Sundar Singh élete és szolgálata

A Sikh törzs és vallása

Az Indus folyam völgyében az Panjab tartományban mely tavaszkor virágzó paradicsomhoz hasonlít de nyáron az indiai napsugár égető tüzének van kitéve már évszázadok óta lakik egy előkelő büszke törzs a sikh. A sikh törzs eredetileg indiai szekta volt, reformátori tendenciával. Egyszerűbb és tisztább istentiszteletet óhajtottak s az egymás ellen hadakozó vallási közösségeket és kasztokat szerették volna egymással kibékíteni.

Alapítójuk Nanak, állítólag 1469-ben született Rayapurban, Lahore mellett. Már gyermekkorában igen vallásos volt, apja hiába igyekezett gyakorlati érzékeit fejleszteni. Nanak elhatározta, hogy ő is fakír lesz, mert így egész életét elmélkedésnek és az igazság hirdetésének szentelheti. Felvette a sárga ruhát, az indiai szentek (sadhu) sáfránykabátját és a vele járó nélkülözéseket. Tanításainak fő tartalma: Isten egy és mindenütt jelen van. Ennek tükrében át volt hatva attól a vágytól, hogy a különböző vallások közt közeledést és megegyezést hozzon létre és azokat egy magasabb alakban összeegyeztesse. Követői magukat sikh-nek (tanítvány) nevezték, és számuk egyre inkább gyarapodott. Nanak 1538-ban halt és utána még tíz Guru következett az új vallás élén. Tagjai nemsokára egy zárt csoportot képeztek amely felhívta magára az uralkodó mohamedán osztálynak, a moguloknak is a figyelmét. Mialatt a sikh vezetőket sorra máglyahalálra ítélték, a csendes jámbor emberekből elszánt harcosok lettek. Magukat singh-nek nevezték, ami annyit jelent: oroszlán. Annak jeléül hogy egy törzshöz tartoznak, hosszú hajat viseltek.

Sundar Singh gyermekkora és megtérése

Sundar Singh a fent leírt Sikh kasztból került ki. Apja Sirdar Sher Singh gazdag földbirtokos és polgármester Rampurban, Patalia államban. Sundar két bátyja otthon a nagy gazdaság igazgatásában segédkezik apjának, a többi pedig, a családi tradíciókhoz híven katonai pályára lépett.

Sundar 1889. szeptember 3-án született Sher Singh legkisebb fiaként. Fényes jövőnek nézett elébe, úri kényelemben nevelték. Anyja rendkívüli tehetségekkel felruházott széles látókörű, aranyos kedélyű s vallásos érzelmű nő volt, aki a legmélyebb befolyást gyakorolta Sundarra. Édesanyja olyan lelkiismeretesen oktatta népének szent irataiban, hogy már hétéves korában kívülről tudta a szanszkrit nyelven megírt Bahavadgitát. Emellett mindig arra buzdította: „Ne légy olyan gondtalan, világkedvelő mint a bátyáid, hanem keresd a lelki békeséget és törekedjél őszinte kegyességre, hogy minél előbb lehessen belőled szent Sadhu”. Ez Sundar lelkét mélyen megragadta és későbbi elhatározásaira döntő befolyást gyakorolt.

Az iskolába kerülve koraérett és élénk észjárása még jobban kifejlődött. Jó tanuló lett, kitűnően vizsgázott. A falujabeli missziós iskolába járt, de eleinte a vallásoktatást figyelemre se méltatta. Azonban mikor idősebb lett, fellázadt benne a hindunak a büszkesége az „idegen vallás” ellen, mely az övénél jobb akart lenni. De lelkében és élénk szellemében bizonyos kételyek ébredtek fel, melyeket nem tudott egykönnyen legyőzni. Viszont más oldalról meg a vele született, majdnem fanatikus szeretet fűzte ősei vallásához és ez csak annál jobban gyűlöltette meg vele ezt az új valamit ami őt nyugtalanította. Egyszer Sundar az egész osztály szeme láttára tépte össze a keresztények gyűlölt könyvét, az újszövetséget és a tűzbe dobta. Ekkortájt halt meg anyja is. Mindenáron megpróbálta gúny tárgyává tenni a keresztényeket de sehogyan sem tudott megnyugodni. Kétségbeesett kutatásba kezdett az igazság után. De sem a Koránban, sem a Granthban, a sikhek szent könyvében sem semmilyen más szent könyvben nem találta meg azt. A belső kételyei valamint ősei hitének tehetetlensége nyomasztólag hatottak rá, de mikor azt olvasta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik megfáradtatok s megterheltettetek én megnyugosztlak titeket” hatalmas békesség töltötte el. Most már az a személy érdekelte és vonzotta őt, aki e szavakat mondta. Nem volt e népének ő is (Jézus) sadhuja, aki elhagyta apját, anyját és mindenét csakhogy szolgálhasson mennyei atyjának? Mégis csak helytelenül cselekedett mikor Jézust kigúnyolta! 14 éves volt ekkor. Sundar csendesebb lett. Ha társai gúnyolódtak az evangéliumon ő elnémult, sőt itt ott elbeszélgetett keresztény tanítóival, ő, aki ezelőtt képes volt egy órahosszat mosakodni ha egy misszionárius árnyéka rávetődött. Rendkívül nagy kételyek közt vergődött, elolvasta népe minden hozzáférhető szent iratát de tartós békét nem talált. Ezt már nem sokáig bírta, ezért egy este elhatározta, hogy ha reggelig nem találja meg szíve békességét, a gyorsvonat alá fekszik Éjjel azonban egy belső hang azt súgta számára, bízza az egészet a Mindenhatóra. Valamivel hajnalhasadta előtt úgy látszott Sundarnak mintha világos felhő töltötte volna be a szobáját. Ebből a felhőből egy világító alak lépett feléje, akit töviskoronájáról könnyen felismert és azt kérdezte tőle: Meddig akarsz engem megtagadni és üldözni? A jelenés eltűnt, de az a tudat hogy Jézus élő valóság, kérdéseire egyenes felelet volt Istentől és ettől fogva szívében hordozta a nagy szent békét a Jézus Krisztusban.

