Petrovics István

A nándorfehérvári diadal és előzményei

A várak

A középkori Magyar Királyság déli határát a Duna-Száva összefolyásától keletre számos fontos erősség védte. Ezek közül Nándorfehérvár, Keve, Haram, Pozsezsin, Szentlászlóvár, Drankó, Orsova és Szörény voltak a legfontosabbak. Az említett erősségek, amelyek a 15. században kiépülő ún. első végvárvonal részét képezték - Nándorfehérvár kivételével - az Al-Duna bal partján helyezkedtek el, s közülük nem egy nagy forgalmú folyami átkelőt is ellenőrzött. Ezek a révek és a hozzájuk vezető utak, a dolog természetéből fakadóan, nemcsak kereskedelmi, hanem hadászati szempontból is rendkívül jelentősek voltak.

Az Al-Duna menti várak, természetesen, nem egy és ugyanazon időpontban épültek, s a 14-15. század során nem is tartoztak minden esetben a király joghatósága alá. Keve és Haram vára példának okáért biztosan Árpád-kori eredetű volt, mi több, Haram várát a magyarok egy késő római négyszögerőd maradványainak a felhasználásával építették fel. Haram a krassói, Keve kezdetben a kevei, majd a valószínűleg 1346 táján egyesített krassó-kevei ispánság, később pedig a szörényi bánság tartozékának számított. 1445-ben viszont mindkét vár az erdélyi vajdai és még számos egyéb tisztséget is viselő Újlaki Miklós kezén volt. Szentlászló, Pozsezsin és Drankó vára, bizonyos korábbi előzmények után, a 15. század első felében nyerte el végső formáját. Az utóbbi két erősség kiépítésére Zsigmond 1419. évi al-dunai hadjáratát követően került sor. Ez pedig összefüggött azzal a ténnyel, hogy a Zsigmond szövetségesének számító havasalföldi fejedelem, Öreg Mircse (Mircea cel Bǎtrîn) 1418-ban meghalt, aminek következtében fejedelemsége váratlanul kihullott a Magyar Királyságot övező védelmi rendszerből. Mindkét erősség királyi végvár volt, de például 1429 és 1435 között, Zsigmond megbízásából, a német lovagrend gyakorolt felettük fennhatóságot. Szentlászlóvár komoly erősséggé való átalakítására, bármilyen meglepő is a tény, 1427/28 telén került sor. A vár sürgős megerősítése azért vált elkerülhetetlenné, mert 1427-ben elhunyt a szintén Zsigmond szövetségesének számító szerb despota, Lazarevics István, akinek galambóci vára a török kezére került. A Galambóccal szemközt, a Duna bal partján álló Szentlászlóvár, Drankóhoz és Pozsezsinhez hasonlóan, 1429 és 1435 között szintén a német lovagrend kezén volt, ellenben 1457-ben a Hunyadiak fennhatósága alatt álló királyi várak között említik.

Különösen érdekes a szóban forgó déli határszakasz két szélső erősségének, Szörényvárnak és Nándorfehérvárnak az esete. A Vaskapu kijáratánál található Szörényvár a 13. században létrehozott szörényi bánság eredeti központja volt. A rendkívüli stratégiai fontosságú, a hajdani Drobetánál a Dunát átívelő római híd romjainak közelében emelt, oklevelesen meglepően későn, csak a 15. században adatolt vár építésének időpontja közelebbről ismeretlen. Az azonban roppant valószínű, hogy a várat a 14. században a havasalföldi vajdák birtokolták, s tartós magyar uralom alá csak Zsigmond említett 1419. évi al-dunai hadjárata során került. Ettől kezdve királyi végvárnak számított és az itteni bán vagy kapitány kormányzása alá tartozott. 1429 és 1435 között Zsigmond ezt az erősséget szintén a német lovagrendre bízta, de 1457-ben Szörény vára is a Hunyadi János kezén levő királyi várak egyikeként szerepelt.

A Duna és a Száva összefolyásánál, a Balkánt és a Kárpát-medencét összekötő fontos kereskedelmi útvonalak csomópontjában fekvő Nándorfehérvár erőssége és városa a Honfoglalás óta kiemelkedő szerepet játszott a magyar történelemben, dacára annak, hogy a 10-14. században csak rövid időszakokra tartozott a magyar korona alá. Az antik Singidunum területén a 7-8. században jelentek meg a szlávok, s a város a 9. században a bolgárok fennhatósága alá került, akiktől mai neve (Belgrád/Beograd) is származik. A magyarok a középkorban Nándorfehérvárnak nevezték a várost. Ez az elnevezés híven tükrözte az egykori bolgár uralmat, tudniillik a régi magyar nyelvben a dunai bolgárokat a nándor névvel illették. Az 1018-ban kirobbant bolgár-bizánci háborúskodás során Nándorfehérvárt Bizánc szerezte meg, és csaknem kétszáz évig a fennhatósága alatt is tartotta. A 13. század elejétől aztán váltakozva bolgár, magyar, illetve szerb kézen volt a vár és a város. I. Károly magyar király 1319-ben foglalta el Nándorfehérvárt Uroą szerb királytól, s az erősség ezt követően a 14. század során többnyire magyar uralom alatt állott. A Nagy Lajos halálát követő zűrzavaros években a lázadó Horvátiak kerítették hatalmukba a várat, amelyet Zsigmond hívei Horváti János bán testvérétől, Lászlótól foglaltak vissza. Az akkori harcok során megrongálódott erősséget Lazarevics István szerb despota hozatta rendbe, aki székhelyét is itt rendezte be. Lazarevics István 1427-ben bekövetkezett halála után a vár magyar fennhatóság alá került, élén királyi kapitány állt. Nándorfehérvár ettől kezdve a török által fenyegetett Magyar Királyság déli határa egyik legfontosabb erősségének számított. Önmagáért beszél az a tény, hogy Nándorfehérvár várát az 1456. évi magyar győzelemmel végződött ostrom után csak hozzávetőleg hét évtizeddel később, 1521-ben tudták bevenni a szultán hadai.

