Ötven éve halt meg!

     Megemlékezés Zoványi Jenőről

 

Zoványi Jenőben a magyar protestáns egyháztörténet egyik legérdekesebb és leghasznosabb művelőjét ragadta el közülünk ez év /1958/ június 24-én a halál. Magas kort ért meg teljes testi-lelki egészségben. Ez az élesen kirajzolt eszmeiségű, elvhű és harcos egyháztörténészünk még akkor is tartotta a szabadelvű theológia zászlaját, amikor a volt küzdőtársak zöme - szinte egy nemzedéknyi idővel előbb - kihalt mellőle, és amikor már erősen kérdéses, hogy van-e valaki, aki ezt a zászlót tovább viszi.

Nem született bele a magyar református egyházba. A római katolikus papneveldéből saját elhatározásából lépett ki és tért át hozzánk 18 éves korában. A sárospataki theológián, amelynek padjaiban tanulmányait folytatta, egy nagy egyháztörténész, Warga Lajos keze alá került. Warga, mint a német idealizmus, főleg Hegel, továbbá a liberális theológia tanítványa, át akarta hidalni azt a szakadékot, amely az újkori világkép és a keresztyén tanítások közt támadt. Az egyháztörténet területén megpróbálta úgy látni és láttatni az egyház történeti életét, mint az egyetemes emberi művelődés egy darabját, az emberi, értelmi és erkölcsi képességek kibontakozásának bár sajátos, de lényegében mégsem különálló területét. Szerinte Jézus egy olyan ország polgárai közé hívogat, amelyet Isten országának nevez ugyan, de amely éppen úgy az erény és igazság egyre gyarapodó szolgálatát tűzi ki, mint ahogy ugyanezen célok irányába fejlődik az egész emberi művelődés is.

Ez a felfogás persze hogy lényeges súlyponteltolódást jelent azzal szemben, amit az egyházról az Apostoli Hitvallás, vagy a Heidelbergi Káté tanít. Az isteni tényezőről az emberire helyezi a súlypontot. Warga ezt az ellentétet nem takargatta, hanem egyenesen belőle indult ki. „Ha mások azt mondják – úgymond -, hogy az egyháztörténelem a menyországnak előhaladó fejlődése a földön, melynek célja Isten tisztelete és a világ üdve, az isteni bölcsesség és szeretet örök váltság-tervének az időben való kifejlése, mely Ádám teremtésével kezdődik stb az ilyen állásponton szent regényt lehet írni, de tudományos egyháztörténelmet nem, ilyen állásponton nem az igazság felderítése, nem a kritika lesz az irányadó, hanem az emberek bámulatos képzelőtehetsége."1

Warga szerint teljesen tudománytalan és használhatatlan lenne azt mondani, hogy az egyház a Jézus Krisztus teste, vagy akár azt, hogy az Ö megváltó halálában hívő emberek gyülekezete. Viszont úgy látni az egyházat, mint „vallásos és erkölcsi társulatot"2, amelynek célja „az emberiségnek vallásos és erkölcsi nemesedése a testvéri szeretet alapján"3, összefér a történettudomány látásmódjával és a szokásos történetkritikai módszer alkalmazásával. Warga szerint az egyháznak korszakonként kifejlődött intézményeit azon kell lemérni, hogy a humanitárius végső cél elérését előmozdították, avagy akadályozták-e? Sőt, magát az egyháztörténet művelését is ennek a célnak szolgálatába kell állítani: „Az egyháztörténet előadója nem elégedhetik meg az események felsorolásával, az igazság felderítésével, hanem arra is törekednie kell, hogy a szép, a nagyszerű példák kiemelése által hallgatóit nemes versenyre, tevékenységre buzdítsa."4

Ezen az elvi alapon állva Warga Lajosnak nemcsak egy egyetemes egyháztörténelmet sikerült kidolgozni, amely 1870 óta még mindig egyedül képviseli irodalmunkban ezt a műfajt, hanem sikerült egy egész életre szólóan meggyőzni az ilyenfajta tudományos munka becséről legtehetségesebb és legbuzgóbb tanítványát, Zoványi Jenőt.

