Bucsay Mihály
élete, munkássága.

1912 július 7. - 1988. július 7.

Tarcalon született 1912. július 8-án. Édesapja - Bucsay Lajos – református igazgató-tanító volt. Mihály mindössze négy esztendős volt, amikor apja az első világháborúban elesett. Hadiárvaként került előbb a budai református gyülekezetben alakult Nagypénteki Református Társaság budaörsi árvaházába, majd Kecskemétre, a tanítói árvaházba, ahol az elemi iskola osztályait járta. Gimnáziumi tanulmányait Sátoraljaújhelyen a piaristáknál kezdte (1922-1927), majd - a hajdúböszörményi Kálvineum lakójaként - az ottani Bocskai István református gimnáziumban folytatta és fejezte be (1927-1930) „jeles" eredménnyel tett érettségi vizsgát. Ezután a sárospataki református főiskolára iratkozott be, ahol az 1930-1931. tanévet (I-II.félévet) töltötte. A következő két (lIl-IV.) szemesztert Debrecenben, majd miután 1932 szeptemberében és októberében a németországi Bielefeld melletti Bethel diakóniai otthonában dolgozott, az V-VII. féléveket a Saale melletti Halle egyetemén végezte. A VIII. szemesztert ismét Debrecenbe töltötte, ahol 1934 őszén az I. lelkészképesítő vizsgát tett, szintén jeles eredménnyel. A kezdeti kényszerű hányattatás utáni „vándoréveket" már tudatosan vállalta, hogy több helyet ismerjen meg, hogy minél sokoldalúbban képezze magát. S, hogy érdeklődése mennyire nem egysíkú volt, bizonyítja, hogy teológiai tanulmányai mellett a hallei és a debreceni egyetem bölcsészettudományi karára is beiratkozott, és ott lélektant, valamint görög és latin nyelvet hallgatott, belőlük absolutoriumot szerzett.

Ékkor még nem készült historikusnak. 1934 novemberétől 1935 januárjáig Csikesz Sándor professzor mellett nem kinevezett egyetemi gyakornok volt a debreceni tudományegyetem teológiai fakultásán, 1935 januárjától októberéig rendes gyakornok ugyanott az egyetemi könyvtárban. A II. lelkészképesítő vizsga letétele (1936) után több, helyen segédlelkész, majd ismét külföldre megy tanulmanyútra: elóbb Párizsba, majd Strassburgba. Eddig lehetne egy szokványos életrajz is, mondhatnánk, semmi Kuriózum nincs benne. Tulajdonképpen még az sem rendkívüli, hogy a jó képességű segédlelkész 1935-ben a debreceni egyetemen „A realitáskérdés a Kriticizmuson belül és a kriticizmuson túl" filozófiai értekezésével „summa cum laude" fokozattal bölcsészdoktori oklevelet szerez. A döntő változás akkor következett be életében, amikor 1938 óktóberétől 1939 szeptemberéig és 1940 első felében (közben 1940 tavaszán könyvtári tanulmányokat folytatva Olaszországban) az ő elgondolásai és tervei alapján megalapított és felállított „Délkelet-európai és elsősorban magyar egyházi kutatóállomás" vezetője Halléban, s mint ilyen, előadásokat tart és szemináriumot vezet az egyetem teológiai fakultásán a magyarországi reformáció tárgyköréből, valamint szerkeszti a Középdunai Protestantizmus Könyvtára sorozatot, s különböző, főleg helyi német lapokban cikkezik. Az egyébként nem historikusnak indult, de később sem lesz hűtlen a filozófiához. Jó tollú zsurnaliszta volt. 1940-ben hazatérve még egy ideig egyik budapesti távirati iroda munkatársa is volt, itt és ekkor jegyzi el magát az egyháztörténettudománnyal, közelebbről a reformáció korával. A hallei évek alatt alakul ki európai történelem-szemlélete; európai összefüggéseiben látja és láttatja a magyarországi reformáció (és a későbbi korok) eseményeit, irányzatait, személyeit.

1935-ben filozófiai doktorátust szerzett Debrecenben. A filozófiai témákhoz nem lesz hűtlen. Még disszertációját megelőzően a Debreceni lfjúsági Közlöny 1934. évfolyamában Schleiermacherről folytatásos cikkeket közöl 1938-ban „Logikai alaptételek" címen értekezik a Mitrovics Gyula Emlékkönyvben. 1942-ben az Athenaeum hasábjain (és külön is) megjelent „A kantianizmus válsága" című dolgozata. Még számos könyvismertetése, hozzászólása, kritikája jelenik meg folyóiratokban e tudomány köréből. Az egyháztörténet és filozófiatörténet közös, vagy határterületein is gyakran találjuk. „Az egzisztencializmus előzményei és jelentősebb képviselői"-ről írt tanulmánya (Református Egyház, 1965), vagy az „Értelem és lelkiismeret" (Confessio, 1979) esszéje. csakúgy mint a két Erasmus-értekezése („Rotterdami Erasmus 1466-1536" Theologiai Szemle, 1966) és a „Humanizmus és reformáció: 450 éve halt meg Rotterdami Erasmus", uo. 1986), valamint a Confessio 1981. évfolyamában közölt „Örök reformáció, reformátori örökség" és „A kálvinizmus ma" (uo. 1986), vagy a „Méliusz Juhász Péter gondolatvilága" (uo. 1980) eszmefuttatásai e határterületnek már inkább a reformáció-történet felé mutató részére vezetnek át. A XVI. századi kutatásai jelentik igazi életterét, - de itt is (és minden írásán!) érződik a témáknak filozófiai megközelítése, a szerző filozófiai iskolázottsága, és előtűnik a kiváló stílusú publicista, aki - még amikor saját alapkutatásai eredményeit dolgozza is fel – népszerűsítésre törekszik, mondanivalóját egészen közel akarja vinni olvasói széles köréhez.

