Oscar CULMANN

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A) Bevezetés

Tegyük fel a kérdést egy keresztyén embernek, protestánsnak vagy római katolikusnak, értelmiséginek vagy nem értelmiséginek: Mit tanít az Újszövetség az egyén sorsáról a halál után; kevés kivételtől eltekintve mindig ugyanazt a választ fogjuk kapni: A lélek halhatatlanságát. Pedig ez a vélemény – bármily elterjedt is legyen – az egyik legnagyobb félreértés a keresztyénség vonatkozásában. Nem segít, ha e tényt elhallgatjuk, vagy önkényes magyarázatokkal elkendőzzük, s a szövegen erőszakot teszünk: sokkal inkább nyíltan kell erről beszélnünk. A halálról és feltámadásról szóló elképzelés (amelyet a következő lapokon kívánok kifejteni1) az üdvtörténetben gyökerezik. Mivel ez a történet határozza meg, így összeegyeztethetetlen a lélek halhatatlanságába vetett görög hittel. Ez az elképzelés ijesztő a modern gondolkodás számára, mégis az őskeresztyének prédikációjának alkotó részeként mutatkozik meg; ezt pedig nem szabad elhagynunk vagy modernista magyarázat által kikerülnünk, különben lényegétől fosztjuk meg az Újszövetséget.

Vajon tényleg összeegyeztethetetlen az őskeresztyén feltámadáshit a lélek halhatatlansága görög képzetével? Vajon az Újszövetség, főként János evangéliuma, nem azt tanítja, hogy már örök életünk van? S hogy a halál nem más az Újszövetségben, mint az „utolsó ellenség”? Vajon valóban olyan szöges ellentétben áll a feltámadás-hit megfogalmazása a görög elképzeléssel, amely a halálban is barátot lát? Vajon nem ezt írja Pál apostol: „Halál! Hol a te fullánkod?”

Ezt az ennyire elterjedt félreértést, hogy ti. az Újszövetség a lélek halhatatlanságát tanítja, támogatni látszik az a tény, hogy húsvét után az első tanítványok szilárd meggyőződése lett, hogy Krisztus testi föltámadása által a halál elveszítette rettenetét2, s hogy e pillanattól kezdve a Szentlélek minden hívőt újjászül az örök életre. Ebben az Újszövetségnek megfelelő kifejezésben azonban alá kell húznunk a „húsvét után” kifejezést, s ez mutatja, hogy milyen űr van mégis az őskeresztyén és a görög felfogás között. Az őskeresztyén gyülekezet az üdvtörténet által volt vezetve, s minden, amit állít a halálról és az örök életről, teljességgel függ egy valóságos ténybe, valóságos időben lejátszódott eseményekbe vetett hittől. S itt különbözik reálisan a görög gondolkodástól. Ahogy már a Christus und die Zeit című könyvemben* megpróbáltam bemutatni, e fölfogás az őskeresztyén hit lényegéhez tartozik, ezért nem szabad föladnunk, vagy modernista értelmezéssel megváltoztatnunk azt.3

Az Újszövetségben a halál és az örök élet Krisztus történetéhez van kötve. Világos tehát, hogy az őskeresztyének számára a lélek önmagában nem halhatatlan, hanem csak Jézus Krisztus, „az elaludtak zsengéje” föltámadása és a belé vetett hit által lesz azzá. Így világos az is, hogy a halál önmagában nem „barát”, hanem csak Jézus Krisztus fölötte nyert diadalma halálában és testi föltámadásában fosztja meg a halált „fullánkjától”, hatalmától. Végül világos, hogy a lélek már megtörtént föltámadása még nem a teljesség állapota: még sokáig kell várnunk, mert testünk még nem támadt föl; ez csak az idők végén fog megtörténni.

Hibás dolog tehát a János evangéliumában a lélek halhatatlanságának görög tanítása felé való hajlást látnunk, mert János evangéliuma is Krisztus történetéhez köti az örök életet.4 Bizonyos, hogy Krisztus történetének hangsúlyozása az Újszövetség különböző könyvein belül különbözőképpen történik. Mégis minden tanítás alapja közös, s ez az üdvtörténet.5 Igaz, el kell ismernünk a görög befolyást a születő keresztyénségre nézve, kezdettől fogva6, de míg a görög képzetek az üdvtörténet általános szempontjának vannak alávetve, addig nem beszélhetünk hellenizálódásról.7 Ez csak később fog elkezdődni.