De Zoványinak még egyéb ráhatásra is szüksége volt, hogy megtalálja történetszemléletének azokat a sarktételeit, belső arányát és súlypontját, amiken azután élete végég nem is változtatott többé. Ez minden bizonnyal 1888-1889-ben, az utrechti egyetemen ment végbe benne. Itt ugyanannak az antropocentrikus theológiának, amelyet Warga képviselt, egy határozottabb és harcosabb alakjával ismerkedett meg. Warga meglehetősen relativista, „örök igazság, abszolút értelembe nincsen" ... „a górcsői lényektől kezdve a legfelségesebb eszmékig minden változásnak van alávetve" - vallotta.5 A holland theológiai liberalizmus egyes kiváló képviselői viszont abszolút értékmérőn tudták megmérni a történelmet, elsősorban az egyéniség szabadságán, továbbá ennek tartalmán, a haladáson, illetve a haladás megnyilvánulásának tekintett igazabb tudományon és erkölcsiségen.

Zoványinak korám kijegecesedett egyháztörténeti szemlélete szerint Jézus vallása nem más, mint Jézus követése azon az úton, amelyen az egyéniség szabadságáért, az igazságért és az erkölcsi jóért, ha kell a vértanú haláláig vezet. Ez a „Jézus vallása" nem ismer el semmiféle hitvallási vagy szervezeti megkötést. Ez a keresztyénség igazi alakja. Szemben állnak vele minden időben a hivatalos egyházak a maguk hitvallásaival, szervezetével és fegyelmi rendjével. Ezek - igen kevés kivétellel - legfőbb képviselői a meglevővel beérő maradiságnak és az egyéni szabadságot erőszakkal elfojtó türelmetlenségnek és vakbuzgóságnak. A két pólus között tárult fel Zoványi Jenő előtt az a távlat, amelyet kitölteni szerinte az egyháztörténetírás célja, azaz felmutatni egyfelől a személyes Jézus vallás útját, amint az többnyire elítélt eretnekségeken, vagy elnyomott haladó mozgalmakban megy át az egyház történetén, másfelől viszont az intézményes egyházak magatartását, amely legtöbbször a sötétséget terjesztette és pártolta, akadályozta és hátráltatta az előhaladásért vívott küzdelmeket és lényegében a hivatalos egyháznak hatalmi törekvéseiből, érdekszervezet mivoltából eredt. Egyik későbbi művének túlélésre sikerült, de korábbi felfogására is jellemző megállapítása szerint Jézus vallásának hívei az egyháztörténetben arra törekedtek, hogy szabaddá tegyék magukat és szabaddá tegyenek másokat az egyházzal szemben.6

Az ilyen irányú tudományos munkásság külső lehetőségét Zoványi szintén Hollandiában szerezte meg. Itt 1876-ban az állam szabaddá tette a történeti és a bibliai theológiai professzorokat minden hitvallási és egyházi megkötéssel szemben. Erről Zoványi Jenő így számolt be itthon: „Az 1876. évi egyetemi törvénynek a haladás szempontjából legfontosabb intézkedése az volt, hogy az egyetemi, teljesen felekezeten kívüli vallástudományi karok tudományos jellegű bibliai és történeti tanszékét elkülönítette a speciálisan egyházi természetű, nem tudományos - dogmatikai és gyakorlati - tanszékektől, s csupán az előbbieket fogadta be az állami egyetem szerves alkotórészeiül."7 Egy ilyen független holland theológai professzor módjára jelölte ki Zoványi Jenő a maga életprogramját és munkálta is mindvégig megalkuvás nélkül. Itthon azonban mások voltaik a körülmények. Ebből az elméletből folyt aztán itthoni sok-sok hányattatása, perbefogatása, elszigetelése. Kevesen ízlelték meg a meg nem értés minden keserűségét nálánál inkább. Hollandiában egy Allard Pierson (+1896) lemondott lelkészi jellegéről, mert elítélendő következet-lenségnek tartotta, hogy radikálisan szabadelvű theológus létére az intézményes egyházzal kapcsolatban maradjon. Mint professzor tovább működhetett. Itthon Zoványi Jenő egyelőre csak annyit tehetett meg, hogy az 1891-től betöltött kolozsvári lelkészi állomását 1894-ben a nyugalmasabb és jobb tiszaföldvárival cserélte fel, mert mint mondotta, könnyed előadóképessége folytán a prédikálás neki nem jelentett megterhelést és a legtöbb idejét tudományos munkára fordíthatta.

