Dr. BUCSAY MIHÁLY

Örök reformáció - reformátori örökség

Hogyan került az egyház olyan állapotba, hogy reformálni kelljen? Ez az első kérdésünk. Az evangéliumban Isten a legnagyobbat ajándékozta az embernek: Ő magának a személyes közösségét. Azok az emberek, akik hitükben ennek a közösségnek a fundamentumán éltek, akik ahhoz szabták tetteiket és erkölcsi elveiket, a tapasztalat szerint igen nagy szolgálatokat tettek népüknek és az emberi közösségnek. így volt ez Ábrahámtól és Mózestől kezdve Dávidon és a prófétákon át az apostolokig, az első évszázad vértanúitól kezdve a reformátorokig és a hit olyan hőseiig, amilyenek voltak a mi nemzetünkben példának okáért Bocskai István, Bethlen Gábor vagy Ráday Pál.

A közösségnek tett szolgálatok természetszerűleg nagy elismerést és tekintélyt is szereztek a hit embereinek, rajtuk keresztül pedig az egyháznak. A Krisztus születése utáni három első század eredményeként a keresztyének szenvedésükkel, munkájukkal, tiszta erkölcsi életükkel meggyőzték azt az államot, amely sokáig félreismerte és üldözte őket. Nagy Konstantin megszüntette az üldözést, 380-tól pedig a keresztyénség lett az egész hatalmas Római Birodalom kötelező államvallása. Aki vonakodott megkeresztelkedni, annak el kellett rejtőznie valamelyik eldugott falucskában. Innen a magyar „pogány" szó latin formája, a paganus, ami annyit jelent, hogy falusi.

A keresztyén egyház lelki ereje akkor még olyan nagy volt, hogy éppen a keresztyénséget államvallásra emelő hatalmas Theodosius császárnak kellett Ambrosius milánói püspök parancsára eklézsiát követnie, mielőtt az utóbbi hajlandó volt a császárt úrvacsorában részesíteni. Nem valami erkölcsi lazaság miatt került sor az egyházi fenyítésre, hanem azért; mert a császár mint hadvezér túlságos szigorral, vérontással fojtotta el katonái fegyelmezetlenségét.

Mégis, már ebben a sok szempontból dicső emlékezetű korban is felmerült az egyház reformációjának szükségessége, mégpedig nem is kevesekben. Számosan már kivonultak a pusztába, hogy elvilágiasodott keresztyén társaik helyett is vezekeljenek, mások szerzetesrendbe léptek. Vajon miért érezték ily hamar máris szükségesnek a reformációt? Azért, mert a nagy tekintély nyomában, amely teljesen spontán módon jutott osztályrészül a hit embereinek és általuk az egyháznak a társadalomban, beáramlott az egyházba a bűn. Hiszen tudjuk, hogy már az újszövetség lapjain, az Apostolok Cselekedetei-nek könyvében találkozunk egy Simon mágussal, aki pénzt ajánlott fel azért, hogy az apostolok módjára ő is kézrátétellel osztogathassa a szent lelket. Persze aligha azért, hogy Krisztussal még szorosabb közösségben éljen, hanem a lelkek fölötti hatalomért és az azzal együttjáró sok előnyért (Csel. 8:9 k).

Nem csoda - de csodálatos

Nem csoda, hogy a történelem csapásai alatt szenvedő, megriadt magyar nép a reformáció munkásait kívánta hallgatni. A magyar református reformáció nemcsak a lelkipásztoroknak tette legfőbb gondjává, de annak hiányában rábízta a gyülekezet véneire, hogy a népnek az evangéliumot hirdessék. Méliusz Juhász Péter prédikációit és bibliamagyarázatait úgy írta meg és nyomtatta ki, hogy a lelkipásztort nélkülöző gyülekezetben minden keresztyén felhasználhassa.

Persze, ahol a maga egész mélységében és csodálatos távlataiban megszólalt az evangélium, ott egyszerre feleslegesnek tűnt a sok költséges templomi felszerelés, fényes külsőség és ceremónia. Az Ige köré csoportosultak a gyülekezet egyéb megnyilatkozásai is: a bűnvalló, a hálaadó és könyörgő imádságok és éneklés, az úrvacsorázás és az adakozás. Az úrvacsorát Krisztus rendelte látható Igének, a Krisztussal közösségre jutás lelki eszközének tekintették, nem pedig valamilyen mágikus csodatételnek, amely a papság kezében van, és mint ahogy azt a reformáció előtt hitték. Elmaradt a, szentek, képek és ereklyék tisztelete, a búcsúk és zarándoklások, a gépies böjtök és imádkozások. Ezek lehetnek talán jó dolgok is a maguk helyén, de ha a papság úgy parancsolja őket, mint az üdvösségszempontjából állítólag nélkülözhetetlen jócselekedeteket, amelyeknek a papság a bírói fóruma, akkor ezekből könnyen válaszfal, közbevetés támad az Úr Isten bocsánatára szomjas lélek és a bűnöket kegyelmesen megbocsátó Isten között. Mintha csak hatalmába kerítené valaki a napfényt, a jó levegőt, a tiszta ivóvizet, és csak azoknak juttatna belőlük, aki teljesítette az ilyen bitorló által kiszabott feltételeket. Nem volt más hátra, félre kellett tolni az útból a kéretlen közvetítőt.

