SZAKÁLY Ferenc

Térkép Szegedi Kis István és Skaricza Máté útjához.

Az itt látható térkép: Olvasható, használható nagy méretben.

Keresztény vallások és egyházak a hódoltságban

„A török igazgatás alatt – jelentette Gyalui Torda Zsigmond 1545 karácsonyán Philipp Melanchtonnak – szabadon hirdettetik az evangélium, olyannyira, hogy Isten különös gondviselésének tartható, hogy megengedte e részeknek a barbárok által való elfoglalását, mert az ottani lakosok testileg ugyan szolgálnak a töröknek, de bizony fennen tündöklik nekik az evangélium világa és lelkük teljes szabadságban él, amit a mi királyunk [I. Ferdinánd], ha ezek a részek az ő hatalmában volnának, tűzzel-vassal akadályozna. Abádi Benedek… Szegeden ... mind az iskolában, mind a templomban nagy kedvességgel tanít a pasa előtt, olyannyira, hogy a minap egy hitvita alkalmával a pasa hallgatást parancsolt a barátoknak, akiket afféle bohócoknak tekint és megfenyegette őket, hogy ha csendesen nem viselik magukat, rövid nap kiűzeti őket a városból. Mind ezt közhírből hallottam, de kevéssel ezelőtt Abádi Benedek leveléből is biztosan értesültem róla.”

Az ilyen, és más hasonló híradások nyomán sokan hajlottak rá, hogy a török apparátus pártfogását az evangéliumi hit megvilágosító erejével magyarázzák, Sőt akadtak olyanok is, akik a mohamedánok tömeges áttérésében reménykedtek. Már a tisztábban látó kortársak előtt sem volt azonban kétséges, hogy a megszállók ilyetén cselekedeteit a politikai számítás mozgatja. „Én azonban azt hiszem – folytatódik Torda idézett levele –‚ hogy az ellenség csak azért enged annyi szabadságot, hogy magához édesgesse a népet, amely mivel annyira áhítja az Isten igéjét, oda seregel, ahol azt tisztán és igazán hallja hirdettetni. Nem is oly esztelen, hogy erdők és pusztaságok fölött akarjon uralkodni, s fegyverrel hódított és vérén szerzett helyeket a lakosok által elhagyni engedje.”

A törökök balkáni hódításaik során ugyanis hamar felismerték, hogy uralmuk a fegyverrel meghódított területeken csak akkor nyugodhat szilárd alapokon, ha az alattvalók bizonyos csoportjainak lojalitását is sikerül biztosítani. Noha ennek érdekében felhasználtak minden lehetséges eszközt, különös előszeretettel vették igénybe az alávetett egyházak szolgálatait. (A birodalom fővárosában a 15. század második felétől fogva görögkeleti és örmény pátriárka, valamint főrabbi működött.) A brutális erőszak és az ügyes konszolidációs lépések váltogatásával komoly sikereket értek el a Balkánon; az egyháza révén a birodalom érdekeihez kötött délszláv lakosság évszázadokon át biztosította a török hadsereg katona-utánpótlását és hosszú időn át békén viselte a török igát.

A hódítók – akik kezdetben itt is a Balkánon jól bevált konszolidációs módszerekkel kísérleteztek – Magyarországon merőben szokatlan, az általuk ismerttől eltérő körülményekkel találták szembe magukat. A magyar katolikus egyház, amely a törökök berendezkedése idején, a reformáció előretörése ellenére is erős pozíciókkal rendelkezett, egy egész Európára kiterjedő, központosított és kívülről (is) irányított szervezet része volt. Ráadásul az ország egyik legnagyobb birtokosa, amelynek vezetői szinte megszállva tartották az államélet irányításának legfontosabb posztjait. Érthető tehát, hogy a főpapok és az előkelőbb egyházi személyiségek mindenki mást megelőzve menekültek a hódítók által célba vett területekről, majd új (királyi magyarországi) rezidenciájukból a birtokon belül levő törökkel vetekedő, adóztató hatalomként jelentkezzenek újra.

