SZAKÁLY Ferenc

Határvédelem és társadalom a török korban

Hangozzék is bármily furcsán: a középkor végi Magyarországra a belső katonakínálat szembeszökő szűkössége volt a jellemző. A magyar uralkodók és hadvezérek ezért a törökellenes harcokban is szívesen alkalmaztak idegen katonaelemeket, ha szolgálataikat éppen honorálni tudták. Bár a déli határvédelmi szervezet működését főleg magyar (és horvát) parancsnokok irányították – s e két nép fiaiból került ki a nehézlovasok java része is –, a magyar királyság Mohács előtt jobbára az ide e célból befogadott szerbek fegyvereivel védelmezte magát a török beütések ellen. A szórványosan ránk maradt névsorokon túlmenően ezt tanúsítja az is, hogy például a később par excellence magyar fegyvernemként ismert huszárság is balkáni szerb közegben alakult ki – a név sokáig a „rabló” szinonimájának számított –, és onnan került át a magyar határvédelem összetevői közé. Ennek következtében a déli határok mentén sajátos, a magyarországitól jócskán elütő társadalmi képlet alakult ki; úgy is mondhatnók, hogy hadinépe bizonyos értelemben a magyar társadalom keretein kívül helyezkedett el.

A magyarországi török előrenyomulás, majd berendezkedés nyomán aztán hamarosan nagyot változott a helyzet. Mivel a magyar végvárrendszer az ország magyarlakta, középső részeire helyeződött át, a hadvezetés nem pótolhatta többé a hagyományos módon – vagyis: szerbek befogadásával – a vérveszteségeket. A magyar társadalomnak magából kellett kivajúdnia azt a katonaréteget, amely a török támadásoknak a határvonalak mentén megálljt parancsol.

Hol terem a magyar vitéz?

– kérdezi Gárdonyi Géza az Egri csillagok egyik fejezetcímében. E kérdésre ma sem tudunk megnyugtató – azaz: statisztikai felméréseken nyugvó – választ adni. Ezrével vannak ugyan zsoldlajstromaink, ezek azonban nem szolgálnak felvilágosítással a bennük felsorolt magyar „iratos” végvári vitézek, magánföldesúri katonák és katonaparasztok eredeti osztály-hovatartozásáról. Így aztán lényegében véve benyomásainkra hagyatkozhatunk.

A török előrenyomulás és a nyomában járó pusztulás mindenesetre „gondoskodott” róla, hogy a magyar társadalom valamennyi osztályából legyenek jelentkezők a katonai pályára. A török által megszállt országrészek magyar nemessége egyetlen pillanatig sem kívánt együttműködni az új urakkal, szinte egy emberként hagyta oda egykori lakóhelyét, s keresett menedéket a királyi Magyarországon illetve Erdélyben. Többségük számára más megélhetési lehetőség, mint a katonáskodás, nemigen kínálkozott. Szolgálatvállalásra serkentette őket az is, hogy csakis a fegyveres harctól remélhették elveszett birtokaik visszaszerzését és – ameddig erre várni kell – török uralom alá került jobbágyaik adóztatását. (A Dél-Dunántúl védelmében vitézkedő Werbőczy Imre „lovagjai” maguk írják 1543-ban, hogy többségük olyan szegény nemes, akinek birtokait a törökök elfoglalták. Az eredetileg Szabolcsban honos Bajomi János pedig azért vállalt szolgálatot a távoli Szigetvárott, hogy a környékbeli hódoltságban fekvő birtokait könnyebben szemmel tarthassa.) Kézenfekvő tehát a feltevés, hogy a nemesi származásúak – főként a lovasság soraiban – messze arányszámát felülmúló mértékben képviseltették magukat e kialakulóban levő réteg tagjai közt.

Mindezzel együtt sem hihetjük azonban, hogy a nemesi származásúak bármelyik időmetszetben is abszolút többségben lettek volna az össznépességnek csak 1%-ára rúgó magyar véderőn belül. Úgy véljük, hogy a magyar katonaság – legyen bár „iratos” királyi zsoldos vagy magánföldesúri vitéz – igazi bázisa a népesség több mint 90%-át kitevő parasztság volt. Részben azok közül a parasztfiatalok közül verbuválódott, akik a háborús pusztítások következtében földönfutóvá váltak, s már nem találtak vissza a termelőmunkába, részben pedig azok közül, akik ilyenformán próbáltak kiszabadulni a jobbágysorból. A helyzet csakhamar a Mohács előttinek ellentétébe fordult: a kínálat már az 1550-es években is felülmúlta a keresletet. Az alkalmaztatás nélkül maradottak szabadcsapatokba szerveződtek – ezeket nevezik forrásaink „szabad hajdúknak” –, amelyek, a társadalom perifériájára szorulva, a törökkel versengve fosztogatták egykori sorstársaikat, a termelésben maradt parasztokat.