Az oszmánok előretörése

Az oszmán-törökökkel szembeni fellépés a 14. század utolsó évtizedétől vált létszükségletté a Magyar Királyság számára. A Balkán politikai széttagoltságát rendkívül ügyesen kihasználó törökök ugyanis 1389-ben a Rigómezőn megvívott csatában legyőzték a szerbeket. Ennek következtében az ütközetben életét vesztett Lázár kenéz utóda, Lazarevics István kénytelen volt elismerni Szerbiában a török fennhatóságot. Ez viszont azt jelentette, hogy az Oszmán Birodalom a Magyar Királyság közvetlen szomszédja lett. Ettől az időtől, pontosabban 1390-től fogva állandósultak a Szerbiával határos déli vidékeken, többek között az egykori Krassó, Keve, Temes és Torontál megyék területén a zsákmányszerzés céljából Szerbiából indított, hatalmas pusztítást okozó török becsapások. Ezekben az akciókban alapvetően a balkáni területekre telepített török megszálló csapatok vettek részt, amelyekhez azonban szép számmal csatlakoztak szerbek is. Zsigmond királynak egy 1390-ben kiadott oklevele egyenesen azt állítja, hogy a „gonosz szakadár szerbek” cseles ravaszsággal szövetkeztek a törökökkel, s aztán együttesen dúlták embertelen vadsággal „miként a kút mélyéből előtörő mérhetetlen sokaságú sáskák” az országot. A kétségtelen pusztítás ellenére a túlnyomórészt irreguláris és nem kimondottan nagy létszámú fosztogató csapatok felett kezdetben többször diadalmaskodtak a macsói és szörényi bánok, illetve a temesi ispánok vezette magyar seregek. Mivel az Al-Duna mentén elhelyezkedő erősségek ekkor még nem alkottak egységes határvédelmi övezetet, ezért a határvédelem feladata ebben a régióban elsősorban az említett tisztségviselők irányította mozgó alakulatokra hárult.

A török elleni fellépés azonban nem merült ki a védekezésben. Zsigmond és bárói ugyanis már 1389 őszén, valamint az azt követő években is többször vezettek támadó jellegű hadjáratokat Szerbiába. Ez egyértelműen arra utal, hogy Zsigmond a kezdetektől fogva komolyan vette a török veszélyt, bár annak igazi természetét valószínűleg nem ismerte fel.

Zsigmond először az Al-Duna jobb partján kialakított magyar határövezet kiszélesítésére gondolt. A magyar király Csesztin és Boracs várakat ugyan még 1389 őszén, a rigómezei csatát követően elfoglalta a szerbektől, továbbá Sárói László temesi ispán, valamint Perényi Miklós szörényi bán csapatai 1390-ben a branicsevói kerületben szintén diadalmaskodtak a törökök felett, ám ezek a sikerek csak átmeneti jellegűnek bizonyultak. Ne feledjük ugyanis, hogy még 1389 őszén a törökök kezére került a szerbiai Galambóc, s hamarosan a Duna másik partján levő Orsova is. A magyarok számára sikert csupán az jelentett, hogy havasalföldi segítséggel 1395 nyarán el tudták foglalni a Duna bal partján fekvő Kisnikápoly várát. Ezzel fontos hídfőálláshoz jutottak, hiszen a középkori bolgár főváros, Tirnovo 1393. évi eleste után Bulgáriában is a szultán lett az úr.

Zsigmond 1396-ban döntő lépésre szánta el magát: gondos diplomáciai és katonai előkészítés után jelentős külföldi katonai segítséget is igénybe véve támadó hadjárattal próbálta meg egyszer és mindenkorra kiszorítani a törököt Európából. A keresztes had azonban a bulgáriai Nikápoly mellett megsemmisítő vereséget szenvedett. Magyarország szerencséjére az oszmánok messze nem használták ki a győzelem nyújtotta kedvező lehetőséget: I. Bajezid szultán inkább kisázsiai hódításait igyekezett növelni. Itt viszont hamarosan összeütközésbe került a mongol nagyhatalom feltámasztójával, Tamerlánnal (Timur Lenkkel), aki az 1402-ben Ankara mellett megvívott csatában tönkreverte Bajezid seregét.

Zsigmondnak a Török Birodalom átmeneti hanyatlása ellenére is rá kellett döbbennie arra, hogy a nikápolyi kudarc után Magyarország számára már nem a támadás, hanem a védekezés a fő kérdés. Célja az volt, hogy magyar fennhatóság alá vonja Boszniát, Szerbiát és Havasalföldet, amelyek ütközőállamok formájában alkalmasak lettek volna az alapvetően II. Murád szultán uralkodása alatt (1421-1451) ismételten felerősödő török terjeszkedés feltartóztatására. Zsigmond az említett balkáni államok uralkodóit úgy igyekezett érdekeltté tenni a török elleni harcokban, hogy tekintélyes birtokokat adományozott nekik. A magyar uralkodó így nemcsak szövetségesekre tett szert, akik persze nem minden esetben maradtak hűek hozzá, hanem fontos idegen országbeli várak is a kezére jutottak, amelyek közül több, beépülve a déli végvárvonalba, később komoly szerepet játszott Magyarország határának védelmében. Ez az elgondolás volt a lényege a Lazarevics István szerb despotával kötött 1426. évi tatai egyezménynek is. Ez a szerződés többek között azt tartalmazta, hogy Lazarevics halála után Zsigmondra száll 17 kisebb-nagyobb Duna menti vár, köztük a rendkívüli stratégiai fontosságú Nándorfehérvár és Galambóc erőssége is. Ezáltal a magyarok katonai szemponból igen előnyös helyzetbe kerültek volna Szerbiában, amihez még hozzátehetjük azt is, hogy így a Drina-Száva torkolattól a Duna-Morava torkolatáig húzódó végvársor megteremthette volna az egységes magyar déli végvárrendszer alapjait is.