Ennek a tudományos munkának csakhamar minden szempontból feltűnést keltő gyümölcsei értek be. Ilyenek a Pallas Lexikonnak. 16 hatalmas kötetében 1892 és 1896 közt megjelent több száz egyháztörténeti cikke. Ilyen a Theolóaiai Ismeretek Tára (I—III. kötet, 1894—1901.), mely mindmáig az egyetlen magyar theológiai lexikon. A magyarul és hollandul megírt remek monográfiák közül ne említsük most csak A coccejanizmus történetét (Budapest, 1890.), ezt az európai viszonylatban is több vonatkozásban úttörő munkát.

Ekkor még nem maradt el a hazai elismerés sem. Sárospatakon, ahol a század végén Wargán kívül olyan kiváló szabadelvű tbeológusok tanítottak, mint id. Mitrovics Gyula, Peremartoni Nagy Gusztáv, Zoványi 1889-ben megszerezte a theológiai magántanári képesítést, 1901-ben pedig rendes tanárnak hívták meg Warga Lajos helyébe. Tanszékén működve azonban már szembekerült azzal a heves ellenhatással, amellyel a tiszáninneni reformátusság elég széles körei Zoványi Jenőnek a református egyház reformátora, hitelvei és intézményei felett gyakorolt radikális bírálatára válaszoltak. 1910-ben el is vesztette tanszékét, de 1912-ben az egyik liberális theológiai felfogású világi vezető ember pártfogására visszakapta.

A közbeeső két nehéz esztendőben Zoványi Jenő a fővárosi levéltár tisztviselőjeként fáradhatatlanul tovább dolgozott és publikált tovább, sőt éppen 1911-ben jelent meg az a munkája, amely egy kifejezetten evangéliumi megújulási mozgalom ábrázolása és értékelése kapcsán számunkra is mélyebb betekintést enged egyháztörténeti szemléletének alapjaiba. A puritánus mozgalmak a magyar református egyházban című művére gondolunk. A nagy gonddal összekeresett adatok egész garmadáján keresztül rajzolja, meg Zoványi a magyar puritánizmus hősi küzdelmeit három irányban is: 1. szertartási téren a helvét reformáció istentiszteleti formáinak bevezetéséért, a református úrvacsorai liturgiáért, a graduál félretételéért, a zsoltáréneklés elterjesztéséért, a lamentáció és a passióéneklés beszüntetéséért. 2. Egyházszervezeti téren a presbitériumok felállításáért, a püspöki helyett a zsinati egyházkormámyzásért és 3. az iskolai nevelés terén a skolasztikus szócséplés helyébe a formájában és tartalmában európai színvonalú nevelésért, a természet megismeréséért, az anyanyelv jogaiért, a korszerű tankönyvekért és iskolarendszerért.

Már most miképpen kísérelte meg Zoványi felfedezni a magyar puritánusok eszmei tudatosságának, szívós kitartásuknak és súlyos áldozataiknak a titkát? Magyarázatként ugyanazt a kettősséget találjuk, amelyet már megismertünk. A szembenálló felek közül az egyik oldalon az üldözöttek állnak, akiknek belső indítékait Zoványi ilyen kifejezésekkel próbálja megadni: a haladás vágya, a jobbratörekvés szelleme (389.l.)", elszántság, kitartás, becsületes gondolkodás, nemes törekvés, emelkedett felfogás, szellemi fensőbbség (390), a lélek nemesebb ösztöne, az egyéniség szerepe (17), a lelkiismeret szabadsága, az egyénnek a szabadsága, az evangéliumi szabadság és ez utóbbi három, mint a protestantizmus elvének teljes keresztülvitelére való törekvés (6).

