SZAKÁLY Ferenc

Törökök és a magyarországi borforgalom

A szerémi bortermelés hanyatlása

A II. Lajos özvegye, (Habsburg) Mária németalföldi kormányzó brüsszeli udvarában szolgáló magyar humanista, Oláh Miklós külföldieknek szánt Magyarország-ismertetőjében (Hungaria, 1536) ekként mutatja be a Magyar Királyság középkor végi bortermelését: „Bor olyan bőségben van, hogy Magyarországnak majdnem valamennyi tája (kivéve a Tiszán innen és túl, a Várad felé eső síkságot, valamint Bács vidékét és még néhány más helyet) nemes, édes, savanyú, e két utóbbi közé eső, könnyű és közepes erejű borokat terem, de sokkal több fehéret, mint vöröset. A sört, a bor bősége miatt, csak az ország igen kis részén ismerik... Többször megtörténik, hogy az enyhe hőmérséklet és a kedvező évi időjárás a bor akkora mennyiségét árasztja, hogy alig akad a bor eltevéséhez elég hordó, amit én magam saját szememmel láttam Baranya vármegyében, míg Pécsett voltam. Ellenben arra kényszerülnek, hogy a másféle házi használatra készült edényeket bortárolás céljára fordítsák, és az üres hordókért borral töltött edényt adjanak ellenszolgáltatásul. A borok közül jobb és nemesebb elsősorban az, amelyik a Szerémségben, másodsorban, amelyik Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Borsod, Újvár, Veszprém és Zala vármegyékben, végül amelyik Erdélyben és Szlavóniában terem. A vadon termő vesszők nagyobb fürtöket és nagyobb szemeket is hoznak a legtöbb vidéken, főként a Szerémségben, mint sok más helyt a háziasítottak és megműveltek, és a bor, amit ezekből kisajtolnak, éppen olyan jó ízű, mint az, amilyet csak egyes belgáknál láttam és ízleltem, amelyet ők szülőföldjükön termelnek, és amelyet a lakosoknak, ha van nekik, pénzért árusítanak.”

Oláh ugyan meglehetősen nagyvonalúan írja körül az általa legjobbnak minősített termőhelyeket, azonosításuk mégis egyszerű, hiszen többségüket a későbbi századokban is a történeti Magyarország jeles borvidékei között tartották számon. A soproni és az egri eredet eszerint már akkortájt is jó ajánlólevélnek számított. Oláh „pozsonyin” minden valószínűség szerint a bazinszentgyörgy–monori, a „borsodin” talán a Miskolc és Ónod környéki, „ujvárin” a tágabb értelemben vett hegyaljai, „veszprémin és zalain” alighanem a Balaton-felvidéki és a Somló-hegyi szőlőskerteket értette. Erdélyről elsőre a Küküllő menti, Szlavóniáról – Bonfini útmutatása nyomán – a Pozsega környéki (állítólag mocsaras) borvidék ötlene eszünkbe.

Szerémség, Somogy, Baranya

A fentiek során tudatosan mellőztük az Oláh-féle felsorolást vezető három borvidéket: a Szerémséget, Somogyot és Baranyát. A felsorolás ugyanis egyfajta rangsort takar; a jeles humanista szövegéből kihüvelyezhető, hogy csak e három vidék termése került bele az országos kereskedelem vérkeringésébe. Ő állítja, hogy a legfontosabb borelosztó központban, Pesten ez a három volt a legkapósabb, s azt is, hogy a somogyinak Székesfehérvárott is létezett külön elosztó piaca. Oláh szavait hitelesíti, hogy a pesti végrendeletekben valóban e három táj borai szerepelnek, hogy a szerémi bor forgalmazásában jeleskedő pesti kereskedők Baranyában és Somogyban is igyekeztek szert tenni távoli (ún. extraneus) szőlőbirtokra.

Minden korabeli elbeszélő és okleveles forrás tanúsága összecseng Oláh azon állításával, miszerint a szerémi bor még az élbolyból is messze kiemelkedett. A középkori Magyarországon az Al-Duna és a Száva közti „félsziget” keleti részén, a Fruąka Gora (magyarul: Álmos-hegy) lejtőin érlelt szőlő adta a legízletesebb nedűt.

