Csohány János:

Békefi Benő két egyházkormányzati levele 1957 elejéről

Békefi (eredeti nevén: Grunner) Benő 1909. május 5-én született Budapesten, és 55 év múlva ért véget halálával.[1] A református teológiát a fővárosban kezdte, majd onnan távozni kényszerülvén a debreceni Hittudományi Karon fejezte be. A Bethánia Egyletben tevékenykedett egy ideig, ahonnan azonban, amikor nem őt választották meg főtitkárrá, kilépett és 1936-ban Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társasága néven egy „ellenbethániát” szervezett. Az új egyesületnek már ő lett a főtitkára, de a névleges vezetést Bereczky Albertnek engedte át. A Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társasága keretében megalapította az Ébredés Diakonissza Testvérházat, amelynek 1939-ben ő lett az intézeti lelkésze és vezetője. Ekkor emelkedett segédlelkészi státusból intézeti lelkészire, ami már önálló lelkészi állás volt.

Több egyházkerületben próbálta befogadtatni a Testvérházat, míg végül Nyíregyháza presbitériuma 1940-ben befogadta és működtetésének fele költségét magára vállalta, így ilyen mértékben az egyházközség vált fenntartójává. Nyíregyházán az Ószőllő u. 175. számú házban helyezték el a Testvérházat, ahol megnyílt egyúttal Magdaléneum néven a bukott lányok (prostituáltak) átnevelési otthona. 12-20 lány kapott helyet a Magdaléneumban, amelynek szintén Békefi Benő volt a lelkésze.[2]

Mindezen közben továbbra is járta az országot és nagy hatású evangelizációkat tartott, konferenciákat vezetett. A diakonisszák hathatósan segédkeztek az evangelizációk előkészítésében, lebonyolításában és a lelkileg megérintett hallgatók utógondozásában. Diakonisszának számos tanítónői oklevéllel rendelkező fiatal nőt sikerült megnyernie Békefinek, így azok magas színvonalú intellektuális munkára voltak képesek, evangelizáltak is. Konferenciatelepet szerzett Békefi Benő a Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társaságának, ahol igen eleven hitébresztés folyt.

Magyarország német megszállása után Békefi nem érezte magát biztonságban és különösen, amikor a deportálások megkezdődtek bujkálni kényszerült. A szovjet megszállás is egy nagy nyíregyházi szőlőbirtokon találta. A német és magyar csapatok aztán, amikor egy bizonyos időre visszafoglalták Nyíregyházát és környékét, akkor Békefi egy ott rekedt magas rangú szovjet tisztet rejtett el, történetesen diakonissza ruhába öltöztette és mély imába merülést színlelve vészelte át a szovjet katonák utáni kutatást.[3] Ezzel Békefi Benő megalapozta helyzetét a megszállóknál és az új rendszerben. 1944 őszén Nyíregyháza vezetőjévé nevezték ki a szovjetek tanácsnoki rangban, majd a Szabolcs Megyei Nemzeti Bizottság elnöke, később a város szociálpolitikai osztályának vezetője lett. A nyíregyházi református presbitériummal megválasztatta magát lelkipásztorrá az elmenekült lelkipásztor helyére.

Mint gyülekezeti lelkipásztor aztán 1945 nyarán megpályázta a tiszántúli püspökséget. Révész Imre ugyanis választásra bocsátotta a püspöki tisztséget, hogy nyilatkozzanak egy választás keretében, miszerint az új helyzetben is akarják-e őt püspöknek? A lelkészek egy Révész Imrét ócsárló röplapot kaptak, amelyben Békefi Benő önmagát ajánlotta azzal, hogy a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Paraszt Párt őt kívánja a püspöki székben látni. Révészt ennek ellenére egyhangúlag püspökké választották. Békefi 1945. december 16-án kelt levelében sajnálkozását fejezte ki az egyházkerületi elnökségnek azért, amiért az egyházat politikai pártharcok színterévé tette és a püspököt méltatlanul támadta. Aznapi kelettel Révész Imréhez írott bocsánatkérő levelében elismerte, hogy ebben az ügyben nem viselkedett evangéliumi módon.[4]

