Ajtay persze ezekben az adatokban sem lát okot az aggodalomra. Az egygyermekrendszerről, amely e megyékben a magyarság fejlődését megakasztja, egyáltalában nem vesz tudomást, s a magyarság arányszámának csökkenését kizárólag az illető törvényhatóságok területéről való elvándorlásra vezeti vissza, így különösen Somogyban és Esztergommegyében. Azon az alapon, hogy Somogyból tizenkétezerrel, Esztergommegyéből pedig kétezer emberrel több vándorolt el, mint amennyi odaköltözött, természetesnek mondja, hogy a magyarság megyei arányszámában ennek következtében csökkenésnek kellett beállani. Hogy mennyire alaptalan ez a magyarázat, azt alkalmunk lesz részletes és feltétlenül hiteles adatokkal igazolni. Mindenesetre jellemző, hogy míg a statisztikai hivatal e törvényhatóságokban a magyarság arányának csökkenését kizárólag az egygyermekrendszerre vezeti vissza és konstalálja, hogy a felsorolt hat vármegyében határozottan gyenge a magyarság propagatív ereje, addig Ajtay az egy gyermekrendszerről, mint valami nem létező dologról, nem is tesz említést.

 Az egygyermekrendszer Franciaországban.

Az egygyermekrendszer Franciaországban van a legnagyobb mértékben elterjedve, annyira, hogy a születések aránya tekintetében Franciaország állandóan az utolsó helyet foglalja el az európai nemzetek között. Ami nálunk, szerencsére, csak egyes vidékeken s ott is jobbára csak egy felekezet hívei között tapasztalható, hogy tudniillik a születések csökkenése miatt a lakosság nem szaporodik, sőt fogy, az Franciaországban általános jelenség, annyira, hogy a francia nemzet szaporodásáról alig lehet beszélni, s voltak esztendők, amikor a halálozások még felül is múlták a születéseket. Már a múlt század első évtizedében Franciaországban ezer lélekre mindössze 32,9 születés esett és ez az arány azóta fokozatosan csökkent, míg 1895-ben már csak 22,6 volt, vagyis egy évszázad alatt a születési arány 31,3%-kal esett. A születések apadásával kapcsolatosan természetesen a szaporodás is kisebb lett. Amíg nálunk 1850-l900-ig ezer lélekre átlag évi 7,6 szaporodás esett, addig Franciaországban ez az arány a következőképpen alakult:

 1851-1860-ig 2,3

1861-1870-ig 2,6

1871-1880-ig 1,7

1881-1890-ig 0,2

1890-ben a halálozások 38.000-rel, 1891-ben 10.000-rel, 1892-ben pedig 20.000-rel múlták felül a születések számát. Nem csoda, ha ilyen körülmények között a francia tudósok, statisztikusok és nemzetgazdák a francia nemzet kihalásától tartanak. Franciaországgal összehasonlítva, a születések számát Magyarországon még igen kedvezőnek lehet mondani. De alkalmunk lesz kimutatni, hogy azokon a vidékeken és különösen ama felekezet hívei között, ahol nálunk az egygyermekrendszer el van terjedve, a születések aránya még a francia átlagot sem éri el s éppen ezért e vidékeken már komoly veszedelemről beszélhetünk, annál inkább, mert a magyarság szaporodása e vidékeken évtizedről évtizedre kedvezőtlenebbül alakul, jeléül annak, hogy az egygyermekrendszer egyre jobban terjed.

Érdekes, hogy Franciaországban még néhány évtizeddel ezelőtt általában kedvező jelenségnek tekintették a születések számának apadását. Malthus tanításainak hatása alatt ugyanis a tudósok és nemzetgazdák abban az időben igen örvendetesnek tartották a gyermekek számának korlátozását a túlnépesedés elkerülésére. De nemcsak a tudományos művekben, hanem a gyakorlatban is érvényesült ez a felfogás, így a versaillesi községtanács 1852-ben egy ezer frankos mértékletesség! díjat létesített, amelynek kiosztásánál elsősorban a gyermekek kis száma jött figyelembe.

 Kétségtelen, hogy e felfogásnak nagy része volt abban, hogy Franciaországban az egygyermekrendszer oly nagy mértékben elterjedt, ami tanulságul szolgálhat nálunk is arra nézve, hogy a közfelfogásnak mily döntő hatása van e kérdésben. Ahol a közfelfogás az, hogy a gyermekek számának korlátozása bűn, nemcsak az Isten törvényei ellen, de a nemzet ellen is, ott az egygyermekrendszer bizonyára nehezebben fog szélesebb körökben elterjedni.

 Az utóbbi évtizedekben Franciaországban is alaposan megváltozott a közfelfogás ebben a kérdésben s a francia politika legégetőbb kérdéseinek egyike lett az egygyermekrendszer. A franciák kezdték észrevenni, hogy veszedelmes szomszédaik, a németek messze túlszárnyalják őket s a francia faj hegemóniája éppen az egygyermekrendszer következtében állandóan hanyatlik. Kiszámították, hogy ha a helyzet nem változik, húsz esztendő múlva, 1925-ben Franciaország lakossága még mindig nem fogja meghaladni a 40 milliót, míg ugyanakkor a német birodalomnak már körülbelül 80 millió lakosa lesz. Azóta tudósok, statisztikusok és szociálpolitikusok Franciaországban vetekednek egymással oly javaslatok kitalálásában, amelyek alkalmasnak látszanak arra, hogy a nemzetpusztító szokást megszüntessék. Sőt törvényeket is hoztak, amelyek a népes családoknak kedveznek, Bertillon, a párisi statisztikai hivatal főnöke pedig egyenesen azt követeli, hogy ha az örökhagyónak csak egy gyermeke maradt, az örökség fele, ha pedig két gyermeke maradt, egy harmada az államé legyen, ellenben ha több gyermek maradt, az állam engedje el az örökségi adót. De vajjon sikerülni fog-e az egygyermekrendszer által már degenerált francia nemzet szokását bármily eszközzel megváltoztatni?

