Újváry Zoltán: Testvért láttak benne

Wlislocki Henrik cigány néprajzi munkásságának áttekintése

Wlislocki Henrikről születésének 150. évfordulója alkalmából pár hónappal ezelőtt emlékeztem meg az Ethnica című folyóiratban. (Korábban az Apostolok módjáncímű kötetben írtam róla.) Az ez évi jeles évfordulóra elkészült egy nagyobb dolgozatom, amelyben Wlislocki cigányokkal foglalkozó munkáit tekintem át. Előadásomban néhány fontosnak ítélt fejezetet emelek ki. Először az eredetre, az őshazára vonatkozó véleményéről szólok. 

A cigány őshaza kérdése Wlislockit kutatásainak kezdete óta foglalkoztatta. Alaposan ismerte a korabeli vonatkozó irodalmat. A fontosabbnak ítélt munkákról áttekintést ad, és az őshaza kérdésében kifejti saját véleményét. Mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy mivel a cigányok eredeti hazájukat nem ismerik, feltételezhető, hogy őshazájuktól már évszázadok óta távol éltek, mielőtt Európában a 15. század elején a népvándorlás utolsó csapataként megjelentek.

Az eredetre, az őshazára vonatkozóan a legkülönbözőbb vélemények alakultak ki. Ezek a teóriák Wlislocki véleménye szerint hibásak, „egyetlen egy sem közelité meg a valót, mert minden egyébre, csak ép a nyelvre nem voltak tekintettel”. Néhány hipotézist ismertet, elsősorban azért, hogy „annál inkább feltűnjék azon magyar ember érdeme, ki először mondta ki a czigányoknak Indiából való származását”. 

Az eredet, az őshaza kérdése bőséges fantáziálásra adott lehetőséget. Voltak, akik a cigány elnevezésből kiindulva úgy vélték, hogy görög vallási eretnekek, mások Mezopotámiából elűzött lakosok utódainak tartották, ismét mások a Kaukázus hegységnél élőktől származtatják a cigányokat. Volt olyan szerző is, aki német zsidóknak tartotta a cigányokat. Egy magyar történetíró – Pray György – tatár eredetűnek véli őket. A legelterjedtebb az a nézet volt, amely szerint a cigányok Egyiptomból származnak. A cigányok magukat egyiptomi búcsújáróknak nevezték mindenütt, ahol megjelentek az európai országokban. Azért kell zarándokolniuk „és a kereszténység alamizsnáiból élniök, mivel Jézust, midőn ez szülőivel Herodes üldözései elől menekült, nem fogadták be magok közé”. Ezzel a mesével – amint Wlislocki írja – igyekeztek a hatóságokat megnyerni. Mindenütt szívesen fogadták őket, részvéttel voltak irántuk, s mint „szent zarándokokat” megajándékozták. Magyarországon Zsigmond királytól menlevelet kaptak. Kedvező fogadtatásuk Európában azonban nem tartott sokáig. Wlislockit idézzük: „Miután több mint félszázadon át Közép-Európa kímélettel viseltetett a »szent zarándokok« iránt; és garázdálkodásaikat türelmesen viselte, beállott a visszahatás és a czigányokat mindenütt üldözni kezdték.” Számtalan kegyetlen rendeletet adtak ki ellenük. Wlislocki szerint az egyház kezdte meg a cigányok elleni harcot. I. Frigyes Vilmos porosz király rendelete szerint (1725) „minden czigány, legyen az férfi vagy nő, ki már 18 éves és a porosz állam területén találtatik, – kegyelem nélkül felakasztandó”.