A törököktől mindennek dacára sem volt idegen a gondolat, hogy a katolikus hierarchia egyes elemeit is beleépítsék konszolidációs rendszerükbe. Igazán jól használható partnerre azonban az éppen kiformálódóban levő protestáns egyházban találtak, amely napról napra nagyobb területeket vont a befolyása alá, s amely ráadásul – nem függvén semminő külső központtól – formailag a leginkább hasonlított a Balkánon már megismert egyházi szervezetekhez.

Az 1552. évi háborút követő években azonban már hiába kutatnánk a helyi török apparátus egyértelmű protestáns barátságára utaló jelek után. Úgy látszik, a szultáni kormányzat rádöbbent: a Nyugaton iskolázott és törökellenességtől fűtött protestáns lelkészek soha sem lesznek célkitűzéseinek engedelmes végrehajtóivá. Később is előfordult persze, hogy egy-egy pasa vagy bég ennek vagy annak a felekezetnek kedvezett a korban gyakori hitviták során, döntéseikben azonban már nyoma sincs az 1540-es években tisztán megfigyelhető protestánsbarát átgondoltságnak. A török apparátus most már egészében véve közönyösen szemlélte a hódoltság vallási és egyházszervezeti viszonyainak alakulását, s azokba csak akkor avatkozott, ha a felekezeti villongások a közbékét veszélyeztették, illetve ha a közbelépés pénzt vagy ajándékot hozott számára.

Protestáns egyházak

A hódoltság legjelentősebb gazdasági központjai közül több (pl. Kálmáncsehi, Tolna, Ráckevi, Szeged) egészen kiemelkedő szerepet játszott a reformációnak a magyar lakosság közti meggyökereztetésében és elterjesztésében. Polgárságuk az élen járt az ágostai, majd a helyét irányzat gyors befogadásában, a prédikátorok anyagi és erkölcsi támogatásában, s az új hit sok élharcosának is e mezővárosokban ringott bölcsője. A helvét irányzat úttörője, Méliusz Juhász Péter debreceni lelkész különösen azon kalmárok támogatásáról emlékezett meg dicsérettel, akik „Debrecenben, Szombatban, Kassán és Váradon laknak”, jól tudjuk viszont, hogy e városokban mindenütt a hódoltsági (főként szegedi) menekültek karolták fel elsőnek a kálvinizmus ügyét.

Az 1560-as években az ország magyarlakta területein mindenütt a svájcinak is, szakramentáriusnak is nevezett kálvini irányzat kerekedett felül. A megszállt országrészekben olyannyira, hogy mire a lutheri egyház szervezeti keretei kialakultak volna, a lelkipásztorok és a községek rendre-sorra a kálvinizmus táborába álltak, s így a hódoltságban gyakorlatilag csak református egyházszervezetről beszélhetünk. (A 17. században csak a határ menti részeken alakultak ki jelentősebb evangélikus szórványok, zömmel a felvidéki szlovákok betelepülése révén.)

A változó területű hódoltság kálvinista lakosságán öt egyházkerület (az alsó és felső-Duna melléki, a Tiszán inneni, a tiszatáji és a dunántúli) osztozott, különböző arányokban. Az egyes szuperintendenciák – külön hitvallásaik (kánonjaik) által szabályozott – önálló életet éltek, de hitfelfogásuk közt szoros kapcsolatot teremtett, hogy mind ugyanazon helyekről – kivált Pápáról, Tolnáról, Debrecenből és Sárospatakról, illetve ezek partikuláiból, fiókiskoláiból – nyerte a lelkész- és tanító-utánpótlást.

A kezdeti heves összecsapások dacára a református és a katolikus egyház csakhamar megtalálta a békés egymás mellett élés útjait. Ahol nem akadt két megfelelő nagyságú imaház, többé-kevésbé békésen megosztoztak az egykori plébániatemplomon, néhol a helyi lelkésznek a püspöki tizedből kijáró részen is. A reformátusok az 1570-es években nem is a katolikusokat, hanem a szentháromság tagadókat (antitrinitárius vagy unitárius) tekintették a fő ellenségnek. Ez a Krisztus istenségét tagadó irányzat Erdélyből terjedt át a hódoltság keleti és dunántúli részeire. A két protestáns felfogás nézeteltérései a Tiszatájon kíméletlen hangvételű hitvitákba, a Dunántúlon nemegyszer véres leszámolásba torkolltak. Az 1574-es nagyharsányi hitvitán vesztesnek nyilvánított helyi lelkészt Veresmarti Illés alsó-Duna melléki református püspök a török hatósággal felköttette, mire egy, a törökök előtt is nagy tekintélynek örvendő nagymarosi kalmár ösztönzésére a budai pasa Veresmartit ítélte halálra. (Az ítéletet Válaszuti György pécsi antitrinitárius lelkész közbenjárására utóbb pénzbírságra változtatták.)