A szerb despota 1427 júliusában hunyt el. Zsigmond, aki az 1426 decembere és az 1428 novembere közötti időszakban a déli határon tartózkodott, ahol az újabb török támadások, illetve az oszmánok ellen hosszú ideig roppant sikeresen harcoló Ozorai Pipo temesi ispán halála miatt egyébként is kritikus helyzet alakult ki, tüstént lépéseket tett Nándorfehérvár és Galambóc megszerzése érdekében. Ám hamarosan rá kellett döbbennie, hogy az új szerb despota, Brankovics György, akit ő a tatai szerződésben Lazarevics utódjául ismert el, vonakodik átadni az egyezményben szereplő várakat. Nándorfehérvárral együtt 16 erősséget - igaz, ezek nagy részét az azonnali török ellentámadás következtében csak átmeneti időre - mégis viszonylag könnyen megszerzett Zsigmond, ám Galambóc várnagyával sehogy sem boldogult. A várnagy ugyanis 12 000 aranyat követelt Zsigmondtól Galambócért cserébe. Amint azonban kiderült, hogy a magyar király nem hajlandó fizetni, a várnagy a török kezére juttatta az erősséget.

1428 tavaszán jelentős, bár nem túlzottan nagy számú magyar sereg gyűlt össze Galambóc elfoglalására. A névlegesen a király, ténylegesen pedig a nagy tekintélynek örvendő temesi ispán, Rozgonyi István vezetése alatt álló magyar sereghez a Zsigmond szövetségeseinek számító Witold litván nagyfejedelem, illetve Dan havasalföldi vajda jóvoltából litván és román segédcsapatok is csatlakoztak. A sereg összlétszáma 20 000 fő körül mozoghatott. Az áhított győzelem azonban elmaradt, tudniillik amikor a királyi sereg a végső, mindent eldöntő rohamra készült a több helyen omladozó falú erősség ellen, egy nagy létszámú had élén váratlanul megjelent maga a szultán. Zsigmond nem mert harcba bocsátkozni a többszörös túlerőben levő török sereggel, inkább fegyverszünetet ajánlott. Ezt a szultán el is fogadta. A fegyverszünet értelmében Galambóc továbbra is török kézen maradt, a magyar sereg viszont bántatlanul átkelhetett volna a Duna bal partjára. A törökök azonban nem tartották meg a szabad elvonulás ígéretét, hanem rátámadtak a Dunán átkelő királyi hadra, óriási zűrzavart okozva ezzel a magyarok körében. A Dunán pánikszerűen átkelő magyar sereg szerencsére nem szenvedett súlyos veszteséget, s magának Zsigmondnak sem esett baja, pedig élete a menekülés közben komoly veszélybe került.

A galambóci kudarcot követően Zsigmond király személyesen már nem fordult meg többé a déli végeken. Ettől fogva a legfontosabb célkitűzésének a huszitizmus elfojtását és a cseh trón megszerzését tekintette, de azért a török veszélyről sem feledkezett meg. Tárgyalásokat folytatott a Német Lovagrenddel, s már 1429-ben elérte, hogy a lovagok magukra vállalják a Szörény és Haram közti magyar végvárak védelmét. A törökök azonban 1432 végén olyan súlyos vereséget mértek a Német Lovagrendre, hogy a nagymester visszavonta megmaradt vitézeit a szóban forgó régióból. Zsigmondnak tehát új megoldást kellett találnia. Úgy gondolta, az lesz a legszerencsésebb, ha egy kézben összpontosítja a Szörénytől az Adriai-tengerig terjedő végvárrendszert. Ennek megvalósítása érdekében 1429-ben a korčulai származású Tallóci Matkót állította Keve és Nándorfehérvár élére, majd a következő években fokozatosan rábízta az egész déli védővonal kormányzását. Matkó és testvérei, Frank, Péter és János Zsigmond halálakor csaknem félszáz végvárat felügyeltek, amelyek fenntartására megkapták az uralkodótól a királyi sójövedelmet, időnként a kamarahasznát is, valamint a szándékosan betöltetlenül hagyott délvidéki főpapi javadalmak – a kalocsai érsekség, a zágrábi és a csanádi püspökség, a vránai johannita perjelség – összes bevételeit. A Tallóci-fivérek, akik nemcsak kiváló katonák, hanem remek pénzügyi szakemberek is voltak, hathatósan gondoskodtak a déli határ védelméről - miként ezt Nándorfehérvár 1440. évi sikeres megtartása is bizonyítja. A 15. század derekán a Tallóciak mellett a törökellenes harcok másik kimagasló alakja Hunyadi János volt.