 

Az egygyermekrendszer Magyarországon.

 Magyarországon az egy gyermekrendszer főképpen a Dunántúl, továbbá az erdélyi szászok között és hála Istennek igen szórványosan a Délvidéken, a Duna-Tisza közén és a Felvidéken van elterjedve. E helyen csak a Duna jobb partján elterjedt egygyermekrendszert óhajtjuk részletesebben ismertetni, ahol a veszedelem egyre nagyobb mértékű lesz. Ha az ország egyes részeit a szokásos módon csoportosítjuk, már észrevehető a Dunántúl elmaradása a születések terén.

 Ezer lélekre esett ugyanis születés:

Az utolsó esztendőben, 1903-ban tehát csak Erdély múlta felül a Dunántúlt a születések kis száma tekintetében. De ezek az adatok nem nyújtanak eléggé világos képet a Dunántúl pusztító egygyermekrendszerről, bár a születések számának apadása ebben az országrészben kétségkívül egyedül az egygyermekrendszerre vezethető vissza. A baj azonban nem az egész Dunántúl van elterjedve s egyes törvényhatóságok kedvezőbb születési aránya némileg ellensúlyozza más törvényhatóságok veszteségét és az egész országrész születési arányát közelebb hozza az országos arányhoz. A Duna jobbpartján is vannak egyes vidékek, ahol a születések apadása miatt nincsen ok a panaszra, sőt a születések száma néhol meg is haladja az országos átlagot. A városokat, amelyekben az országban csaknem mindenütt az átlagosnál kisebb a születések aránya, figyelmen kívül hagyva, 1903-ban a Dunántúl következő megyéiben volt a születések száma az átlagosnál kisebb:

 Baranyamegye 32,4

Somogymegye 33,0

Tolnamegye 33,6

Vasmegye 33,8

Veszprémmegye 34,3

Zalamegye 36,0

 Ezekben a törvényhatóságokban különösen szembeszökő a születések számának csökkenése, ha összehasonlítjuk a születések aranyát néhány évtizeddel ezelőtt és most

A míg tehát az országos arány 1876-tól 1903-ig 9,4-el (ezer lélek után), 1896-ig pedig csak 5,3-al csökkent, addig Baranyában a születések száma 11,2-el (illetve 1896-ig 11,9-el), Somogy megyében 14,5-el (illetve 137-el), Tolnamegyében 10,7-el (illetve 9,1-el), Veszprémmegyében 11,1-el (illetve 5,8-al), Zalamegyében pedig 11,8 el(illetve 9,2-el) csökkent ezer lélekre számítva.

Ezekben a törvényhatóságokbantehát az egygyermekrendszer már nagymértékű, feltűnő apadást okozott a születések számában. A többi dunántúli törvényhatóságban az egygyermekrendszer csak csak egyes járásokban van elterjedve s így ezekben a megyékben nem csökkent oly észrevehetően a születések száma.

 Általánosan ismeretes azonban, hogy az egygyermekrendszer csak a két protestáns felekezet hívei között pusztít nagyobb mértékben. Igaz ugyan, hogy épp azokban a törvényhatóságokban, ahol a baj leginkább el van terjedve, elvétve más felekezetek hívei közé is befészkelte magát, de a többi felekezeteknél a születések aránya azért normális, vagy csak kevéssel maradt a normálison alul. Teljesen hű és megbízható képet az egygyermekrendszer következményeiről tehát csak úgy alkothatnánk magunknak, ha a születések apadását az egyes törvényhatóságokban a felekezetek szerint külön-külön állapíthatnék meg. Sajnos erre vonatkozó ujabb adatok nem állnak rendelkezésre s így e részben a régebbi népszámlálás adataira vagyunk ráutalva, részben pedig következtetések útján állapíthatjuk meg az egygyermekrendszer nagymértékű terjedését.

Ha az egész országra vonatkozólag vizsgáljuk a lakosságnak az egyes hitfelekezetek szerint való szaporodását, azt látjuk, hogy a két protestáns felekezet aránya csökkent.