Az a benyomásunk, hogy a nemesi származásúak katonaságon belüli arányszáma az idő haladtával egyre csökkent. A határvonalak megmerevedésével és az együttélési viszonyok kiformálódásával megszűnt az a tényező, amely kompakt nemestömegeket menekülésre kényszerített volna, a katonacsaládokból származó utánpótlás pedig aligha pótolta a súlyos vérveszteségeket. Ne tévesszen meg bennünket, hogy a tömegével ránk maradt források minden egyes időmetszetben aránytalanul nagy számú nemes katonáról tudósítanak. Az uralkodók ugyanis előszeretettel nemesítettek meg vagy tettek birtokadományozás révén nemessé – szolgálataikat viszonzandó – paraszti származású végvári katonákat.

Érdekes módon a török által megszállt terület, a hódoltság is adott katonát a magyar határvédelmi szervezetnek, sőt úgy tűnik, hogy a 17. században a leginkább innen pótolta vérveszteségeit. A végvári katonaság igazi „munkahelye” a hódoltsági terület volt, amelynek kétfelé adóztatott paraszttársadalmával állandó, szoros kapcsolatban állott. Így könnyen magához vonhatta annak azon elemeit, amelyek nem tudtak vagy nem akartak idegen uralom alatt élni, illetve azokat a személyeket, akiknek a lába alatt – összeütközésbe kerülvén a jogrenddel – forró lett itt a talaj. Magyar katonának állni – ez bocsánatos bűnnek számított a megszálló török hatóságok szemében is. Lakóhelyükön maradt hozzátartozóikat nemigen háborgatták, sőt készséggel hozzájárultak azoknak a visszatéréséhez is, akik beleuntak a katonáskodásba.

Egységes társadalmi réteg vagy konglomerátum?

Annak a 15 és 40 ezer közt váltakozó számú, sokszínű tömegnek, amely a törökök magyarországi „bentlakásának” idején a magyar határok biztonságáért felelt, egészében végül is sohasem sikerült egységes társadalmi erővé kovácsolódnia. A végvárakban királyi zsoldon szolgáló – közismertebb nevükön: végvári – katonák az uralkodóra esküdtek fel; a bécsi Haditanács, illetve az uralkodó által kinevezett területi főkapitányok, közvetlenül pedig az egyes végházak kapitányainak utasításaihoz igazodtak. Nem így a végvárival időnként azonos számú magánföldesúri katonaság, amely akkor is urainak tartozott hűséggel, ha zsoldjának jelentős hányada az uralkodótól e célra a nagybirtokosoknak átengedett állami adóforrásokból származott. Ha tehát egy-egy királyi végház hadinépe valamelyik Habsburg-ellenes mozgalomhoz csatlakozott, esküszegést követett el, a magánföldesúri szervitor viszont akkor vált hűtlenné, ha urát – akár az uralkodó ellenében is – nem követte. A 17. században oly nagy szerepre vergődött katona-parasztság részben a magánhadakat erősítette, részben pedig – mint például a Bocskai által letelepített szabolcsi hajdúvárosok népe – afféle szabad katonakínálatként jelentkezett. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy a határvédelem különböző rendű és rangú elemei sohasem kerültek egységes jogi elbírálás alá, s úgy tűnik – bár a kutatások e térre eddigelé alig-alig terjeszkedtek ki –, hogy egymással szemben maguk sem a hasonló feladatokat, hanem az eltérő jogi helyzetet érezték dominálónak. (Bár természetesen bőven akad rá példa, hogy valamely katona magánföldesúriból királyi szolgálatba szegődött, vagy fordítva.)

Valójában azonban nem formálódhattak valós, jól körülhatárolható társadalom-szervezeti egységgé a határvédő elemek egyazon típusához tartozók sem. Nemcsak azért nem, mert a magánföldesúri katonaság egyes csoportjainak – az erődítményekben összevont „udvari népnek”, a saját birtokaikon élő, időnként fegyverbe szólított „házoknál lakóknak” és a mezővárosokban és falvakban lakó paraszt-katonáknak – a jogi státusa és gazdasági helyzete merőben másként alakult. S nem is csak azért nem, mert a Bocskai által 1606-ban letelepített hajdúk egészen más kiváltságokkal rendelkeztek, mint a nagybirtok által a végvárak közti résekbe telepített katona-parasztok. A kor forrásai számos példával szolgálnak arra, hogy a végvári katonaság – a kapitánytól le egészen a legutolsó közkatonáig – egyfajta „lelki egységet” alkotott, valójában azonban a határvédelmi szervezet e legfontosabb összetevője is sokkalta inkább a magyar társadalom sajátos feladatok ellátására kikülönített reprezentációjának, semmint egységes rétegnek tekinthető:

Néhány időszakot és néhány – az osztrák örökös tartományok biztonsága szempontjából kulcsfontosságú – erősséget leszámítva ugyanis, a bécsi udvar tulajdonképpen az egész védelmi rendszer irányítását a magyar rendiség kezébe engedte át. Az erőviszonyokból következik, hogy a területi főkapitányi tiszteket rendszerint arisztokraták töltötték be – sokszor (mint például a Batthyány család tagjai a dunántúlit) szinte örökletesen –, a várkapitányok és a tisztikar zöme pedig abból a bene possessiátus köznemességből került ki, amely a nagybirtok vezető szervitorait, illetve a nemesi vármegyék tisztviselőit is adta. (A Füleken működő Nógrád, Heves–Külső-Szolnok és Pest–Pilis–Solt alispánjai és szolgabírái közül többen korábban füleki tisztek voltak.) Ezek – hasonlóképpen azokhoz az alacsonyabb rangú katonákhoz, akik nemesként álltak végvári szolgálatba, vagy ennek révén nyertek nemességet – elsősorban nemesnek számítottak; olyan nemesnek, aki történetesen végvári vitézként keresi kenyerét. Magatartásukat és gondolkodásukat alapvetően az uralkodó osztályhoz tartozás érzete határozta meg, s ilyenként szemlélte őket a törvényhozás is: a katonáskodó nemes ellen, ha bűnt követett el, egészen másként kellett eljárni, mint nemtelen társai ellen.

Annál kevesebb nyomot hagytak a végváriak felfogásán a katonák többségét kitevő parasztság törekvései. A katonává lett egykori parasztok nemcsak ruhát cseréltek gyorsan, hanem szívet is. Az, hogy nemegyszer az elszármazottak voltak egykori társaik legbuzgóbb nyomorgatói, a katonai öntudat leghangosabb képviselői, arról tanúskodik, hogy varázslatos gyorsasággal hasonultak a befogadó közeg normáihoz. Ha tehát arról olvasunk, hogy egy-egy katonaközösség a katonaságba menekült jobbágyok védelmére kelt a földesurakkal szemben, úgy abban nem a paraszti, hanem a katonaszolidaritás jelét kell látnunk. Valahogy úgy áll tehát a helyzet, hogy a katonának állás sok paraszt számára biztosította a felemelkedést anélkül, hogy maga a folyamat a társadalomszerkezet fellazulása, „demokratizálódása” irányába hatott volna.

Történetírásunk a végvári katonaságot – a nemesség és a parasztság közé ékelődött – köztes rétegként szokta ábrázolni, jóllehet az valójában az uralkodó osztály sajátos státusú kiegészítője, meghosszabbítása volt. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a török kor határvédő katonasága – primér honvédelmi tevékenysége mellett – a magyar feudalizmus erőszakszervezetének feladatait is ellátta. Való igaz, hogy a katonaközösségek gyakorta összeütközésbe kerültek egyes földesurakkal és – kivált – a nemesi vármegyékkel, ezeket az összetűzéseket azonban nem a bennük felhalmozódott társadalmi feszültségek, hanem a mindennapi; érdekellentétek magyarázzák. (Hasonlónak minősíthetők tehát azon konfliktusokhoz, amelyek a földesurak közt e korban is oly gyakoriak voltak.) Ugyanakkor viszont öntevékenyen is, megbízásra is – buzgón segédkeztek abban, hogy a magyar földes urak érvényesíthessék fennhatóságukat a hódoltság magyar és szerb jobbágynépe fölött, s mindig lehetett rájuk számítani a – e másfél században egyébként ritka – parasztmegmozdulások leverésében is.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a határvédő magyar katonaság léte és tevékenysége általában is az adott magyar társadalmi struktúra egyik legfőbb stabilizáló tényezőjévé vált. Az, hogy a magyar rendek nemcsak a parasztsággal, hanem a központi hatalommal szemben is rendelkeztek saját – pontosabban szólva: kisajátítható – állandó fegyveres erővel, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar rendiség végül is nem megtépázott, hanem sok tekintetben megnövekedett súllyal került ki a török kor vérzivataraiból. A dolog pikantériája, hogy pozícióit azok vérével védelmezte-erősítette meg, akiknek alávetettségben tartása a rendiség legfontosabb belső „programja” volt, s jelentős részben annak a központi hatalomnak a költségén, amellyel a magyar rendiség évszázados kemény küzdelmet vívott hatalmi állásai megőrzéséért. A török háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc lezárultával e sajátos arculatú, belső ellentmondásokat hordozó magyar katonaréteg gyorsan eltűnt a társadalom tablójáról. Egyenes következménye volt ez annak, hogy másfél század alatt sem sikerült teljesen konszolidálódnia és emancipálódnia. Leginkább a lázhoz hasonlítható tünet volt, amely nagyban hozzájárult az őt is kiváltó kór – a török hódítás – leküzdéséhez, a betegség elmúltával azonban szükségképp meg kellett szűnnie, különben maga károsította volna a szervezetet.