Az antitrinitárianizmus előretörését végül a soraiban keletkezett szakadás állította meg. Bár számos hitközségük túlélte a török uralom második századát is, súlyuk csak néhány hódoltsági helységben (pl. Pécsett) volt számottevő.

A reformáció térnyerését, a katolikus–protestáns, majd a református–unitárius küzdelmet a hódoltságban is élénk irodalmi tevékenység kísérte, amelyből nemcsak a prédikátorok, de a polgárok is kivették részüket. A legtöbben persze zsoltárok, bibliai széphistóriák magyarításával és oktató-feddő énekekkel írták be nevüket a magyar irodalom történetébe, de a reformációs irodalom hódoltsági termésében éppúgy találunk szubjektív helyzetjelentést, bensőséges hangvételű életrajzot, mint hitvitázó drámát és hittételeket boncolgató iratot. Egynémely, hódoltsági reformátorok tollán született könyv a külföld figyelmét is felkeltette: Szegedi Kis István hittani rendszerezéseit például német földön is tankönyvként használták.

Az ellenreformáció sikerei nemigen gyűrűztek be a hódoltságba. Ugyanígy azok a csatározások sem, amelyeket az Angliából és Németalföldről hazatért puritánusok a református ortodoxia megtörése és a testületi egyházkormányzat bevezetése érdekében folytattak. S noha a protestáns prédikátorok ellen 1674-ben indított státusperek vádlottjai közt több hódoltsági is akadt, a 16. században kialakult vallási és egyházi viszonyok lényegében változatlanul maradtak a 17. században is. Érthetőképp, hiszen a rekatolizált földesurak – noha más ügyeikbe gyakran beleszóltak – török uralom alatt élő jobbágyaikat nem igen kényszeríthették vallásváltoztatásra. A 17. század hódoltsági parókiáin hiába keresnénk az evangélikus Sztárai Mihályhoz, a református Szegedi Kis Istvánhoz és Skaricza Mátéhoz, vagy az unitárius Válaszuti Györgyhöz fogható, európai mércével mérve is nagyformátumú literátor-prédikátorokat. Népének elkötelezett, kötelességtudásból példát mutató férfiú, sőt buzgó tollforgató sok akadt köztük, irányt szabni képes, igazi tehetség annál kevesebb. Egyenes következménye volt ez az „új” egyházak megmerevedésének, bezárkózásának, a zsinatokon forgó témák kisszerűségének. Prédikátornak lenni – élethivatásból megélhetési formává vált. A vizitátorok gyakorta kénytelenek panaszkodni a prédikátorok tudatlansága, anyagiassága, nemtörődömsége, sőt erkölcstelen életvitele miatt. Pedig a lelkésztől ugyancsak megkövetelték a példamutató életet, hiszen – bár alkalmaztatása és elbocsátása ügyében a gyülekezet dönt – súlyos szava van a közösség dolgaiban, s néhol még a törvénykezésbe is bevonják.