A törökverő hadvezér: Hunyadi János

Hunyadi János egyszerű lovagként kezdte a pályafutását. Atyja, a Havasalföldről Magyarországra menekült Vojk Zsigmond király udvari lovagja volt, akitől, érdemei fejében, 1409-ben kapta meg Hunyadvár, vagyis a későbbi Vajdahunyad falut, amely a család névadója lett. Hunyadi János fiatal korában különböző nagyuraknál szolgált. Egyikük Újlaki István macsói bán volt, annak a Miklósnak a bátyja, akihez Hunyadit élete végéig tartó barátság és szövetség fűzte. Újlaki halála után Hunyadi Zsigmond király szolgálatába állt, akit Itáliába és Csehországba is elkísért, ahol elsajátította a seregszervezés és a hadviselés legkorszerűbb módszereit. Hazatérte után a töröktől fenyegetett déli végeken találjuk. Itt Tallóci Frank szörényi bán oldalán vitézkedett, mégpedig oly sikeresen, hogy Zsigmond utóda, Albert király 1439-ben szörényi bánnak nevezte ki. Pályája abban a polgárháborús időszakban ívelt meredeken felfelé, amely Albert halála után alakult ki a Magyar Királyságban. A trónutódlás kérdése ugyanis végzetesen megosztotta az országot: az udvar hívei az özvegy királyné, Erzsébet körül csoportosultak, aki hamarosan megszületendő gyermeke, a későbbi V. László számára szerette volna megszerezni a koronát, a „nemzeti” párt viszont a Jagelló családból származó III. Ulászló lengyel királyt hívta meg a trónra. Hunyadi 1440-ben Ulászló táborához csatlakozott, s a következő év elején Újlaki Miklós macsói bánnal Bátaszéknél tönkreverte Erzsébet királyné délvidéki híveinek seregét, majd hamarosan a Tiszától keletre eső országrészt is megtisztította Ulászló ellenfeleitől. Ulászló jutalmul Hunyadit és Újlakit tette meg erdélyi vajdává, a székelyek és számos megye ispánjává, továbbá rájuk bízta Temesvár, Nándorfehérvár, valamint az egész déli végvárrendszer védelmét. Míg Újlaki a Tiszától nyugatra építette ki a maga hatalmi körzetét, addig Hunyadi az ország keleti felében rendezkedett be. Uralmának alapját családi birtokai mellett azok a királyi várak jelentették, amelyeket hivatalba lépésekor, vagyis 1441-ben szerzett meg pro honore, vagyis tisztség fejében. Mivel Hunyadi rendkívül nagyra törő ember volt, javait minden elképzelhető módon igyekezett gyarapítani. A váradi békekötés kapcsán Brankovics Györgytől 1444-ben még a szerb despoták rendkívül gazdag magyarországi uradalmait (Debrecen, Szatmárnémeti, Munkács, Nagybánya, Világosvár stb.) is megszerezte. Ez némi magyarázattal szolgál abban a tekintetben, hogy a második rigómezei csata (1448) után Brankovics miért ejtette foglyul és zsarolta meg Hunyadit. Ami viszont alapvetően megkülönböztette Hunyadit a kortársaitól, az az volt, hogy hazája védelmét életcéljának tekintette és roppant birtokait a török elleni harc szolgálatába állította. Szükség is volt erre, hiszen az oszmán támadások a polgárháború időszakában sem szüneteltek.

Hunyadi fellépése viszont hamarosan fordulatot hozott a török-magyar harcokban. Már 1441-ben betört Szerbiába, s megfutamította a szendrői béget, a következő évben pedig Gyulafehérvár mellett, illetve a Jalomica felső folyásánál aratott győzelmet az oszmánok felett. 1443 őszén Hunyadi Ulászló királlyal egy tekintélyes magyar had élén egészen Szófiáig nyomult, s csak a zord időjárás miatt tért vissza a következő év januárjában Nándorfehérvárra. A három hónapig tartó „hosszú hadjárat” Európa-szerte ismert hőssé tette Hunyadit, akit a pápa egy keresztes hadjárat vezetésére akart megnyerni. A Szentatya irányításával létrejött nemzetközi koalíció célja a Balkán-félsziget egészének visszahódítása volt, hisz a „hosszú hadjáratban” elért sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet űzni Európából. II. Murád szultán, akit ek¬kor Anatólia területén is háború fe¬nyegetett, annyira megrettent a kialakult új helyzettől, hogy rendkívül előnyös feltételek mellett békét ajánlott Ulászló királynak. Így kötötték meg azt a békét, ami „szegedi” béke néven vált ismertté, bár ma inkább – a ratifikálás helyszínéről – váradi békeként említik a szakemberek. Ennek értelmében II. Murád arra vállalt kötelezettséget, hogy kiüríti Szerbiát, 100 ezer arany hadisarcot fizet a magyar uralkodónak és háború esetén 30 000 fegyverest bocsát Ulászló rendelkezésére. Ez a hihetetlenül kedvező béke azonban meghiúsította volna a tervezett keresztes hadjáratot, ezért Cesarini Julian pápai legátus rávette a magyar uralkodót annak megszegésére. A kierőszakolt hadjárat azonban csúfos kudarccal végződött: a szultán 1444. november 10-én Várnánál megsemmisítő csapást mért a keresztény seregre. Az ütközetben maga az uralkodó és Cesarini is életét vesztette. Hunyadi ugyan nem esett el, ám a menekülő hadvezért Vlad havasalföldi vajda foglyul ejtette.
A fogságból szabadult Hunyadit az országgyűlés 1445-ben a hét főkapitány egyikévé, a következő évben pedig az ország kormányzójává választotta. Hunyadi kormányzóként is a központi hatalom erősítésére és a királyság déli határának biztosítására törekedett. 1448-ban újabb déli hadjáratra indult, ám a rigómezei ütközetben súlyos vereséget szenvedett. Ebben szerepet játszott Brankovics György árulása is, aki ráadásul a csata után foglyul ejtette Hunyadit, és csak megalázó feltételek mellett volt hajlandó szabadon bocsátani őt. Hunyadi az 1452-53. évi országgyűlésen lemondott a kormányzóságról, de főkapitányi tisztét és a temesi ispánságot megtartotta. A belső hatalmi csatározások, valamint Konstantinápoly eleste ellenére is volt még ereje Hunyadinak támadó hadjáratot indítani: 1454-ben behatolt Szerbiába és Kruąevacnál tönkreverte Feriz bég erős seregét. Várna és Rigómező után végre ismét győztek a magyar fegyverek, s forgatóik diadalittasan vonulhattak vissza Nándorfehérvárra. A szultán visszacsapása azonban nem késlekedett sokáig: II. Mehmed 1455 tavaszán megrohanta Szerbiát, és súlyos harcok árán visszafoglalta az 1444-ben kiürített Novo Brdot. Egy másik török sereg Bosznia déli részéről, nagyjából ugyanekkor, Szlavóniába ütött, s még Zágrábot is ostrom alá vette. A viharfelhők tehát feltűntek az égen…

