecenben megalakult ideiglenes nemzeti kormány erőfeszítéseit Magyarország új, demokratikus állami életének elindításában. A következő években elsők között vette ki részét abból a felelősségből és munkából, hogy a magyar református keresztyénség megtalálja helyét az új magyar államban.

De nem voltak a püspökség évei terméketlenek tudományos szempontból sem. Nemcsak összegyűjtött tanulmányainak vaskos kötete jelent meg („Tegnap és ma és örökké ..." 1944), hanem olyan becses és szép tanulmányok is, mint „Egy fejezet a magyar református ébredés történetéből. A. N. Somerville magyarországi körútja" (1943), „A szatmárnémeti zsinat és az első .magyar református ébredés" (1947), valamint az akadémiai rendes tagsági székfoglalóul szolgáló „Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritánizmusban" (1948). 1949-ben egyházunk megbízásából „Semper reformari" címen összeállított egy egyháztörténelmi olvasókönyvet, amely, sajnos, kiadatlan maradt.

Elérvén a nyugdíjkorhatárt, 1949 szeptember 1-én Révész Imre megvált püspöki tisztségétől és mint egyetemi tanár vonult nyugdíjba. De lankadatlanul dolgozott tudományos vonalon ezután is. Olyan becses monográfiák kerültek ki tollából, mint „Kossuth és a függetlenségi nyilatkozat" (1952), „Lamennais és a magyarok" (1954), „Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából" (1957), „Comenius unokája, D. E. Jablonski" (1962), „Sinai Miklós és kora" (1959) és „Bécs Debrecen ellen. Vázlatok Domokos Lajos (1728—1803) életéből és működéséből" (1966). Emellett a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként lektori jelentésekben, opponensi véleményekben tudományos életünk szempontjából igen jelentős segítő, korrigáló, tudósnevelő munkát fejtett ki. Ilyesfajta, legtöbbször tanulmányszerű dolgozatainak száma közel jár a százhoz. Ezekben a munkákban az egyháztörténeti munkásságát 1949-ig irányító szempontoktól nagyon messze tolódott. A keresztyén történelem- és egyházszemlélet ezekben a kutatásokban és állásfoglalásokban részben a dolog természete szerint nem juthatott szóhoz, máskor pedig maga a szerző hárította el azt magától, teljes határozottsággal revidiálván korábban vallott nézeteit.

E dologban egyházunk felől nézve különbözőképpen lehet vélekedni. Úgy is lehetne felfogni, mint mederszűkítést, mint egy tudós szekularizálódását, aki az általános protestáns, a kálvinista, az evangelizációs-ébresztő, az ige-teológusi és az ökumenikus-diakóniai szemléleti módok lépcsőin haladva átfejlődött a történelem immanens ökonómiai szemléletéig. Véleményem szerint nem ilyen fajta mederszűkülésről van szó, hanem az engedelmesség igen - igen magas fokáról. A Tiszát egyszer szabályozni kezdték, és hullámai engedelmesen új mederbe térültek. Ilyen mederváltás az, amit Révész Imre véghez vitt, hogy szolgálatának gazdagabb tartalmat, korszerűbb értelmet adjon. De a folyó nem tud érezni, az ember azonban igen. Az, amit Révész Imre magára vállalt és amire törekedett azért, hogy szolgálatát belső emberének parancsa szerint teljesen betöltse, a határán van az emberileg elhordozhatónak. Említsük meg, hogy nyugdíjazása után ís szakadatlanul dolgozott annak a nagy, majdnem kimerítő magyar református egyháztörténeti bibliográfiának a tökéletesítésén, amelyet a sárospataki egyházi tudományos gyűjteményben helyezett el egyháztörténet-írásunk nagy hasznára.

ÉLETRAJZI ÉS KÖNYVÉSZETI JEGYZET

Életrajzához becses adatokat tartalmaz a „Vallomások" c. teológiai önéletrajz, amelyet R. 2943/2. sz. alatt a Debreceni Egyházkerületi Nagykönyvtár őriz, valamint egy rövidebb önéletrajzi vázlat, amely a család birtokában van. Átolvasásuk lehetővé tételéért hálás köszönetet mondok dr. Ádám Lászlóné Révész Gabriellának és dr. Módis László kollégiumi főigazgatónak.

Révész Imre nagyobb tudományos értéket képviselő munkái 1938-ig bezárólag megtalálhatók Zoványi Jenő közismert Cikkei-ben a Theológiai Lexikon részére (Bp. 1940). Folytatólagosan, 1943-ig az Akadémiai Almanach jegyezte fel tudományos munkásságát. Az ezekből kimaradt fontosabb munkákat, valamint az 1943 után megjelenteket a kéziratban maradtakkal együtt egy Révész Imre által összeállított felsorolás tartalmazza: „Jegyzék tudományos és közéleti irodalmi munkásságomról. 1912-1966", amely a M. T. A. Könyvtárának kézirattárában áll a kutatók rendelkezésére. A teljes bibliográfiába beletartozik az a még számba nem vett sokszáz kisebb cikk, amely legnagyobbrészt az Erdélyi Református Szemle 1908-1918 közötti, a Debreceni Protestáns Lap 1923-1949 közötti, a Protestáns Szemle 1914-1943 közötti évfolyamaiban, a Révész Imre által szerkesztett Debreceni Hit- és Életben (1921-1923) található meg.

Theológiai Szemle 1967 83 -86. ol

D. Dr. Bucsay Mihály