DOBSZAY LÁSZLÓ  A magyar zene gyökerei

www.magyarzenetortenet.hu/ol/olpu0004.doc

Mit nevezhetünk „magyar” zenének? S mit mondjunk „gyökerének”? A problémához kétfelől közeledhetünk.

Először mondhatjuk azt, hogy magyar zene az, amit a magyarok zenélnek. Valóban azonban a magyar zenetörténet közös produktuma az itt lakóknak, és a századok folyamán ebben jövevények megkülönböztetés nélkül éppúgy részt vettek, mint magyar ajkúak, vagy régóta itt lakó, de idegen ajkú zenészek. Én tehát alig tudom másképpen értelmezni a "magyar zene" kifejezést, mint hogy magyar zene = Magyarország zenéje, mégpedig pontosan úgy, ahogy ezt a történelem elénk tárja. Az efféle fogalmakkal általában úgy vagyok, hogy csak konkrétságukban, tényleges tartalmukban és történelmi mivoltukban tudok velük mit kezdeni. Minél inkább költői vagy misztikus távlatba siklanak tőlem, annál inkább zavarba jövök. Vagyis: számomra a magyar zene konkrétan az, amit a magyar zenetörténet felmutat, ami ebben az országban zene címén 1100 év alatt történt.

A másik lehető megközelítés, ha valaki azt kérdezi: van-e a magyar zenében valami magyar? Otromba kérdésnek tűnik, de nem érdektelen megvizsgálni. A nemzeti jellegnek a zenében való tudatos érvényesítése újkori jelenség, 1800 körül kezdődik. Korábban a "nemzeti" jelleg alkalomszerűen, koloritként tűnik fel. Például a polonézt Bach érdekes koloritként fűzi be szvitjeibe, s csupán néhány ritmikai sajátság jelenti a "lengyel" színezetet az efféle tételekben. Színező elem ez, s nem tudatos nemzeti program. Más esetekben a nemzeti jelleget önkéntelen kifejeződésnek tekinthetjük. Mondhatjuk például, hogy a XV. századi németalföldi zene bizonyos dolgokban különbözött a korabeli olasz zenétől, mégpedig nem azért, mert nekik németalföldi öntudatuk volt, hanem mert az a vidék olyan történeti, zenei élményekkel, a zenének olyan társadalmi karakterisztikumaival rendelkezett, melyekkel Itália nem, s amelyek befolyásolták a zenei ízlést, hallást. Ugyanígy elmondhatjuk, hogy a XVII. századi világstíluson belül az olasz zene kissé különbözik a német zenétől, sőt hagyományai miatt az északnémet is különbözik a délnémettől. Ez utóbbi különösen jó példa arra, nem annyira a nemzet, mint inkább a régió, a régió történelmi körülményei, zenei életének eseményei, társadalmi szükségletei határozzák meg a világstíluson belüli helyi áramlatot. Az ún. nemzeti jelleg tehát inkább történelmi, regionális elem a zenetörténetben, s 1800-ig inkább önkéntelen reagálás. Nem azért jellegzetes, mert az akar lenni, hanem mert nem tud más lenni, mint amit múltja és jelene meghatároz.

A XVIII-XIX. század fordulója táján támad fel az az igény, hogy a nemzeti jelleget a zenében kifejezetten érvényesítsék. Ez a szándék nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy nemzetről igazán csak e korszaktól kezdve beszélhetünk. A nemzet kialakulása maga is hosszú történelmi folyamat, melynek megvan "előtörténete" politikában is, zenében is. De modern értelemben csak a XVIII-XIX. század fordulója óta beszélhetünk nemzeti zenéről.

Mindezek alapján kérdésünk ez előadásban az lesz, mennyire vannak sajátos vonásai annak a zenének, amit Magyarországon műveltek. A felkérésben feltett kérdést én így tudom lefordítani úgy, hogy kezelni tudjam, s ne kelljen költői kifejezésekbe menekülni.