A másik oldalon a hivatalos egyház áll. „A haladást hirdetők, a jobbratörekvők át lehettek hatva a legodaadóbb szeretettől egyházuk iránt... el nem kerülhették azt a vádat, hogy az anyaszentegyházat támadják, tönkre akarják tenni azt, ellenségei a saját maguk egyházának." (1. 1.)" Ebben az egyházban azonban „ott szerepelt ugyan az üres szólamok egész garmadája a katolicizmussal szemben, de a vak elfogultságnak, a durva kizárólagosságnak, a vad türelmetlenségnek, a lelketlen eretneküldözésnek semmivel sem mutatta fel csekélyebb és enyhébb nyomát a protestánsság, mint a katholikusság." (16) „Az egyház rosszul értelmezett jó rendje és a hivatali fegyelem érdekének örve sokszor állott szolgálatában magánérdekeknek és egyéb tekinteteknek..." (16—17) A hivatalos egyházképviselői azért harcoltak a puritánok ellen, mert azok szerintük „ki akarják őket túrni az egyházkormányzás mezejéről. Merényletet készítenek elő ellenük és tönkre iparkodnak tenni az anyaszentegyházat, amely pedig véleményük szerint csupán a régtől meglevő eljárás mellett és a régimódi emberekkel boldogulhat ezután is." (35) A legnagyobb baj azonban az, hogy az egyház lekötötte magát a maga tanításai mellé. „Az a vélekedés ... hogy aki szolgálatában áll valamely egyháznak ... hűséggel tartozik egyháza tanainak, útjában állott minden haladásnak. Szó sem lehetett önálló gondolkozásról." (16) A forrás tehát, a poláris feszültség, amelyből Zoványi a puritánok küzdelmeit magyarázza, egyszerűen a régi és az új, a maradiság és a haladás, az intézmély konzervativizmusa és az egyénnek jobbat akaró szabadsága között feszül. Az így feltett kérdés roppant széles skálát nyit meg a kutatónak, hogy azon belül a réginek és az újnak minden ellentétes megnyilvánulását összegyűjtse és küzdelmükben ábrázolja, tehát igen nagy művelődéstörténeti értékű tudományos szolgálatokra ad indítást, beleértve ebbe az egyháztörténeti szolgálatokat, de vajon meg lehet-e találni ilyen elindulással azt a különös színt, ami a puritánus mozgalmat más haladó mozgalmaktól a lényegben megkülönbözteti?

Pedig a magyar puritánok nem hallgattak arról, hogy számukra miről volt szó. Sőt, vezérük, Tolnai Dali János kilenc társával Londonban 1638-ban vallást tett arról, hogy milyen fundamentumon nyugvónak értelmezik az életüket és hogy ebből az alapból milyen következtetést vonnak le életük céljára nézve. Idézek a londoni liga alapokmányából két mondatot: „A mi Urunk Jézus Krisztusnak szentséges nevében mi, ide alá megnevezett méltatlan szolgák az ő munkájában, közönséges vallást teszünk a Jehovának szent színe előtt teljes szívből, elkötelezvén magunkat azzal a hűséges szövetséggel, kivel megesküdtünk az ő szentségének életünkbeli követésére, hogy holtunkig őtet szolgáljuk az ő erejéből, sokkal inkább, mert Angliában nagyságos dolgokat cselekedett a mi undok és bűnös lelkünkkel ... és ha szánt szándékkal, vigyázatlanui ez világiaknak szorgalmatosabb keresésére, hogy nem mint az mi és a mások lelkének, az Krisztus dicsőségének, vetemednénk, átkozottaknak egymás előtt találtassunk és hiti hagyottaknak." (25. l.)

Nem más derül itt ki, mint az evangéliumi fundamentum, a megváltó Jézus Krisztusba fogódzó hit, a bizonységtevés Isten szeretetének az újjászületésben megtapasztalt erejéről és az egész élet ráhagyatkozása erre a szeretetre, odaszánása a Jézus Krisztus dicsőségének holtig való szolgálatára. Ebből a vallástételből magától válik érthetővé mindaz, ami reformáló jelentőségű volt a puritánok mozgalmában, a hitnek személyessé, a szertartásoknak biblikusabbá, a szervezetnek gyülekezetibbé és a nevelésnek reálisabbá és közhasznúbbá tétele. Zoványi viszont nem tulajdonít kulcsszerepet ennek a hitvallásnak, sőt azt mondja róla, hogy „egy kis pietista ömledezésen kívül nem foglal az magában semmi határozott célt, semmi tényleges tervet." (30. l.) Megértjük, hogy nem értékelhette a nyilatkozatot, mert felfogása szerint csak a természeti és az emberi lelki világ tényei valóságosak, csakis ezek a történelem tényezői, a tudományos magyarázat csakis ezekre építhet.