Mi volt az egyház megromlásának az oka? Könnyű rá megadni a választ, de nem könnyű a szív, amely kimondja: a romlás oka az emberi önzés, hiúság, hatalomvágy és kényelemszeretet volt. Évszázadok hosszú során ezek az emberi fogyatkozások rendszerré szerveződtek és mindenhová elhatottak, hogy immár szinte a felismerhetetlenségig deformálják az Úr Jézus Krisztus földi egyházának arcát.

A reformációt azonban nem tekinthetjük véglegesnek és lezártnak. Azért nem, mert sajnos, az előbb említett, az egyházat is deformáló emberi bűnök az emberekkel együtt, akik ott szolgálnak, az egyházban újra meg újra megjelennek, sőt, ha mód van rá, el is harapóznak. Azonban ott vannak a megújulás örök eszközei is: az Isten Igéje, az apostoli gyülekezetnek és egyházi életnek az Igéből mindig újra felismerhető és követhető példája és végül maga a legfontosabb, Istennek megújító Szentlelke, aki hitet támaszt, az elvetett magnak növekedést ad, a hivő embert világossággal, bátorsággal, a szolgálat lelkével ajándékozza meg.

A Szentírást nem lehet büntetlenül forgatni. Ahogy a középkor latin igeszövegein is átsütött az evangélium üzenete és egyre többek szívét forrósította fel, hogy egyre határozottabb lépéseket tegyenek az egyház megújítása felé, úgy egészen bizonyos, hogy a Szentírás az evangélium mai egyházaiban is újabb és újabb megújulások ihlető forrása lesz. Nem egyházi szervezetünket, nem a hitvallásokat, nem a szertartásokat, nem az intézményt kell megváltoztatni, hanem magunknak kell megtisztulnunk és megújulnunk, hogy ne akadályai legyünk a lelki életnek, ne terhelő, vagy egyenesen elrettentő példák és érvek a vallás ellenében, hanem éljünk igaz keresztyén módraegyházunk jó törvényeivel, jó szertartásaival, jó hitval-lásaival, sok-sok jó cselekedetre alkalmat adó intézményeivel és szervezeteivel.

A megújulás mindig csak abból az egyetlen tiszta forrásból jöhet, amelyből az egyház keletkezett. Ez nem más, mint a Szentháromság Istenének emberszerető akarata, az Atyának teremtő és gondviselő, a Fiúnak megváltó és egységbe foglaló, a Szentléleknek újjászülő és az Ige által minden jóra vezérlő munkája. Az egyház mindig szükséges reformációjának útja a Jézus Krisztushoz való megtérés, ahogy azt a Szentírás, a hitvallásaink, a múlt és a jelen egyházának sok szép példája elébünk tárja.

Előadásom címében ez is benne van: reformátori örökségünk. Az az érzésem, hogy erre a lényeget tekintve már feleltünk is, amikor arról szóltunk, hogy miben állt Krisztus egyházának megromlása, miben kellett azt reformálni és mit köszönhetünk a reformációnak. Van azonban a kérdésnek egy olyan oldala is, amellyel érdemes né­hány gondolat erejéig külön is foglalkozni. Ez az, amit a mi sajátosan magyar református örökségünknek nevezhetünk. Környezetünk is megállapított egy-két ilyen vonást, sőt nevet is adott neki. Ez a név néha dicsérő és elismerő, de van úgy, hogy kétféleképp értelmezhető, sőt előfordul, hogy az elmarasztaló értelemben kell venni. Az egyik ilyen elnevezés a „puritán magyar kálvinista", a másik a „vastagnyakú", vagy ,nyakas magyar kálvinista". Puritán életfelfogású, vagy keménynyakú keresztyént, sőt általában ilyen embert a világ más részein is találhatunk, de nem véletlen, hogy ezek a szólásformák éppen a mi nyelvünkben, a nyelvünk használóiban a magyar reformátusokra alkalmazva születtek meg.