A cigányok származásának, őshazájának kérdése – függetlenül európai helyzetüktől – változatlanul foglalkoztatta a kutatókat. Wlislocki szerint a cigányok nyelvére nem fordítottak figyelmet, pedig a nyelv adja meg a származásra vonatkozó helyes irányvonalat. Ebben nagy érdeme egy magyar embernek van. Vályi István református lelkész leideni egyetemi évei alatt három malabriai fiatalember nyelvére figyelt fel. „Észrevette, hogy ezen fiatal emberek anyanyelve szerfelett hasonlít kiejtésre nézve a magyar czigányokéhoz, felhasználta a kedvező alkalmat s több mint ezer malabriai szót jelentésével együtt följegyzett. Ugyanezen három fiatal ember azt is elmondá Vályinak, hogy hazájok egyik tartománya Czigania nevet visel. Midőn Vályi hazájába visszatért, malabriai szójegyzékét felolvasta győri czigányoknak és minden egyes szó jelentését megkérdezte – s a czigányok majdnem minden egyes szó értelmét meg is tudták mondani.”

A cigány nyelv indiai eredetét, a cigányok Indiából való származását a tudományos kutatás megerősítette. „De miután – írja Wlislocki – Indiában számtalan, nyelvre úgy, mint szokásra nézve különböző népfajok honolnak, nehéz eldönteni, hogy melyik indiai népfajhoz tartoznak a czigányok.” Ugyanilyen nehéz megmondani, hogy mikor és milyen okból hagyták el hazájukat: „rejtély marad előttünk, és alig van reményünk ennek megoldásához”. (Az idézeteket l.: Az erdélyi czigány népköltészet, 1885.) 
A cigányok indiai eredetét, kultúrájának gyökereit Wlislocki a cigány népköltészet, a cigány szokások, hiedelmek, mítoszi maradványok nyomán számos példával igyekszik bizonyítani. A cigány folklórban előforduló szent folyót Wlislocki egyértelműen India szent folyójának, a Gangesznek tekinti. A közösségi élet több szokása, eleme is indiai kapcsolatra mutat. Ezek megállapítása alapos vizsgálatot igényel. (A cigányok indiai eredetéről, nyelvéről, vándorlási útvonalaikról stb. Wlislocki a Pallas Lexikon ’cigány’ címszavában is ír.)

A másik nagy téma a cigányok nemzetiségi, társadalmi, közösségi szerkezetének a kérdése. Ennek meghatározása a legnehezebb feladatok közé tartozik. Az idevonatkozó kutatások első képviselője Wlislocki volt. A nemzetiségi tagolódásra, a sátoros, azaz a vándorló és letelepedett cigányok cigányságon belüli helyzetére napjainkig Wlislocki tanulmányai nyújtanak iránymutató eligazító példákat.

Wlislocki saját megfigyelése nyomán fejti ki véleményét az erdélyi sátoros cigányok nemzetiségi és családi viszonyairól. Jól látja, hogy ennek a kérdéskörnek a tanulmányozásához vissza kellene nyúlni a cigányság őshazabeli – indiai – állapotáig. Úgy véli, hogy a cigányoknak ősrégi, még Indiából származó szokásaik, hiedelmeik vannak, és bár évszázadokon át igyekeztek ellenállni az idegen kultúra hatásainak, a családi és nemzetségi állapotaikra hatással voltak azok a népek, amelyekkel Magyarországra jövetelük előtt éltek. Mindazonáltal a társadalmi, közösségi életükre vonatkozóan fennmaradtak olyan vonások, amelyek ősi hazájukra mutatnak vissza. Ilyen jellemző vonás az indiai kasztszellem.

Wlislocki megfigyelése szerint lényeges a különbség a letelepült cigányok és a vándorcigányok szervezeti élete között. Kölcsönösen megvetik egymást. Ez egymás megnevezésében is mutatkozik. A letelepült cigánygletecsore, azaz szegény nyelvű, a vándorcigány meg kortorár, azaz barangoló, bitang. Kapcsolat a két csoport között csak ritka esetben létesül. Így például vegyes házasságot a legvégső esetben kötnek. A különállással kapcsolatban felvetődik az a kérdés, hogy a két „osztály” közötti különbség megvolt-e már a cigányok Magyarországra jövetelekor, vagy pedig azután alakult ki.