A nagy választás

Élményéről először apjának számolt be aki ecsetelte előtte, mekkora szégyent hozna családjára azzal ha kereszténnyé válik. S mint az egyik legrégibb Sikh család sarja és a helytartó fia fényes jövő előtt áll, ha pedig Krisztus követője lesz akkor a családját is el kell hagynia.
Belső küzdelmei után most ugyanolyan nehéz küzdelmekben volt része. Az a kilenc hónap amit még otthon eltöltött a szenvedések egész láncolata volt. Társai üldözték, gúnyolták, sőt, egyre ellenségesebbé váltak a keresztény misszióval szemben is, annyira, hogy azt fel kellett számolni. Sundar tehát teljesen magára maradt.

Mikor rokonai látták, hogy Jézustól nem pártol el s megmarad meggyőződése mellett, egy utolsó kísérletet tettek hogy visszanyerjék. Egy roppant gazdag és magas állású nagybátyja egy napon palotájába vitte és a főépület alatt fekvő sötét pinceboltozatba vezette. Aztán maga mögött gondosan bezárta az ajtót. Sundar azt hitte, elérkezett az utolsó órája. Az öregember azonban kulcsot vett elő és kinyitott vele egy hatalmas ládát. Amikor a láda kinyílt, az ifjú előtt olyan óriási kincs tárult fel, amelyről még álmodni sem mert volna. Nagy csomó bankó, finom veretű aranypénz oszlopokba rakva és még egyéb megbecsülhetetlen értékű értéktárgyak.

Nagybátyja kérlelte őt, hogy térjen más gondolatokra és ne becstelenítse meg a családnak a nevét az által hogy keresztény marad. Végül letette turbánját Sundar lábaihoz, jeléül a legmélyebb, legalázatosabb kérésnek s a ládára mutatva azt mondta az ifjúnak: Mindez a tied lesz, ha a mienk maradsz! Sundar szemei megteltek könnyekkel, amikor lábainál a turbánt, maga előtt pedig az aggastyánt látta hajadon fővel. Újra tudatára ébredt annak, hogy honfitársai ítélete szerint milyen mélységes megvetést és kitörölhetetlen szégyent hozott azokra, akiket pedig szívből szeretett. De nemet mondott, mert határozottan tudta, hogy az Úr vele van és vezetni fogja őt.

A belső szakadás családjával tehát megtörtént. Helyzete azonban annyira rosszabbodott, hogy elhatározta, elhagyja a szülői házat és az amerikai presbiteriánus misszió főállomásán, Ludhianában keres menedéket, ahol folytatta tanulmányait. Csakhamar azonban arról győződött meg, hogy új környezetének legnagyobb része csak névleges keresztény. Sőt, némelyikük viselkedése arra késztette, hogy hagyja el a missziót és térjen vissza szülői házhoz. Rampurban családja nagy örömmel fogadta, mert azt hitték hogy a kereszténységnek hátat fordított. De tévedtek. Még egy utolsó próbálkozást tettek visszatérítésére, de ez is kudarcot vallott. 

Teljes szakítás

Ezután Sundar elhatározta, hogy megteszi az utolsó, döntő lépést, amely őt véglegesen elválasztja apái hitétől és kasztjától. Levágta hajdíszét, és ezzel nyilvános tanúbizonyságát adta annak, hogy nem tekinti magát többé Sikhnek, ezután apja kijelentette, hogy többé semmi köze a családjához. El fogják felejteni, mintha nem is lett volna. Másnap el kell mennie és csak azt viheti magával, ami rajta van. Az utolsó éjszakát már a tornácon kellett eltöltenie az ételt is oda vitték. Így aztán elzavarták.

Eleinte Patialaba akart menni s onnan Ludhianaba, de most úgy határozott, hogy a közelebb fekvő Ropurba megy, ahol a Rampurból kiüldözött keresztények legnagyobb része lakott egy benszülött lelkésszel, akit Sundar is nagyra becsült. Nagy örömmel és meleg kézszorítással fogadták. De hirtelen elhagyta az ereje és rángógörcs következtében összerogyott. Övéi az utolsó vacsorába, amit az apai ház tornácán egymagában fogyasztott el, lassan ható, de erős mérget kevertek, hogy megszabaduljanak a szégyentől, amit a hitehagyó családtag hozott rájuk. A beteg egészen kihűlt, lélegzete el-elakadt. A bennszülött orvos kijelentette, hogy már nem segíthet rajta, jelezte, hogy valószínűleg nagy vérzések előzik majd meg a halált és hogy Sundar aligha éri meg a reggelt. Másnap az orvos azonban csodálkozva konstatálta hogy nem halt meg. Bár sokáig lebegett még élet és halál között de állapota lassan javult. Néhány hét múlva elhagyta az őt odaadóan ápoló papi családot és ismét Ludhianába ment, ahol folytatta tanulmányait. Hozzátartozói mindenféle csellel igyekeztek elcsalni onnan, mikor ez nem sikerült, a városi csőcseléket mozgósították. Később apja is eljött akit láthatóan igen megviselt a fiával való szakítás. Miután betöltötte 16. életévét, a törvény szerint is joga lett az áttérésre. 1905. szeptember 3-án nyerte el Sundar Singh a keresztséget Simlában.