Elszámolás - nem pénzügyben

Puritán magyar kálvinistán olyan embert értenek, aki tisztességes, dolgos és takarékos, munkájával több értéket termel, mint amit elfogyaszt. Gazdasági helyzetének megszilárdításához nem folyamodik kétes mesterkedésekhez. Megelégszik azzal, amit az egészség és a tiszta külső megjelenés megkíván. Divatos ételek és italok; maga a divat, vagy az ún. státusszimbólumok őt nem izgatják. Mert jól gazdálkodik, nem szorul másra, megalapozott helyzetű, sőt másokon is tud segíteni. Esetleg összetéveszthető a fukar, a Mammont imádó emberrel. Voltak és talán vannak is az egyházunkhoz tartozók között ilyenek, de ma már biztosan kevesebben, mint régen, mert a polgári életben semmi többletelőnyt nem jelent az egyházi közösségben való részvétel és forgolódás. A társadalomtörténet komoly tudósai viszont azt állapították meg, bizonyára nem alaptalanul, hogy az ilyesféle kálvinisták voltak a modern kapitalizmus kialakítói, megteremtői. Már elsősorban nem azért voltak szorgalmasak és takarékosak, hogy embertársaikon segíteni tudjanak, hanem mert a pénzt szerették, de befektetéseik sikeréből, vagyonuk növekedéséből azt is kiolvasták, hogy ők az Isten kedves emberei. A bűn miatt ma is fenyeget még ez az eltorzulás.

Ott volt és ott van azonban ellene mint igazi gyógyszer a sáfárkodás lelkülete. Annak komolyan vétele, hogy a talen-tumokat elszámolásra kaptuk. Ez megóv a fukarságtól, a gőgtől, az embertársaink iránti rideg közönytől. Sőt, Jézustól azt tanuljuk, hogy Ő kifejezetten olyan emberek képében lép elénk és találkozik velünk ezen a földön, akiktől anyagi hasznot nem remélhetünk, akik terhet jelentenek, akik áldozatot várnak tőlünk. Államunk köztudomás szerint megoldott sok olyan szociális problémát, amit korábban sem az egyházak, sem a társadalom nem tudtak megoldani. Istennek legyen érte hála! De maradtak még emberbaráti problémák. És ha véletlenül valaki a maga környezetében már nem találna ilyen eseteket, nem arra kell-e Isten megváltott gyermekeinek törekedni, hogy segítsenek szerte az egész világon a nyomorultakon, az elviselhetetlen terhek alatt sinylődőkön, a katasztrófák áldozatain? De ejtsünk még egy szót a másik közkeletű szólásról is! „Nyakas magyar kálvinista", jó értelemben véve, az a református, aki a maga fejével gondolkozik, nem hiszékeny, hanem inkább gyanakvó és kritikus, aki annyira szabadságra született, hogy talán élni sem tudna szabadság és függetlenség nélkül. Sajnos, az elmúlt évszázadokban idegen elemek is hozzátapadtak ehhez a kálvinista vastagnyakúsághoz. A racionalizmus korszakában megszületett az a változata, amelyik csak azt tartja igaznak, ami ésszel megfogható. Ha ezt a magatartást a hit dolgaira alkalmazzuk, akkor megszületik, mégpedig meglehetősen jogosan, az a másik szólás: „a kálvinista pogány".

Azután a lobogó nemzeti érzés, a nacionalizmus korában, amikor sikerült legalább bizonyos felsőbb rétegeink számára megszerezni a politikai szabadságot, sőt a nemzetiségekkel szemben az uralkodó nemzet jellegét is, hozzákeveredett a nyakas kálvinistasághoz az önelégültség, a türelmetlen fölényeskedés vonása. A sovinizmus, ami ezt a magatartást jelzi, idegen szó, és ebben az is benne van, hogy máshonnan jött és nem kizárólag magyar sajátosság, de sajnos, a sovinizmus nem maradt idegen a magyar nemzeti öntudat sok képviselőjétől sem. Köztük előkelő helyen ott voltak némely református hittestvéreink is. Egy neves osztrák történész, Karl Redlich, egyik munkájában egyenesen abban látta a magyar kálvinizmus jellegzetességét, hogy azért valljuk a predestinációt, mert vallásos igazolást kívánunk adni annak, amit gyakorolunk és még nagyobb mértékben szeretnénk gyakorolni, ti. az uralkodásnak az ország nem magyar nemzetiségei fölött. Redlich alighanem nagyot tévedett. A más nemzetiségűek fölötti uralkodni akarás nem magyar specialitás. Mi itt csak tanítványok voltunk, nem is ügyes tanítványok. A vallási megalapozás mint magyar kálvinista produktum egyenesen a képzelet birodalmába tartozik. A magyar sovinizmus aligha ment el valakiben is ilyen messzire, még a tiszántúli vagy erdélyi református dzsentri tagjaiban sem. Azonban a Redlich és más külföldiek által gyakorolt túlzásból is tanulhatunk, mégpedig azt, hogy óvakodnunk kell az elfajulásnak már a kezdeti szakaszaitól és megnyilatkozásaitól is.

