Fazakas József

Vízjelek a könyvtári munka szolgálatában

Vízjelekről beszélve, először is a régi papírkészítés történetéről és technológiájáról kell néhány szót szólnunk. Köztudomású, hogy a papírkészítés kínai eredetű. Caj-Lun császári tisztviselő nevéhez fűződik, aki i. sz. 105-ben ajánlotta fel találmányát a császárnak. Hamarosan el is kezdték az új íróalap készítését, amely sokkal célszerűbbnek és olcsóbbnak bizonyult, mint a korábban használt selyem és bambusztábla. A kínaiak bambuszrostból, eperfaháncsból és más növényekből készítették a papírt. A készítés módját egy ideig titokban tartották, de egy háború után (751), végül az arabok is megismerték azt. A papírkészítés központja a mai Üzbegisztánban levő Szamarkand lett, ahonnan aztán az arabok nyugatra szállították az új árucikket, Kisázsia, Észak-Afrika, majd a IX. században Spanyolország felé. Itt 1100 körül papírkészítő műhelyt is létesítettek a mórok. Ez idő tájt már több európai országba eljutott az arab papír, amelynek készítését azonban csak jóval később kezdték el a keresztény Európában (1260 körül Spanyolországban és 1276-ban Itáliában). Az arabok már rongyból készítették a papírost, s ezt a gyakorlatot követték az európaiak is, egészen a XIX. századig. Európai találmány volt viszont a vízi erővel hajtott kalapácsos zúzómű, a papírmalom, sok egyéb újítás mellett. Kontinensünkön néhány száz évig nagyjában azonos eljárással folyt a papírkészítés. Tiszta és megfelelő vegyi összetételű, főleg lágy vizű patak mellett kereste meg a papírkészítő mester az alkalmas helyet papírmalma számára. Előre kellett gondoskodnia arról, hogy rendszeresen rongyhoz jusson, mégpedig jó minőségű, főleg lenből készült anyaghoz. A rongygyűjtők által beszállított nyersanyagot szétvagdosták, tisztították, meszes gödörben rothasztották, áztatták, főzték és zúzták, míg egészen finom péppé nem vált. A XVII. század második felében feltalálták a rongyőrlő gépet, az ún. "hollandi"-t, amely lényegesen meggyorsította a papírkészítés munkáját. Ez hazánkban csak 100 évvel később honosodott meg. A kész pép a merítőkádba került, amelyből merítőszitákkal emelték ki a papírívekhez szükséges mennyiséget. Téglalap alakú, fakeretes, vörösrézhuzalos szitákkal dolgozott a merítőlegény, mégpedig egy kád mellett rendszerint kettővel. A nedves papírpépet a rakodólegény nemezlapra borította, amelyre újabb nemezlapot tett és így rakta egymásra a papíríveket, mindig egy-egy nemezlapot téve közéjük. Az így felrakott csomókat sajtolni kellett, hogy a nedvesség átnyomódjék a nemezlapokba. Ezután következett az anyag szárítása a szárítópadláson, majd enyves vízbe mártogatták a félig kész íveket, hogy tintaállóvá váljanak. A nyomtatásra készített papírt általában nem enyvezték. Az enyvezés után ismét szárítás, majd simítás következett. Egy régi feljegyzés szerint 36 féle műveletet kellett elvégezni ahhoz, hogy a nyersanyagból kész papíros legyen.

Wisso Weiss fogalmazása szerint három fő feltétele volt a papírkészítésnek: a rongy, a víz és a vásárlói igény. Az első kettőt már érintettük. Ami a papírigényt illeti, tudjuk, hogy mind több és több papírra volt szükségük a kancelláriáknak, a különböző hatóságoknak, az egyházi intézményeknek, az uradalmaknak, a kereskedelemnek és nem utolsósorban a tanuló ifjúságnak, az iskoláknak. A könyvnyomtatás feltalálásával a nyomdák kezdtek a fő papírfogyasztók lenni. Később az újságok és a folyóiratok emésztettek mind nagyobb mennyiségű papírost. A papírkészítés az idők folyamán sokat fejlődött, míg a XVIII. század végén megjelenik a papírgyártó gép. A technikai előrehaladás lassan kiszorítja a hagyományos eljárásokat, sőt a nyersanyag is megváltozik (farost, facsiszolat, cellulóz). A gépi papírgyártással azonban most nem célunk foglalkozni.

