SZAKÁLY Ferenc

A magyar reformáció és Európa

Vallási erőviszonyok a 16–17. században

Átalakulásban élő térségünk napi konfliktusai részben a nemzeti-vallási türelmetlenségből eredeztethetőek. A nemzetközi megítélés nem egyszer amolyan krónikus veszélyzónaként kezeli Európának ezen részét. Történelméből is elsősorban erre kíváncsi. Feledésbe merül a reformáció, az újkor nagy szemléletváltása, amely e térségben sajátos módon a türelem korábban nem ismert politikáját hívta elő.

A Magyarországról leszakított Erdélyi Fejedelemség úrnője, Izabella királyné 1557-ben úgy nyilatkozott, hogy „mindenki olyan vallást kövessen, amilyet akar”, hiszen „tisztünk és méltóságunk szerint minden egyházat védeni tartozunk”. Az erdélyi országgyűlések vallásügyi törvényalkotása 1568-ra eljutott a négy „bevett vallás” – a katolikus, a lutheránus (evangélikus), a kálvinista (református) és az antitrinitárius (unitárius) – vallás szabad gyakorlásának kimondásáig.

A türelmetlen Nyugat-Európa

Ezzel Erdély messze elébe vágott Európa más országainak és tartományainak, amelyeknek uralkodói közel sem voltak ilyen nagyvonalúak vallási kérdésekben. Saját vallásuk mellett a többit legfeljebb megtűrték, gyakrabban felszámolandónak tekintették. Arra, hogy törvény mondotta volna ki az államterületen található valamennyi nyugati keresztény vallás és felekezet – ráadásul egyszerre négy – egyenjogúságát és egyenrangúságát, nem ismerünk korabeli példát. (Azért beszélünk „nyugati kereszténységről”, mert a görögkeletieket az erdélyi törvényhozás sem emelte be az egyházi alkotmány sáncai közé; őket megtérítendő szakadároknak tekintették.)

Az európai uralkodók már csak azért sem követhették erdélyi kollégáik példáját, mert egyetlen nyugati ország sem található, amelyben egyszerre négy felekezet létezett volna. A mediterrán országokban a hitújítás egyáltalán nem tudott tömegeket magához hódítani. Ennek okaira itt nem térhetünk ki; megjegyzendő azonban, hogy azt nem lehet egyszerűen csak az erőszak, közelebbről: az előszeretettel kárhoztatott inkvizíció számlájára írni. Az egyházi reform iránti igény „értelmiségi körökben” persze itt is megnyilvánult; a Szentháromság-tagadás meghirdetője pl. egy spanyol lett, s jobbára itáliaiak voltak az antitrinitarizmus kelet-közép-európai magvetői is. Európa középső részén – a Német Birodalomtól Skandináviáig – egy hatalmas protestáns tömb alakult ki, ami egyszersmind meg is gátolta a lutheri tanokon túlmutató irányzatok terjedését. Így a lutherinél radikálisabb kálvini (helvét) irányzat csupán ennek nyugati és keleti szegélyén – Németalföld északi tartományaiban, a brit szigeten Skóciában, Svájcban, ill. Lengyel és Magyarországon – tudta megvetni a lábát. (A lutheránusok és kálvinisták közti erőviszony természetesen egészén másként alakul, ha a hugenották nem szenvednek vereséget a 16–17. század véres vallásháborúiban, s Franciaország nem „sorol” vissza a katolikus országok közé.) Az antitrinitáriusokat általában mindenütt üldözték, végül is csupán Lengyelországban (de itt csak 1658-ig) és Magyarországon (Erdélyben) hirdethették szabadon tanaikat. (Ezen országokban működött két felsőfokú tanintézetük: a rakówi – 1602–1638 – és a kolozsvári is.) A még a klasszikus Szentháromság-tagadásánál is radikálisabb irányzatokat és „eretnek” gondolkodókat Európa-szerte csak ideig-óráig tűrte meg az államhatalom.

Kezdik a németek

A hitújítás magyarországi recepciója kezdetben vontatottnak mutatkozik. Az 1520-as évéktől töretlenül haladt előre az országban szétszórtan, nagy zárt tömbben élő németek vallásváltása. A század dereka tájára a királyföldi és a barcasági, ill. szepességi szászok között a hitújítás egyszersmind be is fejeződött. Ahol megmaradtak – a ma már Romániához és Szlovákiához csatolt hazájukban – mindmáig megőrizték a 16. században kialakított s más magyarországiaktól látványosan elkülönült egyházszervezetüket. Ugyanez áll a királyi Magyarországon és Erdélyben elszórt szabad királyi és bányavárosok stb. német polgárságára is.