A somogyi bortermelés magas színvonalát önmagában is bizonyítja, hogy első királyunk az itteni tizedek odaadományozásával igyekezett biztosítani a pannonhalmi bencés apátság és az Árpádok temetkező helyén, Fehérvárott létesített társaskáptalan anyagi biztonságát. Ennek ellenére csupán találgathatunk, hogy a messze földön keresett somogyi bort hol termelték. Leginkább a Zselic keleti nyúlványaira, a somogy–tolnai határvidék hívogató dombjaira és – a későbbiek alapján – a Balaton déli partján elterülő promontóriumokra „tippelhetnénk”.

A „baranyai” bor

A „baranyai” borral egészen más a problémánk (pontosabban: miután a dilemma megoldottnak tekinthető, inkább csak volt). Bár Oláh Pécs jellemzésekor ismételten kitér a bor bőségére, ekkortájt nem a Mecsek, nem is a Nagyharsányi-hegy lankáin termelték az igazi „baranyai bort”. Az adatok egyértelműen a Szekszárd környéki szőlőhegyekre mutatnak, s egyes források szerint a mai Drávaszög is amazok előtt járt bortermelésben. Délkelet-Tolna és az akkortájt a mainál jóval délebbre húzódó baranya–tolnai határvidék olyképpen kerülhetett a „baranyai” gyűjtőfogalom alá, hogy az egyházi igazgatásban ezt a vidéket Felső-Baranyának nevezték. A fentieket azért kellett ilyen részletekbe menően tisztázni, mert a szerémi bortermelés lehanyatlása után a két dél-dunántúli megye termőhegyei vették át a vezető szerepet a belkereskedelemben. A Szerémség virágzásának az 1521. és 1526. évi török támadások következményei (egyebek mellett a magyar lakosság elmenekülése) vetettek véget. Persze nem egy csapásra, hiszen a Németalföldet kormányzó Mária királyné még 1550-ben is számított rá, hogy magyarországi hívein keresztül hozzáférhet kedvelt italához.

Somogy bora

A somogyi bortermelés alakulásáról ellentmondásos híreink vannak. A Verancsics–Zay-követséghez csatlakozott Fugger-megbízottat, Hans Dernschwamot – aki minden bizonnyal a korabeli magyar „közgazdaság” legjobb ismerői közé sorolandó – még Konstantinápolyban is elöntötte a méreg, amikor a somogyi bor minőségének romlására gondolt: „A sok nyomorúság, elnyomás, pusztítás és nyúzás miatt... minden felettébb megfogyatkozott.

Valaha Somogyban a legnemesebb bor termett, de most semmivel sem különb a hitvány boroknál; a szőlőskerteket nem lehet megkapálni, a munkákat rendesen elvégezni, s nem készítenek sem szerszámokat, sem kádakat” (1554). Ugyanakkor a nem kevésbé szavahihető Tinódi Sebestyén két évvel korábban annak tudta be a hajdúk 1552. februári szegedi rajtaütésének kudarcát, hogy első sikereik után „nagy vígan ők iszják Baronya, Somogy borát”.

Dernschwam egyértelműen a török jelenlétének tulajdonítja a magyarországi mezőgazdaság romlását, s átkozódva emlegeti – az Oláh által, úgy tűnik, nem sokra becsült – budai szőlők pusztulását is: „De nincs is már a boroknak olyan kellemes illatuk és ízük, mint volt régen Budán László és Lajos királyok alatt. Mert ahová ez az átkozott népség beteszi a lábát, ott minden megfogyatkozik.” Egykor, úgymond jószerivel minden háznál mértek bort, 1555-ben már csak a Szombat piacon (a mai Kapisztrán téren) talált néhány csapszéket. Noha Dernschwam kifakadásaiban sok igazság van, ám a török megszállókat mégsem lehet azzal vádolni, hogy – a prófétájuk által egyébként tilalmazott – bor előállítását meggátolták vagy akár akadályozták volna: ennek tizede ugyanis a török adóztató egyik legfőbb bevételi forrása volt.

Hogy a török megszállás és a szőlőművelés lehanyatlása között nem lehet mechanikus oksági kapcsolatot felállítani, „Baranya” – miként immár tudjuk: valójában Délkelet-Tolna – előretörésének példája igazolja. Somogy birtokáért még kemény küzdelem folyt, a bortermelés visszaesése mégis érzékelhető; Tolna már egy bő évtizede török megszállás alatt állt, amikor átvette az első számú borexportőr szerepét a lehanyatlott Szerémségtől. Vagyis: a belkereskedelem központja jó kétszáz kilométerrel északabbra helyeződött át a Duna mentén.