A halál bibliai fölfogása tehát az üdvtörténeten alapul, s ezért teljesen meg kell különböztetnünk a görög felfogástól. Semmi sem mutatja ezt jobban, mint Szókratész halálának szembeállítása a Jézuséval, amelyet – persze egészen más szándékkal – a keresztyének ellenségei már az ókorban megtettek.8

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus

Platón Phaidon c. művében, Szókratész halálának megkapó elbeszélésében olvassuk a lélek halhatatlanságának legszebb leírását. Éppen a tudományos tartózkodás és óvatosság, a matematikai pontosságú leírásról való lemondás ad érvelésének fölülmúlhatatlan értéket. Ismerjük azokat az érveket, amelyeket a görög filozófus a lélek halhatatlansága mellett felhoz: Testünk csak külső ruha, amely, míg élünk, akadályozza lelkünket a szabad mozgásban és az örökkévaló létnek megfelelő életben. Olyan törvényt kényszerít a lélekre, amely nem rászabott; a lélek tehát be van zárva a testbe, mint egy kényszerzubbonyba vagy börtönbe. A halál pedig a nagy szabadító: szétszakítja a láncokat, a lelket kivezeti a test börtönéből, s visszaviszi örökkévaló hazájába. Mivel a test és a lélek teljesen különbözik egymástól és két különböző világhoz tartozik, ezért a test megsemmisülése nem azonos a lélekével, pont úgy, mint ahogy egy műalkotás sem pusztul el, ha az eszközt megsemmisítjük. Ugyan a lélek halhatatlansága mellett fölhozott érveknek maga Szókratész szerint nincs olyan érvényük, mint a matematikai bizonyítékoknak, mégis számára a valószínűség legmagasabb fokát érik el, s olyan valószínűvé teszik a halhatatlanságot, hogy az ember számára – a Phaidon szavait használva – „szép kockázattá” válnak.

A nagy Szókratész mindezt nemcsak tanította, amikor halála napján tanítványaival együtt vizsgálat a lélek halhatatlansága mellett szóló érveket: abban a pillanatban meg is élte azt, amit tanított. Megmutatta saját példáján keresztül, hogy a filozófia örök igazságaival foglalkozva hogyan munkáljuk már most a lélek megszabadítását. Mert a filozófia lehetővé teszi már most, hogy az ideák örökkévaló világába behatoljunk, ahova a lélek is tartozik, s azt megszabadítsuk a test börtönétől. A halál nem tesz mást, mint ezt a megszabadítást viszi végbe. Platón meg is mutatja, hogyan lép Szókratész a halál elé, teljes nyugodtsággal, derűsen. Szókratész halála szép halál; teljesen távol áll tőle a halálfélelem. Szókratész nem fél a haláltól, mert az megszabadít minket a testtől. Ha valaki fél a haláltól, azzal azt bizonyítja, hogy szereti a testet, és a látható világ foglya. A halál a lélek nagy barátja. Ezt tanítja és így hal meg, csodálatos összhangban tanításaival ez az ember, aki a görög géniusz megtestesítője, annak is a legnemesebb formájában.

Halljuk most, hogyan halt meg Jézus. A Gecsemáné kertben tudja, hogy várja őt a halál, pont úgy, mint Szókratész tanítványaival való párbeszéde napján. A szinoptikus evangéliumok grosso modo megegyeznek a Gecsemáné kerti események vonatkozásában. Jézus „kezde rettegni és gyötrődni” (Mk 14,33). „Szomorú az én lelkem mindhalálig” – mondja tanítványainak.9 Jézus annyira teljesen ember, hogy osztozik a halál okozta természetes félelemben is. Neki, mint az isteni Emberfiának, az Úr Szolgájának, sokkal erősebben kellett ezt éreznie, mint más embernek.10 Fél, de nem mintha gyáva lenne, nem is az őt megölő emberektől retteg, még csak a halált megelőző szenvedéstől sem, hanem magától a Haláltól, aki a Gonosz nagy hatalma. Számára a halál nem isteni dolog, hanem valami szörnyű. Jézus nem akar egyedül lenni ebben a pillanatban. Tudja, hogy Atyja mindig vele van. Elé járul e döntő pillanatban, mint ahogy tette egész földi életében. Elé járul emberi rettegésével, amelyet a halál, a nagy ellenség jelent. Teljesen szükségtelen kiiktatnunk ebből az evangéliumi szakaszból Jézus félelmét, valamilyen mesterkélt magyarázattal. A keresztyénség ellenségei, akik már az Ókorban fölfedezték az ellentétet Szókratész és Jézus halála között, sokkal helyesebben láttak, mint a keresztyén kommentátorok.Jézus valóban reszket Isten nagy ellensége előtt. Semmi nincs itt Szókratész derűs viselkedéséből, aki nyugodtan lép a nagy barát, a halál elé. Arra kéri Jézus Istent, kímélje meg őt attól, hogy a halálon keresztül kelljen mennie. Bizonyos: Tudja már előre, hogy az a rábízott feladat, hogy elszenvedje a halált, s előre mondja: „De keresztséggel kell nékem megkeresztelkednem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik” (Lk 12,50). Most azonban, hogy Isten ellensége ott áll előtte, könyörög Istenhez, akinek mindenható voltát ismer: „Minden lehetséges néked, Vidd el tőlem ezt a poharat” (Mk14,36). S amikor hozzáfűzi: „mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied”, akkor ez nem azt jelenti, hogy végső soron maga is Szókratész módján megszabadító barátnak tartja a halált. Nem; ezzel csak annyit mond, hogy ha még ennek a szörnyű dolognak, a halálnak is meg kell történnie velem, akaratod szerint, úgy alávetem magam ennek a szörnyűségnek.