Végül a konfesszionalizmus korában, amikor a teológusok újra visszatértek a hitvallásokhoz és a keresztyén múlt nagy személyiségeihez, a vastagnyakú magyar kálvinista egyszerre elégedetten, sőt önelégülten mutatott rá arra, hogy az ő reformátora Kálvin János: Tette ezt sokszor úgy, hogy Kálvin írásaiból még azokba se pillantott be, amelyeket magyar nyelven is olvashatott volna. És tette ezt úgy, hogy tulajdonképpen a Kálvinra hivatkozás egyet jelentett a más felekezetűek lekicsinylésével.

A kálvinista racionalizmusnak, sovinizmusnak, konfesszionális elfogultságnak, az ilyen kinövésekben megmutatkozó kálvinista vastagnyakúságnak szintén megvan a maga biztos ellenszere, mégpedig az igazi keresztyén közösségi gondolkodás. A hivő református ember tudja, hogy a szabadság és a függetlenség, a nemzetiség és a kultúra, az anyanyelv és a megszentelt történelmi hagyományok, a mindezekhez való háborítatlan és minőségileg egyre mélyülő odatartozás, idegen szóval az identitás, óriási értékek, az emberi életnek értelmet és tartalmat adó és nélkülözhetetlen nagy javak. De azt is tudja a keresztyén ember, hogy ezek egytől egyig közösségi javak. A keresztyén ember értékét az ezekhez a közös javakhoz való viszony, annak aktivi­tása és áldozatossága is méri. A hit dolgaiban racionalista kálvinista nem igazán keresztyén, nem illeti őt meg a református név. Hiszen köztudomású, hogy a hit dolgai a tudomány megszokott mód­ján nem bizonyíthatók. A hit igazsága „menetközben", az időben, történelmi szinten, a közösséget, a társadalmi életet j ó irányban, generációkon keresztül befolyásoló hatékonyságában mutatkozik meg. Ezt látta meg a Dunántúl nagy költője, amikor így fohászkodott: „Isten! kit a bölcs lángész fel nem ér, Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet." (Berzsenyi: Fohászkodás)

Ugyanígy nem igazi református az, aki nem tudja türelmesen szemlélni, sőt a maga helyén megbecsülni a másik embernek azt a meggyőződését, amellyel saját anyanyelvét, hagyományait, vallási közösségét, annak tanait és szertartásait becsüli a legtöbbre. Nagyjaink, Bocskai István, Bethlen Gábor, türelmesek voltak az ilyen kérdésekben. Türelmes volt az a római katolikus vallású és szomorú sorsú Habsburg uralkodó is, II. József, akinek a Türelmi Rendeletére éppen ebben az évben emlékezik hálatelt szívvel a volt Osztrák-Magyar Monarchia minden protestánsa.

Végül - a ma

Vetkőzzük tehát le azt a fajta kálvinistaságot, amely merő szólam, és nem takar egyebet, mint megalapozatlan önteltséget és embertelen türelmetlenséget! Öltözzük fel helyette a valódi református közösségi lelkületet! A mi Istenünk minden nép Istene, minden embert a szívébe zárt. A hivő ember ugyanilyen nyitott szívvel tekint minden embertársa felé szerte a világon még akkor is, ha legközelebb hozzá mégis a saját magyar hazája és a saját magyar népe áll.

Szolgálj hát szeretettel, presbiter testvérem, ameddig erőd engedi, szolgálj a hű sáfár lelkületével! Bajban vannak az emberek? Lehetséges, hogy éppen te, a magyar, az idegen lehetsz számukra az irgalmas samaritánus, a felebarát. Ez az idegent testvérként behelyettesítő szeretet, aminek örök mintaképét Isten adta nekünk Jézus Krisztusban, ez a magyar reformáció öröksége. Az ilyen örökség átvételére, továbbadására, gyümölcsöztetésére mind egyházi, mind nemzeti, mind nemzetközi vonatko­zásban ma nagyobb szükség van, mint valaha. Az emberiség közelebb jutott egymáshoz, mint bármikor. Ma már „emberiségben" kell gondolkodnunk, a Krisztus keresztje által egybefogott embercsalád érték- és szokásrendszerében illik élnünk. Ezt tegyük és ezt éljük elébe gyermekeinknek, unokáinknak!

Röviden: reformációi örökségünk az Istennel egy úton járó ember, aki mindkét kezét kinyújtja, hogy tartsa, szeresse, szolgálja embertársait. Ebben adjon Istennek Szentlelke növekedést mostani presbiteri konferenciánk által is!
(A Dunamelléki Egyházkerület 1981. évi presbiteri konferenciáján elhangzott előadás) Confessio 1981. 5. évf. 3.sz 23-29. oldalak