Szolgálatának kezdete

Ezután már tisztán látta maga előtt az utat. Nem volt családja, nem tartozott semmiféle kaszthoz származásánál és fajánál fogva mégis a Sikh-eknek tagja volt. Látta, hogy népe a kaszt rendszer alatt kínlódik, melyben egyik sem közelítheti meg a másikat. Csak egyetlen lehetőség volt ezeken a falakon áthatolni, csak egyetlen ruha előtt nyílnak meg a cellák, még a zeronák, a nők lakosztálya is, a szent sadhu-nak a ruhája előtt, aki egész életét az istenfélelemnek szenteli, anélkül azonban hogy papi rendhez tartoznék.

Az ifjú eddig ugyan még nem hallotta, hogy keresztény is felöltötte volna a sadhu-nak sáfrányszínű kabátját. Kétszeresen nehéz üldöztetésekre lehetett elkészülve, ha ezt megteszi. De ha volt mód arra, hogy a sok száz kasztra szétszaggatott népének a Jézus Krisztusról szóló örömhírt eredményesen hirdesse, akkor ezt legjobban a sadhu ruhájában teheti meg. Ily módon indiai maradt az indiaiaknak. Egyetlen ruhában, egyetlen takaróval, zsebében egy a hazája nyelvén írt újszövetséggel vágott neki útjának, hogy hazájában hirdesse az evangéliumot.

A szokatlan nagy utak azonban hamar megtámadták egészségét. Csak kevés helyen adtak neki szállást és legtöbbször egy darab száraz kenyérrel és egy korty piszkos vízzel kellett megelégednie. Egy este Doivallaban, egy összedőlt házban talált menedéket a zuhogó esőben. Földre terítette takaróját, nagy fáradtan lefeküdt s csakhamar mély álomba merült. Másnap reggel borzongva ébredt fel. Valami szokatlan, idegenszerű meleget érzett. Amint szemét kinyitotta, nagy ijedségére egy pápaszemes kígyót vett észre, amely hóna alá bújt és ott keresett magának éjszakai fekhelyet. Ez újabb bizonyságul szolgált számára arról, hogy Isten vele lesz bármi is történjék vele. Egy másik alkalommal meg az ellenséges indulatú emberek elől a dzsungelbe kellett visszavonulnia. Egy alacsony barlangban takarójába burkolózva elaludt. Hajnalban felébredve egy óriási leopárdot pillantott meg, amely ott feküdt mellette. Isten csodálatosan megőrizte. Máskor meg imádkozás közben nem vette észre a közelében fekvő fekete párducot amely különösen vérszomjas fajta. Felkelt és elment mellette minden baj nélkül. A falu lakói akik közül már sokakat megölt ez az állat és nagyon féltek tőle csodálkozva látták ezt, és most már úgy fogadták a mint Isten követét, annak ellenére hogy előzőleg ők üldözték ki a dzsungelbe.

Eljut az afgán határra is, ahonnan fáradhatatlanul nyomul előre, minden alkalommal hirdeti Jézus evangéliumát. Így jutott el Jalabadba. Itt kémnek nézik, el akarják tenni láb alól, de valaki elárulja a tervet neki és ezért idejében továbbment a szomszéd faluba. Úgy látszik azonban hogy ott is gyanús személynek nézték, mert nem adtak neki szállást, ezért az út szélén egy elhagyott, összedőlt karavánfészerben töltötte az éjszakát, amely tele volt moszkitóval, poloskával és egyéb ázsiai férgekkel. Reggel aztán egy csapat benszülött jött feléje, vezetőjük leborult előtte és bevallotta hogy azért jöttek hogy megöljék de mivel látják hogy ezen a borzalmas helyen semmi baja sem lett, ezért biztosan Allah kedveltje. Majd visszavezették a falujukba és arra kérik, maradjon náluk. Sundar egy egész héten keresztül olvasta és magyarázta nekik az evangéliumot. 

Majd útját Kasmír felé vette. Mikor Kuschwarba ért a falu lakosait nagy izgalomban találta. A lakosok a falu kenyérsütő kemencéjébe egy nagy agyaglapot vettek, elég drágán. Ennek az agyaglapnak a közepe a legerősebb fűtésre is hideg maradt és a kenyér azon a helyen sohasem sült meg. Hiába javítgatták. A szakemberek sem jöttek rá a hibára. Végül elhatározták, hogy megint újat vesznek. A régit szétdarabolták hogy megtalálják a hibát. Mikor széttörték egy lapos féreg mászott ki belőle. Sundar Singh számára ez az eset tanulságos példa volt. Épp az nap intézte magához a kérdést, miért is választott oly nehéz pályát, hisz látszólag Isten nem nagyra értékeli az ő munkáját, és kevés külső sikert ad neki. Most rájött arra, hogy éppen az ilyen kételkedés volt az oka munkája eredménytelenségének, ingadozása volt az a titkos féreg ami akadályozta. Ezután az első utazás után, mely több hónapon át tartott, Sundar Singh megpihent Kotgarhban, Simla mellett. Ide tért vissza sokszor ha pihenésre szorult vagy erőt akart nyerni a Tibetbe való előretöréshez, mivel ez a hely az oda vezető út mellett fekszik.