A háborútól meggyötört ország lelki éhséget érző lakóinak kielégítésére a református egyház különféle irányzatai egyaránt nagyarányú evangelizációkat tartottak, konferenciákat rendeztek. Ez Békefi Benőnek addig is fő munkaterülete lévén, nagy lendülettel kapcsolódott bele. 1946. augusztus 14-17. napjaira és 1947. március 26-28-ára Országos Református Szabadtanácsot szervezett Nyíregyházára. Ez már nem evangelizáció volt. A rendezvény ugyan a Református Gyülekezeti Evangelizáció Baráti Társaságának égisze alatt szerepelt és Bereczky Albert államtitkár volt az elnöke, Finta István, Fekete Sándor, Szamosközi István és mások vitték a prímet, de a szürke eminenciásnak – főtitkári rangban – a jó szervezői adottságokkal rendelkező Békefi számított. Ő írta meg azt a könyvet is, amit a Szabadtanács az első ülésszak után megjelentetett. Ezeken a tanácskozásokon rendkívül erős kritikával illették a korábbi magyar egyházi-, politikai-, társadalmi és gazdasági életet. A református egyházban vezetőváltást sürgettek,[5] ami 1948-ban Ravasz László püspök lemondatásával és helyére Bereczky Albert megválasztásával részben megtörtént. 1949 őszén aztán Révész Imrét Péter János váltotta. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ami 1945 nyarán nem sikerült belülről Békefinek, sikerült kívülről Rákosinak.

Békefi Benő ezután Péter János egyik legodaadóbb híve, bizalmasa lett. A Tiszántúli Egyházkerület pénzügyi előadójává lépett elő és a kerület pénzügyi „mogul”-jává nőtte ki magát. A püspöki iroda tényleges igazgatásáért folytatott késhegyig menő küzdelme Bartha Tiborral, az iroda kinevezett vezetőjével.

A debreceni teológián a teológiai átnevelés céljára új tanszék létesült az Ökumené története és teológiai problémái címen, vezetését Békefi Benő kapta. Az 1953-54-es akadémiai évben megválasztották rendes tanárnak, helyettes tanárként mellé került Bartha Tibor. Békefinek semmi tudományos képesítése nem volt, tehát nem lehetett volna professzorrá választani. Megkapta Békefi a Magyarországi Ökumenikus Bizottság főtitkári tisztségét is, noha semmiféle nyelvet a magyaron kívül nem beszélt és nem értett. 1952-ben a Nyírségi Egyházmegye esperesi székébe ültette, no nem a közbizalom, hanem egyházon kívüli kapcsolata és az annak kegyeit kereső egyházkormányzat.

Azokat a lelkészeket, akik nem tetszettek a pártvezetésnek, és ha letartóztatásra még nem tartotta érettnek őket, akkor az egyházi vezetéssel Békefi esperes keze alá száműzettek „átnevelésre”. Az egyházi szóhasználat hivatalosan ezt úgy nevezte, hogy segítette eligazodni ezeket a lelkészeket. A Nyírségi „Fegyházmegyében” aztán lehetőleg vasúttól távol, csekély jövedelmű parókiákat kaptak a renitensek, ahol se orvos, se gyógyszertár nem volt és középiskola sem létezett elérhető távolságon belül.[6]

Békefi nyelvtudás nélkül tolmács segítségével látta el ökumenikus főtitkári feladatait. Diakonisszái és más segítői között különböző nyelveket beszélők lévén, a szükséges fordítói munkát elvégezték lóhalálában. Autó és sofőr állt Békefi rendelkezésére, de Nyíregyháza és Debrecen között is szívesebben repült, az akkori belföldi légi járat gépével. Filozófiatörténetet a teológián Halassy Nagy József könyvéből tanított úgy, hogy azokat egyszerűen felolvasta az órán. Hallgatóit kötelezte a jegyzetelésre, mert a forrást nem árulta el. 1950-ben feloszlatták a maradék református egyesületeket is. A Bethánia Egylet is erre a szomorú sorsra jutott. Volt tagjainak fő üldözője Békefi Benő lett, aki a rendőrséget és az ÁVH-t is igénybe vette, ha valamikori hittestvérei titokban bibliaórát tartottak. De üldözte esperesként a bethánista lelkészeket, akik csupán akkor tudtak kedvére tenni, ha beálltak – már akik megtették – szekértolóivá. 1951 őszén tilos lett az evangelizáció. Ahol titokban megpróbálkoztak vele, ott Békefi lecsapott. Kémhálózatán keresztül mindenről pillanatok alatt értesült és cselekedett. Gátlás nélkül.[7]