A papírkészítés még a XIII. században továbbterjed, Franciaországba és a német területekre. Hamarosan egész Európában megismerik az új íróalapot. Hazánkban a XIV. század elején kezdenek papírosra írni. Jó darabig olasz, főleg velencei malmok termékeit használják. A XIV. század végén kevés francia, a XV. században az olaszon kívül délnémet papírt is veszünk, amely utóbbinak az aránya a következő században még fokozódik. Lengyel és cseh-morva papírost is hoznak be, de a XVI. század elején legtöbb a délnémet és az osztrák papír.

Magyarországon a XVI. században kezdenek papírt készíteni. Az első papírmalomról, amely Lőcsén volt és 1530-ban égett le, alig tudunk valamit. Erdélyben viszont három korai malomról kell megemlékeznünk: a brassóiról (1546), a kolozsváriról (1563) és a nagyszebeniről (1573). Az első kettőt kétségtelenül a könyvnyomtatás mozgalmas élete hívta létre. Erdély után a régi Felvidéken, a mai Szlovákia területén létesülnek papírmalmok (1596 tájától), a Dunántúlon és más vidékeken jóval később (1729-től). Papírkészítésünk a XVII. században még elég szerény kezdeteket mutathat fel (31 üzemet alapítottak), de a XVIII. században, különösen annak második felétől kezdve mind több malom létesült az ország különböző vidékein, egészen addig, amíg a XIX. század folyamán a gépi gyártás lassanként el nem sorvasztotta őket (első papírgyárunk 1828-ban létesült Fiumében). Rá kell mutatnunk arra, hogy hazánkba mindig hoztak be külföldi papírt, eleinte azért, mert itthon aránylag kevés készült, később a bécsi kormányzat különféle intézkedései és gazdaságpolitikája folytán. Ezért nem kell meglepődnünk, hogy a XVI. században pl. sok lengyel, cseh és osztrák papírral is találkozunk, míg a XVII. századtól kezdve főleg ausztriai készítményeket látunk a magyar malmok termékei mellett.

A papírkészítésnél használt merítőszitát az arabok még növényi rostokból készítették. Ezt csak Európában váltja fel a fémhuzalos szita. Ugyancsak európai eredetű a vízjel használata is. A szita hosszanti oldalával párhuzamosan kifeszített, sűrűn elhelyezett huzalokat - a bordákat - az ezekre merőleges, ritkásan elhelyezett és odavarrt vastagabb huzalok, merevítők tartották feszesen, az egész fémszövet pedig a merevítők mögött levő fapálcikákon nyugodott. A szita teljes bordázata, valamint a rávarrt vízjegyforma vörösréz huzalokból készült. A szitával kimerített papírpép a bordázat és a vízjel vonalaiban vékonyabb réteget képezett, és így e vonalak mentén áttetsző lett a papír: ezért látszik azon a vízjel és a bordázat képe. A kész papíríven a vízjel képe a régebbi korokban általában az ív bal felének (a bal koncnak) a közepére esett, mert a szitán a negatív vízjelforma jobb oldalra volt varrva. Így a kétrét hajtogatott papírívekből készült, ún. fólió alakú régi könyvekben a vízjelet az egyik levélnek a közepe táján találjuk, míg a másik levélen csupán a bordázat vonalai látszanak. Negyedrét alakú régi könyveknél a vízjel ívenként csak az egyik levélpárban található, két részletben, a könyv fűzésénél, középtájt. A nyolcadrét alakú könyveknél a hajtogatás belső (felső vagy alsó) sarkaiban, két levélpáron, tehát négy levélen kereshetők a vízjel részletei, amelyek itt legtöbbször csak töredékesen láthatók, a könyv utólagos körülvágása miatt. A tizenhatodrét alakúaknál a lapok külső sarkaiban bukkannak fel, míg a tizenkettedrét alakúaknál az oldalsó lapszéleken, fentebb vagy lentebb, de általában nem a sarkokban. Ezek a megfigyelések a régebbi korokra vonatkoznak és természetesen nem tekinthetők merev szabályoknak. A XVII. és még inkább a XVIII. századtól kezdve mind több más elhelyezésű vízjellel is találkozunk. Meg kell még emlékeznünk arról is, hogy a fő vízjelen kívül gyakran mellékjelek is vannak a papíroson. Ezek vagy a fő vízjelhez kapcsolódnak vagy másutt vannak elhelyezve, a jobb konc közepén, az ív szélén vagy annak valamelyik sarkában.