További megtapasztalások Isten gondviseléséről

Kotgarhban Sundar váratlanul jó barátot és kísérőt talált a gazdag amerikai, Stokes úr személyében, aki életét és vagyonát a missziónak szentelte. Stokes is a sadhu ruháját viselte. Az előkelő hindu és a nagyműveltségű amerikai együtt barangolt és még a legeldugottabb faluba is eljutottak. Ha valahol nem a dzsungelben, hanem valamely ház verandáján tölthették az éjszakát és reggel egy darabka száraz kenyeret kaptak, meg voltak elégedve. 1907-ben heteken át dolgoztak Sabhatuban a bélpoklosok a és Lahoreban a pestisbetegek menhelyén. A következő évben Stokes amerikába utazott hogy embereket toborozzon a szolgálatra és egészségét helyreállítsa.

Sundar mindenáron el akart jutni Palesztinába, de ez oly sok akadályba ütközött, hogy letett eme szándékáról. De azért folytatta délfelé útját, hogy Bombayba jusson. Sem az utat, sem a nyelvet nem ismerte. A nála megszokott kitartó energiával vágott neki a több száz kilométeres útnak és eljutott Nasikiig, amely már elég közel volt Bombayhoz. Mindazonáltal még mindig 140 kilométeres távolság választotta el céljától. Éhezve, szomjazva, vérző lábakkal egy missziói állomást keresett fel. Ott egy szolga azt mondta, hogy várakozzék, míg bejelenti őt a misszionáriusnak. A misszionáriussal folytatott rövid beszélgetés során megemlítette hogy ő keresztény sadhu. Ámde az hitetlenül rázta a fejét, mert Sundart ügyes kolduló fakírnak tartotta és nem vett magának annyi fáradságot, hogy kiderítse valójában mi az igazság. Az ifjú nem lévén tolakodó természetű szerényen, barátságosan elköszön és továbbáll bár majdnem összeroskad a fáradságtól. Alig ment azonban pár száz lépést, utána futott a missziói állomás szolgája egy csomaggal a kezében. Elfelejtették megkérdezni tőle, hogy mi a neve. Ma reggel csomag érkezett valami Sundar Singh Sadhu részére, ha ő volna az, úgy vegye át a neki szóló csomagot. Az ifjú átvette a küldeményt aztán tovább ballagott. Olyan fáradt volt, hogy gondolkozni is alig bírt. Lefeküdt egy patak partján, hogy mennyi ideig feküdt nem tudja. Szemei végre megakadtak a csomagon. Kibontva azt mindenféle ennivalót talált abban. A csomag közepén pedig papírba tekerve egy aranypénzt. Ezzel majd jó darab utat tehet meg vasúton, hogy kímélje fájós lábait.

Szolgálata sikerének híre megy

A fiatal Sundarnak híre és prédikátori tevékenységének eredményes volta magára vonta a missziós társulatok figyelmét. Meghívták, hogy a Lahvrei Szent János teológiai szemináriumban folytassa tanulmányait. Mivel az első alapvizsgát minden akadály nélkül letette, rögtön a második tanulmányi évbe iratkozhatott. Az 1909-es és 1910-es éveket többnyire tudományos tanulmányokra fordította. De a szünidőt prédikálásra használta fel. Tanulmányait befejezve Sundhar Singhet a kerületi missziós vezetőség prédikátornak nevezte ki. Ez azonban azt jelentette számára, hogy lelkészi szolgálatra kiküldik egy parókiára, ő azonban úgy érezte, hogy neki ott kell prédikálnia ahova Isten küldi, anélkül, hogy valamely egyházhoz tartoznék. Ezért kinevezését visszaküldte amit megértéssel fogadtak.
Az 1911. és 1912. években Sundar Singh Indiának északi részében utazgatott, Garhwalban, Nepalban s imitt amott Panjabban. Abban az időben Tibetbe is ellátogatott. Ezalatt számos megtapasztalása volt Isten gondviselésével és vezetésével kapcsolatban. Egyszer eltévedt, és vissza kellett fordulnia az úton. Így egy embert ért utol, akiről kiderült hogy mielőtt meglátta volna a sadhut, az újszövetséget olvasta, csak sok dolgot nem értett, de ezután megtért. Egy másik alkalommal egy ember feküdt az úton, akiről társa azt mondta hogy meghalt, és pénzt kért Sundartól hogy el tudja temetni. Sundar odaadta azt a keveset amit a hídvám kifizetésére kapott a benszülöttektől. De ez az ember utána rohant, hogy a barátja tényleg meghalt, ugyanis csak ezzel a trükkel próbáltak pénzt kicsalni az emberektől. Ezért biztosan egy szenttől kérte el a pénzét, és még szerencse, hogy ma nem ő volt a soros a meghalásban. Azután pedig megtért.