Wlislocki hangsúlyozza, hogy 1494-ben „…hazánkba eredetileg csak vándor vagy úgynevezett sátoros cigányok (kortorár) jöttek. A magyarországi letelepedett cigányok a sátoros cigányok közül váltak ki, mégpedig kirekesztés révén. A hatalmat gyakorló vajdának jogában állt a felügyelete alá tartozó csoportból száműzni azokat, akik becstelen tettet követtek el. Ezek kénytelenek voltak valahol letelepülni. Városok, falvak végén éltek, kézművesek, zenészek, napszámosok lettek. Ez utóbbiakra gyakran szomorú sors várt. Aki zsellérnek szegődött egy földesúri birtokra, onnan csak ritkán szabadulhatott. Ha megszökött, többnyire súlyos büntetést kapott. Ilyen szörnyű büntetést idéz Wlislocki egy Szacsvay László nevű földesúr naplójából, aki 1760. július 12-én a következőket írta: „…mai napon három jobbágyos tzigányom megszökött és tsak késő este tsipettek meg Fara János hívséges inasomtól, az Angyalosi határon. Chutsdy Péter már másodszor szökött. Asszonyom kivánta, hogy addig verjük a tzigány talpát, a míg vére foly. Megtettük; akkor hamus lúgba fürösztettük lábait. Káromkodott és azért ajkát levágattam és azt megsütöttük és vele megétettük. Rütyös Ferkó és Tsingely Andris tzigányoknak 50 botot adtunk, arra megétettünk velük 2 taliga lóganét…”
Lényeges változást jelentett 1848 a cigány jobbágyok számára is. A cigány törzsek szétesőben voltak. Erdélyben hat cigány törzs volt: Leila, Kuknya, Asáni, Csále, Tek és Dáliyo. Ezek közül kettő, a Tek és a Dáliyo feloszlott, tagjai letelepültek, és ők képezték a városi és a falusi cigányok zömét. Róluk mondja Wlislocki, hogy szakítottak a hagyományaikkal és eredeti szokásaikkal, miközben a sátoros cigányok fenntartották a régi törzsekre és nemzetségekre való felosztást. A csapatok egymástól elkülönülve vándoroltak. Élükön külön-külön vajda állt. Sem házasság, sem más kapocs nem fűzte őket egymáshoz.

A vándorló, a sátoros erdélyi cigányok helyzetét, jövőbeli képét Wlislocki az 1880-as évek végén így látta: „nem messze van az idő, midőn ők is kényszerítve a mindent átidomító kultúra által letelepednek, s csakhamar elvesztik őseredeti szokásaik legutolsó foszlányát is, a haladó kor áramlatában”.

A családi élet sajátos vonását említi Wlislocki az erdélyi vándorcigányok köréből. A cigány fiúgyermeket tizedik életévében önálló útra indítják. Magára maradva kell dolgoznia, élnie. Ezért nem ritka az az eset, hogy alig serdül fel, feleséget keres. A nősülendő legény gyakorlatilag nincstelen, csak a nősülés révén kerülhet jobb helyzetbe. A nő viszi a házasságba a szükséges javakat. A férj a saját családi, nemzetségi közösségéből egy másikba kerül, abba, amelybe a felesége tartozik. Lényegében mindaddig alárendelt helyzetben van, amíg gyermekek nem születnek. Ezt követően megváltozik a szerepe, de továbbra is engedelmeskednie kell az anyósának és a nemzetség idős asszonyainak. Erről írja Wlislocki, hogy különös vonása a cigány jellemnek a vénasszonyok iránti tisztelet. Úgy véli, hogy ez abban a hitben rejlik, amely szerint a vénasszonyok „titkos szerek és bűbájos italok birtokában vannak”.

További nagy témakör a folklór.