A tárgyalásban most nem akarom érinteni a népzene és a zenei őstörténet kérdését, azt, hogy milyen örökséggel érkezett ide a magyarság a honfoglaláskor. Ez maga egy külön előadás témája lehetne. Inkább az államalapítás idején kezdjük a történetet, s így is csak bizonyos csomópontokat tudunk kiemelni.

Amikor Magyarország a kereszténységet felvette, ezzel beépült egy bizonyos európai, méghozzá egy karoling típusú európai kulturális rendbe. E kulturális rendnek voltak művelődési, irodalmi, egyházi, iskolaszervezési s zenei vonatkozásai. A magyarság átvette és meghonosította – még hozzá erélyesen és viszonylag gyorsan – ezt az iskola- és egyházszervezési rendszert, s a nyugati latin kereszténységben szokásos normákat. Már István király uralkodásának idejéből vannak adataink a székesegyházakban (Esztergomban, Fehérvárott, Csanádon) működő kórusokról. Viszonylag gyorsan megtelepedik tehát a kor európai zenei kultúrája, mely elsősorban a templomhoz kapcsolódik. Jellegzetessége az iskola és a templom közti szoros kapcsolat: a diákok neveléséhez tartozik ugyanis az, hogy az énekes liturgiában naponként legalább kétszer (a mise és a vesperás keretében) tevőlegesen részt vegyenek. Az iskolában a zeneoktatás a második tantárgy. Ez nem sajátosan magyar vonás: a karoling iskolarendszerben a grammatica és a musica a két alaptantárgy. S e zenetanulás nem elméleti jellegű, hanem felkészítés a konkrét liturgikus szolgálatra. Ugyanakkor azonban e felkészítés révén mégis általános tájékozódást ad a zenében, egy minimális zeneelméletet, s később, amikor ez már bevett, kottaolvasási vagy kottaírási jártasságot is.

Ez a zenei gyakorlat egy hatalmas repertoár befogadását hozza. Először csak memoriter, hiszen István korában még nincs olvasható kottaírás sehol a világon: meg kellett tanulni és fejben kellett tartani sok száz, becslésem szerint mintegy 4000 dallamot. Ezt a mennyiséget pedig pontosan, az adott alkalomhoz meghatározott rendben kellett elénekelni. Nem attól függően, hogy tudják-e már, megtanulták-e már az énekesek az adott darabot. Ha történetesen pl. nagyböjt harmadik hetének szerdájánál tartottak, akkor az adott offertóriumot (felajánlási éneket) el kellett énekelni a templomban, városban és falun egyaránt. Ennek megfelelően gondoskodni kellett róla, hogy legyenek olyan énekesek, akik fejükben tárolják a mondott offertóriumot, s amikor az év körforgása ehhez az adott naphoz ér, azt elénekeljék. Hatalmas teljesítmény ez, de mivel Európában mindenütt képesek voltak rá, azt kell mondanom, ha valaki el akarja érni ezt a szintet, akkor el is tudja érni; ha valaki nem képes rá, akkor azért nem, mert nem is akarja. Azt hiszem világos, hogy ebből a 20. századra nézve is adódnak tanulságok.

Ezután megkérdezhetjük, volt-e valami sajátosan magyar ennek az európai kultúrának adaptációjában? Elmondhatjuk, hogy volt, mégpedig nem azért, mert valamit magyarrá akartak változtatni, hanem mert a hazai körülmények, az István király által elrendezett magyar egyházszervezet automatikusan ilyen sajátosságokat eredményezett. E sajátságok nagy része tehát nem annyira valami nemzeti karakter megnyilvánulása, hanem történelmi produktum. És mégis nevezhetjük őket magyar sajátságnak, magyarországi sajátságnak. Említsünk meg néhányat ezek közül:

Saját volt a válogatás, az elrendezés, amiben átvették az európai repertoárt. Ebben megmutatkozott egy fajta józan rendszeretetet.

