Kálvin strassburgi száműzetése idején szerkesztette és adta közre az első református gyülekezeti énekeskönyvet: „Aulcuns pseaulmes et cantiques mys en chant" (Strassbourg, 1539.). Ez a nyomdatechnikai szempontból is figyelemreméltó könyvecske, melynek egyetlen példányát a müncheni Városi Könyvtár őrzi, mindössze tizenkilenc zsoltárt tartalmaz tizennyolc dallammal és három canticumot: Simeon énekét („Cantique de Symeon"), a Tízparancsolatot („Les dix commendemens") és a Hiszekegy-et („Credo"), mindhármat saját dallamával. Ezzel a kis gyülekezeti énekeskönyvvel indult meg az a lelkes és áldott munka, mely a reformált evangéliumi hívő közösségeknek lendületes gyülekezeti énekekben adta ajkára „Szent Dávid királynak és prófétának Százötven Soltári "-t. Huszonhárom esztendőre volt szükség, míg Kálvin és kiváló munkatársai hűséges fáradozásainak érett gyümölcseként a zsoltárok egyre bővülő, próbaszerű kiadásai után végül megjelenhetett az első teljes gyülekezeti zsoltár-énekgyüjtemény: „Les pseaumes en rime francoise par Clement Marot et Theódore de Beze" (Genf, 1562.), hogy a „genfi zsoltárok", „hugenotta-énekek" néven ismert pompás zsoltároskönyv — Psalterium — a világ református evangéliumi gyülekezeteinek drága kincsévé, a keresztyén hymnologiai irodalomnak örök büszkeségévé váljék.

Négyszáz esztendő óta szolgálják ezek a zsoltárok az evangéliumi református hívő gyülekezeteket. Naponként zendülnek fel millió és millió kegyes lélek mélyéről és lettek eképpen az egyéni életeken át a nemzeti kultúrák, megszentelő erőivé.

A mindennapos használatban azonban ősi szépségük sok tekintetben megkopott: ritmusuknak eredeti lüktető ereje elveszett, dallamuknak sajátos egyházi íze megfakult, - és pedig nemcsak az idegen nemzeti kultúrák körében, hanem az otthoni francia gyülekezetek ajkán is. Nem arról van itt szó, mintha a genfi zsoltárok eredeti zenei képe az idegen szövegek prozódiai követelményei folytán kényszerült volna megváltozni, - ez kétségtelenül idézhetett volna elő a különböző prozódiai igényekhez alakuló ritmusmódosulásokat, - hanem elvilágiasodott itt-ott az ősi dallam egyházi jellege és elkallódott az eredeti ritmus. A holland, a német, vagy a magyar egyházakban mindenütt egyformán a gregorián korálok cantus-planus-ára emlékeztető kiegyenlített formába ernyedt az eredeti népi-lendületű, tehát igazi „protestáns korál" (helyesen: „protestáns népének") anélkül, hogy bárhol is akármilyen külön nemzeti jelleget kapott volna. A genfi zsoltárénekeknek tehát olyan megromlásáról beszélhetünk, amely a protestáns gyülekezeti népéneknek lényegével ellentmondó zenei képét eredményezte.

Erre azért kell rámutatnunk, mert meggyőződésünk szerint a genfi zsoltárok ősi szépségének megfogyatkozása, eltékozlása eredményezte azt, hogy közülük sok máris elhallgatott, feledésbe ment. A reformáció lelkéhez való hűség elismerésreméltó jelét kell Iátnunk abban, hogy egyes gyülekezetek s ezek között a magyarországiak is csaknem a teljes szöveg- és dallamanyagot őrzik még énekeskönyveikben, - bár sok zsoltárt már alig használnak istentiszteleteiken, - de szinte sajnálatraméltó tékozlással hagyják veszendőben éppen a francia (svájci és franciaországi) énekeskönyvek ennek a páratlan egyházzenei kincsnek túlnyomó részét: nemcsak gyülekezeteik felejtették el ősi zsoltáraikat, hanem énekeskönyveikben is ma már csak szegényes szemelvényeket őriznek a gazdag kálvini örökségből.