Nándorfehérvár – 1456

Egész Európában rettenetet keltett Konstantinápoly 1453. évi eleste. Kétségtelennek látszott, hogy II. (Hódító) Mehmed (1451-1481), a rendkívül ambiciózus szultán, hamarosan teljes haderejével a keresztény Nyugat ellen fordul. Ezt az áradatot a török útjába eső első számottevő akadály, a belső nehézségekkel küszködő Magyar Királyság egymagában nem volt képes feltartóztatni. Nyilvánvaló volt: a szultán hadai ellen általános európai összefogásra lenne szükség.

Magyarország elsősorban a közvetlen szomszédtól, a Német Birodalomtól, valamint a Pápaságtól várhatott segítséget, főképp miután 1448-ban véget ért e két erős hatalom között a viszálykodás. A birodalmi gyűlések (1454: Regensburg, Frankfurt; 1455: Bécsújhely) foglalkoztak is a török kérdéssel, de tőlük Magyarország vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon késve kapott segítséget. Szövetségesként jöhettek volna számba a Balkán-félsziget keresztény népei is, de közöttük a magyarok – terjeszkedési törekvéseik miatt – nemigen voltak népszerűek. Közben az oszmánok a balkáni népek szemében ellenállhatatlan hódítókká váltak, akikkel szemben a magyaroktól nem remélhettek hathatós védelmet. A felekezeti viszálykodásról sem feledkezhetünk meg: a balkáni népek ortodoxok voltak, Magyarország ellenben a nyugati kereszténységhez tartozott.
Egy halvány reménysugár azért mégis felcsillant: a katolikus világ feje, III. Calixtus pápa ugyanis átérezte a fenyegető török veszélyt. Ezt bizonyítja, hogy számos olyan intézkedést hozott, amelyek azt a célt szolgálták, hogy előteremtsék egy törökellenes hadjárat anyagi fedezetét. Ezen kívül a Szentatya több európai uralkodóval tárgyalt, s a Német Birodalom, Lengyelország, valamint Magyarország területére legátusokat nevezett ki, hogy azok ott önkéntes keresztes csapatokat toborozzanak.

Így kelt útra 1455 őszén Juan Carvajal bíboros, akinek legnagyobb érdemeként azt tarthatjuk számon, hogy egy időre elsimította a magyarok között dúló torzsalkodást, s Hunyadi Jánost kibékítette az erős főúri csoportot maga mögött tudó Cillei Ulrik gróffal. Carvajal sürgető szavára 1456 februárjában Budára érkezett az ország déli részéről az a Kapisztrán János, akit az 1455. évi bécsújhelyi birodalmi gyűlésen hívtak meg a magyarok avégett, hogy hittérítő tevékenységet folytasson elsősorban a román jobbágyok és a délvidéki parasztok között. Kapisztrán e megbízatása hamarosan megváltozott: reá hárult a keresztesek toborzása. Carvajal Budán tűzte Kapisztrán mellére a keresztet. De vajon ki volt ez az akkor már európai hírű - ma azonban leginkább csak névről ismert – Kapisztrán János?

A nápolyi királysághoz tartozó Capestranoban született 1386-ban, aminek éppen az idén emlékezhetünk meg a 620. évfordulójáról. Kapisztrán 1416-ban lépett be Szent Ferenc rendjébe, s 1439-ben „comissarius”-ként már ő rendszabályozta meg a szentföldi ferenceseket. Azt is tudjuk róla továbbá, hogy hittérítőként megfordult Itáliában, Burgundiában, Franciaországban és Flandriában. 1451 után Közép-Európában tűnt fel, ahol eleinte elsősorban a huszitizmus ellen küzdött. Lengyelországban és Morvaországban viszont a zsidók ellen lépett fel. Közülük sokat máglyára küldött: csupán Boroszlóban, a mai Wrocławban 41 ember lelte így a halálát.

Magyarországon eleinte az ortodox vallás híveit üldözte, s mindent elkövetett annak érdekében, hogy megtérítse őket. Ezt az álláspontot csak a nándorfehérvári ostrom napjaiban változtatta meg: „a rácokat, a szakadárokat, az oláhokat, a zsidókat, az eretnekeket vagy a pogányokat – ha ezen a nehéz időben velünk akarnak harcolni – barátilag fogadjuk. Most a török ellen kell harcolnunk.”