 Még feltűnőbb különösen a református lakosság arányának csökkenése a Duna jobb partján, a hol még 1890-ben a lakosság 12,1%-a volt református, 1900-ban pedig csak 11,4%-a. A fentebb felsorolt hat törvényhatóságban ez az arány a következőképpen csökkent:

Az összes népesség százalékában kifejezve volt ugyanis:

 A két protestáns felekezet elmaradásának oka kétségkívül a születések kis számában keresendő. Még feltűnőbb különösen a református lakosság arányának csökkenése a Duna jobb partján, a hol még 1890-ben a lakosság 12,1%-a volt református, 1900-ban pedig csak 11,4%-a. A fentebb felsorolt hat törvényhatóságban ez az arány a következőképpen csökkent:

Tehát éppen azokban a törvényhatóságokban, ahol a születések száma észrevehetően apadt, csökkent a református lakosság aránya is, ami kétségkívül jele annak, hogy az egygyermekrendszer a református lakosság körében pusztít. A statisztikai hivatal egyik jelentésében a következőket mondja a reformátusok arányának feltűnő hanyatlásáról: A református felekezet az egész országban majdnem pontosan ugyanoly alacsony születési aránynyal bír, mint az ágostai. Sőt egyes országrészekben e felekezet szaporátlansága még kirívóbb, így a nyugati országfélben és az ország szívében. A Duna bal partján csak Bars- és Esztergom megy ében találhatók és a születési arány ott csak 27, illetve 36 körül van. A Duna jobb partján a születési arány az egész országrész reformátusait értve 30 körül van, vagy valamivel inkább alatta jár. Oly alacsony arány, amely más keresztény felekezetnél ily nagy területen hazánkban nem található.

A szélsőség, az alsóhatár, ameddig a születési arány leszáll, valóban megdöbbentő. Baranyában, ahol a reformátusok a népesség 14%-át teszik ki, 1000-re csak körülbelül 20 újszülött jut, tehát kevesebb, mint Franciaországban. A szomszéd Somogyban 26-28, Tolnában, Veszprémben 30. A Duna-Tisza közén, bár mérsékeltebb mértékben valami hasonlót találunk.

A reformátusok születési aránya Csongrádban a 30-ön alul marad. Pestmegyében is csak 35-36, holott e megyék össznépességében ezer lélekre 45 születés jutott. Az egész Dunántúl a reformátusok aránya 1880-1890-ig 0,7%-al, 1890-1900-ig szintén 0,7%-al csökkent. S ha meggondoljuk, hogy a reformátusok között 98,24% magyar, szembeszökő, hogy az egygyermekrendszer minő veszedelmet jelent éppen a magyarság fejlődésére nézve. Dr. Vargha Gyula egyik felolvasásában a következőket mondja a reformátusok számának csökkenéséről:

„Legsötétebb a kép a Duna jobb partján, ahol nincs semmi, ami enyhítené a református egyház nagy elmaradását. Itt csak azért maradunk el, mert jóformán teljesen megszűntünk szaporodni... El lehetünk készülve, hogy hitfeleinket a végzet, vagy helyesebben saját bűnük, hazánknak eme részéből lassankint el fogja törőlni...

S a református egyháznak ezt a sajnos számbeli elmaradását úgy itt, mint általában nem a kivándorlás, nem a túlságosan nagy halandóság, hanem a gyér születés okozza. A kevés születés a reformátusoknál nem faji sajátság, nem fiziológiai okok következménye, hanem egyenesen felekezeti jellemvonás, miről meggyőződhetünk, ha oly megyékben vagy oly vidékeken hasonlítjuk össze a reformátusok születési arányát a többi felekezetek, különösen a katolikusokéval, hol egy és ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, egy és ugyanazon gazdasági és más életviszonyok között élnek.

Nem találunk rá példát, hogy a reformátusoknál annyi gyermek születnék, mint a római katolikusoknál. Már magában véve is szomorú a református egyház híveinek ez a gyengébb szaporasága, mert oda vezet, hogy más felekezetektől túlszárnyaltatva, évtizedről évtizedre fogy egyházunknak az a természetes súlya, melyet a számbeli erő biztosít; de még szomorúbb tanulságokat vonhatunk le, ha egyes vidékek református lakosainak népesedési viszonyait vizsgáljuk, mert sokfelé hitfeleink és véreink a leggyászosabb sorsot, ami egy népre várhat, a 'föld színéről való elpusztulást idézik fejükre. Mint ahogy lassankint kipusztítja a vad indiánusokat a civilizált európai ember előnyomulása, úgy pusztítja ki nagy területen hitfeleinket saját bűnük, istentelen szokásuk.” A Dunántúl törvényhatóságainak legtöbb járásában észrevehető az összefüggés a reformátusok nagy száma és a születések kis arányszáma között. Baranyamegyében a siklósi és a szentlőrinci járásban van a legtöbb református és ezekben a járásokban a legkisebb a születések száma. A siklósi járásban 1900-ban 15 821 katolikussal szemben 17.476 református találtatott, és ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy a születések aránya ezer lélekre 1901-ben csak 24 8 volt, tehát csaknem oly kevés, mint Franciaországban. Még megdöbbentőbb a születések kis száma, ha figyelembe vesszük, hogy a járás lakosságának csaknem felét kitevő katolikusoknál a születések száma nem csökkent ily nagy mértékben. 1890-ben (az 1900-iki adatok még nem állanak rendelkezésünkre) a siklósi járásban a katolikusoknál 33,9, a reformátusoknál 20,1) volt ezer lélek után a születések száma.