Téves volna az a feltevés, hogy a genfi zsoltárok azért vesztették el jelentőségüket, mert az eltelt négyszáz esztendő alatt zenei kultúránk nagyot fejlődött s az ezzel együtt fejlődött zenei igényeinket ma már nem elégítheti ki a régi idők bármily kegyes, de mégis csak elavult termése. Ezzel az esetleges feltevéssel szemben rá kell mutatnunk arra, hogy a 16-17. század élő evangéliumi kegyessége olyan hymnologiai örökséget hagyott hátra, amelyhez a későbbi századok termése sem mennyiségben, sem zenei értékben nem hasonlítható. Világszerte ismert tény, hogy a német evangéliumi kegyesség hymnologiai megnyilatkozása annyi költői ihletet adott a zeneirodalom legkiválóbb mestereinek, hogy szinte el sem képzelhető nélküle az, újkori zeneművészet történeti képe. A genfi zsoltárok meglepően gazdag zenei anyaga is éppily örökértékű a zeneesztétika mai értékelése szerint is: egyházi biblikus fenség, nemkülönben metodikai, valamint ritmikai gazdagság tekintetében szinte egyedülállóan páratlan kincsei ezek az evangéliumi énekirodalomnak. Meg kell tehát vallanunk őszintén, hogy nem ősi zsoltáraink avultak el, hanem sok tekintetben a mi zenei igényeink szegényedtek meg: - az atyák eledele lett kemény a fiaknak . . .

Ezért láttam jónak, hogy a hugenotta-zsoltárok teljes zenei anyagát eredeti szépségükhöz híven újra odaállítsam a gyülekezetek elé. Hadd legyenek ezek is bizonyítékai annak, hogy Kálvin mennyi felelősségtudattal munkálkodott ezen a területen is Isten országáért. Énekeskönyve esztétikai szempontból is felbecsülhetetlen érték, de ezenfelül azokat az evangéliumi és elvi követelményeket is kielégíti, amelyeket Kálvin az evangéliumi hívő gyülekezeteknek lelki épülésére és bizonyságtevésre szánt énekeitől világos határozottsággal megkíván. (l. Kálvin előszavát az Énekeskönyvhöz: Genf, 1543. június 10.)

* * *

Ez a Psalterium Kálvin genfi zsoltároskönyvének az eredeti dallamanyagát orgonakísérettel közli. Alig néhány - itt felsorolandó kivételtől eltekintve, szorosan tartottam magam a genfi kiadásban véglegesen kialakult eredeti lejegyzéshez. Nem azért,mintha valami dogmatikus merevség álláspontját óhajtanám ezzel mindenáron hangsúlyozni, hanem azért, mert az éneket - mint minden más zeneművet is - a forma, a dallam, a ritmus együttszületéséből eredő megbonthatatlan egység teszi műalkotássá, az esztétikai szép hordozójává.

Kétségtelen, hogy ezek az énekek, ha eredeti szépségükben óhajtjuk őket művelni, bizony fegyelmezettséget kívánnak az éneklő gyülekezettől, - de Kálvin bátran mert ilyen igényeket támasztani a hívek közösségével szemben, hogy „megfelelő súllyal és méltósággal" Zenghessen Isten dicsősége. A kálvini példaadás tehát arra figyelmeztet, hogy énekeskönyveinkben ne a gyülekezetek elszegényedett és meglankadt énekléséhez szállítsuk le az igényeket, hanem a gyülekezeteket a megújuló énekeskönyvek útján is igyekezzünk felemelni a kálvini reformátori követelményekhez méltó színvonalra.

Ha a genfi zsoltároknak az eredeti zenei alkatát figyelmesen vizsgáljuk, a XVI. század egyházi népénekének a jellemző sajátságai egyszerre szembetűnnek. Ezeknek a részletes esztétikai taglalásával ezen a helyen nem foglalkozhatunk. Szükségét látjuk azonban annak, hogy rámutassunk ezeknek az énekeknek olyan sajátságaira, amelyek a mai gyülekezeti éneklés szempontjából külön is figyelmet érdemelnek.

1. A hugenotta-zsoltárok zenei alkatukat tekintve, népénekek a gyülekezeti közösség számára, szemben a római psalmodia korális (recitativ)-jellegével. Éppen ezért zenei formájának a népi énekek mintájára kell alakulnia: a közös éneklésre alkalmas dallam és ritmus a legváltozatosabb strófás-szerkezetekhez idomuló egyházi népies dal-formában él. Mintaszerű példáit látjuk itt a közös éneklésre termett unisono-énekeknek. Ezek a zsoltárok egyenesen az éneklő gyülekezeteknek képességeihez igazodnak diatonikus hanglépéseik természetességével, tonalitásuk tisztaságával, tematikájuknak a melódiát egységbe fogó biztosságával, hangterjedelmüknek (ambitus) a rendeltetésüktől megszabott korlátaival, valamint méltóságteljes, komoly ritmusukkal.

Több zsoltárdallam Da capo-szerű formát kapott szövegük csonka-versszakára való tekintettel (II., VII., XI., XIII., XX., XXII., XXIX., XXXII. stb.).