Kapisztrán a magyar ferencesek egy kis csoportjával áprilisban indult el Budáról, hogy több mint két hónapon át Baranya, Bács, Bodrog és Csanád megyében kereszteseket toborozzon. Kiváló szónok és fanatizálni tudó egyéniség volt. Nem csoda, hogy tömegesen csatlakoztak hozzá a szegények. Őket – mivel szülőföldjüket féltették – különben is könnyen szólította hadba a török ellen.

A keresztesek toborzása és állomásoztatása dolgában Hunyadi János szükségesnek látta, hogy minél szorosabban együttműködjön Kapisztránnal. A barát már július legelején elvitt egy kisebb keresztes csapatot Nándorfehérvárra, majd onnan a mai Újvidék részét képező Péterváradnak vette az útját. Ott Hunyadival megbeszélte a további teendőket. Eközben a keresztesek zöme e két város között, a Nándorfehérvártól hozzávetőleg félszáz kilométernyire, a Duna jobb partján elterülő Szalánkeménnél gyülekezett. A hadba szállásuk azonban elhúzódott, aminek következtében Hunyadi és Kapisztrán serege kívül rekedt az ostromlott váron! A legóvatosabb becslés alapján is 70 000 ezer főre rúgó török had tudniillik július 3-ára félkörben körülvette Nándorfehérvárt, amelynek erősségét Hunyadi János sógora, Szilágyi Mihály és Újlaki várnagya, Geszti János vezetésével 5000 ember védett. A Duna jobb partján letáborozó oszmánok felállították a lövegeket: a könnyebb, ún. tábori tüzérséget nem számítva, 27 óriási ágyú és 7 hatalmas mozsár nézett farkasszemet a védőkkel, a török flotta pedig a vár fölött elzárta a Dunát. Nem lehet nem észrevenni, hogy II. Mehmednek különös gondja volt a Konstantinápoly elfoglalásánál oly sikeresnek bizonyult tüzérség felszerelésére. Komoly pénzt és energiát ölt abba, hogy egész Európából a Balkánra csábítsa az ágyúöntéshez és a lövegek kezeléséhez értő szakembereket. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy a nehéz ostromágyúkat nem is törökök, hanem szinte kizárólag németek és olaszok kezelték.

II. Mehmed haditerve a következő volt: egyrészt ki akarta éheztetni a védőket, másrészt meg ágyúival le akarta rombolni az erősség falait, hogy azután egy döntő rohamban már szinte nyílt terepen ütközhessen meg a védők egyre kisebbre fogyó seregével. Az addig sikert sikerre halmozó szultán – nyomasztó túlereje tudatában – roppant magabiztos volt, bár jól emlékezhetett arra, hogy atyjának, II. Murádnak 1440-ben több hónapos ostrom után sem sikerült bevennie a Tallóci János vránai perjel által védett Nándorfehérvárt. Bizonytalanságra adhatott volna okot az is, hogy a Nándorfehérvár elleni felvonulás közben II. Mehmed nem tudta elfoglalni a szintén a Duna partján fekvő Szendrőt. Brankovics György szerb despota ugyan már korábban Magyarországra menekült innen, ám a hátrahagyott őrség vitézül ellenállt. A szultán pár nap után letett Szendrő bevételéről, és – mintha mi sem történt volna - tovább vonult fő célja, Nándorfehérvár felé. II. Mehmedet, úgy látszik, az sem nyugtalanította különösebben, hogy Hunyadi János 10-12 000 főnyi serege a közelben gyülekezett. Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért? – a szultán nem engedélyezte, hogy a Duna bal partján bevessék a ruméliai hadtestet. Az elbizakodott II. Mehmed e döntésével gyakorlatilag megfosztotta a folyó bal partját ellenőrző, 200 jól felszerelt hajóból álló török flottát a szárazföldi támogatástól. Ezt használta ki jó taktikai érzékkel Hunyadi, aki a környék szerb sajkásainak segítségével dereglyéket vezényelt a török hajók ellen. Hunyadi a szárazföldről fedezte a hadmozdulatban résztvevő sajkásokat, akik – a Szilágyi Mihály által a várból kiküldött naszádosokkal - július 14-én két tűz közé szorították a szultán hajóhadát, majd ádáz küzdelem közepette áttörték azt.

A vízi győzelemmel a magyarok felszakították a Nándorfehérvár körüli ostromzárat, aminek következtében a felmentő had most már különösebb akadály nélkül nyomulhatott előre egészen a várig. Szilágyi Mihály megfogyatkozott védőserege így jócskán megerősödött a Hunyadi vezette reguláris csapatokkal, amelyekhez időközben Kórógyi János macsói bán pár ezer főnyi harcedzett lovasból álló főúri bandériuma is csatlakozott. Az sem mellékes körülmény, hogy Kapisztránnak is többször sikerült keresztesekből álló erősítést bevinni a várba. A keresztesek zöme azonban tartalékként a Zimony alatti táborhelyen maradt.

Az ostrom eközben tovább folytatódott. A török július 21-én, amikor a falak a szüntelen ágyúzástól már romhalmazzá váltak, általános támadást indított. A harmadik rohamban, amelyet maga a szultán irányított, a támadók ellepték a várost, s többen a fellegvár falaira is felkapaszkodtak. Egész éjjel folyt az öldöklő küzdelem. Az egyre fáradó védők azonban újfent erőre kaptak, amikor a várfokon imádkozó egyik szerzetesben az általuk rajongásig szeretett Kapisztránt vélték felfedezni. A látvány teljesen fanatizálta őket: szinte eszelősen vetették magukat ostromlókra. Egyikük, a Vas megyéből származó, s a várnai csatamezőt is megjárt Dugovics Titusz, miután észrevette, hogy egy janicsár kitűzte a próféta zöld zászlaját a vár tornyára, megragadta ellenfelét és magával rántotta a mélybe. Az önfeláldozó hősiesség e megrendítő példája lelket öntött védőkbe, viszont teljesen megzavarta az ostromlókat, akiket végül hajnalban sikerült egy Zimonyból áthozott, pihent keresztes csapat segítségével visszanyomni a fellegvár falai alól.