Jézus tudja, hogy maga a halál radikális, hatalmas elhagyatottságot jelent, mivel Isten ellensége; ezért is könyörög Istenhez. Isten nagy ellenségének jelenlétében nem akar egyedül maradni. Mégis, hogy úgy mondjuk, a halál lényegéhez tartozik, hogy elválaszt minket Istentől.. Ha valaki keze között van, akkor nem Isten, hanem ellensége kezében van. Jézus szorosan együtt akar maradni Istennel, mint egész földi élete folyamán. De e pillanatban nemcsak Isten segítségét keresi, hanem a tanítványokét is. Mindig újra félbeszakítja imáját, s csatlakozik legbelsőbb tanítványaihoz, akik küzdenek az álmossággal, hogy ne aludjanak, amikor jön a Mester. Megpróbálják, de nem sikerül, s Jézusnak mindig újra föl kell ébresztenie őket. Miért akarja Jézus, hogy virrasszanak? Mert nem akar egyedül lenni. Még a tanítványoktól sem akar elszakadni, akiknek emberi gyöngeségét jól ismeri, mert a halál, Isten szörnyű ellensége most fog rátörni. Szeretné, ha élet venné őt körül, az az élet, amely a tanítványokban van: „Nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?”.

El tudunk képzelni nagyobb ellentétet, mint ami van Szókratész és Jézus halála között? Szókratész, mint Jézus is, halála napján tanítványaitól van körülvéve, de csodálatos nyugodtsággal a halhatatlanságról beszél nekik. Jézus néhány órával halála előtt retteg, és kéri tanítványait, hogy ne hagyják őt egyedül. A Zsidókhoz írt levél, amely az Újszövetség többi iratánál erősebben hangsúlyozza Jézus tökéletes Isten (1,10) és tökéletes ember voltát, még messzebb megy Jézus halálfélelmének leírásában, mint a három szinoptikus evangélium. Azt mondja, hogy Jézus „könyörgéssel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt” (5,7).11 A Zsidókhoz írt levél szerint Jézus kiáltott és sírt a halál előtt! Az egyik oldalon látjuk Szókratészt nyugalomban, derűsen, amint a lélek halhatatlanságáról beszél; a másik oldalon pedig Jézust, aki kiáltozik és sír.

Aztán maga a halál jelenete. Szókratész hatalmas nyugalommal issza ki a bürökpoharat; Jézus ellenben a zsoltár szavaival kiált: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” – s egy artikulátlan kiáltással hal meg (Mk 15,37). Ez a halál a maga rettenetével! Valóban Isten utolsó ellensége. Így jelöli meg Pál apostol is a halált: az utolsó ellensége (1Kor 15,26). Itt válik láthatóvá a hatalmas szakadék: egyik oldalon a görög gondolkozás, a másikon pedig a zsidó és keresztyén hit.12 Más kifejezésekkel élve a Jelenések könyvének szerzője szintén utolsó ellenségnek tekintette a halált, amikor leírja, hogy végül a tűz tavába vettetik (Jel 20,14).

Mivel a halál Isten ellensége, elválaszt minket Tőle, attól, aki maga az élet, és minden élet teremtője. Jézus, aki teljesen egy Istennel, inkább mint bárki más, sokkal rettentőbbnek érezte a halált, mint más ember. Jézus sokkal intenzívebben érezte ezt az elhagyatottságot, izolációt Istentől, ezt az egyetlen helyzetet, amelytől félnünk kell valóban, pontosan azért, mert olyannyira egy Istennel. Ezért kiált Istenhez a zsoltárossal: „miért hagytál el engemet?” Ebben a pillanatban Isten ellenségének a kezében van: a haláléban. Valóban hálásak lehetünk az evangélistának, hogy nem szépítette az elbeszélését.

Hasonlítsuk most össze Szókratész és Jézus halálát! Semmi sem mutatja jobban a radikális különbséget a halhatatlanság görög tana és a feltámadásba vetett keresztyén hit között, mint ez! Mivel Jézus valóban keresztülment a halálon, annak minden rettenetével, nemcsak testileg, de pontosan lelkileg is („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”), ezért lehet a keresztyének számára, akik Őt megváltónak vallják, győztes a Halál fölött, a saját halálában – s kell is, hogy az legyen. Ott, ahol a halált Isten ellenségének tartják, nem lehet „halhatatlanságról” beszélni valóságos Krisztus-esemény nélkül, üdvtörténet nélkül, amelynek közepe és vége a halál feletti győzelem. Ezt Jézus nem végezhette úgy el, hogy közben egyszerűen tovább élt mint halhatatlan lélek, tehát anélkül, hogy lényegében meghalt volna. Nem: nem győzhette le a Halált, csak úgy, hogy valóban meghalt, átadta magát a Halál birodalmának, az élet nagy megsemmisítőjének, a nem-létnek, az Istentől való elhagyatottságnak. Aki a Halált akarja legyőzni, annak meg kell halnia; még egyszer: valóban vége kell, hogy szakadjon annak élete, s nemcsak egyszerűen halhatatlan lélekként kell tovább élnie. Ezért nem szépítette Márk, aki Jézust gyakran ábrázolja Isten fiaként, abban, ami szörnyű, teljesen emberi Jézus halálában.