1956 szeptember végétől betegséget színlelt, mert a tavasszal megindult ébredési mozgalmat, evangelizációkat nem tudta feltartóztatni. Ennek ellenére október 31-én ő akart prédikálni a nyíregyházi rádióban. Levelet is intézett Mindszenty Józsefhez, amelyben együttműködését ajánlotta fel. Békefi 1956. október 31-én mégsem beszélhetett a nyíregyházi rádióban. A rádió forradalmi vezetősége ezt megakadályozta. Egyik tagja, Babitz Béla orvos azt mondta, hogy „Békefit ne engedjék a mikrofon elé, ő hurcoltatta el Nyíregyházáról a vasutasokat, a diákokat és tirpákokat, Moszkvának közvetlen barátja, mindenki tudja Nyíregyházán! Malinovszkij bizalmát élvezte, tájékoztatta a hadseregparancsnokot, és ő nevezte ki [Békefit] tanácsnoknak a város élére. Ő igazoltatott [ti. Békefi], ő hurcoltatta el Thuróczy püspököt, Belohorszki igazgatót és Márczait, a vallástanárt, ilyen ember nem kell!”[8] A rádióbeszédre Bán István segédlelkészt kérte fel a rádió, aki ezért és még egy további rádióbeszédért 8 évi börtönbüntetést kapott Békefi feljelentésére és néhány lelkésztársa terhelő tanúvallomása és provokációja eredményeként.[9]

Kádár János 1957. február 7-én Nyíregyházára látogatott. A pártbizottság épületében fogadta Békefi Benőt, aki tájékoztatta a történtekről és feljelentette Bán Istvánt. Igaz, hogy aznap valaki átadta Kádárnak azt a levelet, amelyet Békefi Mindszentyhez írt, de ami nem jutott el a címzetthez. Kádár ennek ellenére alkalmas partnernek ítélte Békefit, és nyomozást rendelt el Bán István ellen.[10] Békefi helyzete tehát ismét megszilárdult a párt és állami vezetésnél, Moszkva elsőszámú emberénél. 1957. február 12-én Békefi mint a főnixmadár kezdett megéledni poraiból. Ugyanezen a napon körlevelet intézett elvbarátaihoz. Megírta, hogy Bereczky és Péter János irányvonala volt helyes. Saját működésében is azt tudja helyteleníteni – írta –, hogy túlságosan hevesen és olykor sértően, a levél címzettjeit is sértő módon látta el feladatát. Elítélte az „ellenforradalmat” és helyeselte az egyházi vezetésnek a Kádár-rendszerrel történő megegyezési törekvését. Őt is hívják, hogy álljon be e sorba, de jelenlegi helyzetében nem teheti, hiszen mindentől visszavonult, bár le nem mondott, pedig erősen követelték tőle.[11] Ez amolyan sztálinista önkritika és bűnvallás volt, amely alapján feloldozást és az egyházi vezetésbe történő ünnepélyes visszahívást várt. E visszatérést készítette elő elvbarátai megengesztelésével és egyetértése kifejezésére juttatásával.

Egy másik levelet 1957. március 19-i kelettel a Tiszántúli Egyházkerület Elnökségéhez intézett. Az előző levélnél ez rövidebb. Elhagyta saját „bűnei” felsorolását, csupán legbűnösebbnek nevezve magát, az „ellenforradalmat” értékelte és hitet tett a Bereczky-Péter-vonal mellett. Ekkor minden egyházkerületi tisztségéről lemondott és kijelentette, hogy az egyházi közéletbe soha sem kíván visszatérni. A levelet „haszontalan és legbűnösebb szolgája: Békefi Benő” záradékkal írta alá.[12]

Nem sokáig tartott Békefi önmarcangolása. 1957. március 22-én az esperesi és gondnoki értekezlet a régi egyházvezetéshez való visszatérésről döntött. Békefi erről kitűnő hírszolgálata révén azonnal értesült és másnapi kelettel levélben üdvözölte a döntést és felajánlotta együttműködését Gaál István esperes-püspökhelyettesnek.[13] Jutalma nem maradt el. Hamarosan visszahelyezték esperesi tisztségébe. 1959-ben budapesti teológiai tanári és dékáni tisztségbe emelkedett, nem sokára dunamelléki egyházkerületi lelkészi főjegyző (a püspök adminisztratív helyettese), 1962-ben dunántúli püspök lett. A pápai püspöki rezidenciát átadta az államnak, folyamatban volt a pápai tudományos gyűjtemény átadása is, amikor váratlanul 1964. május 25-én, Budapesten a Kárpátia étteremben egy vasárnapi ebéd közben orvos felesége és fia, s népes családja körében holtan bukott az asztalra. Sic transit gloria mundi!