Wlislocki cigány folklór témájú írásai között külön hely illeti meg az erdélyi cigányok népdalairól, népköltészetéről közölt munkáit. Elsősorban eredeti népköltészeti gyűjtései jelentősek. A dalokat cigány nyelven, illetőleg magyarul és németül is közölte. Ahol lehetett, cigány dalokat publikált. Újságokban, folyóiratokban közölt példákat, a szokásokról írt cikkeit is illusztrálta cigány dalokkal. Idevonatkozó munkájának fontos eredménye aHaideblüten (Leipzig–Hamburg, 1880) és az Az erdélyi czigány népköltészet című kiadvány (Budapest, 1885).

A szerény terjedelmű Haideblütent a kritika elismeréssel fogadta. A dalokat Wlislocki kolozsvári, gyulafehérvári és udvarhelyi cigányoktól gyűjtötte. Német nyelvre lefordította, amelyről az első ismertető, Jancsó Benedek írta, hogy „a német fordítás nemcsak hű és találó visszaadása az eredetinek, hanem oly költői átdolgozása, helysebben mondva utánköltése, hogy szinte fáj az ember lelke, miért nincsenek ezek az egyszerű naiv dalocskák ily szépen és költőien magyarul visszaadva” (Fővárosi Lapok, XVII. 1880. 1104–1105.). Magyar nyelvre fordított példák később több publikációban napvilágot láttak. Az e körbe tartozó legfontosabb magyar nyelvű kiadvány Az erdélyi czigány népköltészet.

Wlislocki magyar nyelvű daloskötete a Haideblüten után öt évvel jelent meg, a dalok számát szinte megduplázva, mesékkel, közmondásokkal kiegészítve. Az anyagot bevezető tanulmányban Wlislocki bő terjedelemben a cigányok eredetével, európai, magyarországi elterjedésével, bejövetelével foglalkozik. A dalokra vonatkozó rész egy évvel korábban az Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg (1884, 34–44.). 

Az erdélyi cigány népköltészetről Wlislocki saját kutatásai nyomán úgy vélekedik, hogy az lényegesen gazdagabb más területek cigány költészeténél: „Míg Európa több tartományaiban a czigányok közt a népdal ugyancsak gyéren és ritkán terem…, addig hazánkban a czigány népdal nemcsak hogy dúsan tenyész, hanem egyszersmind oly illatos virágokat is hajt, melyek… megbecsülhetetlenek.”

Wlislocki meggyőződése – mint említettem –, hogy a cigányok Indiából származnak. Ennek bizonyítását látja a cigány népköltészet olyan elemeiben, amelyek valószínűleg a cigányok Indiából való kivándorlása előtt születtek. Így például az a „szent folyó”, amely egy balladában szerepel, az indusok szent folyója, a Gangesz. A cigány népköltészetet a nyugalom jellemzi, amely – Wlislocki szerint – úgyszintén az indusokkal való rokonságot bizonyítja. Természetes azonban, hogy vannak olyan cigány népköltészeti alkotások, amelyek megegyeznek más népek költészetével. A cigány népköltészet elsősorban a magyar népköltészettel mutat rokonságot. Idevonatkozóan Wlislocki néhány példát említ, utalva román és szász változatokra is.

A magyar példa a Magyar Népköltési Gyűjtemény I. kötetében Pálbeli Szép Antal cím alatt jelent meg (1872, 172.). Ez a csudahalott típusba tartozó ballada, amelynek a magyar balladamonográfia nagyszámú európai variánsára utal.

Wlislocki erdélyi cigány népköltészeti gyűjteményében és a Haideblüten antológiában egy balladai hangvételű epikus költemény az elégetett hűtlen asszonyról szóló ballada cigány változata. A történet szerint Bársony Gyuri felesége Vodas szeretője. Mialatt Bársony Gyuri dolgozik, az asszony megcsalja. A férj rajtakapja, és a tüzes kemencébe veti.

A férjét megcsaló hűtlen asszony szörnyű bűnhődésének ez a módja, a tűzhalál motívumának változata a magyar Barcsai-típusú balladákban fordul elő. A spanyol, a délszláv, a bolgár és a román motívumvariánsok mellé kapcsolható a Wlislocki által lejegyzett cigány ballada is.