Ha pedig az élet származik ebből a halálból, úgy Jézus új teremtésére van szükség, aki nemcsak az emberiség egy részét, de minden embert életre hív, mindent, amit Isten teremtett és a halált lerombolt. Szókratész és Platón szerint semmilyen teremtésre nincs szükség: A test rossz, s nem kell tovább élnie. Az a részünk pedig, amelynek tovább kell élnie, a lélek, s ez nem hal meg. Ha a feltámadásba vetett keresztyén hitet meg akarjuk érteni, akkor teljesen el kell vonatkoztatnunk a görög elképzeléstől, amely szerint az anyag, a test rossz, méltó az elpusztulásra, s így a test halála egyáltalán nem az igazi élet pusztulását jelenti. A keresztyén és zsidó gondolkozásban a test halála is az Isten teremtette élet elpusztítását jelenti: nincs különbség. Testünk élete is igazi élet. A halál minden Isten teremtette élet elpusztítása. Éppen ezért nem a test, hanem a halál az, amit a föltámadásnak le kell győznie.

Csak ha megismerjük a halál rettenetét az első keresztyénekkel együtt, csak ha komolyan vesszük a halált, akkor tudjuk megérteni az őskeresztyén egyház ujjongását húsvétkor. Megérthetjük tehát azt is, hogy az Újszövetség egész életét és gondolkozását a feltámadásba vetett hit uralta. A lélek halhatatlanságának hite nem egy mindent átformáló eseménybe vetett hit. A lélek halhatatlansága nem más, mint negatív állítás: a lélek nem hal meg, egyszerűen tovább él. A feltámadás viszont pozitív kijelentés: a valóban meghalt ember teljes egészét hívja életre Isten új teremtése. Valami soha nem hallott dolog történik. A teremtés csodája ez! Mert valami ezelőtt is történt, ami borzalmas dolog: egy Isten által teremtett élet pusztult el.

A Biblia szerint a halál nem szép; a Jézusé sem. A halál valóban olyan, amilyennek látszik: csontváz, a bomlás szaga. Jézus halála pedig olyan csúnya, mint amilyennek a nagy Grünewald ábrázolta a középkorban. S pontosan ezért tudta ugyanez a festő közvetlen emellett a nagy győzelmet, Krisztus föltámadását összehasonlíthatatlan szépséggel ábrázolni: Krisztust, új testet öltve, a feltámadás testét. Aki szép halált festett, az nem tud szép föltámadást festeni. Aki nem értette meg a halál rettenetét, az nem tudja értékelni Pállal a győzelmi himnuszt: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” (1Kor 15,54k).

C) A bűn zsoldja: a halál. Test és lélek

A lélek halhatatlanságának görög felfogása és a feltámadásba vetett keresztyén hit ellentéte még inkább beigazolódik, ha figyelembe vesszük, hogy a föltámadásba vetett hit már feltételezi a halál és a bűn között a judaizmus által létrehozott kapcsolatot. Így a megváltás-dráma szükségessége is világosabb lesz számunkra. A halál nem természetes, Isten akaratával egyező dolog, mint a görög gondolkodásban, hanem természetellenes, az isteni akarattal ellenkező, abnormis dolog.13 Az 1Móz elbeszélés arra tanít minket, hogy a halál a világba csak az ember bűne által lépett be. A halál átok, s az egész teremtés bele van vonva ebbe az átokba. Az ember bűne tette szükségessé mindazokat az eseményeket, amelyeket aztán a Biblia elbeszél, s melyeknek neve üdvtörténet. A halál nem győzhető le, csak bűnhődés által, mivel a halál a „bűn zsoldja”. Nemcsak az 1Móz mondja ezt nekünk, hanem Pál apostol is (Rm 6,23), s ez a fölfogása a halálról az őskeresztyénségnek is. Ahogyan a bűn Isten ellen volt, úgy van Isten ellen ennek következménye, a halál. Persze, Isten fel is tudja használni a halált (1Kor 15,36; Jn 12,24), éppúgy, mint a Sátánt. A halál mégis, mint olyan, Isten ellensége marad, mert Isten maga az élet, és az élet teremtője. Isten akarata nem az, hogy halál és betegség, hervadás és megsemmisülés legyen (a betegség a halál különös esete, amely még életünkben működik).

Minden, ami az élet ellentéte, betegség és halál, az emberi bűnből ered zsidó és keresztyén fölfogás szerint. Ezért Jézus minden gyógyítása nemcsak a halál visszaszorítását, hanem a bűn területére való behatolást is jelent; ezért mondja Jézus, mikor betegeket gyógyít: megbocsáttattak bűneid. Nem úgy, hogy minden személyes betegségnek egy személyes bűn a megfelelője, hanem úgy, hogy a betegség, mint olyan, és a halál, a bűn következménye, mely alatt szenved az egész emberiség. Minden gyógyítás részleges föltámadás, az élet részleges győzelme a halál fölött: ez a keresztyén fölfogás. Ezzel szemben a görög gondolkodás szerint a test betegsége abból a tényből fakad, hogy a test mindenestül rossz, s a halálnak van szentelve. A keresztyének számára a testben a feltámadás rövid ideig tartó anticipációja lesz láthatóvá.