A nemzetközi dallamokat sajátos változatokban, variánsokban énekelték Magyarországon. Nem volt ez valamiféle lázadás a nyugati latin kereszténység internacionalizmusa ellen, hiszen mindenütt így történt, egész Európában. A gregoriánt mindenütt változatokban énekelték. Mindenesetre abban, hogy milyen változatokat énekeltek Magyarországon, kétségtelenül megmutatkozott egyfajta ízlés vagy hallásmód.

Egy harmadik sajátság volt, hogy nálunk különösen nagy hangsúlyt helyeztek az iskolások részvételére a liturgiában. Talán azt mondhatjuk, hogy e szokást, mely Európában korábban általános volt, nálunk kitartóan megőrizték a középkor végéig, amikor Nyugat-Európában már ezzel az elvvel többé-kevésbé szakítottak. Valami azáltal vált sajátosan magyarrá, hogy fenntart egy hagyományt, melytől Európa eltávolodott.

A negyedik sajátság egy egyedülálló kottaírás létrehozása egy érdekes történelmi pillanatban, s e kottaírás folyamatos használata fejlesztése öt évszázadon keresztül. E sajátos magyar kottaírás persze nem valamiféle zenei rovásírás, agy hazai találmány. A XII. század közepéig hazánkban gyakorolt német kottaírást a század második felében kibővítettek bizonyos itáliai vonásokkal, s a kétféle elemből egy sajátos arculatú, ugyanakkor igen modern kottaírás alakult ki. Ez az idő Magyarország legeurópaibb korszaka volt, talán az utolsó olyan kor, amikor szinkronban voltunk Európával. A kottaírás reformja időszerűvé vált, s ezt egy igen széleskörű nemzetközi tájékozódás alapján hajtották végre a szakembereink. E korszerű kottaírás annyira ismeretlen volt másutt, hogy ha ma kezünkbe kerül egy "magyar notációval" megírt kis pergamen-darab, csupán a kottaírás alapján is teljes bizonyossággal megállapíthatjuk annak magyar eredetét. Vannak magyar kódexek, amelyeket ennek alapján találtunk meg külföldi könyvtárakban.

Volt azonban egy olyan terület, mely már a középkorban is az ország-tudat kifejeződésének számított: a szentek tisztelete. Persze e téren is elsősorban ország-tudatról és nem nemzettudatról van szó. Például Zágrábban, mely tisztán horvát-lakta vidéken feküdt, a magyar sajátságokat (így a magyar szentek tiszteletét is) öntudatosan, sajátjukként ápolták, mégpedig azért, mert a magyarországi hierarchiához, a kalocsai érsekséghez tartoztak. Szerte Európában a patroni regni, az ország pártfogói eszméjében jelenik meg öntudattal a "másság", a nemzetközi közösségtől való elkülönülés eszméje (anélkül természetesen, hogy ez bármi fajta konfliktust hozna magával).