Dokumentumok

I.

Kedves Barátom és Testvérem!

Körül-belül három hét óta viaskodom azzal, hogy soraimmal felkereslek. Mindig megtaláltam az indokaimat a hallgatásra. Most azonban nem tudok tovább hallgatni. Most ezzel a teljesen privát jellegű baráti levéllel felkereslek, néhány más atyámfiával együtt.

Amint tudod, szeptember végén kikapcsolódtam az egyházi életből. Betegségem, amely az október végéig tartó kórházi kezelés alatt valamit javult, utána ismét súlyosbodott, s november, december, s január nagy részét is állandóan ágyban fekve töltöttem. Most már nappal próbálok fent lenni, de még állandóan gyógyszerrel élek.

A hosszú betegség, a sok álmatlanul töltött éjszaka, bő lehetőséget adott az önvizsgálatra, az imádságra, s azok gyakori megismétlésére.

Különösen három területen marasztalt el az Ige és a Szentlélek közös feddése. A széleskörű tevékenység és felelősség hordozásának a könnyebb útját jártam, mert az elmélyedés maradt el. Ennek lett a következménye az, hogy a tanító szolgálatomban sem törekedtem arra, hogy a tanításomat hallgató atyafiak, akár a lelkésztovábbképzésben, akár a teológián, elmélyedjenek. A testvéri megvitatásokra, átbeszélésekre nem fordítottam elég gondot. Mint igehirdető nem törődtem a szükséges mértékig az igehirdetés gyümölcseivel. A pásztori gond hiánya ez. Mint egyházkormányzó és felvigyázó, nem voltam elég érzékeny a szükségek felismerésében, s ezért nem terjedt ki annyira a gondom, amennyire kellett volna és sok lehetséges segítés is elmaradt. Ez nyílván bűnöm. Másodszor, nem gyakoroltam elég fegyelmezetten a keresztyén aszkézist, amihez pedig Jézus Krisztus a követését, mint feltételhez szabja, s ennek következménye lehetett türelmetlenségem, indulatoskodásom, s magatartásom más megnyilatkozása, amivel sok atyafit megbántottam, bizonyára nem egyszer téged is. Harmadszor, a mindenre hasznos kegyesség gyakorlásában marasztaltattam el, aminek legsúlyosabb következménye az, hogy nem tudott betölteni az életszentségnek az a mértéke, ami kellett volna felelős szolgálatom betöltéséhez. Ezért nem tudtam példa lenni, sőt megütközéssé és botránnyá lettem.

Ezek az idők nyilvánvalóvá tették, hogy valóban a családomban és gyülekezetemben, nemcsak az egyházmegyei közösségben, hanem mindnyájatok között én vagyok a legbűnösebb. Ennek most sok külső, tehát nemcsak szubjektív bizonyságát is kaptam. Keresztyén atyafiak, barátok és testvérek, s szolgatársak, a megváltás evangéliumának a hirdetői, akik Jézus Krisztus mértékadó szavát ismerik és hirdetik, tudniillik, hogy az vesse rá az első követ, aki nem bűnös, szabadon és szükségszerűen, sőt az egyház megújhodását célozva ítélnek, vádolnak és kárhoztatnak. Nyílván náluk, de nálatoknál is én vagyok a bűnösebb, a legbűnösebb.

Tudom és hiszem, hogy Jézus Krisztus engesztelő áldozat a mi bűneinkért és az Ő vére megtisztít minket minden bűntől. Tudom és hiszem, hogy Jézus Krisztusban van a mi váltságunk és Ő vére által és a mi bűneink bocsánata. Tudom és hiszem, hogy mindenki bűneinek bocsánatát veszi az Ő neve által, aki hisz Őbenne. Mégis szükségesnek tartottam előtted is feltárni és meggyónni bűneimet, és Téged is a Krisztus nevében megkérni, ha tudsz, bocsáss meg és oldozz fel.