A vízjelhasználatot az európai papírkészítéssel egyidősnek tekinthetjük. A legkorábbi vízjelet egy 1282-ben, Bolognában felhasznált papíroson találták. A vízjel legfőbb célja általában az volt, hogy az előállító malomra utaljon, s így elsősorban ipari márkának tekinthetjük. Mai értelemben vett védjegyül azonban ritkán szolgált. Hat évszázad állandó gyakorlata azt mutatja, hogy mindvégig és mindenütt szükségesnek tartották, és aránylag kevés vízjel nélküli papírost készítettek. A vízjel - akarva-akaratlanul - felelősségvállalást jelentett, hiszen ennek alapján bárki figyelemmel kísérhette a papírkészítő mester munkáját, a malom tulajdonosa, a hatóságok, a kereskedők és a papír használói egyaránt. A felettesek nyilván meggondolták, meddig bízhatják jelvényeiket, címereiket egy-egy papírkészítőre, és a kereskedők meg a használók is összehasonlították a különböző vízjelű papírok minőségét. Ez a felelősség magyarázza azt is, hogy hasonló vízjelet használó papírmalmok egy időn túl a készítőre utaló mellékjeleket kezdtek alkalmazni (pl. monogramot). A fő vízjel és a mellékjelek azonban nem csupán a malomra és a papírkészítő mesterre utaltak, hanem a papír alakját, minőségét és rendeltetését is jelölhették. Egyes gyakran használt vízjelkép-típusok jelentése világszerte közismert volt (pl. a postakürt a levélpapírokon).

Ami a vízjelek tárgyát illeti, találóan állapítja meg K. Th. Weiss, hogy a vízjel már kezdetben szimbolikus értelmű volt. Ha az egyes ábrák használatának magyarázatát tanulmányozzuk, látni fogjuk, hogy bár a vízjelkészítők az élet legkülönbözőbb területéről vették tárgyukat, mégis többször volt azoknak jelképes értelme, mintsem azt ma gondolnánk. A papírkészítés évszázadait mindenütt végigkísérik az egyházi szimbólumokat ábrázoló vagy azokat is hordozó vízjelek. Sokszor találkozunk pl. a kereszt változataival (görög kereszt, latin kereszt, András-kereszt, kettőskereszt stb.) és megtaláljuk azt különböző, más tárgyú vízjelekhez kapcsolva is. Ugyancsak vallásos jelképekként szerepelnek bizonyos állatok képei (pl. az Agnus Dei, a feltámadást hirdető zászlóval), vagy különböző tárgyak ábrái, az ugyancsak egyházi vonatkozású emberi alakok mellett (Szűz Mária, szentek, angyalok, pápa, püspök, zarándok). A vízjelek sorában sok a címer. Ezek is jelképek, és legtöbbször valamely függőségre utalnak, a feudális úr vagy az állam felé. Az igazi címereken kívül mesterjelvényeket, emblémákat készítettek maguknak egyes papírkészítők, amelyek természetesen szintén szimbolikusak voltak. A régi papírkészítők egyébként igen sok helyről vették ábráik tárgyát: a növény- és az állatvilág (pl. élőfa, falevél, virág, gyümölcs, bárány, ökör, sas, hal), az ember és a társadalom (kovácsmester, lovas, király, vadember, bohóc, testrészek), az élettelen természeti tárgyak és az ember alkotta tárgyak (csillagok, hegyek, épületek, használati tárgyak, mint pl. kancsó, gyűrű, kard, kulcs, kalapács, postakürt), a képzelet világa (egyszarvú, baziliszkusz, szalamandra), és az írásjelek (betűk, számok, szavak, szöveg) egyaránt forrása volt a vízjel-alkotásnak. Ezeknek a vízjelképeknek a felismerése sokszor nem könnyű, úgy hogy azt tanácsolhatjuk azoknak a kollegáinknak, akiknek még nem volt alkalmuk behatóbban foglalkozni vízjelekkel, hogy nézzenek végig néhány nagyobb vízjel-albumot, ahol tárgyi csoportosításban, magyarázattal ellátva láthatják a különböző vízjelábrákat, amelyeknek általánosságban való megismerése alapvetően fontos. Nagy haszonnal lehet forgatni ebből a célból pl. Briquet négykötetes nagy lexikonát.