A katolikus egyház

A török kor Habsburg-házból vétetett magyar uralkodói makacs következetességgel újra és újra betöltötték azon megüresedett egyházi méltóságokat is, amelyek székhelyén a török volt az úr. E főpapoknak és prebendáriusoknak persze eszük ágában sem volt odahagyni a királyi Magyarország védett területét, ahol mintegy „főállásban” rendszerint segédpüspökként vagy valamelyik káptalan kanonokjaként működtek. Miközben rendszeres, sőt néhol tetemes jövedelemhez jutottak hódoltsági birtokaik adójából és a tizedből, mohamedán uralom alatt sínylődő nyájuk lelki gondozásával alig törődtek; a terhes és rosszul jövedelmező feladatokat valamelyik – vikáriusnak kinevezett – helyi világi papra vagy házfőnökre testálták. A főpapi helyek folyamatos betöltése ellenére is „lefejezettnek” tekinthető hódoltsági katolikus hierarchia tagjai magukra hagyatva küszködtek a rájuk zúduló, tengernyi feladattal. Joggal mondhatta tehát az 1673-ban a hódoltságban járt missziós püspök, hogy itt a híveknek „saját püspökeikből nincs sem hasznuk, sem vigasztalásuk”.

A töröktől való félelem, de még inkább a hitújítás iszonyú pusztítást végzett a világi papság soraiban. Fráter György 1549-ben úgy vélekedett, hogy csak minden tizedik hódoltsági községben működik katolikus lelkipásztor. Bár az ellenreformáció rendkívül nagy súlyt helyezett a papi utánpótlás-képzésre, a felsőbb iskolákat végzett papokból legfeljebb a határközeli (nógrádi, pesti és hevesi) részekre jutott. 1622-ben Pázmány Péter mindössze húszra becsülte a hódoltságban dolgozó világi papok számát, s noha e szám az idők folyamán némileg növekedett – sőt egyes plébániák kifejezetten jövedelmezőnek tűnnek – még a 17. század végén is messze alatta marad a szükségesnek.

A munka dandárja így végig az egész török korban az itt élő szerzetesekre hárult. Már a győzedelmesen előretörő reformációval is csak a kolduló rendiek tudták eredményesen felvenni a harcot. Aligha lehet ugyanis véletlen, hogy a katolicizmus csak azon hódoltsági mezővárosokban (pl. Gyöngyösön, Jászberényben, Kecskeméten, Szegeden) tudta átmenteni, illetve visszahódítani korábbi pozícióit, amelyekben ferences rendház működött. Az említett helységek kolostorai a magyar rendtartományhoz tartoztak, részt vettek annak életében, s – mivel a rendtagok sűrűn váltották helyüket – utánpótlásuk és tájékozódásuk is biztosítva volt. A bosnyák ferenceseknek elsősorban a délszlávok lakta déli országrészeken (a Szerémségben és a Maros mentén), emellett például Mohácson és Pest környékén voltak állomásai. Ők, kivált az itt élő raguzaiak és a katolikus délszlávok (sokácok, bunyevácok) lelki gondozásában jeleskedtek.

Kezdetben néhány itt ragadt domonkos, utóbb – a 17. század derekától fogva – a jezsuita misszió segítette a ferencesek lelkipásztori tevékenységét. (A jezsuiták pl. Pécsett, Koppányban, Gyöngyösön s – időlegesen – Kecskeméten és Temesvárott találtak otthonra.) A kolostorok elhelyezkedéséből kitetszik, hogy egyiknek-másiknak szinte bejárhatatlanul hatalmas terület jutott. A szerzetesek székhelyükön és a környék nagyobb katolikus gócpontjaiban rendszeresen ellátták világi papi funkciókat (kereszteltek, eskettek, temettek), folyvást úton voltak.

Mint az évszázadok viharaitól megmentett gyöngyösi és szegedi kolostori könyvtár állománya tanúsítja, a hódoltságban dolgozó szerzetesek is igényelték a művelődést és önképzést. Olyasféle irodalmi tevékenységre azonban, amilyet a protestánsoknál regisztrálhattunk, nem tellett erejükből, s talán felkészültségükből sem. A katolikus nép mégis tanítójának és vezetőjének érezte őket, s buzgón látogatta búcsújáró helyeiket és körmeneteiket. „Nálunk pedig – írja 1669-ben Gyöngyös tanácsa – Isten segedelméből, feles az kereszténység, és sok ízben hol éppen az váras körül, s hol a piacon levő nagytemplomunktul az Páter franciskánusokhoz és onnan vissza derekas processióink lesznek esztendő által, amelyekre falukról is feles kereszténység gyűl, annyira, hogy az várasnak legtérebb utcáján is tolongva megyen az sokaság.” A ferencesek népszerűségét nagyban öregbítette gyógyító tevékenységük, és az, hogy gyakran szót emeltek a magyar hatóságoknál a nép érdekében.