A súlyos veszteségek és a katonák kimerültsége miatt Hunyadi nem gondolhatott kitörésre. A keresztesek viszont égtek a harci vágytól, s július 22-én a szigorú parancs ellenére is megtámadták a törököket. A csetepatéból hosszú, válságos küzdelem bontakozott ki. A harcot a várból kirontó sereg döntötte el a keresztesek javára: Hunyadi elfoglalta a fedezet nélkül hagyott török ágyúkat, s a szultán csapatai ellen fordította azokat. A két tűz közé szorult törökök menekülésre kényszerültek. A teljes vereségtől végül az a 4000 szpáhi mentette meg a szultánt, akik önfeláldozó módon beavatkoztak a harcba.

A törökök vesztesége igen számottevő volt: legalább 25-30 000 ember lelte halálát az ostromlók közül Nándorfehérvárnál, s elpusztult a szultán tüzérsége is. A keresztények közül is sokan elestek. A túlélők tekintélyes részét pedig az időközben kitört pestisjárvány ragadta el, amely még Hunyadi életét sem kímélte meg. A rettenthetetlen törökverő hős 1456. augusztus 11-én vett örök búcsút az árnyékvilágtól. Utolsó gyónását zimonyi betegágyánál hűséges fegyvertársa, Kapisztrán János hallgatta meg.

A hozzávetőleg 10-12 ezres reguláris (vagyis: képzett) katonából és 30-35 ezer főnyi, a fegyverforgatásban kevésbé jártas keresztesből verbuválódott keresztény had tehát végül megfutamította a muzulmánok seregét, ám arra, hogy a győzelmet igazán kihasználják, azaz, hogy a törököt üldözzék és megsemmisítsék - ugyanúgy, mint a későbbiek során még néhányszor - nem került sor. Ezt nemcsak Hunyadi váratlan halála akadályozta meg, hanem az is, hogy nem volt a feladat végrehajtására alkalmas erejű reguláris had. A belviszályoktól is meggyengült Magyarország képtelen volt ilyen sereget kiállítani, külországból pedig csupán a fegyverforgatásban kevéssé jártas keresztesek érkeztek, ők is jóval az ostrom után.

A sors különös fintora, hogy a világraszóló diadal után nem sokkal az ostrom két kiemelkedő alakja is eltávozott az élők sorából. Kapisztrán ugyanis már nem sokkal Hunyadi megbetegedése után, augusztus 6-án erősen belázasodott. A pestist ugyan nem kapta el, de az ostrom alatt a szervezete a sok megpróbáltatástól teljesen legyengült, s korábbi betegségei is kiújultak. Ám még ekkor is a török elleni küzdelem kötötte le maradék erejét. Hunyadi kipróbált szövetségesét, Újlaki Miklóst szerette volna megnyerni a jövendő hadjárat vezetőjének, s hogy beszélhessen vele, Miklós vajda városába, a Duna mellett fekvő Újlakra igyekezett. Október 23-án - szinte pontosan a nándorfehérvári diadal három hónapos fordulóján - hosszú szenvedés után az itteni ferences kolostorban érte a halál. A betegágyához gyűlt emberek egyre több csodatételről számoltak be, amit a haldoklóhoz intézett könyörgéseiknek tulajdonítottak. A csodák Kapisztrán halála után is folytatódtak, ám ekkor már az újlaki templomban kialakított sírhely körül, ahová Miklós vajda temettette el a szent életű barátot. Nyughelyét ezrével keresték fel a zarándokok, s betegek, nyomorékok, haldoklók százai találtak ott – állítólag – gyógyulást. Szentté avatására azonban meglepően későn, csaknem három évszázaddal a halála után, egészen pontosan 1724-ben került sor.

S ha már a csodáknál és csodás eseményeknél tartunk, akkor feltétlen meg kell említenünk, hogy 1456. június 3-a éjjelétől csaknem egy teljes hónapon át egy hatalmas üstökös világított az égen. S mivel az üstökös csóvája fenyegetően kelet felé mutatott, ebből az égi jelből - az adott körülmények közepette – mindenki azt olvasta ki, hogy kelet felől iszonyatos veszedelem leselkedik a nyugati keresztény világra. Ebben, az izgalmaktól felkorbácsolt légkörben adta ki III. Calixtus pápa a Bulla oratorium néven ismertté vált bullát, amelyben elrendelte: minden igaz keresztény mondjon imát az üstökös képében megjelent ördög és a pogány török ellen. Azt is meghagyta továbbá, hogy az addig szokásos reggeli és esti haragszó között „déltájban háromszor kongassák meg a harangokat.” A déli harangszó a pápa eredeti szándéka szerint tehát nem jelentett többet, mint azt, hogy a hívők imáikkal segítsék a török ellen harcolókat. A nándorfehérvári győzelem azonban korrigálta az eredeti jelentést és értelmezést. Ebben véletlen események is szerepet játszottak. Bécsbe, példának okáért, csaknem egyidejűleg érkezett meg a Bulla oratorium és nándorfehérvári diadal híre, máshol viszont Hunyadi és a keresztesek győzelméről értesültek előbb. Mindez arra késztette a pápát, hogy módosítson korábbi bulláján. A Szentatya az új bullában már arról írt, hogy - mivel Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit - a déli harangszó alatt elmondott könyörgések egyben a hálaadás imái is legyenek. Végül III. Calixtus kifejezetten a nándorfehérvári győzelem emlékére is hozott egy rendelkezést, mégpedig a hír vételének első évfordulóján, azaz 1457. augusztus 6-án, amelyben ezt a napot, vagyis az Úr színeváltozásának napját, az egész keresztény világban ünneppé tette. Így alakult át lassacskán az eredetileg könyörgésre szólító harangszó a győzelemért való hálaadás harangszavává.