Először a XI. század végén, István, Imre, Gellért, továbbá a nem is magyar származású András és Benedek remeték szenttéavatásával nyert patrónusokat az ország. Rögtön szenttéavatásuk után megindult tiszteletükre a költői és zenei alkotás, s tartott tovább, egészen a XIII. századig. Hadd hivatkozzunk e repertoárból egyetlen példára, István király XIII. századi nagy offíciumára. Ez az a mű, melyben Istvánt már nem csak patrónusként tisztelik, hanem meg akarnak látni benne valami olyant, ami a mi világunkat, a hungarusok világát tükrözi, azzal szoros kapcsolatban áll. A verses offícium költői és zenei szempontból egyaránt kiváló, az európai átlagszinten álló vagy azt meghaladó alkotás. Szövegében érdekesen tükröződik a tatárjárás utáni kor, IV. László uralkodásának problematikája. Mint tudjuk, Kun László behozta a kunokat, kun feleséget vett, a pogánysággal kacérkodott, s mindehhez ideológiai hátteret talált az Attila-kultuszban. Attila itt az első magyar királyként jelenik meg, világhódító, bátor harcos, aki az erőt és szabadságot képviseli. A hun-magyar azonosság jegyében Attila igazolás Kun László politikájára, szabadosságára. Ezzel szemben az ugyanekkor írt István-zsolozsma azt mondja ki, hogy amit Attilától kaptunk, az a vérengzés szabadsága; az igazi szabadságot Istvántól kaptuk, amikor a crudelitás (a vérengzés) átfordult credulitásba (hitbe), amint az egyik antifona kimondja. István keménykezű uralkodó volt, mert a párducot (a vad és rebellis hajlamú) magyar nemzetet csak keménykezű ember tudta Krisztus juhaklába bevezetni (amint egy másik antifona énekli). Egy harmadik antifona szerint ahogy Sámson az oroszlán torkából mézet szedett elő, úgy István király a korábban vad magyarság torkából édes énekeket hozott elő Isten dicséretére. A megtérés végső eredményét, gyümölcsét tehát az offícium az "édes" énekben látja: ebben mutatkozik meg, hogy István erős kézzel a látszat-szabadságból átvezette a magyarságot a valódi szabadságba.

Ebben az offíciumban tehát már második szintjét látjuk annak, ahogy önmagukról vallani akartak a zenében. Az első szint: öröm afölött, hogy az itt élők mennyei patrónust kaptak. A második szint már azt elemzi, mit hozott számunkra e nemzeti patrónus. Nem véletlen, hogy az efféle tudatosítás egy ellentétekkel teli, problematikus évtizedben született meg.

Miközben azonban Magyarország az István király alatti fordulat eredményeit kezdte felmutatni, Nyugat-Európa más irányba fordult. A nyugati országokban anyagi okokból kifolyólag a templomok egyre inkább képesek fizetett zenészeket alkalmazni. A gyermekekből kiválasztották a legjobbakat, közpénzen tartották el őket, hogy folytassák zenei tanulmányaikat, s a felnőtt gyermekek azután képzett zenészként szerződhettek el kisebb csoportokban egy-egy templomhoz zenésznek. Mindennek következményeképpen nyugaton hatalmas fejlődésnek indult e zenei szakképzést nyert embereken keresztül a polifónia, a többszólamú zenélés. E folyamat mögött nyugaton komoly városi polgárság, kulturált arisztokrata réteg, művészetpártoló uralkodók, hercegek állnak.

Magyarországon alig van ilyesfajta mecenatúra. A városi polgárság nem elég erős, arisztokráciánk nem szépre, hanem harcra és szerzésre orientált: megelégszik, azzal hogy lakomáin szórakoztassák zenészei, felvonulásain pedig a harsonások nagy száma szimbolizálja, milyen gazdag és hatalmas ő. E helyzetnek van pozitív következménye is: az egész középkoron át erős marad nálunk a liturgikus egyszólamúság vezető szerepe és a zenei műveltségnek, mondhatni demokratikus jellege. A korban ugyan még nincs általános oktatás, egy faluból hárman- négyen, egy nagyvárosban százan, százötvenen részesülnek oktatásban. De ezek valamennyien részt vettek a liturgikus énekben, megtanultak kottát írni és olvasni, miközben nyugaton a szakképzett kevesek kezébe megy át a zenei produkció. Hátránya viszont a magyar útnak, hogy egyre inkább lemaradunk a nyugat műzenei fejlődése mögött.