Ez pedig arra tanít minket, hogy a test maga nem rossz, s a lélekhez hasonlóan Teremtőnk ajándéka. Pál szerint éppen ezért kötelességeink vannak testünkkel szemben is! Isten mindennek Teremtője. A zsidó és keresztyén teremtés-értelmezés kizár minden görög dualizmust a test és a lélek között. A testi, látható dolgok éppúgy Isten teremtményei, mint a láthatatlanok. A test nem a lélek börtöne, hanem a Szentlélek temploma Pál szerint (1Kor 6,19). Itt van a döntő különbség. Isten a testit is „jónak” tartja a teremtés után; ezt az 1Móz elbeszélése kifejezetten mondja. Fordítva pedig: a bűn az egész embert keríti hatalmába, nemcsak a testet, hanem a lelket is, s következménye, a halál az egész emberre kiterjed, testre és lélekre egyaránt. Így van ez nemcsak az embernél, hanem minden egyéb teremtménynél is. A halál azért szörnyű, mert az egész látható teremtett világ – beleértve testünket is – még jelen állapotában, betegségtől és haláltól sújtva is csodálatos.

A halál pesszimista fölfogása mögött ott van a teremtés optimista fölfogása. Ezzel szemben ott, ahol a halált megszabadítónak tartják – mint a platónizmusban – ott nem ismerik el a látható világot Isten teremtményének, s ha a platónisták szépnek tartják a testet, az nem azért van, mintha önmagában szépnek tartanák, hanem azért, mert átvilágít rajta a halhatatlan lélekből, az egyedül igaz isteni igazságból valami. Még a keresztyének számára is jelen testünk nem más, mint az eljövendő dicsőséges test árnyéke, de éppen egy test árnyéka.! A különbség itt nem a test és a lelki idea között van, mint Platónnál, hanem a jelen teremtés (amelyet megrontott a bűn) és az új teremtés között (amely bűntől szabad): a romlandó és a romolhatatlan test között.

Ez arra vezet minket, hogy az emberről szóló teljes tanításról beszéljünk, az antropológiáról. Az Újszövetség antropológiája nem azonos a göröggel, inkább a zsidóhoz csatlakozik. A test és a lélek (szóma – pszükhé, szarx – pneüma) vonatkozásában – hogy csak ezeket említsük – ugyanazokat a kifejezéseket használják az Újszövetség szerzői, mint a görög filozófusok. E kifejezések azonban számukra egészen mást jelentenek, s teljesen félreértjük az Újszövetséget, ha görög értelemben magyarázzuk a fogalmakat. Innen már sok félreértés származott.

Nem adhatunk részletes áttekintést az újszövetségi antropológiáról. A Kittel-féle14 szótár megfelelő cikkei mellett jó monográfiák is vannak e kérdéshez.15 Először külön kellene analizálnunk az Újszövetség különböző szerzőinek antropológiáját, mert éppen ebben döntő különbségek vannak. Itt sajnos csak néhány lényeges pontot említhetek, amelyet kérdésünk tárgyalásakor vizsgálni kell, s ezt meglehetősen sematikusan teszem, az apróságokra kevéssé ügyelve, amelyeket pedig egy igazi antropológiának tárgyalnia kellene. Elsősorban Pál apostolra támaszkodom, mert egyedül nála találjuk meg az antropológia több elemét, bár ő sem használja teljes következetességgel a különböző kifejezéseket, s ezeknek nem mindig ugyanaz a jelentése.16

Természetesen az Újszövetség is ismeri a test és a lélek megkülönböztetését, de még inkább a belső és külső ember különbségtételét. Ez azonban nem szembeállítást jelent, mint ha a belső ember természetszerűleg jó, a külső pedig rossz lenne.17 A kettő kiegészíti egymás lényegét, s mindkettőt jónak teremtette Isten. A belső ember a külső nélkül nem igazi, önálló létet jelent: szüksége van a testre. Legföljebb az Ószövetség halottjaihoz hasonlóan lehetséges talán a Seólban egy árnylét, de ez nem igazi élet. Világos viszont a görög lélek-fogalomtól való különbség: ez utóbbi ui. csak és kizárólag a test nélkül jut teljes kifejlődésre. Semmi ilyen nincs viszont a Bibliában. A keresztyén fölfogás szerint a testnek is szüksége van a belső emberre.