Epilógus

Nem kívánván a 14-15. századi török-magyar viszony minden rezdülését nyomon követni, e helyütt csupán arra szeretnénk még utalni, hogy Hunyadi Mátyás fejezte be a Zsigmond király által elkezdett déli végvárrendszer kiépítését. A 15. század második felére létrejött végvárrendszer gyakorlatilag két párhuzamos végvárvonalat jelentett. A második hozzávetőleg 50-150 km-rel beljebb helyezkedett el, mint az első, s Karánsebes, Lugos, Temesvár, a szerémségi várak, Pétervárad, Banja Luka valamint Bihács tartoztak hozzá. A második vonal várai közül több magánkézen volt, ám ezek urait pénzbeli támogatásban részesítette a kincstár, így igyekezvén enyhíteni a katonatartás terhén. A második vonal várai szükség esetén segíteni tudták az elsőben levőket, s természetesen az a feladat is rájuk hárult, hogy az első vonalon átszivárgott ellenséget feltartóztassák. Kétségtelen, hogy a második védővonal egyik legfontosabb erőssége Temesvár volt. Az itteni várban székelő temesi ispánok már a 14. század végétől döntő szerepet játszottak a török elleni hadjáratokban. Ebből fakadóan hatáskörük szembeszökő módon megnőtt. A 15. század elején Ozorai Pipo például temesi ispánként fennhatóságot gyakorolt Csanád, Arad, Keve, Krassó, Zaránd és Csongrád megyék felett is, és hozzávetőleg 15-20 királyi vár tartozott az igazgatása alá. Bár Ozorai halálakor Zsigmond, valószínűleg hatalmi-politikai okok miatt, megszüntette a temesi ispán kivételes hatáskörét, az hamar bebizonyosodott, hogy az egyre fenyegetőbbé váló török veszély miatt szükség van a hatalmi koncentrációra. Ezért 1441-ben, miként ezt Hunyadi János és Újlaki Miklós tevékenysége mutatja, ismét megvalósult a délkeleti országrész egységes kormányzása. Ugyancsak Temesvár szolgált az Alsó-részek főkapitányának rezidenciájául. Ezt a - valószínűleg 1478-ban létrehozott - tisztséget, amelyet elsőként Kinizsi Pál viselt, szintén a temesi ispánok töltötték be. Az Alsó-részek főkapitányának jogköre egyébként a délvidéki megyéken kívül az Al-Duna és a Száva menti bánságokra (Szörény, Nándorfehérvár, Szabács, Szrebernik) is kiterjedt. Ez a remekül kigondolt és kiépített, 1479 után nyugati és keleti részre oszló végvári rendszer, amely a főparancsnokok által kormányzott hátországot is bevonta a védelembe, közel fél évszázadig biztosította a Magyar Királyság déli részének a védelmét.

1521 nyarán azonban végzetes esemény történt. Oláh Balázs vicebán augusztus 28-án, négyhetes hősies ellenállás után, szabad elvonulás fejében feladni kényszerült Nándorfehérvár várát. Ezzel megroppant az első védővonal. Az ekkor keletkezett rést a későbbiek során nem sikerült betömni, s a török seregek hamarosan már az ország belseje felé nyomulhattak. Öt évvel később, Nándorfehérvár elestének gyakorlatilag napra pontos évfordulóján, a szultán hadai Mohácsnál másfél-két óra leforgása alatt tönkreverték a Magyar Királyság 25 ezer főnyi seregét. Az ütközetben tízezernél is több harcos esett el a király katonái közül, s életét vesztette hét főpap, valamint számos főúr is. A csatából való menekülés közben a megáradt Csele-patak vizébe fulladt az ország ifjú uralkodója, II. Lajos is. A mohácsi vereségnek és a király halálának tragikus következményei lettek. A török előtt immár nem létezett végérvényesen leküzdhetetlen akadály: a királyi sereg megsemmisült, a kettős királyválasztás következtében az ország megosztottá vált, az életben maradt főurak pedig leginkább saját javaik védelmével, esetleg gyarapításával voltak elfoglalva. Ennek érdekében még a gyakori pártváltoztatástól sem riadtak vissza.

Dr. Petrovics István

Szegedi Tudományegyetem

Kedves Lajos!

Láttam, hogy a jóvoltodból megemlékezés történt a nándorfehérvári diadal kapcsán a Magyar Baráti Közösség lapjában. Én most hetekig távol voltam Szegedtől, úgyhogy csak most tudom jelezni neked, hogy a Délvidéken, pontosabban Szabadkán szerkesztett Bácsország című folyóirat ünnepi számot szentelt ennek a neves évfordulónak. Ebben magyar és szerb szakemberek cikkeit közölték. Ebben a számban jelent meg az az írásom, amit alább mellékelek neked. Magát az újságot még nem láttam, bár a szerkesztő, Virág Gábor úr szerint már megküldték nekem Szegedre. Tőle tudom azt is, nagyon szép megemlékezéseket szerveztek Szabadkán, Kishegyesen, Újvidéken és Belgrádban.

Petrovics István