A szentlőrinci járásban 1900-ban 25.297 katolikus és 11.205 református élt. A születésekaránya a katolikusok nagyobb számának megfelelően valamivel kedvezőbb volt és pedig 25,8 ezer lélek után. A református lakosság szaporodása azonban e járásban éppen oly kedvezőtlen, mint a másikban; 1890-ben ugyanis ezer lélek után 23,9 volt a születések száma. A reformátusok születési aránya a legkedvezőtlenebb volt 1890-ben a baranyavári járásban, ahol ezer lélekre 15,8 születés esett, ami oly szám, amely jóval alul marad a franciaországi átlagnak is. Hogy e járásban 1901-ben mégis 29,5 születés esett ezer lélekre, az csak a más felekezetűek nagy számának köszönhető. Ily kis születési arány mellett természetes, hogy e járásokban számos község van, amelyekben a lakosság száma a legutóbbitíz esztendő alatt nem szaporodott, hanem csökkent. Ebben a tekintetben az 1900. évi népszámlálás rendkívül elszomorító adatokat tár fel. Így a siklósi járásnak 55 községe közül 29-ben a lakosság tíz esztendő alatt, 1890-1900-ig nem szaporodott, hanem csökkent.

Ez a 29 község a következő:

Adorjás (305)-306), Hesence (343-339), Hisse (710-730), Csarnóta (291-290), Drávaszabolcs (473-417), Gordisa (155-423), Gyüd (720-700), Egyházas- Haraszti (148-424), Hirics (685-669), Ipacsfa (426-389), Ivánbattyán (482-434), Kisjakabfalva (414-403), Kisharsány (607- 577), Kisszentmárton (372-338), Kistótfalu (378-358), Villánykövesd (498-462), Luzsok (341-338), Márfa (255-247), Matty (628-597), Siklósnagyfalu (592-497), Nagyharsány (1243-1195), Nagytótfalu (527- 478), Drávapiski (264-260), Sámod (316- 301), Száva (610-545), Drávaszerdahely (357-334), Terehegy (466-465), Vejti (523-491), Diósviszló (727-701). És e pusztuló községek közül csak háromnak a lakossága német, egyé horvát, a többinek lakossága magyar. Kétségtelen, hogy a kivándorlásnak is nagy része van a lakosság csökkenésében, de az is bizonyos, hogy a legtöbb helyen csaknem kizárólag az egygyerrnekrendszerre vezethető vissza.

És éppen ily elszomorító a helyzet minden járásban, ahol az egygyermekrendszer hasonló mértékben el van terjedve, így a szentlőrinci járás 72 községe közül 37-ben csökkent egy évtized alatt a lakosság száma és sok tekintetben hasonló adatokat lehetne felhozni Baranyamegye egyéb járásainak községeire, vagy pedig Somogy-, Tolna- és Veszprémmegye egyes járásainak községeire vonatkozólag, de a felsorolt példák eléggé feltüntetik a nagy veszedelmet, amely az egygyermekrendszer következtében a Dunántúl a magyarság szaporodását fenyegeti.

A születések feltűnő apadásának természetes következménye, hogy azokban a községekben, ahol az egygyermekrendszer el van terjedve, a gyermekek aránya kicsiny.

Míg az országban átlag a lakosságnak több mint 16%-a hat éven aluli gyermek, addig Baranyában ez az arány 13,1%-ra száll alá, sőt éppen a magyar községekben, ahol az egygyermekrendszer leginkább el van terjedve, a lakosságnak alig 5-10%-át teszik ki a hat éven aluli gyermekek. Baranyában 52 község van, amelyekben túlnyomóan református magyarok laknak. E községek közül 31-ben 10%-nál kisebb a hat éven aluli gyermekek aránya. (Csarnótán 6%, Siklósnagyfaluban 18%, Nagyharsányban 5,8%, Terehegyen 6%, Kölkeden, 7% stb.) Ezzel szemben a katolikus német lakossággal bíró községekben a gyermekek aránya sokkal kedvezőbb, így Kisnyárádon 17,4%, Goricán 18,3% sokác lakosságú Drávaszentmártonban pedig 16,7%)

Már a születések apadásának vizsgálatánál rámutattunk arra a körülményre, hogy az egy gyermekrendszer mily kedvezőtlenül befolyásolja a magyarság fejlődését azokban a törvényhatóságokban, ahol nagyobb mértékben el van terjedve. Baranyamegye siklósi járása erre nézve is szomorú bizonyságot szolgáltat. 1880-ban ugyanis még a járás lakosságának 77%-a volt magyar, 1900-ban pedig csak 73%-a. Baranyamegyében, mint már kimutattuk, a lakosság 51,3%-a volt magyar az 1900. népszámlálás szerint. A születésekből azonban csak 41,9% esett a magyarságra 1901- ben s a magyarság szaporodását még inkább hátraveti az a körülmény, hogy a megyében a halálozásokból 45,5% esett a magyarságra, úgy hogy 51,33%-οs magyarság mellett az 1901. évi szaporodásból csak 32% jutott a magyarságnak, vagyis a 2582 főnyi szaporodásból mindössze 827 esett a magyarságra, míg például a jóval kisebb számban levő németek 1458 lélekkel szaporodtak.

A Somogymegyében lábrakapott egygyermekrendszerről később lesz részletesen szó s ezért itt csak arra kívánunk rámutatni, hogy e megyében is a reformátusok által lakott járásokban van a ragály leginkább elterjedve. Somogymegyében a reformátusok aránya a legnagyobb a kaposvári, nagyatádi, szigetvári és tabi járásokban s ugyanott a legkisebb a születések száma. Az 1901-ik évre vonatkozó adatok szerint a kaposvári járásban 35,7, a nagyatádiban 33,7, a szigetváriban 33,1, a tahiban 32,8 volt a születések aránya ezer lélek után számítva. Sajnos e járásokra vonatkozólag sem állanak rendelkezésünkre oly adatok, amelyek külön mutatnák ki a református lakosság születési arányát, de kétségtelen, hogy a református lakosság születési aránya e járásokban is jóval alul marad nemcsak az országos, arányon, de a járási arányon is. 1890-ben például a tahi járásban 36,7 volt a katolikusok s 29,0 a reformátusok születési aránya.