Szenvedések és megmenekülések

Sundar eltűrte a gúnyolódásokat, veréseket és ilyenkor a megváltóról beszélt, aki irgalmas és megbocsát minden bűnt. Ezután nemegyszer a halálos ellenségei borultak térdre és bánták meg a bűneiket.
1914-ben, Nepálban, ebben a buddhista államban hirdette az evangéliumot. Egy darabig ennek nem is volt semmilyen akadálya. De aztán a hatóságok ezt megtiltották neki, de mivel a felszólításnak nem engedelmeskedett, börtönbe zárták. Itt éjjel nappal együtt volt rablókkal és gyilkosokkal. Ezeknek beszélt az evangéliumról és többen a foglyok közül megtértek. Csakhogy Nepál hatóságai nem méltányolták a rablók megjavulási törekvéseit. Sundart kivezették a börtönből a piactérre, hogy nyilvánosan megbüntessék. Testéről letépték a ruhát, kezeit és lábait régi szokás szerint hátrafeszítették egy kalodába. Hogy kínjait fokozzák, testére piócákat raktak, hogy ezzel szívják ki a vérét. Még ilyen kínok között is hirdette az evangéliumot az őt bámuló tömegnek. Ez és a szavaiból áradó hit nagy hatást tett a babonás népre, és éjjel kiszabadították a kalodából és némelyek gondjaiba vették amíg meggyógyult.

Tibet

A Himalája lábainál, Simlától északra terül el Rampur, Kulu, Cheni és Poi falvak 2400-3000 méter magasságban a tengerszint felett. Legészakabban és legmagasabban, közel tibeti határhoz fekszik Poi, ahol két herrnhuti misszionárius, Max és Kunick eredményes tevékenységet fejtett ki. Sundar Singh eljutott hozzájuk, és náluk tanulta meg a legszükségesebbeket a tibeti nyelvből. Egy benszülöttet is adtak melléje, aki két hónapig kísérte aztán egyedül folytatta útját. Tibet nemcsak a legnagyobb kiterjedésű és legmagasabb fennsík de a legidegengyűlölőbb és korlátlan papi uralma miatt a legnehezebben megközelíthető ország a világon. Tibet nyugati részében, amely angol fennhatóság alatt áll, igen barátságosan fogadták, sokszor maguk a lámák hívták össze a hallgatóságot. Viszont ahogy mélyebbre hatolt az országban egyre inkább zárt ajtókba ütközött. Isten azonban itt is vele volt. Előbbre hatolva Rasarban akart prédikálni. Az ottani Láma elé vezették, és bevádolták, hogy engedély nélkül jött az országba és új tanokat hirdet. Bűnösnek találták és halálra ítélték. Ott két halálnem volt szokásban: vagy belevarrják az elítéltet frissen lenyúzott jakbőrbe, amit aztán kitesznek a forró napra, amely aztán összeroppantja az áldozatot, vagy pedig beledobják egy használaton kívül helyezett, nehéz vasajtókkal elzárt sziksó kútba. Sundar Singh ez utóbbira ítéltetett. Eltörték a jobb kezét majd bedobták a tátongó mélységbe, egy rakás rothadó emberi csontvázra. Életével leszámolt, lelkét Istennek ajánlotta.

A harmadik éjjel, mikor imádkozva készült a halálra, feje felett kis neszt hallott. Borzalmas börtönének ajtajában halkan nyikorgott a kulcs és az ajtó kitárult. Aztán egy kötél ereszkedett alá Sundarhoz és egy hang csendesen hangzik feléje, hogy fogja meg a kötelet. A még megmaradt erejével eleget tesz a felszólításnak és érzi, amint emelkedik felfelé. Csakhamar friss levegőt szívhat megint. Valaki kiemelte a korláton át és vigyázva letette a földre. Aztán hallja, amint ismét zárul az ajtó. De szabadítója egyszerre eltűnt. Sundar Singh nagy nehezen elvánszorgott egy karavánszállóig, ahol mindaddig maradt, míg megint prédikálni tudott. Ekkor újra visszatért Rasar városába. Megjelenése óriási izgalmat okozott. a lámának is jelentették, hogy az, akiről azt hitték, hogy rég meghalt, ismét itt van és prédikál. Másodszor is letartóztatták és a láma ítélőszéke elé vezették. Ott el kellett mondania megmenekülése történetét. A láma tajtékzott a dühtől. „Valaki ellopta tőlem a kulcsot” – ordította. „De jaj annak akinél megtalálom”. Erre mindenütt keresni kezdték a kulcsot, mire megtalálják, a szokott helyén a láma kulcscsomójában. A láma elhalványodik, félelmében majd megüti a guta, megparancsolja hogy azonnal hagyja el a várost. Érezte, hogy Sundar Singhet egy felsőbb hatalom védte meg.

Tibetnek egy másik vad vidékén történt. Sundar Singh be akart jutni egy faluba, de hiába, nem sikerült neki. A lakosok ellenséges indulata miatt egy barlangba húzódott vissza. Mikor beesteledett, látta, hogy a faluból kifele tart egy bunkósbotokkal és kövekkel felfegyverkezett csoport, nyilván abból a célból hogy őt megtámadja. Nem kételkedett abban, hogy ezek halálra ítélték őt, és most jönnek az ítéletet végrehajtani. Ismét Istennek ajánlotta magát. A csapat mindjobban közeledett a barlanghoz, amelyet körül akartak zárni. Egyszerre csak azt látja hogy megállnak és hátrálni kezdenek miközben egymás közt valamiről beszélgetnek. Végre egynéhány ember kődobásnyira közeledett hozzá és azt kérdezték: Mondd, ki az az ember abban a fénylő ruhában aki melletted áll és a többiek, akik körülvesznek téged? Erre azt válaszolta hogy egyedül van, azok azonban azt állítják, hogy a barlang előtt egész csomó fehérruhás embert látnak. Végre arra kérik őt, hogy ne tegyen nekik semmi rosszat s jöjjön velük be a faluba. Velük megy, hirdeti nekik az evangéliumot, melyet most már nyílt fülekkel és szívekkel fogadtak.