Magyar kálvinizmus

A politizáló magyarság, amely a Habsburgok trónaspirációi miatt ekkortájt különösen érzékenyen reagált a „német” befolyás legkisebb jelére is, először ellenségesen fogadta az új tanokat. Törvényekkel igyekezett azoknak útját állni. E végzések azonban eleve kudarcra voltak ítélve, hiszen maga a királyné, Habsburg Mária (1521–1526) is köztudottan érdeklődött Luther tanai iránt. Példáját számos magyar nagyúr követte. Mégis a hitújítás vonzáskörébe a magyar etnikum soraiból az 1526. évi mohácsi csatavesztés után is inkább csak egyes nagybirtokosok, katolikus egyháziak és értelmiségi pályára készülő fiatalok kerültek. Vallásváltásukban, úgy tűnik, egy-egy – rendszerint külföldi peregrinációból megtért és hozzájuk csapódott – reformátor meggyőző ereje játszott döntő szerepet.

A korai reformátorok túlnyomó része a mezővárosokból (oppidum) származott, amelyek ugyan földesúri fennhatóság alá tartoztak, de bizonyos kiváltságokkal is rendelkeztek. Mégis, lakosságunk nagy része az 1540-es évek második feléig csak vonakodva vagy egyáltalán nem követte példájukat. Hogy aztán a magyar köznemesség és parasztság a század közepén miért döntött oly hirtelen a gyors és tömeges áttérés mellett, nem tudjuk. (Csupán annyi bizonyos, hogy nem földesúri parancsra cselekedett így; a magyar reformációban a cuius regio, eius religio elve alig érvényesült.) Amikor a magyarság zöme vallást váltott, még a lutheranizmus „divatozott”, ám már jelentkeztek az ún. szakramentárius tanítások is, amelyek közül mint általában, itt (is) a Genfben működő francia Jean Calvin felfogása vált mértékadóvá. Ennek következtében nem egyszer megesett, hogy a protestáns egyházszervezet előhírnökeként létrejött lutheránus egyházkerületek (szuperintendenciák) és összetevőik, az egyházmegyék néhány év múlva a kálvinista hitvallást tették magukévá. Ez a folyamat azután annyira felgyorsult, hogy a kálvinizmust tekintették a magyar etnikum igazi vallásának, jóllehet több meghatározó súlyú arisztokrata család (Illésházy, Thurzó stb.) továbbra is megmaradt lutheránusnak.

Szentháromságtagadók, szombatosok

Alighogy a kálvinista egyház a luteránus fölé kerekedett, Erdélyben és annak nyugati előterében erőteljes támadás érte az időközben megerősödött, s ráadásul János Zsigmond fejedelem támogatását is élvező antitrinitáriusok részéről. Az 1560-as évek végétől kezdve menetrendszerűen rendezett hitviták rendkívül átütő erejűnek mutatták a szentháromságtagadókat, akik folyamatos támogatást kaptak az Európa minden részéből Erdélybe sereglett „eretnek” gondolkodóktól. Az antitrinitáriusok azonban néhány éven belül meghasonlottak egymás közt Krisztus imádásának kérdésében (adorantisták – non adorantisták). Mások pedig – levonva a monoteizmus összes konzekvenciáit – megalapították az ún. szombatos (vagy iudaizans, zsidózó) szárnyat. Az erdélyi államhatalom becsületére váljék, hogy – ha nem is szívesen – ez utóbbiakat is megtűrte; bár az 1636. évi országgyűlés törvényt hozott ellenük, megérték a II. világháborút, amikor is többségük a zsidók sorsára jutott. (Végül jobbára Erdélyben találtak biztonságos menedékre a Morvaországból elüldözött anabaptisták is.)

Az antitrinitárius felekezet azután is csak Erdélyben tudott szilárdan meggyökerezni, miután magában tisztázta: nem csak „nyitott szellemi vitafórum”, hanem egyház kíván lenni. (Csupán a török által megszállt Dél-Dunántúlon alakult ki olyan nyúlványa, amely még jó másfél évszázadig állta a történelem viharait.) Summázva: az 1570-es években az ország nyugati keresztény vallást követő lakosságának mintegy 80%-a lehetett protestáns, méghozzá kálvinista–lutheránus–antitrinitárius–egyéb sorrendben. A nagyságrendek érzékeltetésére egy jezsuita jelentést idézünk 1584-ből, amely szerint Erdélyben 200 kálvinista, 200 lutheránus és 100 unitárius lelkész működött, szemben néhány katolikus pappal. (Az arányokat itt torzítja a lutheránus szász papok nagy száma; mégis, az egész országot tekintve a kálvinista lelkészek száma feltehetőleg meghaladta az összes nyugati keresztény felekezetek igehirdetőiét.)

Ami az etnikumok és felekezetek közti megfelelést illeti: a magyarság mind a négy „bevett” egyházban képviseltette magát, a szlovákok a katolicizmus és a lutheránizmus közt oszlottak meg, a németek csaknem kizárólagosan lutheránusok voltak, az északnak húzódott horvátok pedig megmaradtak katolikusnak. (Az autokefális egyházuk irányítása alatt élő szerbekhez nem lehetett hozzáférni, s kevés eredményt hoztak a szászok és a fejedelmi udvar erdélyi románok közti térítési kísérletei is.)