Tolnamegyében a középponti járásban feltűnően kicsiny a születések aránya: 1901-ben ugyanis mindössze 29,1 születés esett ezer lélekre. Ebben a járásban is a református lakosság rontja az átlagot,ami kitűnik abból, hogy 1890-ben a katolikusoknál 36,8, a reformátusoknál pedig csak 23,0 születés esett ezer lélekre.

Veszprémmegyében az enyingi járásban a legkedvezőtlenebb a helyzet, ahol aránylag a legtöbb evangélikus és református lakik.

E járásban a születési arány 1901-ben 31,4 volt, de itt is a református lakosság szaporodása sokkal kedvezőtlenebb, mint a katolikusoké, amennyiben 1890-ben 38,3 és 252 a viszonylagos számok. Fejérmegyében a székesfehérvári járásban legnagyobb a reformátusok száma s a születések száma ott a legkisebb az egész megyében: 1901-ben volt ugyanis 33,8. Mosonmegye rajkai járásában az ág. Evangélikus lakosság rontja az átlagot, amely ott 35,9 volt 1901-ben.

Az egy gyermekrendszerrel foglalkozva Milhoffer Sándor egy értekezésében rámutat arra, hogy a halvaszületett gyermekek közül aránylag a legtöbben a két protestáns felekezet híveinek gyermekei.

 Az 1890-91. évek átlagában esett ugyanis 1000 élveszületett gyermekre:

 a r. katolikusoknál” 7,9

a gör. 10,5

a „ keletieknél. 33,7

az ágostaiaknál 34,4

a reformátusoknál 20,8

az izraelitáknál 22,5 halvaszülött

a gör 10,5

keletieknél 17,0

az ágostaiaknál26,0

a reformátusoknál 26,0

az izraelitáknál 19,0

Kétségtelen, hogy ez a körülmény is arra az összefüggésre vezethető vissza, amely a születések mesterséges korlátozása és a protestáns felekezetek között fennáll.

 1900-ban ezek a számok a következőképpen alakultak:a r. katolikusoknál 21,0 halvaszülött

 A Dunántúl északi részében, továbbá a Duna bal partján, a Garam völgyében a magyar községek lakossága között pusztító egygyermekrendszerről érdekes adatokat olvasunk Birtha József lévai ev(angéliumi). ref(ormátus). lelkésznek, a barsi egyházmegye lelkészi értekezletének megbízásából kiadott tanulmányában. Birtha tanulmányában szomorúan konstatálja, hogy a Bakony déli és északi részében, valamint a Garam völgyében a református magyar községek lakossága alig szaporodik az egygyermekrendszer miatt.

A Bakony déli oldalán Balatonfőkajár, Berhida, Csajág, Fokszabadi, Mezőkomárom, Ősi, Kádárta, Liter, Magyarbarnag, Nagyvázsony és Leányfalu, Papkeszi, Bátót,Szentgál, Szentistván, Szentkirályszabadja, Tótvázsony, Hajmáskér és Sóly, Vámos. Várpalota, Vilonya egyházak népessége ötven esztendő alatt nemcsak nem szaporodott, hanem fogyott. Ez egyházak népessége ötven évvel ezelőtt 16.523 lélekből állott, ma pedig 13 309, tehát 3214 lélekkel kevesebb. A Bakony déli oldalán levő többi tizenhárom egyház: Kenese, Kiskovács, Középbogárd, Lajoskomárom, Lepsény, Dég, Enying, Mezőszentgyörgy, Siómaros, Szilasbalhás, Öcs, Veszprém és Vörösberény lakossága ötven év alatt 10.373 lélekről csak 12.422 lélekre szaporodott.

Normális szaporodás mellett nem nem 2.049 lélekkel, hanem csaknem kétszer annyival kellett volna e községekben a református lakosságnak szaporodnia. Igaz ugyan, hogy az elvándorlás is csökkentette a természetes szaporodást, de más felekezetüek hívei is elvándoroltak s szaporodásuk mégis normális volt. Együtt véve a községek két csoportját arra a megdöbbentő eredményre jutunk, hogy a Bakony déli oldalán a református magyarság ötven esztendő alatt 1165 lélekkel apadt.

A Bakony északi oldalán kilenc község van, amelyekben a református magyar lakosság száma ötven esztendő alatt nemcsak nem növekedett, hanem csökkent. Ez a kilenc község a következő: Acsád, Adásztevel, Csetény, Dereske, Kúp, Noszlop, Padrag, Takácsi és Tapolcafő. E községekben a református lakosság 1850-ben 6723 volt, ötven évvel később pedig csak 5843. Szemben e kilenc községgel, a Bakony északi oldalán már tizennégy oly egyházközség van, ahol a református lakosság szaporodott és pedig: Adorjánháza, Ajka, Bakonymagyarszentkirály, Csesznek, Csögle, Dudar, Alsó-Felső-Görzsöny, Réde, Homokbödöge, Kéttornyúlak, Mezőlak, Mihályháza, Nagypirit, Nyarad és Pápa. Ez egyházak népessége volt 1854-ben 10.414, ma pedig 14.060, a gyarapodás tehát 3646 lélek egy félszázad alatt. Ha e gyarapodásból levonjuk a fentebbi 880 főnyi apadást, a magyarság a Bakonynak eme oldalán mégis némi szaporodást tüntet fel.