Akik szintén életüket kockáztatták és adták oda azért, hogy Tibetben az evangéliumot hirdessék

Voltak már mások is akik az evangélium hirdetésének ügyéért hatoltak be Tibetbe, olyanok akik hitükért életükkel fizettek. Sundar Singh sokat megtudott róluk mikor ismételt tibeti látogatásaival már kissé megnyerte az emberek bizalmát. Nélküle talán sohase értesülhetett volna a világ ezekről.
Az egyiket Kartar Singhnek hívták, aki szintén Patalia államban született egy gazdag nemes egyedüli fiaként. Élete hasonló volt Sundaréhoz, amíg megszületett benne ez az elhatározás: „…kárnak ítélek mindent az én uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Jézus Krisztust megnyerjem”.

Kartar Singh Sundar Singh előfutára volt. Hogy munkásságának megtérésekben mekkora eredménye volt, arról nem tudunk. De amiként az elhalt gabonamag úgy ő is halálával sok gyümölcsöt termett. A már ismert vádakkal a thinghsami főpap elé állították aki halálra ítélte. A vesztőhelyre vivő úton is folyamatosan prédikált. Egy szemtanú így mondja el a történteket:

„A vesztőhelyre érkezve letépték ruháit és bevarrták egy épp akkor levágott jak bőrébe és így kitették a forró napra. A tiszta hegyi levegőben még erősebben tűzött a nap, megszárította a jakbőrt, úgy hogy az mind jobban összehúzódott, acélos szorításával összepréselte mellkasát és nyakát, irtózatos fájdalmat és fulladási rohamokat idézve elő. Mellette feküdt az újszövetsége amely mindenhova elkísérte. Az éjszakák egy kis enyhülést hoztak, mert a nedves és hűvös levegő kissé kitágította a száradó bőrt, de a rákövetkező nap még jobban fokozta szenvedéseit. A harmadik napon aztán meghalt, de utolsó szavai is Istenhez szóltak.

Miután Sundar Singh hallotta ezt a történetet felkereste Karthar Singh családját, amely annak idején kitagadta, apja még élt. Sundar elmondta fia hősi halálát neki, erre az idős ember megrendült és megtért.

Időközben a földbe hullott és ott elhalt mag megteremte gyümölcsét. A Kartar Singh haláltusáját végignézők között ott volt a tsinghami főpap íródeákja is. Ez az ember vitte el az újszövetséget is melyet a halottnál talált, és elkezdte tanulmányozni. Megtért. Egy darabig titokban tartotta ugyan de egyre inkább azt érezte, hogy bizonyságot kell tennie Krisztusról. Kijelentette a főpap előtt, hogy ő is elfogadta Jézus Krisztust. Erre ugyanazt a halált szánták neki mint Kartar Singhnek, de hogy a benszülött lakosságot elijesszék és hogy szenvedéseit fokozzák, a jakbőrbe izzó nyársakat is szurkáltak. Aztán a nézők unni kezdték hogy még mindig nem halt meg, ezért faékeket vertek az ujjai közé és a lábaiba, aztán kötélen kivonszolták a városon kívüli szemétdombra és otthagyták. Azt hitték meghalt, de a hideg éjszaka magához tért és valahogyan hazavánszorgott. Titokba elrejtve élt addig amíg sebei meggyógyultak. Akkor aztán megint kiment az emberek közé és hirdette az evangéliumot. A nép babonás és nem merte bántani, hiszen nyilvánvaló hogy egy magasabb lény küldte vissza hozzájuk a halottnak hitt férfit. Tudunk azonban másokról is akik a legkülönbözőbb kínzásokat és üldöztetéseket szenvedtek el Tibetben mert hirdették az evangéliumot.

Szolgálata kiterjed a már keresztény gyülekezetek felé is

Sundar Singh prédikáló útjain szinte minden nyáron eljutott Tibet zárt vidékeire, míg az év többi részében Észak-Indiában munkálkodott. Ebben az 1918-as év jelentett fordulópontot. Tavasszal, mielőtt a hegyekbe indult volna rövid látogatást tett a félsziget déli részén, ahol sok a keresztény. Nevét azonban már országszerte ismerték, ezért nem szabadulhatott onnan egykönnyen. Még a Japánba és Kínába kivándorolt indiaiaktól is kapott meghívásokat, hogy látogassa meg őket. A déli területeken a kereszténység terjedéséhez leginkább az járult hozzá, hogy van itt a nyugati parton egy ősi benszülött keresztény egyház amely Tamás apostol missziói munkájára vezeti vissza az eredetét s amelynek nyomait már a második századtól történetileg ki lehet mutatni. Megemlíti, hogy Indiának egy régi szent városában néhány pap egy régi templomba vezette őt és egy régi szankszrit nyelvű kéziratot mutatott neki amely szerint a három napkeleti bölcs közül az egyik, tudós, Viswa Mitsa indiai pap volt. Később mikor már Jézus szolgált visszatért Palesztinába és betegeket gyógyított és démonokat űzött. Ő lett volna az, akit Jézus tanítványai a Márk 9:38-ban el akartak tiltani.