Mi a test (szarx) és a lélek (pneüma) szerepe a keresztyén antropológiában? Főleg itt nem szabad, hogy félrevezessen minket a görög szavak profán használata, annak ellenére, hogy az Újszövetség néhány helyén megtalálható, s hogy a terminológia még egy szerző esetében sem egységes (pl. Pál apostolnál sem). E fönntartással mondhatjuuk, hogy az egyik páli jelentés szerint – amely talán a legjellemzőbb – a test és a lélek két aktív, transzcendens hatalom, amely kívülről lép be az emberbe, s benne a kettő dinamikusan hat, de sem egyik, sem másik nem azonosítható az emberrel. A keresztyén antropológia az üdvtörténeten alapul18 – szemben a göröggel. A „test” a bűn hatalma, amely a halál hatalmaként jutott az emberbe Ádám bűne által. Testet és lelket egyaránt megragadott, mégis úgy – s ez nagyon fontos – hogy a test (szarx) immár lazábban kötődik a szómához (tulajdon testünkhöz), mint a belső emberhez19, bár a bűneset folytán a szarx hatalmat nyert a szóma fölött. A Lélek a test (szarx) nagy ellentétje, de ismét nem úgy, mint egy antropológiai tényező, hanem mint egy hatalom, amely kívülről lép az emberbe. A Lélek Isten teremtő ereje, az élet nagy hatalma a feltámadás része éppúgy, mint ahogy a test (szarx) a halálé. Az Ószövetségben a Lélek mindig csak éppen a prófétákban működik. Ezzel szemben a jelen korszak végső idején – amelyben vagyunk az Újszövetség szerint – azaz mióta Krisztus halála által megtörte a halál hatalmát és feltámadt, az élet eme hatalma működik Krisztus egyházának minden tagjában. Az ApCsel 2,16 szerint az „utolsó napokban” a Lélek mindenkit meg fog ragadni. Jóél próféciája pünkösdkor teljesedett be.

E teremtő hatalom is a teljes embert ragadja meg, belsőt és külsőt egyaránt, már most. Amíg azonban a test (szarx) e jelen korszak idejére lényegi egységet alkot testünkkel (szóma), de nem keríti szükségszerűen hatalmába a belső embert, a Szentlélek életre keltő ereje fordítva van: már most megragadja a belső embert olyan határozott módon, hogy az „napról napra újul” – ahogyan Pál mondja (2Kor 4,16). Ami a testet illeti (szóma), azt is már megragadta a Szentlélek. Már e testben megvan a végső idők anticipációja, a hall hatalmának időleges visszaszorulása, mihelyt működik a Szentlélek életre keltő ereje20; innen vannak a beteggyógyítások az őskeresztyének között. Mégis csupán e hatalom visszaszorulásáról van szó, nem pedig halandó test végérvényes átváltozásáról feltámadott testbe. Még azoknak is meg kell halniuk, akiket Jézus földi élete folyamán feltámasztott. A halálnak szentelt test átváltozása lelki testté csak az idők végén fog megtörténni. Majd csak ekkor fogja a feltámadás hatalma, a Szentlélek teljesen megragadni a testet, oly módon, ahogy már most naponta megújítja a belső embert.

Számunkra most az a fontos, hogy megmutassuk, milyen mértékben különbözik az Újszövetség antropológiája a görögtől. A test (szóma) és a lélek (pszükhé) jó, amennyiben mindkettőt Isten teremtette. Mindkettő azonban annyira rossz is, amennyiben megragadta őket a halál hatalma, a test (szarx), a bűn. De mindkettőt megszabadíthatja, s meg is kell szabadítania a Szentlélek életet adó erejének. A megszabadítás nem abban áll, hogy a lélek (pszükhé) megszabadul a testtől (szóma), hanem abban, hogy mindkettő megszabadul a halál hatalmától, a szarx-tól.21

A test feltámadott testté változása csak akkor történik meg, amikor az egész teremtett világot újjáteremti a Szentlélek, amikor nem lesz többé halál. Akkor, amikor testünk (szóma) nem szarx-ból fog állni.22 Pál szerint ekkor „lelki test” lesz. E föltámadása a testnek csak egy része a teljes újjáteremtésnek. „Új eget és új földet várunk” (2Pét 3,13). A keresztyén reménység nemcsak az egyén sorsára, hanem az egész teremtett világra vonatkozik. Az egész teremtett világ, a látható, materiális is, bele van vonva a halálba. „Te miattad” – így hangzott az átok. Ezt pedig nemcsak az 1Móz-ben halljuk, de a Róma 8,19kk-ben is, ahol azt írja Pál apostol, hogy az egész teremtett világ23 már most türelmetlenül várja a szabadítást. E megváltás akkor fog eljönni, amikor a Szentlélek hatalma át fog változtatni minden anyagi dolgot, amikor Isten az új teremtésben nem megsemmisíteni, hanem megszabadítani fogja azt a test (szarx) hatalmából, a romlandóságtól. Nem örökkévaló ideák fognak megjelenni tehát, hanem konkrét dolgok születnek benne újjá, többek között testünk is (szóma). E hit sokkal merészebb, mint a görög filozófia.

Mivel a test föltámasztása újjáteremtő tett, amely megragadja az egész univerzumot, így nem az egyén halálakor jelenik meg, hanem csak az idők végén. Nem átmenet az evilágiból, a túlvilágiba, mint ezt a lélek halhatatlanságának görög képzetében a lélekről hiszik. A test föltámadása a jelen korszakból a jövőbe való átmenet, amely kötődik az üdv megszerzésének drámájához. A bűn miatt szükséges, hogy ez a dráma az időben játszódjék le. Ha a bűnt tartjuk a halál uralma eredetének Isten teremtése fölött, akkor a halált a bűnnel együtt kell legyőzni.