Tudjuk természetesen, hogy Mátyás király hozatott magának kiváló zenészeket külföldről, udvari capellájában burgundi zenét lehetett hallani, olyan szinten, mint Európa legjobb udvaraiban. Akadt a püspökök közt is, aki ambicionálta, hogy szűkebb környezetében (talán inkább házi kápolnájában, mint székesegyházában) külföldi zenészek legyenek. De Magyarország szélesebb terjedelemben nem nevelte ki azt a zenészréteget, mely megfelelő otthont teremtett volna XV-XVI. századi templomainkban a polifon műzenének. Ha efféle törekvés meg is indult a reneszánsz udvarban, püspöki rezidenciákon, talán egy-egy városban, elsősorban a peremterületi, vegyes lakosságú városokban (mint Kassa, Eperjes, Pozsony, Brassó, Szeben, Kolozsvár), a késve kezdődött fejlődés már nem bontakozhatott ki a török megszállás miatt.

A török megszállással a királyi udvar megszűnt. A török idő alatt lényegében a püspökök többsége Magyarországtól távol, Bécsben éli víg életét. A felvidéki nyugatmagyarországi városok maradnak, hogy a töröktől védetten, bár elszegényedve megpróbálják fenntartani az igényesebb zenét, s követni azt a fejlődést, amelyet a reneszánsz és korai barokk Európa a zenében megért. Pozsonyban például fennmaradt egy olyan karkönyv, melyet a Szent Márton templom számára írtak 1574-ben, s közel 300 reneszánsz motetták tartalmaz. Jól látható, hogy a könyvet alaposan meghasználták, tehát valóban voltak, akik énekelni is tudták Pozsonyban. A darabok legtöbbje anonim, de van köztük néhány azonosítható sziléziai, német, francia kompozíció, s eltűnődhetünk azon, nincs-e a sok anonim darab között helyi szerző műve.

Mégsem ez a legfontosabb kérdés. Amikor egy ország zenéjéről beszélünk, nem szabad ezt a zeneszerzésre szűkítenünk. Egy ország zenekultúrája nem csak azon áll, hogy milyen zeneszerzői vannak, hanem hogy milyen zeneoktatása, milyen előadóművészei, milyen zeneélete, koncertélete, mennyire érdeklődnek a zene iránt, mennyi pénzt szánnak rá. Ez a sok dolog együttvéve, s nem a zeneszerzés egymagában alkotja egy ország zenekultúráját. Ha a pozsonyi ún. Anna Hannsenn Schumann kódexben nincs egyetlen magyar mű, akkor is fontos dokumentuma a magyar zenekultúrának, mert arról tanúskodik, hogy e városokban megkezdődött az irányzódás egy korszerű zenekultúra művelése felé. Ha e kódexet Pozsonyban énekelték, akkor ott olyan énekeseknek kellett lenniük, akik tájékozódása legalábbis az átlagos európai szinten állt, hiszen az adott korban Európában másutt is nagyjából ezt a stílust énekelték, ezen a szinten.

E korban regionális vagy nemzeti jelleget elsősorban a nyelv adott a zenének. A XVI. században már Franciaországban virágzik a francia nyelvű, Németországban a német, Olaszországban az olasz nyelvű műzene. A műzenei fejlődés útja nálunk sem az lett volna, hogy magyaros zenét írnak, hanem hogy európai zenét írnak magyarul. Ez nem így történt. Oka talán az is, hogy e magasabb zenekultúra nálunk e korban főként a peremvidékekre, a vegyes lakosságú régiókra szorult be. Ezeknek az énekeseknek nem jelentett gondot, hogy latinul, vagy hogy lutheránus vidékeken németül énekeljenek.