Szállítás, kereskedelem

Nincs híradás arról, hogy a baranya–tolnai borok éppoly zamatosak lettek volna, mint a legendás szerémségiek. A dél-dunántúli régió előtérbe nyomulását – a szegedi és a makói hajósok erős érdekeltségén túl – alighanem az itteni szőlőhegyek kiemelkedően magas terméshozama vagy az magyarázza, hogy azok a dunai kikötők, amelyeknél a forgalmat úgyahogy megragadhatjuk, a mögöttes terület borának gyűjtőhelyeiként funkcionáltak. A „baranyai” borok a szállítási távolságból következőleg – akárcsak egykor a szerémiek – jól bírták a több száz kilométeres „utaztatást”; még akkor is, ha annak egy részét úttalan utakon zötykölődve kellett megtenniük.

A borkereskedelem lokális kereskedelemszervező szerepe persze nem szűnt meg. A különbséget legjobban a Baranya–tolnai, (esetleg) somogyi, illetve a nagy jövő előtt álló hegyaljai szőlőtermelés funkciójának összevetésével lehet érzékeltetni. Bár Oláh nem sorolta a közvetlen élvonalba, a hegyaljai bortermelés már akkor is jó hírnévnek örvendett. Felfutását nyilvánvalóan elősegítette, hogy az északkeleti régióközpont, Kassa polgárai mintegy a maguk szőlős-kertjének tekintették a Hegyalját. A kassai polgár tekintélyét többek között azon mérték, hogy hol, hány, mekkora birtoka van az itteni mezővárosok promontóriumain, s azokból hány hordónyi nedűt szállított haza otthoni pincéibe. (Mellettük a környékbeli nagybirtokosok is előszeretettel építettek itt maguknak pincegazdaságot.)

Bár a hegyaljai borból jutott a tőle délre eső területekre – pl. Debrecenbe is –, a fölösleget főként Kis-Lengyelországban értékesítették, ahol számos kisebb-nagyobb település szakosodott a magyarországi borbehozatalra. Kassa és a többi környékbeli szabad királyi város (pl. Eperjes, Lőcse, Bártfa) képletesen szólva „háttal állott” a magyarországi kereskedésnek. Mivel kapcsolataik nem annyira a honi, hanem a lengyelországi piachoz kötötték őket – zömmel Krakkó felől hozták be a posztót, a fém- és szatócsárukat –, az inkább centripetális, semmint centrifugális erőként hatott.

A Hegyalja, illetve Kassa és a Pentapolis néven ismert városszövetség kapcsolata tehát nagyobb léptékben azokhoz az összeköttetésekhez hasonlítható, amelyek a Duna–Tisza közi mezővárosok és a baranyai bortermelők között a 17. században is fennállottak. Nagykőrös ránk maradt számadáskönyveiből tudjuk, hogy – bár a mezőváros elsődleges ellátója az újabb keletű homoki szőlőkultúrával rendelkező Halas volt (ahol elsősorban vörösbort termeltek) – minden esztendőben érkezett ide néhány mecseki, nagyharsányi vagy éppen tolnai borral megrakott szekér. Ez a kapcsolat folyamatos összeköttetést teremtett a Dél-Dunántúl és a Duna–Tisza köze között. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a baranyaiak nagy veszély idején rendszeresen Kecskeméten, Halason stb. kerestek menedéket. Vagy fordítva: azért tartották fenn a kereskedést, mert más szálak is idekötötték őket. A hegyaljai bor lengyelországi exportja kétségkívül a korabeli magyar külkereskedelem érdekes színfoltja közé tartozik.

*

A török megszállás rövid távon nem feltétlenül okozta a gazdálkodás – benne a szőlőművelés – hanyatlását, hosszú távon azonban, sajátos berendezkedése folytán, feltétlenül összezúzott minden örökölt, működő struktúrát. Hiába a más kultúrák iránti odaadó tiszteletünk, nehezen álljuk meg, hogy az ilyesfajta veszteségeket regisztrálván rá ne bólintsunk Hans Demschwam átkozódásszerű kifakadásaira: „Mert ahová ez az átkozott népség beteszi a lábát, ott minden megfogyatkozik. Még maga a paradicsom is terméketlenné válna utánuk; ahol ők laknak, nem marad meg a madár a levegőégben, a hal a vízben, a vad a mezőkön, mivel hogy Isten adományait ők nem tudják hasznukra fordítani.”

http://www.tankonyvtar.hu/historia-1998-056/historia-1998-056-081013-7