Tudományos fokozatai az 1940-es évek elejétől már az egyháztörténet elkötelezett művelőjének mutatják. 1942-ben Szemiján Mihály tanulmányútja" értekezése alapján teológiai - magántanárrá habilitálta a sárospataki főiskola. Ugyanez évben tartja első magántanári előadását „A reformátorok úrvacsoravitái"-ról. 1944-ben „Belényesi Gergely, Kálvin magyar tanítványa" disszertációjával teológiai doktor a debreceni tudományegyetemen, ahol 1950-ben megszerzi az egyháztörténet - tudományból az egyetemi magántanári fokozatot. 1948-tól 1980-ig; nyugalomba vonulásáig - a budapesti teológiai akadémia óraadója, majd az egyháztörténet rendes tanára. 1980-84 között a Ráday Kollégium főigazgatója. Az 1958-tól újrainduló (bár rövid életű) „Egyháztörténet" című folyóirat egyik szerkesztője. Több nemzetközi tudományos társaság - többek között a Kálvin-kutatók Társaságának - tagja. Nemzetközi tekintélyét demonstrálja, hogy az igen igényes „Die Religion in Geschichte und Gegenwart" (RGG) német lexikon III. kiadásának egyik magyar munkatársa. A Confessio című folyóiratnak is szerkesztőbizottsági tagja volt.

Említettük: a reformáció magyarországi történetének hallei előadásával kezdte egyházhistorikusi pályafutását. E témakör maradt fő kutatási területe élete végéig. Disszertációit, kiemelkedő értekezéseit is e téren alkotta. A már említett Belényesi - tanulmány után hamarosan (1945) megjelenik „Szegedi Gergely debreceni reformátor, a kálvini irány úttörője hazánkban" kötete. A második világháború utáni első nagy református egyháztörténeti összefoglaló műnek („A magyar református egyház története", Bp. 1949) a „Reformáció százada" fejezetét írta. A wittenbergi magyar coetus alapításának négyszázadik évfordulója alkalmából megírta „A magyar reformátusok és Wittenberg" cikkét (Református Egyház, 1955). Nem vallja az „extra Hungariam non est vita" szűklátókörű elvet. Már 1958-ban kritikai vizsgálat alá veszi M. M. Szmirin: Münzer Tamás népi reformációja és a nagy parasztháború című művét, rámutat annak számos tévedésére, történetietlen szemléletére (Egyháztörténet, 1958). A reformáció századának fontos történeti - teológiatörténeti kérdései a hitvallások keletkezési körülményeinek tisztázása. „A Debrecen - Égervölgyi Hitvallás" (Református Egyház, 1962), „A tarcali zsinat és a Tarcal - Tordai Hitvallás jelentősége" (uo. 1964), de „Az egyházalkotmány kialakulása és mai helyzete a reformáció egyházaiban" (uo.1964), Méliusz Juhász Péterről, Szegedi Kis Istvánról készített alapos elemzései, kritikai szövegkiadásai mind jelentősen hozzájárultak a XVI. századról való ismereteink gyarapításához.

Kiterjedt irodalmi munkásságának bármennyire is döntő többségét alkotják a XVI. századi társadalom-, művelődés- és teológiatörténeti írásai, nem korlátozódnak csak egyetlen század vizsgálatára. Bucsay MiháIy otthonosan mozgott mind az egyetemes, mind a hazai protestantizmus története terén, és nem is „csupán" a főiskolai előadások és jegyzetek jobbára csak a „felszínt" érinthető szintjén, hanem elmélyült kutatóként is. Akár „Comenius Ámos János és sárospataki működésé"-ről írottakat (Református Egyház 1969), vagy A Budapesti Református Theologiai Akadémia története 1855-1955. kötete (amelynek Pap László mellett a másik szerkesztője is) „A Protestáns Egylet kora 1870-1896" fejezetére, akár az „Oroszország és Róma történeti kapcsolatai a felvilágoso-dástól 1917-ig" (Theologiai Szemle 1962), vagy „A keresztyén egység ügye a magyar ökumené történetében" (uo. 1968) - amely téma szintén „kedvencei közé" tartozott, hisz „A gyászévtized drámája és a résztvevők külföldi kapcsolatai" (uo. 1976, németül a Rebellion oder Religion című kötetben, Bp. 1977) és az előző számunkban írt utolsó tanulmánya is e körbe tartozik -, vagy akár „A Türelmi Rendelet" (Theologiai Szemle, 1980) című elemzését vagy a számos visszaemlékezését, nekrológját, személyi jubileumokra készült írását vesszük is, mind széles körű érdeklődését bizonyítják. Szintézist alkotó készségét leginkább a magyar protestantizmus történetéről írt két német nyelvű összefoglalása demonstrálja Geschichte des Protestantismus in Ungarn, Stuttgart, 1959, és Der Protestantismus in Ungarn I-11. Wien-Köln-Graz, 1977-1979, ennek rövidített magyar kiadása „A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945" Bp. 1985).

E néhány, gazdag irodalmi hagyatékából találomra kiemelt cím egyáltalán nem öleli fel Bucsay MiháIy teljes munkásságát, amelynek értékelése, elemzése elmélyült tanulmányt igényel és érdemel.

Ladányi Sándor
ny. teológiai professzor, egyháztörténész