Az anyanyelvű éneklés felé más oldalról, más vidékről és más szinten indultak el. A török megszállás eseményeivel függ össze a históriás ének megjelenése, mellyel most nincs időnk foglalkozni. De egyúttal ez a reformáció korszaka is. A protestantizmus volt, mely azt igényelte, hogy a gyülekezeteket általuk is énekelhető, magyar nyelvű, könnyű énekekkel, zsoltárokkal lássák el. A protestantizmus számára ugyanis az istentisztelet elsősorban nem ünneplés, hanem oktatás (éppúgy, mint a XX. századi, liturgikusan degenerált katolikusok száméra). "Csináljatok oskolát a templomokból" - hirdeti Melius Juhász. Míg a katolikus ünnepfelfogáshoz természetesen hozzátartozik a zene, akár a zenének olyan magas rendű formái is, melyben közvetlenül nem vesz részt a gyülekezet, a hazánkban uralomra jutott kálvinizmus számára csak az az ének elfogadható, melyben a gyülekezet is részt vesz, amellyel a gyülekezet szinte saját fejébe sulykolja a tanokat, saját magát oktatja saját énekével. Protestáns oldalon nagy mennyiségű énektermés jön létre két-három évtizede alatt. Hosszú egyszólamú strófás énekek, melyek ugyan a XVI. század egyszerű patinás magyar nyelvén és azokhoz jól illő dallamokon szólalnak meg, de messze a középkori egyszólamúság (még inkább a korabeli többszólamúság) szintje alatt. A XVI. században e mozgalom még patinás, nemes vonalú dallamokat hoz forgalomba, de látni fogjuk később, milyen problémákat rejt magában. Elindul ugyanis egy megoszlás. A töröktől megszállt területekről a katolikus papság elmenekült, a protestáns prédikátor elég igénytelen és áldozatkész volt ahhoz, hogy megtelepedjen a magára hagyott nép között. Ahol a magyar többség lakott, ott hatott erősebben a protestantizmus (abból is elsősorban a kálvini ág), s itt vert elsősorban gyökeret az új protestáns egyszólamúság a XV, század folyamán. A peremterületek vegyes nyelvű lakossága jobbára katolikus és evangélikus valláson maradt (vagy tért vissza), s ezek körében nagyobb teret nyert az európai irányultságú, korszerű zenei kultúra. E városokban – persze a katolikus hatóság vagy lutheránus városi önkormányzat lelkesedésétől függően – megélhetést talált az a 8-10 zenész, akik behozták, művelték a reneszánsz kórusművészet, majd kora barokk énekes-hangszeres zeneművészet repertoárját, elsősorban a német, cseh, sziléziai, kisebb mértékben az olasz kisszerzők műveit. Olykor zeneszerzői ambícióval rendelkező orgonista, karnagy is feltűnik közöttük (pl. Rauch, Zarewutius). Mindebben Magyarországon egy társadalmi, felekezeti és földrajzi tényezőktől is befolyásolt zenekulturális megoszlás, mondhatni hasadás kezdeteit kell látnunk.

A török megszállás véget érvén a Bécsből hazatelepülő hercegi, grófi családoknál, továbbá a nyugatról hazatelepülő püspökök székesegyházaiban, itt-ott városi vagy szerzetesi templomokban is érezhető az a kívánság, hogy minél gyorsabban hozzuk be lemaradásunkat: kebelezzük be azt, ami Európa boldogabb részein már természetes: a barokkot, majd a XVIII. század közepétől a klasszikát. Ezt a kívánságot kielégíteni természetesen nem lehetett helyi zenészekkel. A zenéléshez zenész kell, méghozzá nagy számban, hogy az együttesekben elkerülhetetlen fluktuációt, a fenntartáshoz szükséges utánpótlást-képzést viszonylag kis földrajzi körzeten belül biztosítani lehessen. Életerős zenei életet a barokk korban már nem lehet fenntartani, ha minden szerepre, minden hangszerre nem lehet elérhető távolságon belül elegendő számú képzett zenész közül válogatni.

Magyarországon a fent mondottak miatt a képzett zenészek nagy része a peremterületen élő német, szlovák lakos vagy bevándorló volt. Ha a főúri rezidenciákon, az újjáépülő székesegyházakban rövid időn belül olyan zenét akartak hallani, amit az urak Bécsben megszoktak, akkor azokat nagyrészt külföldről kellett megszerezni. Valóban, amikor például Pécsett elrendeli a püspök, hogy szervezzék meg a székesegyházi ének- és zenekart, akkor a prépost Bécsből egyetlen rajban hozatja meg a zenészeket (persze családjukkal, hangszereikkel, kottatárukkal együtt). Import-alapon persze azonnal meg is szólalhatott a legjobb bécsi zene a magyar templomban vagy udvarban, akár néhány nappal a zenészek megérkezése után.