Rendkívül sokrétű munkát végzett ezekben a keresztény gyülekezetekben. Mindenhol tömegek akarták hallani, vagy éppen éjjel Nikodémus lelkek jöttek hozzá. Ezek az emberek minden évben hatalmas összejövetelt rendeztek Travencore északi részén, ahol pálmafatörzsekből és levelekből egy óriási termet készítenek, mely 25000 embert fogadhat be. Egy alkalommal a Sadhu is részt vett egy ilyen egyhetes összejövetelen, melynek hírére egyes becslések szerint 32000 ember jött el. Ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Megtettétek e kötelességeteket, testvéreim az Úrban, akikre Isten közel két évezrede rábízta igazsága drága kincsét? Miért kellett Istennek Amerikából, Angliából embereket küldeni, hogy véghez vigyék azt a munkát, melyet ti abbahagytatok? Fel, munkára Krisztus szeretetéért és azért, mert ez az ő szent akarata! Legyen vége az alvásnak és a bűn szolgálatának! Vigyétek el az üdv üzenetét azoknak, akik a sötétségben ülnek és a halál árnyékában járnak, itt a napsugaras Indiában olyan közel hozzátok!”

Majdnem négy hónapig tartott missziói útja Dél-Indián keresztül. Minden misszionárius, valamennyi benszülött prédikátor és sok önkéntes munkatárs vett részt az előkészítés munkájában. Ez volt az első eset, hogy felekezeti és egyéb különbségek figyelembe vétele nélkül együttmunkálkodtak.
1918 őszén Sundar visszatért Észak-Indiábam ahonnan miután felépült súlyos betegségéből keleti missziós útra indult. Rangungban, Szingapurban és Penangban majd Hátsóindiában hirdette az evangéliumot. 1919 elején folytatódott az utazás Japánba és Kínába.
Mikor 1919 októberében szülőföldjén folytatta missziói működését apja szeretettel házába fogadta. Tizennégy év után apja azt kérdezte, hogyan találhatná meg ő is Krisztust? Azt a választ kapta, hogy olvassa az igét és imádkozzék. Megfogadta a tanácsot és nemsokára így szólt fiához: Megtaláltam a megváltódat! Arra kérte fiát hogy keresztelje meg, de ő ezt vonakodott megtenni, hiszen mindenkit elutasított aki ezzel a kéréssel jött hozzá. Mondván az ő szolgálata az igehirdetés.

Elindul hogy bizonyságot tegyen Isten munkájáról a világ többi részén

Röviddel ezután Isten úgy vezette, hogy látogassa meg az úgynevezett keresztény országokat is. Sundar Singh 1920 februárjában érkezett Angliába. Három hónapig szolgált Angol Skót és Írországban, eleget téve a legkülönbözőbb meghívásoknak. Oxfordban megkérdezték, hogyan vélekedik az angol kereszténységről. Azt mondta, hogy úgy tűnik neki, mintha a vallásnak arra a részére, mely a lelki békességre vezet, nagyon kevés súlyt helyeznének. Azt írta egyik levelében: „Úgy érzem, hogy ugyanúgy, ahogyan a nap, a köd és a pára miatt (itt Angliában) csak ritkán látható, úgy az igazság napja is csaknem mindig rejtve marad a materializmus köde és párái mögött”. Májusban Észak-Amerikába utazott és ott New York, Baltimore, Pittstone, Brooklyn, Philadelphia, Chichago, San Francisco és még sok más városban folytatta nagyszerű szolgálatát. Amerikában még jobban megerősödött a véleménye a nyugati kereszténységről. Egyik beszédében azt mondta: „Jézus itt azt mondaná: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akiket az arany súlyosan megterhelt és én megnyugosztlak titeket”. Július 30-án hajóra szállt és Ausztráliába utazott. Sidney, Melbourne, Adelaide, Perth és Freemantle városokban hirdette az igét, mindenhol tömegeket vonzva. Benne azonban egyre inkább erősödött a vágy India és a csend után, hogy ismét zavartalanul elmélyedhessen az Istennel való közösségben. „Mindig akaratom ellenére megyek a nagy városokba – mondotta – és kényszerítenem kell magamat erre. Itt a földön csak rövid időnk van arra hogy szolgáljunk és ezért nem szabad ezt az egyetlen alkalmat elmulasztanunk”. 1921 tavaszán pedig az az ember, akit egy évvel korábban az egész világ kereszténysége rajongott körül, egyedül, békességben járta életveszéllyel és mérhetetlen nehézségekkel küzdve Tibet nyomorult falvainak piszkos utcáit és hirdette Krisztus üzenetét.

1922-ben még egyszer útra kelt Európa felé. Azt mondta, nem azért jön, hogy prédikáljon hanem azért hogy Isten megmentő hatalmáról egyszerűen bizonyságot tegyen. Ennek az útnak a költségeit is édesapja fizette, és ő tette lehetővé, hogy megvalósuljon a Sadhu egyik legfőbb vágya, az, hogy meglássa a szentföldet. Mindazokat a helyeket végigjárta, melyek a Megváltó földi működésének tanúi voltak. „Itt találtam meg az evangéliumok gyakorlati kommentárját” – mondta. Innen Kairóba utazott ahol a Kopt keresztények között mondott beszédet majd Marseille-ban kétszer prédikált és Svájcba utazott, ahol a március hónapot töltötte. Itt több szűkebb körű előadásokat is tartott ahol nagyon határozottan megmondta, hogy miben találta meg a nyugati kereszténység külsőségességének, szegényességének, erőtlenségének az okát: a nagyon beteges, nagyon hiányos imaéletben. Mindig visszatért erre. „Ti európaiak túlságos sietségben vagytok, nincs időtök arra, hogy imádkozzatok és éljetek. A keresztény ember imádság nélkül holttest”. Ezután Németországban majd Svédországban időzött. Koppenhágában a volt orosz anyacárné kérte áldását, de ő azzal tért ki a kérés elől: „Nem vagyok méltó arra, hogy valakit megáldjak, mert az én kezeim tépték szét egykor a szentírást. Egyedül Krisztus általszegezett kezei áldhatják meg önt és bárki mást”. Az út nagyon kimerítette és megint nagyon vágyott arra, hogy hazamehessen Indiába.