A türelem hagyománya

Magyarország – három része darabolva – másfél századig az akkori világ két legerősebb hatalma összecsapásainak hadszínteréül szolgált, ahol szinte sohasem szünetelt a helyi háborúskodás sem, s burjánzott a durvaság és a kegyetlenség valamennyi válfaja. A vallásváltás viszont békésen ment végbe. Bár az ország szellemileg a hitviták tüzében égett, s megesett, hogy egy-egy vesztes bitón vagy börtönben végezte, az ellenfelek legyilkolása és megégetése nem vált bevett gyakorlattá, s az esetek többségében az alulmaradt legsúlyosabb büntetése az álláshelyvesztés. Felekezete pedig az adott helyen teret vesztett.

Nyilvánvaló: mindenekelőtt az államhatalom bölcs önmérséklete szükségeltetett ahhoz, hogy a felekezetek burjánzása nem vezetett olyan véres leszámolás sorozathoz, amilyenhez Franciaországban „elég volt” két fél. (Ti. katolikusok és kálvinisták.) Mindez evidensen összefügg a középkori Magyar Királyság deklaráltan toleráns „nemzetiségi politikájával”. Az első magyar király, Szent István (1000–1038) azt az alapelvet vallotta, hogy „gyenge és esendő” az egynyelvű, egy szokásrendszerű ország, s ezt az iránymutatását utódai oly komolyan vették, hogy a befogadottak elé, többek közt, vallási korlátozásokat sem állítottak. Így eshetett meg, hogy a korai századokban muszlimok, böszörmények és zsidók uralták a magyar piacot, s minden további nélkül a nagybirtokosok közé emelkedhetett a görögkeleti vallású bevándorló is.

A reformáció irányzatainak befogadásához azonban a hagyománynál több, e tekintetben – a három részországban más és más jellegű – szerencsés konstelláció is kellett. Az Erdélyi Fejedelemségben egyértelműen az első uralkodó, (Szapolyai) János Zsigmond (1541–1570) személyisége jelölhető meg a befogadás okaként; az ingatag ifjú gyakran váltotta vallását. Ez egy-egy politikai válsággal hozható összefüggésbe. Eljutott a Szentháromság-tagadásig is. Ehhez az is kellett, hogy udvarába gyűljenek Európa legkiválóbb – rendszerint itáliai származású – bibliakritikusai. A türelem és a védelem a katolikus egyházra csak elvben terjedt ki, hiszen hierarchiáját felszámolták, birtokait elkobozták, s 1556 és 1581 között csupán vegetált. Az 1568. évi törvényben számukra inkább deklarált, mint biztosított vallásszabadság csak azután állt helyre, hogy a katolikus vallású Báthori István (1571–1586) a jezsuiták behívásával valamit korrigált az erőviszonyokon. S az így kialakult helyzet ezután már akkor sem változott számottevően, hogy 17. századi fejedelmei révén a református (kálvinista) vallás mintegy Erdély államvallásává vált.

A hódoltság

Ami a megszállt területet illeti: a törökök közönyösen megtűrtek birodalmukban minden olyan vallást, amely a stabilitást és a jövedelembehajtást nem veszélyeztette. Még arra is hajlandóak voltak, hogy bizonyos jogköröket átengedjenek azon egyházaknak (pl. az ortodox görögnek és szerbnek), amelyek ilyenek felvállalására hajlandónak mutatkoztak. A törökök jó taktikai érzékkel azonnal felismerték, hogy a protestáns egyháza(ka)t be lehetne építeni a „konszolidációs hálózatukba”, hiszen azok – ellentétben a Rómából központilag irányított, katolikussal – területi alapon szerveződtek, egymástól is függetlenül működtek. Miután azonban a magyar lelkészek nem álltak kötélnek, könnyű szívvel feladták e tervet, s kapcsolatuk a területükön levő nyugati keresztény egyházakkal kimerült az alkalmi sarcolásokban, amit mintegy türelmi pénzként vetettek ki rájuk.

Királyi Magyarország

Bonyolultabb volt a helyzet a királyi Magyarországon. A Habsburgok kezdettől fogva a katolikus egyház hívének és védelmezőjének deklarálták magukat, ám ennek gyakorlati konzekvenciáit egy ideig nem akarták, majd nem tudták érvényesíteni. A török fenyegetés óvatosságot parancsolt a Habsburgoknak a renitens magyar rendekkel, kivált a tartományi nagyságú nagybirtokok uraival szemben. Ezek közigazgatási és katonai pozícióik, valamint magánhadseregük birtokában akár fegyverrel is meg tudták volna védeni hitüket egy esetleges Habsburg-támadással szemben. Az uralkodó „hátában” ráadásul még ott sorakoztak a magyar rendiség potenciális szövetségesei, a lutheránus alsó-ausztriai és a huszita cseh–morva rendek is. A nagyobb részt evangélikus, kisebb részt református arisztokrácia kompromisszumot kötött a híveit vesztett katolikus klérussal.

Hozzávetőlegesen ezek voltak a legfontosabb előmozdítói annak, hogy a harcoktól dúlt, feldarabolt Magyarország a 16. században valamennyi bevett nyugati keresztény vallás többé-kevésbé szabad összecsapásainak színterévé válhatott, miközben másutt az uralkodótól eltérő irányzatok általában üldözés tárgyai voltak.