1912 után Zoványi Jenő számára a megbecsülésnek néhány éves szakasza következett. 1914-ben vele töltették be a debreceni egyetemi hittudományi kar egyháztörténeti tanszékét, dékáni tisztséget is viselt és 1917-ben az egyetem díszdoktorává választotta.

A proletárdiktatúra bukása után Zoványi Jenőt a tiszántúli református egyházkerület vezetői áldozatul dobták oda az ellenforradalomnak, állásvesztésre és a lelkészi palásttól való megfosztásra ítélték. A bűne az volt, hogy a sajtóban „az egyházat a hatalomszomj, a retrográd irányzat és az erkölcsi lazaság kígyófészkének" nevezte. Bírái vagy nem olvasták Zoványi műveit, mert ő ilyesféle elmarasztaló ítéletet jó egynéhányszor leírt már az intézményes egyházról, sőt ez egyháztörténeti szemléletéből egyenesen következett is, mint láttuk - vagy pedig - ez a valószínűbb - szabadulni akartak a megingások idejének egy megvesztegethetetlen tanújától és talán érdemeket is akartak szerezni az új kormányzat előtt. Végül is az állam mentette meg az egyházat attól a szégyentől, hogy történetének a legszorgalmasabb és legtermékenyebb búvára kenyér nélkül maradjon.

1922-ben nyugdíjazták. Ettől kezdve 36 éven át „katedra nélküli éveiben is professzorunk volt, ősz fejjel is mesterünknek fogadtuk el" (Esze Tamás beszédéből. Ref. Egyház 1958. 325. l.) Ebben az időszakban jelentek meg, vagy maradtak máig/?/ kéziratban fő művei 1922-ben látott napvilágot nagy vallomása: A felvilágosodás története, egész történeti munkásságának áttekintő és értékelő, tehát legbensőbb fejezete. Csodálatot ébreszt és megrendít ebben a könyvben az a bátorság is, amellyel az üldözött kiállt az üldözöttek mellett a keresztény nemzeti kurzus jóindulatára rászorult állásvesztett professzor a keresztény nemzeti kurzus köpönyegforgató haszonélvezői ellen, a keresztényszocialista párt ellen és a kormány gyalázatos rendőri erőszakosságai ellen. Ugyanebben az évben került ki a sajtó alól A reformáció Magyarországon 1565-ig, már ez sem a mű súlyához méltó köntösben, 1939-ben pedig egy a jóízlést sértő üzleties vállalkozás köntösében A tiszántúli református egyházkerület története. Nagy összefoglaló művéhez, amelyben 1565-1895-ig kíséri nyomon a magyar protestantizmus történetét, már semmilyen kiadót sem talált. /Megjelent 2004 Historia Incognita sorozat Attraktor kiadó HP/

Egyháztörténeti kutatásunk számára igen nagy jelentőségű, hogy a Református Egyetemes Konvent parochiális könyvtárbizottsága a 30-as évek közepén a készülő, de el nem készült Teológiai Lexikon számára Zoványi Jenővel készíttette el a magyarországi protestáns egyháztörténeti anyagot és ezeket a „cikkeket" 1940-ben kis példányszámban kézirat gyanánt ki is nyomatta. A „cikkek" jelentőségére hadd mutasson rá az a mondat, amellyel Dr. Révész Imre mint szakszerkesztő az elkülönített kinyomtatásukat megindokolta: ,.A magyar protestantizmus tudományát a Debreceni Ember Pál gyűjteményének szétszóródása, meg a nagyenyedi kollégiumi könyvtár pusztulása óta nagyobb kár még nem érte, mint amilyen - egy emberöltőre pótolhatatlanul - érni fogná akkor, ha ennek az anyagnak az elvégre is még évek múlva bekövetkező hiánytalan lexikoni megjelenése előtt baja esnék."