A kérdés tehát e korban nem az, hogy "magyar" zene szól-e Magyarországon, hanem az, hogy meg tud-e gyökerezni a XVIII. században magyar földön a korszerű európai zene, vagy nem. A zene, amit játszanak természetesen nemzetközi irányultságú, s jó esetben nemzetközi szintű. Nincs ez másképpen sehol a világon. Nem is szabad itt csupán a török megszállás következményének tulajdonítani ezt a internacionális jelleget. Európa ebben az időben zeneileg még mindig egységet alkotott. Az uralkodó stílus, a közvetlen minta természetesen nálunk is a bécsi zene volt. A kérdés nem az, hogy valaki verbunkos motívumokat sző-e a miséjébe, hanem egyáltalán lesz-e, aki a misén zenéljen. Vajon újból és újból importálni kell-e a zenészeket, vagy kinevelődik-e a hazai utánpótlás? Letelepedik-e nálunk a jövevény zenész? hajlandó-e itt maradni? vajon gyermekei is zenészek lesznek, s már Magyarországon szülöttként viszik tovább a zenekultúra ügyét? hajlandók e zenészek zenét tanítani városukban, s lesz-e ott, aki hajlandó zenét tanulni? E korban a szoprán szólamot még 4-5 fiúgyermek énekelte. Ha erre a városból vagy környékbeli falvakból találni lehet néhány gyereket (talán mégis túlzás lenne a zenészek saját gyermekein kívül még a gyermekénekeseket is importálni!), ezek a tanultakat hasznosítva talán maguk is képzett zenésszé lehetnek. Vagyis esélyünk volt arra, hogy a zenészek behozatalával megkezdődjék a műzene meggyökerezése a magyarországi talajon.

A XVIII. században székesegyházaink, nagyobb templomaink, a főúri rezidenciák már elég jól el voltak látva zenészekkel. Köztük immár egyre inkább találni már néhány magyarországi születésűeket is. Ebben a körben indul meg a magyarországi zeneszerzés is, a nemzetközi stílusban, de nem rossz színvonalon. Hazai zeneszerzőink közül kiemelkedő a győri Istvánffy Benedek, aki a korabeli internacionális stílust jó technikával, igen jó ízléssel, sajátos egyéni ízzel és leleménnyel műveli. Mellette még több más, talán kevésbé tehetséges, de termékeny és hasznos szerző nevét idézhetnénk más magyar városokból.

A kép azonban egyoldalú, s túlságosan bíztató. Az ország más vidékein, néha alig 100-200 kilométerrel távolabb még a legprimitívebb egyszólamúság van egyeduralmon, s na netán megpróbálkoznak valami többszólamúsággal, az nemcsak korszerűségben, de alapvető szakmai követelményekben is messze elmarad a nyugatias irányzat mögött. Hogy lehet együtt, egymásra hatás nélkül két ilyen véglet egy országban? Miközben az ország néhány kis polgárosuló városában hirtelen megemelkedett a zenekultúra szintje, a színmagyar nemesség, s a nyomába jövő kollégiumi diákság zenei szintje egyre süllyed. Ennek okait most nincs idő kifejteni. Mindenesetre az a magyar osztály, mely nálunk (iparból, kereskedelemből, értelmiségi foglalkozásból élő középosztály híján) egy szélesebb, középműveltségű polgárság helyét tölti be, elég magas irodalmi és jogi műveltséggel bír, de zenei műveltsége szinte a semmivel egyenlő. Ez az a réteg, melynek egyetlen zenéje majd száz évvel később a magyar nóta lesz. S útja oda vezet, hogy Kodály szerint ami nálunk művelt az idegen, és ami magyar, az műveletlen. Kegyetlen és túlzó ítélet, hiszen Istvánffy Benedek magyar volt és művelt. De igaz, hogy nálunk tragikusan szűk volt az a polgár-réteg, mely érdeklődne a komolyzene után, hajlandó lenne pénzt adni a koncertjegyért, megfizetni a zenészt, gyermekét zenére tanítani, vagyis a zenekultúra társadalmi közegét fenntartani.