A Bakony két oldalán tehát a református magyarság szaporodása 44.033 lélek után félszázad alatt mindössze 1601 lélek, 15.000 lélek helyett, a mennyivel az országos arány szerint e vidék református lakosságának szaporodnia kellett volna.

A Garam völgyében is nagy mértékben pusztít az egygyermekrendszer. A külsőleg gazdag és virágzó Kis- és Nagyszecse község a kihalás útján van az egygyermekrendszer miatt. Alig van a községben ház, ahol egy gyermeknél több lenne és az egész községben két-három keresztelő van egy esztendőben. Hasonló a helyzet más Garam menti községekben is. Alsó- és Felsővárad, Vámosladány, Zalába, Kisölved stb. községek népessége állandóan fogy. Az iskolakötelesek száma még tíz-tizenkét évvel ezelőtt jóval a százon felül volt, ma jóval alatta van. Ott, a hol tizenöt évvel ezelőtt még 40-50-60 gyermeket kereszteltek meg egy esztendőben, ma alig 10-20-30 keresztelő van, és ott, a hol 25-30 gyermek iratkozott be az első elemi osztályba, ma alig jelentkezik három. Léván 15-20 esztendővel ezelőtt még 60-70 keresztelő volt egy esztendőben, ma alig van 25-30.

„A Garammenti községek siralmas képet nyújtanak. Az utcák kihaltak és ott, ahol második tanítóról gondoskodtak, nemsokára egy sem fog kelleni.”

Birtha József lelkész tanulmányával kapcsolatban Kersék János dr. ügyvéd egyházmegyei világi tanácsbíró a következőkben foglalja össze az ottani vidéken lábrakapott egygyermekrendszer okait és a baj orvoslására vonatkozó indítványait: „Minden községben van egy-két javasasszony, akik értenek a bűnös manipulációkhoz, akik belekontárkodnak a természet rendjébe és a fiatal asszonyokon tiltott operációkat végeznek A magyar gazda igen hiú birtokára, nem akarja sok gyermek között szétforgácsolni, ezért ő maga is azon van, hogy családjának szaporodását, ha csak teheti, meggátolja. S nem gondolja meg azt, hogy birtoka ilyen gazdálkodása mellett már a harmadik ágon idegen családra száll, mert a család, amelyet mesterségesen degenerálnak, már a harmadízben kihal.

Mily ellentét van ilyen gazda és például egy lévai iparos, vagy egy szegény tót napszámos között. Ezeket gyermekkel ugyancsak bőven megáldja a sors. De azért a legnagyobb ritkaság, hogy tisztességes, jóravaló munkásemberré ne nevelné fel valamennyit.

Két irányban kell népünket a természetes szaporodás útjára visszavezetni. A büntetőtörvénykönyvben gondoskodás van arról, hogy a bűn elvegye büntetését. Első sorban a hatóságok a legszigorúbb ellenőrzést kell, hogy gyakorolják. Minden egyes esetet, a hol bűnös manipuláció forog fenn, föl kell jelenteni a bíróságoknál. E tekintetben különösebben az orvosokra hárul az ellenőrzés kötelessége. Ezen intézkedések azonban még nem radikális eszközök a baj megszüntetésére. Erkölcsileg nevelni kell a népet. A pap, a tanító és mindenki, akinek a népre nagy befolyása van, teljes erejével odahasson, hogy a nép erkölcsi érzülete emelkedjék s ne az Isten csapását, de áldását lássa a több gyermekben. Népünk erkölcsi érzületében van degenerálva, itt kell tehát első sorban az orvosszert alkalmazni.”

Vajjon ezeket az elszomorító adatokat olvasva jogosultnak tarthatjuk-e az optimizmust, amely közömbös nembánomsággal nézi a nemzetpusztító baj terjedését? Vajjon ez adatokat ismerve beszélhetünk-e joggal a magyarság szaporodásáról a Dunántúl?

Hiszen ez adatok kétségbevonhatatlanul bizonyítják, hogy a bűn feltartóztathatatlanul terjed az egyik református egyházközségről a másikra s egész nagy területek vannak, ahol a református magyarság és vele az ősi magyar faj típusa nem szaporodik, hanem fogy. Vajjon a magyar faj szaporodása az ország egyéb vidékein kiegyenlíti-e majd a jövőben is a vesztességet, amelyet a Dunántúl magyarsága egy félszázad alatt szenvedett és fokozott mértékben fog szenvedni a jövőben is. Vagy nem kell-e inkább attól tartani, hogy a szörnyű betegség át fog terjedni az eddig érintetlen vidékekre is? Oly kérdések ezek, amelyek nagyon is igazolják az aggodalmakat, amelyeket a dunántúli egygyermekrendszer minden igaz hazafi keblében kell, hogy felkeltsen. A könnyelmű nembánomsággal eltöltött évtizedek máris súlyosan megbosszulták magukat népünk természetes szaporodásának csökkenésével s ha nem szállunk magunkba és nem gondoskodunk a baj orvoslásáról, kockára tesszük fajunk egész jövőjét is.

Az egygyermekrendszer Somogyban.