A vízjeltudományról, amely a papírtörténetnek egyik önálló része, be kell vallanunk, hogy még nagyon fiatal tudomány. Sok értékes kiadvány, tanulmány és cikk jelent már meg ezen a területen, több komoly kísérlet történt az alapvetés terén, de még mindig a kezdeteknél tartanak a szakkutatók. Nagyobb ütemben kellene folytatni a datálható vízjelek szakszerű és módszeres gyűjtését, mert mérhetetlenül nagy még a meghatározatlan vízjelek száma. El kell végezni az összegyűjtött vízjelek eredetének legalább vidékekig, de lehetőleg papírmalmokig való meghatározását. A vízjelgyűjteményeket olyan módon kell rendezni, hogy azok több szempontból is használható forrásaivá váljanak a kutatásnak. Kiadványokban ismertetni kell ezeket a gyűjteményeket, és lehetőség szerint minél nagyobb anyagot publikálni is kell belőlük. Vizsgálni kell továbbá az egyes vízjelek jelentésének magyarázatát, létrejöttének okait, a vízjelformák készítésének és használatának műszaki feltételeit és módjait, mindezek történeti fejlődését, koronként és vidékenként. Meg kell találni ezenkívül azokat a módszereket, amelyeknek a segítségével a legcélszerűbben lehet elvégezni a vízjelek leírását, ábrázolását és meghatározását. Mindez igen nagy, szinte megvalósíthatatlan feladatot jelent a vízjeltudomány számára, amely jelenlegi apparátusával főleg segédtudományi hivatását nem képes megfelelőképpen betölteni. A különböző történeti tudományok ugyanis a vízjeltudomány közreműködését is várják, ha meg akarják állapítani egyes dokumentumokról, hogy mikor és hol írták, illetőleg nyomtatták azokat. A vízjelkutatás valóban sok esetben fényt deríthet arra, hogy bizonyos kéziratok eredetiek-e vagy csak másolatok, hitelesek-e vagy esetleg hamisítványok, vagy hogy milyen időrendben keletkeztek. Goethe, Leibnitz és Hölderlin műveinek újabb kiadásakor jelentős segítséget nyújtott a vízjeltudomány az eredeti kéziratok datálásának kérdéseiben. Dürer műlapjainak későbbi korokban készült levonatait vízjelvizsgálat segítségével tudták elválasztani a művész által személyesen készített eredetiektől. Rembrandt rajzainak a datálásában is vízjelek segítették a művészettörténészeket. Sok segítséget nyújtott már a vízjeltudomány klasszikus zenei kéziratok keletkezési körülményeinek a meghatározásában is. A különböző kutatási területek igénye tehát jogos, de - sajnos - igen sok esetben még kielégítetlen marad.

A kéziratok és régi nyomtatványok kezelésével foglalkozó könyvtárosok elé gyakran kerülnek meghatározásra váró dokumentumok. A vízjeltudomány jelenlegi állapotát ismerve nem állíthatjuk, hogy a felmerülő kérdések megoldásában nagy szerepe volna a vízjelvizsgálatnak, de bizonyos szerénységgel nyugodtan mondhatjuk, hogy egyes esetekben az ilyen irányú kutatás is hozzájárulhat reális eredmények eléréséhez. Pontos datáláshoz vagy lokalizáláshoz ritkán juthatunk el a vízjelek segítségével, de problémáink megoldásához gyakran közelebb kerülhetünk általuk.

Kutatásaim során egy ízben a XVI. és XVII. századi magyarországi országgyűlési törvénycikkek nyomdáit igyekeztem megállapítani. Az artikulusok többségéről betűtípus-vizsgálattal sikerült kimutatnom, hogy bécsi nyomdákban jelentek meg, míg egyet Pozsonyban nyomtattak. Tíz kiadvány betűivel azonban sehogyan sem tudtam megbirkózni. Ekkor vízjeleket kezdtem keresgélni bennük. Hamarosan egy tornyos és városkapus címer bukkant elém, amely elég gyakori a régi papírosokon. A lehetőségeket számbavéve, megtudtam, hogy Prága városának is tornyos címere van. Az egyik papírlapon ezután PL monogramot találtam, amelyről a szakirodalom alapján az egyik prágai papírmalom gazdájára, Paul Lutherre következtettem. Minthogy feltevéseim Prágába vezettek, ismét nyomdai betűtípus-vizsgálathoz folyamodtam, amely azután megerősítette számomra a kérdéses kiadványok prágai eredetét (az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1965-66. Bp., 1967. 158. lap).