Ennek a szakadásnak megszüntetésére az első kísérlet a XIX. század elején jelentkezik. Egyesek, paradox módon főképpen magyarországi német zeneszerzők, arra gondoltak, hogy a tősgyökeres ősi magyar zenét megtalálták a verbunkosban, s azt remélték, ha ezt zenei tudásukkal felkarolják, ha zenei technikájukat egyesítik ezzel a divatos magyar zenével, ebből egy világhódító magyar műzene születhet. Ma már tudjuk, hogy ez minden szempontból ábránd volt. Történelmi szempontból is: az ősmagyarnak hitt verbunkos a XVII. századi magyar tánczene és a XVIII. századi bécsi zene frigyéből született. És zeneszerzői szempontból is: néhány zeneszerző szerény termése, Erkel néhány verbunkos betétje nyugati stílusú operáiba kevés volt ahhoz, hogy az ígéreteket teljesítse. Az ígéret – másként, mint képzelték – mégis teljesedett egyetlen zeneszerző életművében. Ez Liszt, aki egészen másképpen közeledett a feladathoz. Liszt számára kétségtelenül tudatosított, etikai indítékú kérdés volt a verbunkos felkarolása: ő vállalta magyarságát, s ebben fejezte ki. De a munkát mégis a zenész Lisztnek kellett elvégeznie. Ez a zenész pedig hál’Istennek nem Magyarországon élt, hanem a világban, Európában. Ő nagyon jól érezte, még ha nem is tudatosította, hogy a verbunkos és a "nagy" zene nem egyesíthető azon a naiv módon, ahogy a korabeli magyar szerzők képzelték. Az őáltala magyarnak tekintett zenét lebontotta szinte alkotóelemeire, s beépítette egy teljesen korszerű, mondhatni legkorszerűbb és legeurópaibb, ugyanakkor, szinte legforradalmibb stílusba: a liszti romantikába.

Kissé hasonlít ehhez az esethez a XX. század kalandja a népdallal. Itt is azt gondolták, hogy a népdalból majd meg lehet csinálni a magyar műzenét. A legtöbb kis szerző itt sem ismerte fel, mi az, ami a kettőben összeegyeztethetetlen. A XX. századi zene ma nem arrafelé tart, hogy népdalokat aggathassunk rá. Ismét egyetlen szerző volt, aki mélyebbre látott. Bartók számára is öntudatos, etikai jellegű elkötelezettség a magyar (és nem csak a magyar!) népzene felkarolása. De mihelyt ezt vállalta, kiderült, hogy ő elsősorban még sem próféta, hanem zenész. Számára ugyanaz az út nyílt meg, mint Liszt számára: a népdalt lebontani olyan alkotóelemeire, melyek beépíthetők, összeegyeztethetők egy teljesen korszerű zenei stílussal. Bartók tudott mindarról, amit e század alkotott. Fölényesen ismerte Richard Straussot és Debussyt, tudott Schönbergről és Sztravinszkijról, Ennek a zenei kultúrának terhével együtt vállalta, hogy zenéjének csontváza lesz, amit a népdalból hallása elraktározott. Kiderült, hogy egy ilyen feladatot nem elég vállalni, vég is kell járni egy fáradalmas utat. Hatalmas, széles műveltség kell hozzá. És ha ez megvan, akkor nincs ellentétben egymással a magyar és az európai. És hogy minden efféle meggondolás műveltség és elkötelezettség csak akkor ér valamit, ha valaki nagyon tehetséges.