Somogymegye már Baranyával való szomszédságánál fogva ama megyék közé tartozik, ahol az egygyermekrendszer legkorábban befészkelte magát. Már Somogymegye közgazdasági viszonyairól a földmivelési miniszterhez 1886. évről benyújtott jelentésemben rámutattam arra a körülményre, hogy az 1861. évvel összevetve a jobbmódu gazdák száma a megyében nemcsak nem apadt, hanem feltűnően szaporodott.

Rámutattam arra is, hogy ennek egy titkos oka van, amelynek tudata azonnal csökkenti örömünket, hogy a megyében a magyar elem gyarapodik. Ez a titkos ok a francia egygyermekrendszer, amely a református parasztság között a birtok eldarabolásától való félelem miatt harapódzott el. Már ekkor kifejezést adtam ama nézetemnek, hogy a kóros tünet fő oka a birtok felosztása körül való „szabadságban” rejlik, legalább ezt látszik bizonyítani az a körülmény, hogy a születések feltűnő apadása csak az ötvenes évek után mutatkozik s azóta egyre halad.

Néhány esztendővel később Somogyniegye közgazdasági és közművelődési állapotáról az Akadémia második osztályának 1892 április 4-iki ülésében tartott felolvasásomban már részletesebben foglalkoztam az egygyermekrendszer kérdésével. Tanulmányomban az egygyermekrendszer terjedéséről a következőket írtam:

Ezúttal még egy szomorú jelenségre kell kiterjeszkednem, amely, elég sajnos, a megye egy részének jellemzéséhez tartozik. Ez a megye délnyugati részében oly mélyen elharapódzott szaporátlanság. A nagyatádi és szigetvári járásoknak helvét hitvallású községei, számra mintegy harmincan, az ötvenes évek óta nemhogy nem szaporodnak lélekszámban, de van köztük olyan is, amelynél következetes fogyás észlelhető. Ily községekben nincs család, amelynek több gyermeke volna egynél, legfeljebb kettőnél; harmadik csak akkor lát napvilágot, ha az első kettő közül egy elhal.”

„Az anya egészségére oly felette káros hatású gyermekelhajtással szakértő öreg asszonyok, úgynevezett kenő asszonyok rendszeresen foglalkoznak és gyilkos manipulációjuk csak a legritkább esetekben kerül az igazságszolgáltatás keze közé. A nép pártjukat fogja, őket föl nem jelenti, ellenük nem tanúskodik. Hisz bűntársak és egy célra dolgoznak! De annyira megy e megrögzött felfogásuk, hogy a közülök való asszonyt, akinek kettőnél több gyermeke van, kigúnyolják, megbélyegzettnek tekintik és megvetésüket éreztetik vele.” „Ezen megdöbbentő jelenség, amely a nép között élők előtt már régóta ismeretes, csak a legújabb időben keltette fel a közigazgatás figyelmét, leginkább, amióta az 1890-iki népszámlálás hivatalos számokban is kifejezésre juttatta az ijesztő stagnációt.”

„Az ügy állásáról talán legvilágosabb képet alkotunk magunknak, ha ezen kérdés tanulmányozására a megye által kiküldött bizottság jelentését röviden ismertetem.”A jelentés így szól: „Népünknek a természet örök törvényei ellen való eme küzdelmét főleg azon anyagi érdek sugalmazza, hogy az atyai birtok megosztását lehetőleg meggátolja, a család megélhetését könnyítse és csekélyebb számú maradékának minél előnyösebb helyzetet biztosítson. Vizsgálódásainkat arra is kiterjesztvén, hogy vajon népünk emez erkölcstelen üzelmei mely időkre vezethetők vissza, s illetőleg mikor vették azok kezdetüket, azon meggyőződésre jutottunk, hogy az 1850-es évek előtt a szóban forgó községeknek anyakönyvei még rendes szaporodást mutatnak, csak azóta nő a szaporátlanság évről-évre, kezdetben lassankint, újabban óriás léptekkel, ami arra enged következtetni, hogy a bűn a volt úrbéres vagyona feletti önrendelkezési joggal, a birtokfeldarabolási szabadsággal egyidejűleg veszi kezdetét.”

„Mindesetre fájdalommal kell konstatálnunk, hogy ezen bűn terjedésénél kevésbbé visz szerepet a szükség nyomasztó érzése mint az erkölcsi érzéknek úgyszólván teljes hiánya; mert minél vagyonosabb a család, annál gyakoribb a szaporátlanság, míg meg fordítva a szegények szaporasága ellen panaszkodni kevésbbé lehet.”

„Az emberi művelődés kinövéseit a nép megérti, felfogja és megkedveli anélkül, hogy a művelődés valódi vívmányai iránt fogékonysággal bírna.”

.,Ily helyzetben nekünk az a véleményünk, hogy a konstatált baj orvoslásának eszközeit három irányban kell keresni; egyik: a nép erkölcsi érzékének megjavítására való törekvésben; a másik: oly intézkedések szigorú alkalmazásában állana, amelyek a bűnök elkövetését megnehezítenék s a harmadik: gondoskodni oly tényezőkről, amelyek anyagi szempontból is ösztönül szolgálhatnak más irány előmozdítására/'

„A nép erkölcsi érzékének megjavítása első sorban, - illetve majdnem kizárólag - a vallás szolgáitól és a nép tanítóitól várható. Ők igyekezzenek minden rendelkezésre álló eszközzel, tanácsaikkal, oktatással, a tisztes családi élet előnyeinek feltüntetésével, a maradékokban való öröm és boldogság megértésére vezetni a nép gondolkozását.”