Egy 1666-ból való, gyászverseket tartalmazó kiadvány Lőcsén történt nyomtatását elsősorban nem vízjelvizsgálattal állapítottam ugyan meg, de mégis megerősítést jelentett számomra az a tény, hogy az említett kiadványban levő vízjellel egyező vízjelet találtam egy ugyanazon gyászesethez kapcsolódó, lőcsei impresszummal ellátott nyomtatványban (az OSZK Évkönyve, 1960. Bp., 1962. 184-185. l., 40. tétel).

Egy ízben egy 1709 táján kibocsátott magyar vonatkozású, német nyelvű katonai oltalomlevél nyomdahelyét kellett eldöntenem. A betűtípusok, valamint a nyomtatvány tárgya alapján egyaránt gondolhattam Nagyszombatra is és Bécsre is. Ebben az esetben egy ZL monogramot ábrázoló vízjel döntötte el kérdésemet. Tudomásom volt arról, hogy a nagyszombati egyetemi nyomdának, illetőleg a jezsuita rendnek volt két papírmalma Znióváralján. Ezek után nyomozva, Bogdán István kitűnő papírtörténeti munkájában meg is találtam a két betű feloldását. Ebben az időben ugyanis az említett papírmalmok egyikében egy Láng Zakariás nevű papírkészítő mester dolgozott, akiről Bogdán meg is állapította, hogy ZL monogramos vízjellel jelölte meg készítményeit. Bár magát a vízjelképet nem láttam bemutatva, mégsem lehetett kétségem afelől, hogy erre a papírra nem Bécsben, hanem Nagyszombatban nyomtattak. (Az OSZK Évkönyve, 1967. Bp., 1969. 341-343. l., 94. tétel.)

Midőn egy 1641-ből való, esküvői üdvözlő verseket tartalmazó kiadvány nyomdahelyét igyekeztem megállapítani, a betűtípusokon és a nyomdadíszeken kívül I. Rákóczi György gyulafehérvári papírmalmának a vízjele (GR monogram: a fejedelem nevének kezdőbetűi) is bizonyítékul szolgált feltevésemhez, amely szerint a nyomtatvány Gyulafehérváron készült (az OSZK Évkönyve, 1968-69. Bp., 1971. 224-225. l., 104. tétel).