2. A genfi zsoltárdallamok általában az úgynevezett egyházi hangsorokban születtek s ezért az élő hit erejét a gyülekezet méltóságának megfelelő férfias komolysággal zengik. Az egyházi hangnemek nem csupán bizonyos archaikus szánt adnak, a zsoltárdallamoknak, hanem a modern dur és moll melódiatípusokon felül a különböző módusok (I-VIII.) nagy változatosságot biztosítanak a dallamképzésben. A módusoknak. ezt a dallamképző gazdagságát hanyagolta el az újkori századok zenei gyakorlata, míg a legújabb zeneesztétika ismét megbecsüli bennük azt a sugárzó őserőt, melynek a "letűnt századok melódiái nemes színpompájukat köszönhetik.

A Psalterium hűségesen figyelmeztet azokra a módusokra, ramelyekben a zsoltárdallamok születtek:

 Modus I. = dór,

Modus II. = hypodór,

Modus III. = frig,

Modus IV. = hypofrig,

Modus V. = lyd,

Modus VI. = hypolyd,

Modus VII. = mixolyd,

Modus VIII. = hypomixolyd.

3. Ritmus tekintetében jellemzi a zsoltárokat, hogy:

a) polymetrikusak, mint általában a 16-17. század énekei. Ez a vonásuk a strófikus szöveghez való alkalmazkodásukat is megkönnyíti, mivel a hangsúlyok elrendezésében bizonyos szabadságot enged a, szövegnek sokszor strófánként változó követelményei szerint. Isometrikus, szabályos ütemekbe szedésük eredeti lényegük-, kel ellenkeznék: megtörnék a dallamok szabad szárnyalását, gépiessé, élettelenné tennék a ritmust. A Psalterium metrumai itt elsősorban a zenei értelmezés eszközei;

 A synkopás sorkezdés kiegyenlítésére pedig a Függelék-ben közlöm a XLVII. zsoltár módosított ritmusformáját.

A felütésszerű sorkezdések sem olyan természetűek ezekben a genfi dallamokban, mint a zeneirodalom sajátos ütemelőzői (Auftaktjai). Ezek itt szövegük igényei szerint akár hangsúlyos csonka-ütemtaggá is megnyújthatok (pl. a IX. zsoltár 4. sorában). Ugyanilyen adottságuknál fogva a synkopás-sorkezdések és a velük kapcsolatos sorvégződések is egyszerűsíthetők a könnyebb megoldás kedvéért (1. a Függelék XLVII. zsoltárát).

A Psalterium az eredeti dallamokat instrumentálisán, négyszólamú orgona-átiratban közli: magát az ének-dallamot (cantus firmus) a vokális szólamként külön megszólaltatandó ismétlődő hangjaival, a többi szólamokat pedig orgonakíséretként úgy lejegyezve, ahogyan a gyülekezeti éneket orgonán helyesen játszani kell.

A vonalrendszerek közé írt számok az ütemek változására figyelmeztetnek. A tempót mindig az éneklő gyülekezet nagysága és az értelemmel váló éneklés (Kálvin) követelménye határozza meg.

Az orgonaátiratban általában a 16-17. század zenei stílusát igyekszem visszaadni, - így tükröződik leghívebben a genfi reformáció történeti lelke a harmóniáknak a puritán dallamokhoz méltó keresetlen, tiszta egyszerűségében is.

A legtöbbnyire pontosan meg nem állapítható dallamszerző neve helyett azt a forrást jelölöm meg, ahol a dallamok végleges formája legelőször megjelent (Strassburg 1539., Genf 1551. stb.)

Egész munkámban a „non clamore, sed amore" elvet tartottam szem előtt: a gyülekezet énekében nem a külső hatásokat keressük, hanem az Isten szeretetéből fakadó belső megindulás zengi bennük az Ur dicsőségét. Nem azért énekelünk, hogy énekünk művészi szépségével magunkat vagy másokat gyönyörködtessünk, hanem Isten kegyelme szépségében való gyönyörködésünknek az eredménye, a kifejezése az éneklésünk.

Több évi tanulmányaim eredménye ez a Psalterium. Midőn felajánlom Református Szentegyházamnak okulásra, épülésre, hálát adok Istennek a sok örömért, mellyel munkámban megajándékozott.

Nagy köszönettel tartozom szeretett barátomnak, Zalánfy Aladárnak, a Zeneművészeti Főiskola tudós tanárának, aki biztos zenei ítéleten, művészi ízlésen alapuló bölcs tanácsaival önzetlenül támogatott s az egész zenei anyagot hűségesen átnézte.

Gyönyörűséges volt a munkám, mert egyre újabb és újabb meglátásokkal és tanulságokkal lepett meg. Ha többre segít az Úr, további szolgálataimban ezeknek eredményeit is boldogan áldozom oda egyedül az Ő dicsőségére.

Budapest, 1940.                                                           Árokháty Béla.