A cigány népdalok gyűjtésének nehézségeit Wlislocki többször említi. Az okok közé veszi a cigány ember szemérmességét, tartózkodását és zavartságát, ha a gyűjtő a dalok tartalmi vonatkozásaira kérdez: „czigány-népdalok gyűjtése, feljegyzése sok fáradságba, s még több türelembe kerül”. Wlislocki elévülhetetlen érdeme, hogy vállalta a cigányokkal való együttélést, a közös vándorlást. Így figyelhette meg őket közelről és hallhatta dalaikat: „Csak az, ki a sátoros czigányok közt számtalanszor és különböző alkalommal megfordult, csak az tudja tulajdonaikat, sajátságos szokásaikat felfogni, méltatni és szeretni. »A rongyos ruha alatt nagy kincs rejlik.« A kinek alkalma volt valaha holdfényes éjtszakán őserdők árnyában vagy végtelen síkon ama titokszerű, mélabús czigány népdalokat hallani, az soha sem fogja feledni ama rongyos alakokat, kik a pattogó tűz körül ültek; az soha sem fogja feledni dalaikat, főleg azt az egyet, melyet majdnem minden alkalommal énekelnek a sátoros czigányok”:

Sírban nyugszik régen az én édes anyám,
Elhagyott a rózsám, hűtelen lett hozzám;
Szeretnék én azért e világtól válni,
Anyámhoz a sírba le szeretnék szállni!

Wlislocki emlékezéséből a szeretet, a tisztelet érződik a cigányok kultúrája, népköltészete iránt. Rajongása nyilvánul meg abban, amikor a dalokat „illatos pirosló vadrózsák”-nak nevezi, amelyekben nincs nyoma „a beteges, mesterkélt érzésnek, szenvelgett fájdalomnak és tulhajtott, eget ostromló eszméknek”. A cigány népköltészetet egyenrangúnak tekinti más népek költészetével. Utal a kölcsönhatásokra, amelyek az egyenrangúságnak fontos példái. Az erdélyi magyar, szász, román népköltészetből vett párhuzamok azt mutatják, hogy Erdélyben, ahol a cigány népköltészet él, a „keleti és nyugati míveltség kezet nyújtanak egymásnak”.

Az erdélyi cigány népköltészetről magyarul megjelent kiadvány (1885) után öt évvel, hatszor bővebb terjedelemben látott napvilágot Wlislocki nagy népköltészeti gyűjteménye, a Volksdichtungen der siebenbürgischen und sündugarischen Zigeuner (Wien, 1890). Az előszóban utal a gyűjtés körülményeire. A cigányokkal való együttélése, velük való utazásai alkalmával, amint írja, gazdag népköltészeti kincset gyűjtött „a jó szándékú, világtól elhagyatott néptől”. A legfontosabb irányelve az volt, hogy minden, amit a gyűjteményben közöl, hiteles legyen. Evégett ugyanazon példákat több személytől szó szerint feljegyezte. – „Azon voltam – amint írja –, hogy az eredetit adjam vissza, szószerinti alakjában, anélkül, hogy szépítettem vagy megnyirbáltam volna.” Hozzáteszi azonban, hogy „a variánsok közül mindig a szépeket és az érdekeseket emeltem be ebbe a gyűjteménybe”. Az anyagot hét csoportba sorolva mutatja be: „I. Dalok, II. Gyermekdalok és mondókák, III. Balladák és románcok, IV. Varázsigék és varázsformulák, V. Találóskérdések, VI. Közmondások, VII. Mesék és legendák.” 

Meséket, mondákat Wlislocki jóval korábban, Az erdélyi czigány népköltészetben is közölt. Abban három, magyar nyelvre fordított mese jelent meg. Egy évvel később az Ungarische Revue-ben (1886, 2.) Vier Märchen der transilvanischen Zigeuner cím alatt négy mesét cigány nyelven és németre fordítva közöl. Ugyanabban az évben (1886) hatvanhárom mesével, mondával megjelent Berlinben a Märchen und Sagen der transilvanischen Zigeuner című gyűjtemény. Az anyag lényegében beolvasztva lát napvilágot a Volksdichtungen… kötetben (1890), ahol a mesék, mondák száma összesen száz.