Ezek után a vízjelvizsgálat módszereiről szeretnék néhány szót szólni. Az első lépés az, hogy pontos képet készítsünk magunknak a kérdéses vízjelekről. Ennek legcélszerűbb módja ma is az átrajzolás, amelyhez egy házilag is előállítható átvilágító-készülékre van szükségünk. Az átvilágító doboz üveglapjára ráfektetjük a papírlapot, erre pauszpapírt helyezünk és az üveg mögött levő villanyégő fényénél gondosan átrajzoljuk vízjelünknek és a közelében levő merevítőknek a vonalait. Célszerű, ha már rajzolás közben összevetjük vízjelünket a rendelkezésünkre álló szakmunkákban található azonos tárgyú vízjelek különböző változataival, mert sokszor csak ezeknek az ismeretében jöhetünk rá, hogy egy-egy elmosódott részletet nem vettünk észre vagy pedig olyan vonalakat húztunk be rajzunkba, amelyek nem a vízjel tartozékai. További munkánkhoz hasznos lesz, ha rajzunkról fehér kartonlapra karbon-papíron keresztül másolatot is készítünk, amelyet tussal kihúzunk. Ha könyvek lapjain talált vízjelrészletekből kell rekonstruálnunk valamely vízjelet, vigyázzunk arra, hogy a fűzés közelében levő hozzáférhetetlen és így átrajzolhatatlan vonalakat és a lapszélekről esetleg levágott, hiányzó részleteket is figyelembe vegyük rajzmozaikjaink összerakásánál. A bizonytalan vagy csupán feltételezett kontúrokat szaggatott vonallal jelöljük. Ügyelnünk kell arra is, hogy csak ugyanazon ív lapjain talált vízjelrészleteket illesszünk össze, mert gyakori eset, hogy a következő ív lapjain megtévesztésig hasonló, de a valóságban mégis eltérő vízjelformák részletei kerülnek elénk. Mivel a merítésnél általában két szitával dolgoztak, természetes, hogy a váltakozva egymás után készült ívek vízjelei nem lehetnek teljesen azonosak. Az ilyen eltérések néha alig láthatók, de ha átrajzoljuk a két vízjelet és pausz-rajzainkat egymásra tesszük, meglepődve fogjuk észrevenni az eddig nem látott méretbeli vagy vonalvezetésbeli különbségeket. Hangsúlyoznunk kell, hogy csak akkor állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy egy papírdarab hol és mikor készült, ha annak vízjelét egy már meghatározott vízjellel a fenti módon azonosítani tudjuk. Arra is gondot kell fordítanunk, hogy rajzunk a vízjel pozitív képét mutassa, bár sokszor nem könnyű kitapogatni a papíron a bemélyedő vonalakat, amelyeknek a nyomán a helyes kép szemünk elé rajzolódik. Vízjelünk tájolása egyébként sem mindig könnyű. Némely, számunkra érthetetlen vízjelformáról azt is el kell döntenünk, hogy melyik annak az alsó és melyik a felső része. Hasznos, ha a kérdéses papírok egyéb tulajdonságait is megvizsgáljuk, így a bordák sűrűségét (a 10 mm-en levő bordák számát), a papír vastagságát, színét, finomságát, továbbá az ív méretét és súlyát. Ez utóbbiaknál azonban gyakran nehézségekbe ütközünk. Az ív nagyságát sokszor csak bizonytalanul tudjuk megadni, különösen könyveknél, a lapok körülvágása miatt, a könyvekben levő papír súlyát pedig egyáltalán nem tudjuk megállapítani. Mindezt nem is mindig érdemes megcsinálnunk, mert az összehasonlításul rendelkezésünkre álló vízjel-anyag ma még általában nem tartalmaz ilyen adatokat. Fel kell hívnunk a figyelmet még arra is, hogy bizonyos esetekben azonos vízjelformával készült papírok vízjel-képei is eltérhetnek egymástól. Ez abból adódik, hogy a papírívek egy része a sajtolás alkalmával kissé megnyúlt, vagy a szárítással összezsugorodott. A tökéletes egyezés elvárása tehát különböző okok következtében gyakran csak eszményi elképzelésen alapszik és általánosságban nem mindig elég reális kívánság, főleg a tudományos apparátus aránytalanul elégtelen volta miatt. Kutatásainkban tehát ritkán juthatunk el vízjeleink teljes azonosításáig, és így csak kivételesen határozhatjuk meg egy-egy dokumentum keletkezésének pontos körülményeit, csupán a vízjelek alapján. Nincs okunk viszont arra, hogy lebecsüljük azokat az adatokat, amelyek bizonyos időhatárok és területi lehetőségek felé irányítják felderítő munkánkat. A papír készítése és felhasználása közt eltelt időt, illetőleg statisztikai méréseket végeztek a szakkutatók, hogy támpontokat kapjanak az írott vagy nyomtatott dokumentumok keletkezési idejének meghatározásához. Ezek a számítások azt mutatják, hogy hivatalokban átlag 3-5 évig, magánszemélyeknél néha még 20 évnél is tovább állott a papíros. Már ez is mutatja, hogy meghatározásaink nem mindig szűkíthetők le rövidebb időre. A pontosan nem azonosítható vízjelformák esetében tehát még ennél is tágabb időre mutathatnak csupán vízjeleink. Ha tudjuk pl. egy malom vagy egy mester működésének időhatárait, amelyhez vízjelünk kapcsolható vagy a vízjel egyéb mondanivalóiból következtethetünk a keresett idő valamely határpontjára, már azzal is megközelítettük problémánk megoldását.

A vízjelek lerajzolása mellett igen hasznos, ha fotókópiákat és fényképeket is tudunk készíteni vízjeleinkről. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ezek nem pótolhatják rajzainkat. A fényképeken a papíron levő írás vagy nyomtatás is látszik és így zavarja vízjelünk képét, amely még enélkül is gyakran homályos vonalakat fog mutatni. Csupán a lerajzolás alkalmával tudjuk kikövetkeztetni vízjelünk helyes vonalait, a papíron levő egyéb vonalak és formák zűrzavaros útvesztőjében. A vízjelátrajzolás - amint Gerhardt Piccard helyesen állapítja meg - maga is tudományos munka. Ismernünk kell a kérdéses vízjelek különböző formáit és változatait, mert egyébként - amint már említettük - könnyen rajzolunk másolatunkban olyan vonalakat, amelyek nem a vízjelhez tartoznak, egyes homályos részletek pedig éppen tájékozatlanságunk miatt fogják elkerülni figyelmünket.