A szerzetesek áldozatos munkája ellenére persze bőven voltak olyan hódoltsági területek, amelyekre évtizedekig nem jutott el egyetlen felszentelt egyházi személy sem. Ezek lakossága részben a más vallású (protestáns és görögkeleti) papokhoz, részben az úgynevezett licenciátusokhoz fordult a szentségek kiszolgáltatása végett. A licenciátusok olyan, egyházi iskolákat nem végzett, de a ceremóniák elvégzésében járatos világi személyek voltak, akik püspöki engedéllyel vagy anélkül eskettek, kereszteltek, temettek. A Szentszék 1669-ben azt az értesülést kapta, hogy Lippán és Temesvárott rendezett hitélet folyik, a lakosság azonban jobban kedveli a licenciátust, mint a bosnyák ferenceseket, mert az az anyanyelvükön szól hozzájuk és énekel nekik. A hivatalos hierarchia persze rosszallóan tekintett rájuk, s mivel konkurenst is látott bennük, korlátozni igyekezett tevékenységüket. Az intézmény felszámolására azonban ők sem gondolhattak, hiszen a licenciátus szolgálataira még olyan helyeken is szükség volt, ahol – mint például Szegeden – virágzó ferences élet folyt.

Az eretnekek közti térítés előmozdítására 1622-ben létrehozott szentszéki hivatal, a Congregatio de propaganda de Fide csakhamar felfigyelt a magyarországi hódoltság ellátatlanságára és a viszonyok rendezetlenségére. Javaslatára a pápa felszólította a hódoltságba eső egyházmegyék főpapjait: menjenek híveik közé, vagy mondjanak le. Mivel ezt nem sikerült keresztülvinnie, a Propaganda a magyar hódoltság egyházi ügyeinek felügyeletével is a megszállt területen székelő belgrádi misszióspüspököt bízta meg, akit rendszerint a nagy helyismerettel rendelkező bosnyák ferencesek közül választottak. A 17. század második felében a misszióspüspökök több ízben végigjárták a Duna menti országrészeket, s ott templomokat szenteltek és bérmáltak. Bár a nép – amelynek többsége még sohasem látott főpapot – áhítattal sereglett az álruhában utazó püspök elébe, körútjaik felemelő epizódnál többet aligha jelenthettek számára.

A görögkeleti szerb egyház

A hódoltság elpusztult déli területeire már a 16. században nagy szerb tömegek vándoroltak be a Balkánról. Még nagyobb méreteket öltött a szerbek betelepedése a tizenöt éves háború (1593–1606) után. A hódoltság délkeleti sávja egybefüggő szerb területté alakult, amelyet a kortársak általában Rácországnak neveztek. Jócskán megszaporodtak a szerb telepek a Dunántúlon is: a 17. század utolsó harmadában már Buda fölött húzódott az etnikai határ.

A szerb egyházat a szultáni kormányzat egészen más elbírálásban részesítette, mint a többi keresztény egyházszervezetet. A szultánok az ipeki szerb pátriárkától – és a vezetése alatt álló hierarchiától – várták, hogy a szerb nép erőit a birodalom szolgálatába állítsa, s ennek fejében az egész szerbség vezetőjének tekintették. Mivel az autonóm szerb egyház a hívei fölötti világi bíráskodás egy részét is magához ragadta, tulajdonképpen „theokratikusan kormányzott vazallus államot alkotott az oszmán birodalom kötelékén belül”.

A magyarországi hódoltságban működő szerb metropoliták, püspökök, valamint a délebbi részeket sűrűn ellepő monostorok kalugyerei éppúgy a hívekre szinte évi adóként kivetett adományokból éltek, mint pátriárkájuk. A beszedők pénzt éppúgy elfogadtak, mint élőállatot, háziipari terméket és háztartási eszközöket. Mivel a szerb papoknak jövedelmük arányában évi adót kellett beszolgáltatniuk a szultáni kincstárba, fennhatóságukat igyekeztek kiterjeszteni az itt élő katolikus délszlávokra is.