Miközben konkretizáltan felismert bűneim megítélésében gyötrődtem, sokszor megpróbáltam feladni tanításaimat és látásaimat, alkalmazva rájuk a mások által hangoztatott kritikát. De vizsgálódásaim alapján azonban egyszer sem tudtam odajutni, hogy azt, amit a megváltás teológiájáról, a diakóniáról, az egyházról és az igehirdetésről tanítottam, meg kellene változtatni. December végén több lelkésztestvéremnek ezt világosan meg is írtam. Levelet váltottam erről a kérdésről Hromadka professzorral és legutóbb Hellstern lelkésszel is. Világossá lett előttem, hogy saját személyi bűneim a fentebbi tanítások igazságát nem ronthatják.

Az is világossá lett, s ebben Hromadka professzor „Gondolatok a magyar krízisről” című dolgozatával nagyon megsegített, hogy akármilyen véresek és nyomorúságot hozóak voltak a tragikus októberi események, aminek ellenforradalmi jellegét október 24-e óta mindenkinek megmondtam, akivel érintkeztem, nem hoztak népünk életében népünk történelmi helyzetét megváltoztató eredményeket. A népünk történelmét, politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életét irányító hatalom „felsőbbség” továbbra is a munkásosztály kezében van, s az nem meggyengült, hanem megerősödött. Változatlan a hitem, hogy ezt a hatalmat Isten adta a kezébe, hogy mindnyájunk javára gyakorolja. Magyarországon szocializmus épül fegyelmezettebb, s a nép: a „munkásosztály és parasztság” érdekeit jobban szem előtt tartó proletárdiktatúrában. Ebben a történelmi, társadalmi és politikai szituációban az egyház helyzete sem változott, ezért szolgálata sem. Nem bizonyult igaznak az a kritikája, hogy az egyházkormányzat megítéltetett és eltévesztette az egyház útját. A Bereczky Albert és Péter János által tanított és vezetett út és szolgálat ma is a feladata. Egyházunknak úgy kell a megváltás evangéliumát hirdetnie, s a Krisztus rendelte sákramentumokat kiszolgáltatnia, s úgy kell rendeznie a maga belső életét, hogy azokat a jó gyümölcsöket teremje, amelyek által jóra segítővé és valóságos áldássá tud lenni.

Eddig akármilyen ostrom alatt voltam, egyházi tisztségemről nem mondtam le. Mégpedig azért, mert nem tartottam döntésre értnek az időt. Félelemtől és félemlítéstől, gyávaságból és kitérésből dönteni felelőtlen lett volna.

Egyre többen fordulnak hozzám olyan kérdéssel, hogy vegyem újra kézbe az egyházmegye vezetését, s azzal az egész egyházunk helyzete kibontakozását is segítsem elő. Ezeket a kéréseket eltoltam magam elől. A tegnapi nap folyamán egy felkérésre azt a hajlandóságomat fejeztem ki, hogy kész vagyok a kérést közösségben megvizsgálni. Ennek két feltétele van. Az egyik az, hogy Péter János iránt a bizalom, legalább azokban, akikkel beszélek, helyreálljon, s azok vállalják a bizalom helyreállításáért a szolgálatot. A másik feltételem pedig az, hogy csak a tisztségükben megmaradt, vagy lemondásukat visszavonó atyafiakkal tárgyalok, s e tárgyalások irányuljanak bűneink megítélésére, látásunk, tanításunk, intézkedéseink érvényességének megvizsgálására és ezek útján elsősorban arra a felelősségre, amely mindnyájunkra a mostani időkben fokozottabban hárul. Nem tudom, hogy ez a vizsgálódás meg fog-e történni, és azt sem, hogy ennek a vizsgálódásnak mi lesz az eredménye.

Afelől bizonyos vagyok, hogy addig nem tud elrendeződni egyházunk élete, és nem tud megtörténni a valóságos megújulás, amíg felelős egyházi vezetők látást, bizonyságot nem kapnak arra, hogy kimondják, hogy egyházunk alapjában és lényegében nem tévesztette el útját, mert helyesen ismerte fel kairosát, s Bereczky Albertben és Péter Jánosban a magyar református egyháznak Istentől adott vezetőit. A bűnök, hibák és tévedések bennünket és szolgálatunkat megbélyegezhették, de az Isten kijelentését, felismert akaratát meg nem ronthatták.