Újabban radioaktív izotópokkal (β-sugarakkal) is készítenek fényképeket a vízjelekről. A betagráfia azon alapszik, hogy a vízjel és a bordázat vonalaiban, ahol vékonyabb a papír, könnyebben áthatol a sugár, mint másutt. A nyomtatás vagy írás viszont gyakorlatilag nem módosítja az anyag vastagságát, így a betagrammokon ezek nem látszanak. Az izotóp-fényképezés így sokat ígér a jövőt illetőleg. Ma még igen költséges az ilyen vállalkozás, és a papíranyagot veszélyeztető esetleges sugárártalom miatt csak szakértelemmel és óvatosan alkalmazható. Gebhardt Blücher, fiatalon elhunyt erdélyi kutató, a brassói papírmalom XVI. századi vízjeleiről készített kitűnő izotóp-fényképeket a közelmúltban, amelyeket kutatásaiban igen eredményesen használt fel.

Ami az összehasonlító anyagot illeti, szükséges, hogy minél több vízjeltudományi szakmunka álljon rendelkezésünkre. Már utaltunk rá, hogy az évszázadok során át használt vízjelek szinte felmérhetetlen mennyiségéhez képest a szakirodalom ma még aránylag nagyon csekély. Ezért nem elégedhetünk meg néhány vízjelgyűjteményt bemutató szakkönyvvel. Minél több szakmunkát kell részleteiben is ismernünk és használnunk, hogy megtalálhassuk kérdéses vízjeleinket. Az önálló kiadványokon kívül a folyóiratokban megjelent közleményeket is fel kell használnunk kutatásainkhoz. Néha ezek lesznek legfontosabb forrásaink. A szakirodalmon kívül még egy más módszer is rendelkezésünkre állhat vízjeleink meghatározásában, és ez az, hogy összevessük rajzainkat, valamely megbízható gyűjtemény anyagával. Igen jelentős vízjelgyűjteménye van pl. a mainzi papírtörténeti kutatóintézetnek (Forschungsstelle Papiergeschichte), valamint az NDK-ban levő greizi Deutsches Papiermuseum-nak, amelynek alapját K. Th. Weiss gyűjteménye képezi. Weiss vízjeltudományi kézikönyve egyébként számos ilyen gyűjteményről ad felvilágosítást, úgy, hogy a ma igénybe vehető források jellegéről innen nyerhetünk legjobban tájékoztatást. Fontos esetekben levélbeli kéréssel is megkereshetjük ezeket az intézményeket. Nagy reményeket fűzhetünk a stuttgarti állami főlevéltárnak a II. világháború után létesült Piccard-gyűjteményéhez, amelynek néhány csoportjáról már mutatókönyveket is adtak ki nyomtatásban. E nagyméretű gyűjtemény új rendszere és módszerei rendkívül célszerűek, és az állandóan gyarapodó, máris hatalmas mennyiségű kartotékanyag - értesüléseink szerint - mind nagyobb hasznára szolgál a tudományos kutatásnak. A hazai gyűjtemények közül kiváló papírtörténészünknek, Bogdán Istvánnak az adattárát kell kiemelnünk. Bogdán az Országos Levéltár 1526 előtti anyagából mintegy 15000 oklevelet vizsgált meg a papirológia valamennyi szempontja szerint, és az azokban talált vízjeleken kívül az egyes oklevelek papírosaira jellemző összes adatot összegyűjtötte. Ez a papíradattár a középkori dokumentumok meghatározásához sok sikerrel használható, elsőrangú forrás.

A legfontosabb külföldi szakfolyóiratok közül a "Der Papier-Fabrikant" az Országos Műszaki Könyvtárban megtalálható. Ugyanott, valamint a Papíripari Kutató Intézetben is megvan a mainzi Forschungstelle Papiergeschichte 1951-ben megindult és ma is élő folyóirata, a "Papiergeschichte". A magyar "Papíripar" és ennek előzménye, a "Papír- és Nyomdatechnika" több helyen is hozzáférhető (OSZK, Országos Műszaki Könyvtár, Papíripari Kutató Intézet stb.).