A Märchen und Sagen der transilvanischen Zigeuner kötet elé írt előszóban Wlislocki a gyűjtés körülményeiről, szempontjairól is ír. Ezeket a sorokat idézzük: „A következő kérdés megválaszolása igen fontos: hogy hol, mikor ill. kitől kaptam az erdélyi cigányok meséit és mondáit, amiket itt elsőnek teszek közzé? Évek óta a nyelv és a cigányok népirodalmának a tanulmányozásával foglalkozom, főként az erdélyi sátoros cigányokéval. 1883 nyarán eldöntöttem, hogy egy közvetlen, hamisítatlan forrásból merítek és az adatokat nem a letelepült cigányok, hanem az erdélyi cigányok bármelyik vándorló csoportjánál gyűjtöm. Több hónapon keresztül éltem és vándoroltam egy vándorcigány csoporttal egész Erdélyben és Magyarország dél-keleti részein keresztül. Ez alatt az idő alatt, sok minden más mellett, igen csak érdekes adatokat, többek között ezeket a meséket és mondákat, amiket itt leközlök, nyertem ki.” 

A meséket és a mondákat Wlislocki a népek legrégebbi és legprimitívebb irodalmi jelenségének tekinti. Mindkét népi műfaj hűen tükrözi a nép gondolkodásmódját, nézeteit, szellemét és szokásait. A mondával kapcsolatban úgy véli, hogy annak kettős jelleg tulajdonítható: az egyik vallási, a másik világi. A kettő gyakran egymásba fonódik. A vallási – mítoszi – elemek kapcsolódhatnak történelmi eseményekhez és természeti jelenségekhez egyaránt. Ily módon a „rejtelmekkel és misztikus hitanyaggal” telítődnek a mondák, és állandó alakot öltve „országról országra vándorolnak, szétterjednek mindenfelé, ahol a népek hitében, nézeteiben, hagyományában kapcsolódó pontokra találnak”. Lényegében ugyanez figyelhető meg Wlislocki szerint a népmesékkel kapcsolatban is, bár azokhoz ritkábban kapcsolódnak történelmi vagy vallásos események, inkább a szórakoztatás igényét elégítik ki.

A mondai példák közül Wlislocki önálló tanulmányban foglalkozik a világ teremtéséről szólóval, amely motívumegyezést mutat a magyar, illetőleg számos más nép teremtésmondájával. Az Erdélyi czigány monda a világ teremtéséről című tanulmányában Wlislocki egy cigány nő elbeszélését közli. Szüzséje röviden: A világ keletkezése előtt „egy nagy víz létezett”. Az Isten a botját beledobta. A botból nagy fa nőtt. A fa alatt egy ördög tartózkodott. Az Isten felszólította: merüljön a víz alá, hozzon fel homokot. Az ördög többszöri próbálkozás után hozott fel homokot. Abból teremtette Isten a földet. Egy bika az ördögöt elvitte. A nagy fáról, amely az isten botjából nőtt, hús esett a földre. A fa leveleiből emberek teremtek: „Így teremté isten a világot és az embereket.” (A monda Mesék fejezetcím alatt Az erdélyi czigány népköltészet kötetben, összehasonlító elemzéssel az Egyetemes Philologiai Közlönyben – 1884, 763–773. – jelent meg.)

Wlislocki abból indul ki, hogy a cigány monda a világ teremtéséről nem alkotja „egyetlen nép kizárólagos birtokát, hanem az egész emberiség tulajdonát”. Ezért a cigány mondát más népek hasonló mondáival kell összehasonlítani ahhoz, hogy a mitológia ősi, keresztény vonásokkal keveredett elemei feltáruljanak. Germán, perzsa stb. mítoszokat említ, amelyekben a nagy fa, a világfa a kultusz tárgya, azon termett az első ember, a halhatatlanság itala csorgott, hús hullott róla, mindenféle mag termett rajta stb. A nagy víz az élet vize, amelyben a világfa nőtt, a mélyéről merített fövenyből alkotta meg az isten a földet.