Mi nem tudjuk ezt megtenni saját erőnkből; nem tudjuk legyőzni a bűnt, mivel magunk is bűnösök vagyunk – tanítja az Újszövetség. Más teszi meg helyettünk, s Ő sem tehette ezt másként, csak úgy, hogy átadta magát a bűn hatalmának, tehát meghalt, s eleget tett a bűnért úgy, hogy a halált, mint a bűn zsoldját győzte le. A keresztyén hit hirdeti, hogy Jézus megtette ezt, s miután teljesen és valóban meghalt, testében és lelkében föltámadott. Hirdeti, hogy mostantól fogva a feltámadás hatalma, a Szentlélek működik. Szabad az út! A Bűn legyőzetett; a Feltámadás és az Élet győzött a halál felett, mivel a halál a bűn következménye volt. Isten anticipálta az új teremtés csodáját, amelyet a végidőkre várunk. Újjáteremtette az életet, mint kezdetben. Ebben az egyedülálló pillanatban, Jézus Krisztusban a csoda már megtörtént! Feltámadás, de nem csak a belső ember újjászületése értelmében, akit a Szentlélek megragadott, hanem a test feltámadása is. Az anyag, matéria újjáteremtése ez romolhatatlanná. A világon máshol sehol sincs feltámadás-anyag vagy lelki test: csak itt, Jézus Krisztusban!

1.Ld. Még: O. Cullmann, La foi à la résurrection et l’espérance de la résurrection dans le Nouveau Testament (=Études théologiques et religieuses, 1943, 3kk); Christus und die Zeit, 1945, 205kk; Ph.H. Menoud, Le sort des trépassés, 1945 (Cahiers théologiques de l’actualité protestante); R. Mehl, Der letzte Feind, 1954.

2. Mégis, nem úgy, ahogy az őskeresztyén gyülekezet „természetes” halálról beszélt volna. E kifejezést K. Barth használta a Kirchliche Dogmatik III/2 (1948,776kk) egyébként rendkívül megkapó fejtegetésében a halál, mint „utolsó ellenség” negatív képzetéről. E kifejezést azonban nem látom megalapozottnak az Újszövetségben; ld. Pl. 1Kor 11,30 (vö. lentebbb, 5. lap).

* Magyarul: Krisztus és az idő, ford. Huszti Kálmán, Budapest: Hermeneutikai kutatóközpont, 2000.

3. Ennek megmutatása volt könyvem valódi célja, nem pedig az, amit gyakran hibásan tulajdonítanak nekem, hogy az „idő és örökkévalóság” témáját tárgyalom.

4.Mivel a János evangéliuma is üdvtörténeti orientáltságú, ezért nem járunk a „mitológiátlanítás” útján (R. Bultmann szavait idézve).

5. Ld. Bo Reicke, Einheitlichkeit oder verschiedene Lehrbegriffe in der neutestamentlichen Theologie, Theologische Zeitschrift, 1953, 401kk.

6. Annál is inkább, mivel a qumráni szövegek bizonyítják, hogy e zsidó csoport is – amelyhez oly erősen kapcsolódott a keresztyénség – hellenista befolyás alatt állt. Ld. O. Cullmann, The Significance of the Qumrân Texts for the Research into the Beginnings of Christianity, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk; így R. Bultmann is, Theologie des Neuen Testaments, 1953, 361. lap 1. jegyzete.

7. Inkább a görög képzetek „historizálásáról” (üdvtörténeti értelemben) kellene beszélnünk. Csak ebben az értelemben, s nem R. Bultmann fölfogása szerint „mitológiátlanítja” már maga az Újszövetség a mítoszokat.

8. Lásd a szövegeket E. Benz, Der Gekreuzigte Gerechte bei Plato, im Neuen Testament und in der alten Kirche, 1950.

9. A Ján 4,9-ben található parallel ellenére, amelyre E. Klostermann, Das Markus-Evangelium, 19363, ad loc., E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937 hívták föl a figyelmet. Számomra valószínűtlen e magyarázat: „olyan szomorú vagyok, hogy inkább meghalni kívánok” – egy olyan helyzetben, ahol Jézus tudja, hogy meg fog halni (az utolsó vacsorakor!). J. Weiss, Das Markus-Evangelium, 19173 magyarázata, ad loc., „szomorúságom olyan nagy, hogy súlya alatt összeroskadok”, Mk 15,34 vonatkozásában tűnik valószínűtlennek. Lk 12,50: „és mely igen szorongattatom míg keresztségek (=halálom) el nem végeztetik” szintén ezt a magyarázatot teszi valószínűtlenné.

10. Régi és új kommentárok (J. Wellhausen, Das Evangelium Marci, 19092, ad loc.; J. Schniewind, NTD, 1934, ad loc.; E. Lohmeyer, Das Evangelium des Markus, 1937, ad loc.) hiába próbálják meg kikerülni ezt a következményt, amelyet még erős görög kifejezések is támogatnak: „rettegni és gyötrődni”. Olyan magyarázatot adnak, amely nem felel meg a helyzetnek, ahol Jézus már tudja, hogy szenvednie kell népének bűnei miatt (utolsó vacsora). Lk 12,50-ben teljesen lehetetlen kiiktatnunk a haláltól való félelmet, s figyelembe véve Jézus szavait a kereszten (Mk 15,34), s nem magyarázhatjuk másként s Gecsemáné történetét, mint az elhagyatottságtól való félelmet, amelyet Isten nagy ellensége, a halál idéz Jézusra. 11. E passzus kapcsolata a Gecsemáné kertjével számunkra kétségtelen. Ld. J. Héring, L’Épître aux Hébreux, 1954, ad loc.