Kedves Barátom! Ne vedd zaklatásnak ezt a hosszúra nyúlt levelem. A Te legbűnösebb barátod írja, ha ugyan elfogadsz barátodnak. De mindenesetre legutolsó testvéred a Krisztusban. A felelősség íratta velem ezt a levelet, mert számomra szinte elhordozhatatlan a szégyen, az, ahogyan egyházunk most van, nem tud pozitív szolgálatot végezni népünk élete kibontakozásában, s a nagy alkalmak idején néma maradt. Szívem legmélyéig hatott Dobozi Imrének a „Népszabadság” vasárnapi számában megjelent „A kereszt nem akasztófa” című cikke. Nincs módom szólni, legfeljebb felétek, azt is csak ilyen magánjellegűen. Félek, hogy megkötözöttségemben ezzel is elkéstem.

Még egyszer megismételve bocsánatkérésemet, Isten gazdag áldását kérve Rád, szolgálataidra, őszinte szeretettel köszönt:

Nyíregyháza, 1957. február 12.

[Békefi Benő]

II.

A Tiszántúli Református Egyházkerület Főtiszteletű Elnökségének

Debrecen

Főtiszteletű Elnökség!

Tisztelettel közlöm, hogy sok töprengés, megfontolás és imádság után, vizsgálva egyházunkban az ellenforradalom idején megmutatkozott jelenségeket, és mindenek felett önvizsgálatot tartva, arra a döntésre jutottam, hogy az egyházkerületnél viselt valamennyi tisztségemről és megbízásomról, alkalmatlanságom tudatában, lemondok. Lemondásomnak ez a bejelentése lényegileg csak elvi jellegű, mivel 1956. szeptember végétől a közegyházi szolgálatokból már kikapcsolódtam. A nyíregyházi gyülekezeti szolgálatot a presbiterek és a gyülekezet kérésére, amennyire egészségi állapotom engedi, elvégzem. Ez a helyzet félreértésre adott okot, ezért lemondásom bejelentésével azt kívánom kifejezésre juttatni, hogy semmiféle szándékom nincs a közegyházi szolgálatba visszatérni. Hitbeli meggyőződésem és teológiai álláspontom alapján vallom, hogy a Magyarországi Református Egyház 1948-ben és a következő időkben helyesen ismerte fel kairosát. Az 1948-as zsinati deklaráció, a Testvéri Üzenet, a Missziói Szabályrendelet elvi része, Bereczky Albert és Péter János püspökeink jelentéseiben kifejtett elvi álláspontok és felsorolt gyakorlati tennivalók, egyházunk egyre inkább felismert és engedelmesen járt útja helyes volt.

A Szentháromság Isten ismeretéről és tiszteletétől, a Jézus Krisztusban megtörtént és történő megváltás kozmikus jelentőségéről, az egyházról, a diakóniáról, az igehirdetésről, egyházunknak népünk életében hordozott felelősségéről és az ökumenikus felelősségről, s szolgálatról szóló tanításaim igei alapvetéseit és teológiai megállapításait az eddig hozzám jutott kritikák alapos megvizsgálása alapján sem tudom másképp látni. Ezzel nem azt akarom kifejezni, hogy mint igehirdetőnek, tanítónak és az egyházkormányzat részesének nincs mit megbánnom, mert nagyon sok mindenben és nagyon sokféleképpen vétkeztem, amiért Isten és emberek előtt magam valóban a bűnösök között az elsőnek ítélem. Tudtommal rosszra és helytelenre nem tanítottam igehirdetéseim és tanításaim meglévő hiányosságai, felismert magatartás- és indulatbeli bűneim és egyben hibás intézkedéseim ellenére sem.

Egyházunk számára – úgy vélem – ma nincs más kibontakozási út, csak ha az elhagyott engedelmességhez megtisztultan, alázatosan, szeretetben megújultan visszatér. Egyházunk tartozik Istennek, tartozik népünknek, és mindenekfelett tartozik a gyülekezetekben istentiszteletre összegyűlő hívek seregének az ellenforradalom által is fokozott gondolkodásbeli, érzelmi, lelki és kegyességi zűrzavar felszámolásáért helyes teológiai tájékoztatással, - a közös engedelmesség útjának félreérthetetlen megmutatásával – és a tisztább népi demokratikus úton hatalmat gyakorló, proletárdiktatúrában élő és szocializmust építő Népköztársaságunk államával való együttműködést szolgáló megvalósításával. Az ezekre vonatkozó helyes hitbeli döntés, tanítás, kibontakozást szolgáló beszéd – szerény véleményem szerint – már is késik.