Wlislocki számos példáját magyar és vogul párhuzammal egészítjük ki. Egy magyar mondában – Kálmány Lajos gyűjtése – szintén ördög hoz földet a tenger mélyéről. A vogul példa szerint a legfelsőbb lény az ördöggel azonos szerepű Elmpit bízza meg, hogy hozzon egy maroknyi földet a tenger fenekéről.

A cigány monda és más népek példái nyomán Wlislocki arra következtet, hogy a teremtésmondák „egy közös ős-árja mythosból mint közös forrásból erednek”.

Wlislocki egy nehezen gyűjthető folklórműfajról is közölt anyagot. Ez a műfaj a szólásokat, közmondásokat foglalja magába. Wlislocki két, magyar nyelvű munkájában közöl proverbiumokat. Erdélyi czigány közmondások címmel az Egyetemes Philologiai Közlönyben (1884) harminc példát tett közzé. Az egy évvel később megjelent kötetben, Az erdélyi czigány népköltészet című gyűjteményében 44 proverbiumot sorolt aKözmondások fejezet alá. A 74 példából az azonosokat levonva összesen 58 önálló cigány közmondást közölt magyarul. A német nyelvű nagy gyűjteményében, a Volksdichtungen der siebenbürgischen und südungarischen Zigeunerben a proverbiumok száma száz. Kitűnően bizonyítják a cigány szemléletmódot és bölcsességet. 

Közmondásokat gyűjteni nem könnyű. A cigány ember – amint Wlislocki írja – mit sem tud arról, hogy mi a közmondás. Teljesen felesleges feltenni neki a kérdést, hogy mondjon szólásokat, közmondásokat, noha „a czigány nép nem csak gazdag kincset bír népdalaiban, hanem közmondásai is nagy számmal keringenek a nép ajkán”, és ezekben „sok elmésséget és humort találhatni”.

Wlislocki nagy érdeme, hogy a minden bizonnyal jelentős cigány proverbium készletből valamennyit megmentett, példát és irányt mutatva a további kutatásnak. 

Wlislocki folklórkutatásainak jelentős eredménye a Volksglaube und religiöser Brauch der Zigeuner címen megjelent monográfia (Münster i. W. 1891). Hét fejezetben foglalja össze a cigányok hiedelmére, szokásaira vonatkozó anyagot. E munka kapcsán is felemlíti a kutatás nehézségeit. A nem cigány ember, a cigány közösségen kívül élő kutató a szokásoknak és a hiedelmeknek legfeljebb csak a külső formáit ismerheti meg. A lényegükbe nem tud behatolni, elsősorban azért nem, mert a cigányok sok évszázados üldöztetésük miatt zárkózottá váltak, és az idegenek előtt elrejtik vallásos szokásaikat és nézeteiket. Wlislockit a cigányok befogadták, és „…nem csak egy törzs cigányai, hanem a világ összes cigánya egy testvért ismer fel benne titkos jelek alapján, akitől nem kell tartaniuk, aki előtt a maga teljes valójában megmutatkozhatnak… Ezt a szerencsét – írja tovább Wlislocki – minden tekintetben kiélvezhettem és erőmnek megfelelően ki is aknáztam.”

Wlislocki a cigányokkal való együttélés, a velük való vándorlás során saját megfigyelése nyomán gazdag hiedelemanyagot gyűjtött össze. A recens hagyományt írásos forrásokkal, adatokkal tette teljesebbé. Főleg a Duna menti cigányok hagyományait vette figyelembe, mivel – amint írja – abban megőrződött „az ősi hit a maga hamisítatlan formájában”, mentesülve az idegen hatásoktól.