„Nagyban elősegítené e részben az egyesek buzgó működését oly társulás, amely szerint azon községek lelkészei, amely községekben a szóban forgó bűnök elterjedve vannak, a szigetvári és nagyatádi járásokban ad hoc lelkészi körökké alakulnának s évenként legalább egyszer összejővén, egymásnak tüzetes jelentést adnának az év folytában tapasztaltakról, ez irányú működésük eredményéről, közölnék egymással a használt javítási eszközöket s azok hatását, szóval a kérdést folytonosan ébren tartva, a siker elérése céljából nemes versenyt fejtenének ki.”

„Eljárásukról, évenkint tartandó gyűléseikről, jelentés volna teendő a vármegye alispánjához. A bűnök elkövetésének gátlására szolgáló eszközök tekintetében a következőket javasoljuk:

1. A törvényen kívül különvált házastársaknak együttélésére a közhatóságok a kényszereszközök nyújtásával adjanak a lelkésznek segédkezet.

2. A kenőasszonyok a legszigorúbban üldöztessenek.

3. A magzatelhajtási bűnök körül való késedelmes eljárás helyett eszközöltessék ki az igazságügyi kormánynál, hogy ily bűnök feljelentése esetén, azonnal a helyszínén tartassék meg a vizsgálat s az ily ügyek minden fórumon soron kívül intéztessenek el.

4. Gyógyszertárak a nemzés elleni bűnök végrehajtására alkalmas szereket orvosi rendelés nélkül ki ne szolgáltassanak.

 „A baj terjedésének mérséklésére és ellenkező irány támasztására javasoljuk:

1. A bába-ügy akként legyen rendezve, hogy csak okleveles bába alkalmaztassék, aki a község pénztárából kapja tisztességesen kimért összes járandóságát s így az egyes szülési eseteknél a szülő nőktől külön díjat ne követelhessen: mégis a bába fizetése ne adókulcs szerint legyen kivetve, hanem az élő gyermekek száma alapján fordított arányban fokozatosan úgy, hogy a több gyermekes családfő kevesebb és a kevesebb gyermekkel bíró több százalékkal járuljon hozzá, a gyermekkel nem bíró házaspár az egy gyermekkel bíróra eső összegnek kétszeresét fizesse.

2. Társadalmi úton oda hatni, hogy a szülők végrendelkezés, vagy egyéb vagyon-átruházás esetében, a köteles osztályrész rendelése iránti jogukat érvényesítsék sígy a vagyon együttmaradását elősegítsék.

3. Egy családból két egyidőben tanuló gyermeknél több gyermek után teljes tandíjmentesség adassék és pedig a gyermeknek 6-15 éves koráig.

4. A községben alap teremtendő, ugyanazon adókulcs szerint, mint a bábára nézve fentebb javasoltuk és ezen alapból jutalmaztassanak ama szülésznők, sőt mások is, akik gyermekelhajtás és gyermekölési eseteket feljelentenek, amennyiben ezek bebizonyítást is nyernek.

5. A köznép a fényűzés túlzásainak, a keresztelési, lakodalmi és temetési ünnepélyek költséges voltának veszélyeire a lelkészek által minden egyes alkalommal figyelmeztessék. A halotti torok tekintetében fennálló tilalmak kijátszásának meggatlására

pedig a legnagyobb gond fordíttassék. Ezen eszközöket, mi mint olyanokat említjük fel, melyek alkalmazása iránt a törvényhatóság saját hatáskörében intézkedhetik, illetőleg lépéseket tehet. Tekinlettel azonban arra a körülményre, hogy a most még csak egy vidék körén belül pusztító vész ragályos természetűnek látszik s így a vármegye határain túlterjedő fontossággal bír, szükségesnek tartjuk, hogy az országos kormány figyelme a bajra mindenesetre felhívassék, mely alkalommal megfontolandó még az, ha vajjon vármegyénk ne bocsátkozzék-e egyúttal oly tüzetes javaslatok tételébe is, amelyek törvényhozási útra tartoznának s így jelesen örökösödési törvényeink megfelelő megváltoztatása (pl. a leánygyermekek egyenlő örökösödési jogának korlátozása); továbbá a katonakötelezettség és hadmentességi díj tekintetében nyújtandó kedvezmények tárgyában úgy, hogy minden negyedik fiúnak katonamentességét kieszközölné, ami kétségkívül mélyreható ösztönként szerepelne a szaporúságra.” „Ily törvényhozási intézkedések javaslata azonban a mi föladatunk körét meghaladván, azzal zárjuk be tiszteletteljes jelentésünket, vajha javaslatainknak meglenne az óhajtott sikere.”

De a kiküldött bizottság hiába végezte el nagy lelkiismereteséggel és körütekintéssel munkáját, a kérdés iránt nem tudott szélesebb körben érdeklődést kelteni s a javasolt intézkedésekből nem lett semmi.

Ez a körülmény bírt arra, hogy Somogymegye lelkészeinek szíves közreműködésével igyekeztem megállapítani a jelenlegi helyzetet a megye ama református községeiben, ahol az egygyermekrendszer nyomaira akadunk, abban a reményben, hogy hasonló adatok az ország más vidékeire vonatkozólag összegyűjtetvén, talán sikerülne ez égető kérdésre terelni a közvélemény figyelmét.