A konzekvenciák

Nyugati útjainak tapasztalatai igen szomorúak voltak. Ezekben foglalta össze: „Azt gondoltam régebben, hogy ezeknek az országoknak a lakói mind csodálatos emberek, misszionáriusaikon keresztül az Isten szeretetét láttam szívükben és mikor megértettem, mit tesznek értünk, azt gondoltam: kell hogy azok az országok élő keresztények legyenek. Azonban utazásaim közben megváltozott a véleményem. Egészen más viszonyokat találtam. Kétségkívül vannak itt igaz szolgái Istennek, de nem mindnyájan keresztények. Elkezdtem összehasonlítani a pogány országokat a keresztényekkel. Az előbbiek pogányok, mert kézzel csinált bálványképeket imádnak, az úgynevezett keresztény országokban azonban a pogányságnak sokkal rosszabb formáját fedeztem fel: az emberek önmagukat imádják. Közülük sokan színházba mennek, ahelyett hogy imádkoznának és Isten igéjét olvasnák. Szeretik az italt és mindenféle bűnt. Elkezdtem megismerni, hogy egyetlen európai ország sem ismerhető el kereszténynek, hogy mindenütt egyes keresztények vannak. Egyszer egy nap a Himalájában egy folyó partján ültem. Kivettem a vízből egy szép kerek és kemény követ. Darabokra törtem. A belseje egészen száraz volt. Ez a kő hosszú ideig a vízben volt, de a víz nem hatolt be a kőbe. Ugyanígy van ez az emberekkel is itt Európában, évszázadokig körülvette őket a kereszténység folyama, egészen be vannak merítve annak az áldásaiba, benne élnek a kereszténységben de a kereszténység nem hatolt beléjük és nem él bennük. A hiba nem a kereszténységben van, hanem a szívek keménységében. Materializmus és intellektualizmus keményítette meg a szíveket. S így nem csodálom, ha itt sok ember nem tudja megérteni, kicsoda Krisztus. Pogány országokban mindenütt azt látom, hogy az emberek templomaikba mennek, istenfélőek. Itt mindenütt olyan embereket látok akik a szórakozást keresik. Pogány országokban vannak emberek akik évekig keresik a békességet és az üdvösséget, míg itt olyan sokan vannak, akik megelégszenek a külső jóléttel. Mivel az úgynevezett keresztény országok nagymértékben elpártoltak Krisztustól, Ő a pogány országoknak kezdi magát kijelenteni s ott szívesen látják Őt és tisztelik. Itt is igaz az ige: az elsők utolsók lesznek, az utolsók pedig elsők”. Útjainak végső tanulságaként megérlelődött benne a gondolat, hogy többet már nem tér vissza Európába. Az ő munkaterülete India és Tibet, ott kell hirdetnie Krisztus evangéliumát.

Szolgálatának utolsó szakasza

Nincsen egészen kialakult kép Sundar Singh 1923 utáni szolgálatáról annyi bizonyos, hogy gyakori betegeskedései miatt, illetve a hatóságok akadályoztatásai miatt nem látogatott már el minden nyáron Tibetbe. De evangélizációira ezrek és ezrek özönlöttek. Élete folyamán egyre nagyobb tiszteletnek és rajongásnak örvendett, de ő mindezt mindig Istenre hárította. Nemzeti hősnek számított, egész Indiában emlegették a nevét, felkérték hogy fogadja el a guru méltóságát, legyen népének tanítója és vezére, ha elfogadja India lábainál hever. Angliában valóságos kultusz övezte, egy napon pedig ő volt New York sztárja. 1924-ben felkérték legyen India nemzeti keresztény egyházának első püspöke, de mindezeket visszautasította. Egyszer megkérdezte tőle valaki nem árt e neki ez a nagy ünneplés? Erre a következő történettel felelt: „Mikor Jézus bevonult Jeruzsálembe az emberek ruháikat a földre terítették, pálmaágakat és kendőket szórtak az útra, hogy ezzel megtiszteljék az Urat. Jézus a próféta szavai szerint szamárháton ült. Az ő lábai így nem is érintették a tiszteletére feldíszített utat. Ezzel szemben a szamár a pálmaágakra lépegetett. Milyen dőreség lett volna, ha a szamár ettől elbizakodottá vált volna. Mert bizony nem miatta díszítették fel az utcákat. Ugyanilyen dőreség volna, ha azok, akik Jézus nevét az emberek közé viszik, elbizakodottá lennének a megtiszteltetések miatt, melyekben pedig csak Jézusért részesítik őket”. 1929 április 18-án indult el tibeti útjára, ahonnan nem tért vissza. Vagy az akkor dühöngő kolerajárvány áldozata lett, vagy mártír halált halt. Korábban egy svájci előadásán a következőket mondta: „Nem érzek félelmet attól a gondolattól hogy egy napon Tibetben meg kell halnom. Amikor ez a nap elérkezik, örömmel fogom fogadni. Minden évben vissza fogok oda térni és lehet, hogy már a jövő évben meg fogjátok hallani, hogy ott én életemet vesztettem. Akkor ne gondoljátok hogy ő meghalt, hanem mondjátok azt, hogy ő a mennybe és az életre jutott, Krisztusnál van teljes életében”.

Készítette: Pataki Dávid 1999. dpataki@freemail.hu