Nem akarok semmilyen vonatkozásban személyemmel ütközés vagy akadály lenni. Magamat mindenkinél bűnösebbnek és a legutolsónak ítélve, jelentem be megbízatásaimról való lemondásomat, kérve a Főtiszteletű Elnökséget, hogy azt, mint befejezett tényt, illetékes egyházi testületeknél bejelenteni szíveskedjék.

Egyben tisztelettel jelentem azt is, hogy esperesi tisztségemmel kapcsolatban is hasonlóképpen kívánok eljárni. Lemondásomat a legközelebbi egyházmegyei ülésnek bejelentem.

Maradok a Főtiszteletű Elnökségének teljes tisztelettel

Nyíregyháza, 1957. márc.[ius] 19.

haszontalan és legbűnösebb szolgája

Békefi Benő

Jegyzetek

[1] BOTTYÁN JÁNOS: Békefi Benő, 1909-1964. In: Református Egyház, 1964. 4. sz. 83. p.; ld. még: Theologiai Szemle, 1964. 5-6. sz.

[2] BARTHA TIBOR – MAKKAI LÁSZLÓ (főszerk.): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867-1978. Bp., 1983. (Studia et Acta Ecclesiastica, V.) 471. p.

[3] Bán István református lelkész, ny. tervezőmérnök szíves közlése alapján.

[4] TIBORI JÁNOS: A Tiszántúli Református Egyházkerület története, 1944-1957. Debrecen, 1995. (A Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének Tanulmányi Füzetei, 34.) (továbbiakban: TIBORI, 1995.) 121. p. Megadja a két levél levéltári jelzetét.

[5] TIBORI, 1995. 144-152. p. Az 1947. augusztus 19-21. napjaira tervezett tanácskozást nem tartották meg, sőt azon a héten megszűnt a Békefi szerkesztette Magyar Református Ébredés c. hetilap és az ugyancsak általa szerkesztett Keresztyén Család c. havi folyóirat is. E két sajtótermékből jól nyomon lehet követni a két megtartott és a csupán előkészített harmadik tanácskozást. Az elsőről külön könyv jelent meg Békefi szerkesztésében és kiadásában: Országos Református Szabadtanács. Nyíregyháza, 1946. augusztus 14-17. Budapest, 1946. Teljesen elfogultan írta meg évtizedekkel később Nagy Tibor egy folyóiratban publikált tanulmányában az általa következetesen Nyíregyházi Református Szabadtanácsnak titulált mozgalom történetét, amiben egy dolog azonban igaz volt, annak kiemelése, hogy az egész Békefi műve volt.

[6] TIBORI JÁNOS – BALLA ÁRPÁD: Péntekhegyi levelek. Kor- és kórtünet, 1954. Balla Árpád református lelkipásztor Sényőn, egyházi száműzetésben írott leveleiből (1953-1957). Debrecen-Sárospatak, 2000. 5., 17., 46-47., 55-57., 69-70., 116-119., 136-141., 160-163. p.

[7] BOJTOR ISTVÁN: Misszió a Tiszáninnen. A Tiszáninneni Református Egyházkerület missziótörténete 1950 és 1956 között. Miskolc, 1996.

[8] Bán István szíves közlése alapján. Írott formában a birtokomban.

[9] Ld. előző jegyzetet.

[10] Ld. 8. sz. jegyzetet.

[11] A levél indigós másolata birtokomban. Publikálatlan. Az eredetit Tibori János sem találta meg a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárában. Ld. I. sz. dokumentum. A levél címzettje ismeretlen.

[12] A levél indigós másolata birtokomban. Publikálatlan. Az eredetit Tibori János sem találta meg a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárában. Ld. II. sz. dokumentum.

[13] TIBORI JÁNOS: A Tiszántúli Református Egyházkerület története 1957-1965. Debrecen, 1996. 18-21. p. (A Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténeti Tanszékének Tanulmányi Füzetei