12. J. Leipoldt, Der Tod bei Griechen und Juden, 1942, teljesen rossz szemszögbóűől nézi a perspektívát. Ugyan joggal határolja el élesen a halál görög felfogását a zsidótól, de erőfeszítései, hogy állandóan a görög felfogással azonosítsa a keresztyént és elhatárolja azt a zsidótól, valószínűleg csak akkor érthető, ha a könyv megjelenési évét figyelembe vesszük, valamint azt a sorozatot, amelyben megjelent (Germanentum, Christentum und Judentum).

13. Látni fogjuk, hogy a Krisztus által nyert győzelem fényében a halál elvesztette minden rettenetét. Az Újszövetséget követve azonban mégsem beszélnek arról, hogy meghalni „természetes” (K. Barth, Kirchliche Dogmatik, III/2, 1948, 777kk, hivatkozással a Jel 21,8-ra, hogy ti. különbség van a „második halálhoz” képest); ld. 1Kor 11,30!

14. Meg kell említenünk még az újszövetségi teológiákat is.

15. W.G. Kümmel, Das Bild des Menschen im Neuen Testament, 1948; J.A.T. Robinson, The Body. A Study in Pauline Theology, 1952; vö. a Vocabulaire Biblique, 19552 antropológiai cikkeit is!.

16. W. Gutbrod, Die paulinische Anthropologie, 1934; W.G. Kümmel, Römer 7 und die Bekehrung des Paulus, 1929; E. Schweizer, Römer 1,3 und der Gegensatz von Geist und Fleisch vor und Bei Paulus, Evangelische Theologie, 1955, 563kk; különösen pedig R. Bultmann, Theologie des Neuen Testaments, 1953, megfelelő fejezete.

17. Jézus szavai a Mk 8,36; M5 6,25; 10,28-ben (pszükhé = élet) sem a „halhatatlan lélek végtelen értékéről” szólnak, s nem is föltételezik a belső ember felsőbbrendűségét. Vö. Mk 14,38, valamint W.G. Kümmel, i.m., 16kk.

18. Ezt mondja W.G. Kümmel, i.m., amikor hangsúlyozza, hogy az Újszövetségben – a jánosi teológiában is – az embert történeti lénynek tekintik.

19. A test az a hely, ahonnan befolyásolja az embert. Így lehetséges, hogy Pál néhány helyen felcseréli a két görög „test” szót (szarx és szóma) saját alapfelfogásának ellenére. Ez a terminológiai különbség azonban semmit sem változtat az általános szemléletét, amelyre a szóma és a szarx megkülönböztetése jellemző.

20. Ld. Cikkemet: La délivrance anticipée du corps humain d’après le Nouveau Testament. Hommage et reconnaissance. Receuil de travaux publiés à l’occasion du 60e anniversaire de K. Barth, Neuchâtel et Paris, 1946, 31kk.

21.Jézus gyakran idézett szava a Mt 10,28-ban (ld. 17. jegyzetet): „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a pszükhét pedig meg nem ölhetik, nem föltételezi a görög felfogást, mint ha a léleknek nem lenne szüksége testre (szóma). A következő sor mutatja, hogy nem erről van szó. Jézus nem így folytatja: „attól féljetek, aki a pszükhét öli meg”, hanem így: „hanem attól féljetek inkább, aki mind a pszükhét, mind a testet el tudja pusztítani a gyehennában”. A kommentárok joggal jegyzik meg, hogy a pszükhé itt nem a görög lélek fogalma, hanem inkább az „élet” szóval kell fordítanunk, az arám nafsá szónak megfelelően. Ld. Pl. J. Schniewind, Das Evanglium nach Johannes, 1937, ad loc.; W.G. Kümmel, i.m., 17, szintén joggal írja: e vers „nem a halhatatlan lélek értékét írja le, hanem azt hangsúlyozza, hogy egyedül Isten semmisítheti meg a földi életen túl a mennyeit is.” Ld. R. Mehl, Der letzte Feind, 40. lap, 12. jegyzet.

22. Bár nem szerencsés a fenti kifejezés, mégis kénytelen vagyok használni, mert nincs jobb. Amit vele mondani akarok, az világos lehet azonban a fenti fejtegetésekből.

23. A 20. vers utalása az 1Móz 3,17-re („temiattad”) kizárja a ktiszisz minden egyéb fordítását, mint ahogy azt javasolta E. Brunner és A. Schlatter: hogy ti. a teremtmény az embert jelentené. Lásd O. Cullmann, Christus und die Zeit, 1945, 89.

24. Még ha az Igazság Tanítóját a qumráni szekta szerint ki is végezték – amit ez idáig egyetlen egyértelmű szöveg sem bizonyít –, akkor is marad egy hatalmas különbség az őskeresztyén egyház hitéhez képest (a többiről nem is beszélve; vö. The Significance of the Qumrân Texts…, Journal of Biblical Literature, 1955, 213kk): Jézus föltámadásának hite, amely föltámadás már megtörtént, nem lel párjára e szektában.