Wlislocki megállapítása szerint a cigányok minden tevékenységét a szellemlények, a démonok létezésében való hit uralja. Úgy vélik, hogy a démonok materiálisan léteznek, hatást gyakorolnak az emberre és állatra egyaránt. Mindenféle praktikával a jóindulatuk megnyerésére törekednek. A legmagasabb rangú lény az isten – del, devla –, aki jót és rosszat is tud cselekedni. Az égben, a csillagok felett lakik. Ő teremtette a világot, mely kezdetben víz volt. Homokból megalkotta a földet. Egy fáról származtak az emberek. Örök életűek voltak. Nem volt bánat, gond, hideg és éhség, de jöttek a gonosz szellemek, nyomorúságot, fájdalmat, betegséget hoztak az emberekre, akik mágikus cselekvésekkel igyekeztek ellenállni nekik. Különféle praktikákkal, varázsló eljárásokkal próbáltak hatni rájuk. Ez jó és rossz tevékenységre egyaránt irányulhatott. Jelentős szerepük volt benne az amuletteknek, varázseszközöknek és fétiseknek. 

Néhány fából készült mágikus célú amulettfigurát mutat be Wlislocki a Volksglaube… kötetben. Kettőre itt hivatkozunk. Az első neve Nivashi. A vízi szellemek megnyerésére készítették. A folyó mellett tartózkodó cigányok a folyóba dobják, azzal a céllal, hogy a vízi szellemek ne húzzák le őket a mélybe. A másik figura a Keshelyi Ana, a betegségdémonok anyja. A kis fafigurát egy békába dugják, és elássák a beteg sátrában vagy a kunyhójában. Úgy vélik, hogy ezzel kiengesztelik a betegség démonát, és a beteg meggyógyul. 

Wlislocki Henrik gazdag folklórgyűjtéseinek anyagát zömmel német nyelven publikálta. Önálló magyar nyelvű kötete az erdélyi cigány népköltészetről jelent meg. Kalendáris és egyéb szokásokról közölt cikkeket lapokban, több tanulmánya a magyar néprajztudomány folyóiratában, az Ethnographiában látott napvilágot. Néhány írását közölte az Egyetemes Philologiai Közlöny is. A cigány nyelv tudományos szempontból is érdekelte Wlislockit. Már huszonöt éves korában megjelent egy munkája, amelyben a cigány nyelvről értekezett. Egy német nyelven megjelent kötete cigány nyelvtant és szótárt tartalmaz (Di Sprache der transilvanischer Zigeuner, Leipzig, 1884). Vizsgálta a cigány szavak átvételét a magyar és az erdélyi szász nyelvben és fordítva. Széles érdeklődési körét mutatja, hogy hozzászólt a Szilágyi és Hagymási néven ismert népballadához. A magyar folklór számára rendkívül értékes művet írt Aus dem Volksleben der Magyaren címmel (München, 1843). Hasonlóan jelentős munkája a Volksglaube und Volksbrauch der Siebenbürger Sachsen (Berlin, 1893). Ugyancsak fontos tanulmánya a román népéletről: Aus dem Leben der Siebenbürger Rumänen (Hamburg, 1889). Számos könyve, tanulmánya becses forrása az erdélyi népek folklórkutatóinak és az összehasonlító néprajztudománynak. Wlislocki hatalmas életművet hagyott ránk. A magyar tudomány sokáig alig vett róla tudomást. Alighanem Katona Lajos volt az első, aki a Magyar Nyelvőrben (1889) Wlislocki varázsversekről írt tanulmányát páratlan értékűnek tartja. És ezt elmondhatjuk Wlislocki teljes munkásságáról. Évtizedek múltán Erdős Kamill, Vekerdi József, Voigt Vilmos felismerték Wlislocki munkásságának tudományos értékét, és talán ezzel a munkánkkal mi is hozzájárulunk e zseniális tudós életművének megismertetéséhez. 

http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_09/015.htm