A nyomtatott „cikkeket" Zoványi 1940 után is állandóan pótolta, úgyhogy ma a kinyomtatott résznek a kb. negyedét kitevő kéziratos anyag vár kiadásra. Művelődés- és irodalomtörténészeink egyre jobban sürgetik, hogy ők is hozzáférhessenek ezen anyag egyik legnagyobb adatgyűjtőjének, életrajzi és könyvészeti ismerőjének a betűrendes cikkeihez. Sajtóosztályunk feladata és szolgálata a magyarországi, sőt a szomszédos államokbeli tudományos élet számára, hogy Zoványi Jenő cikkeinek teljes anyagát minél hamarabb közzétegye. /Kiadta Sajtóosztály BP 1977/

Zoványi Jenő igazi helye a maga idejében bizonyára a bölcsészeti karon szervezendő vallás- és egyháztörténeti tanszéken lett volna, számotvetve a theológiáinkon végbement theológiai megújulással. Nagy elismerést a népi demokráciában 1957-ben kapott, amikor megkapta a történettudományok doktora címet. Tudományos Akadémiánk nem választotta tagjai közé! Bár Zoványi a maga haladásfogalmáit csak racionális és morális vonásokból rakta össze és a szorosabbá vett társadalmi tényezőket, az osztályok közötti küzdelmeket, még olyan mértékben sem vonta be a megértés eszközei közé, mint ahogy sok polgári történész is megtette, de az az eredmény, amit az ilyen történetszemléletével is elért, a tényismeretek nagy kincsestára, nemcsak minket, ma élőket tett adósaivá, de az utánunk következő nemzedékeket is.

Mint az egyház történésze azt, ami mai látásunk szerint a lényeg, azaz az egyház életének a Jézus Krisztus életében és szolgálatában fundáltságát nem látta világosan, vagy az emberi képességekben kereste. Az egyház történetét éppen ezért nem is tudta elég plasztikusan ábrázolni, a mélységi tagoltság, amelyeket a hit és Isten Lelke teremt, nincsenek, elvi okok miatt nem lehetnek munkáiban éles vonalakkal kihúzva, viszont az ebből a forrásból előtörő és szétterjedő életnek a bontakozó, gyümölcsöző és a kiszáradó jelenségei annál inkább. A fény és árnyellentétek sematikusak, a felület rajza azonban finoman erezett és szinte kimeríthetetlenül gazdag. A felszínnek ezt a pontos rajzát azok sem fogják tudni nélkülözni, akik a sarjasztó és a sorvasztó belső erőhatások útjait és összefüggéseit akarják a Kijelentés fényében kinyomozni. Zoványinak azt a tulajdonságát, pedig, hogy szellemének fénye akkor világított, sőt perzselt a legerősebben, ha arról volt szó, hogy a hivatalos egyház tökéletlenségeit kellett leleplezni, minél nagyobb tekintélyt élvező tagjáról volt szó, annál inkább, Isten ösztökéül ajándékozta számunkra.

És végül van mondanivalója az írások mellett az író jellemének is számunkra. Zoványi Jenő a „semper idem" embere volt. Meg tudott maradni önmagának a kedvező és a kedvezőtlen viszonyok között. Haladó álláspontját, amikor annak bealkonyodott, nem rejtette el, ha meg kisütött rá a nap, nem tekintette a saját monopóliumának. Nem haragudott meg senkire, csak ha inkorrektségen, vagy nagyképű ostóbaságon csípte rajta. Elkeseredett irodalmi harcokat vívott, de nem vétett az írói tisztesség ellen egy jottányit sem, akár magáról, akár másról volt szó. És mindig szerette annyira egyházunkat és népünket, hogy megmondta nekik az igazat, vagy amit annak tartott, akár üldöztetés járt ki - felülről - érte, akár - alulról - népszerűtlenség.

Bucsay Mihály

Theologiai Szemle UF 1958. 363-365