III. RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
A magyar protestantizmus egyházi élete a legújabb korban

39. §. AZ EGYHÁZI ALKOTMÁNY ÉS SZERVEZET KIÉPÍTÉSE  40. §. VALLÁSI ÉS ERKÖLCSI ÁLLAPOTOK ÉS MOZGALMAK
41. §. UNIÓTÖREKVÉSEK
 

39. §. AZ EGYHÁZI ALKOTMÁNY ÉS SZERVEZET KIÉPÍTÉSE

A budai és pesti zsinatok után, különösen a református egyházban, még évtizedekig kísértettek a lelkészi és a világi elem ellentétei. Ezek megszüntével és a pátens visszavonása után legfontosabb feladata volt mindkét prot. egyháznak az, hogy alkotmányának teljesebb kiépítéséről s a rég óhajtott egységes szervezkedésről gondoskodjék. A reformátusok ezt 1881-iki debreceni zsinatukon valósították meg. Ez a zsinat megalkotta az egységes magyar református egyházat, megteremtvén a Királyhágón inneni és túli reformátusság alkotmányi és szervezeti unióját. Ez állapította meg továbbá először egészen pontosan az addig csak szövetségben élt egyházkerületek fölé közös szervekül rendelt országos zsinat és egyetemes konvent szervezetét és hatáskörét. Az egyházkerületeket azonban kiterjedt autonómia birtokában hagyta. Anyagilag abban jutott kifejezésre az egység, hogy a zsinat létrehozta az országos egyházi közalapot (domestica), melyből a rászoruló egyházközségeket a konvent segélyezi. A zsinat törvényalkotása nem volt gyökeres újítás, hanem inkább csak az addig is fennállott hagyományos rendtartás írásbafoglalása. A református egyháznak ezóta a világháborúig tartott két budapesti zsinata (1891–93 és 1904–07) a részletekben nagyon sok módosítást, de a lényegben semmi változtatást nem hajtott végre az egyház alkotmányán és szervezetén. Nem tette ezt a világháború alatt, illetőleg után tartott két budapesti zsinat sem. De az utóbbi ezek közül — amely 1928-ban nyílt meg — mégis korszakalkotó munkát végzett, mert erősen kidomborította az egyház hitvallási alapjait, törvénybe iktatta a missziói munka kötelezettségét és megszigorította az egyházi fegyelmet. E mellett megalkotta az első egységes magyar református istentiszteleti rendtartást (liturgiát).

A magyar evangélikusok egységes alkotmányát és szervezetét az 1891-iki budapesti zsinat alkotta meg. Az erdélyi szász evangélikus „országos egyház" tovább is megmaradt százados különállásában, főképp nemzetiségi okból.

40. §. VALLÁSI ÉS ERKÖLCSI ÁLLAPOTOK ÉS MOZGALMAK

1. Általános helyzet

A legújabb kor első felében a magyar középosztály zömét s méginkább a jogtalan népet még meglehetősen érintetlenül hagyta a fejlődő európai műveltség. A patriarkális viszonyok nem állítottak új feladatokat a prot. egyházak elé. De a korszak második felében, főképp a szabadságharc és a kiegyezés után, hazánkban is rohamosan jelentkeztek az Európaszerte hodító vallás- és egyházellenes irányok bomlasztó hatásai. A magyar protestáns egyházak, míg létük küzdelmes biztosításán, majd anyagi és szervezeti megerősödésükön fáradoztak, szinte észrevétlenül elveszítették benső, lelki kapcsolatukat a művelt magyar középosztállyal. A legutóbbi években aztán, a szociálizmus hatásai, főként pedig a városok felszívó és megrontó ereje miatt a kispolgárság, munkásság, sőt a parasztság lelki világában is egyre jobban csúszik ki a talaj az egyházak alól. Nagyobbrészt ugyancsak a parasztság között (különösen az alföldi reformátusságban), de más prot. társadalmi rétegekben is meglehetős számmal szereztek és szereznek híveket a szekták: a baptista és a nazarénus felekezet, mely utóbbi az előbbinek népiesebb és szigorúbb válfaja; továbbá az adventista és millenista szekták, sőt legújabban a szektaként fellépő methodizmus is. A nagy világháborúval lezárult korszak a belső visszahódítás feladatát hagyta örökül a mai napok magyar protestantizmusára.

2. A belmisszió

A visszahódító munka legfőbb eszköze az ún. belmisszió. Ennek előzményei Magyarországon a pietizmusba nyúlnak vissza. A pietizmus tevékeny vallásossága élt a magyar prot. keresztyénség első nagy szeretet-alkotásának: az Országos Protestáns Árvaháznak megalapítóiban (1859). Ezek közül különösen emlékezetreméltó Bauhofer György, a kiváló budai ev. lelkipásztor (mh. 1864). Bauhofer udvari lelkésze volt József nádor erőshitű protestáns hitvesének, majd özvegyének, Mária Dorottyának. Élő kegyességükkel mind a ketten túl tudtak nézni a szigorú felekezeti korlátokon. Buzgó támogatásban részesítették a skót ref. szabad egyház zsidómissziójának Pesten (1841-től) megtelepedett ágát. Ez a misszió az ország fővárosában gondviselésszerű szerepet töltött be. Nemcsak tulajdonképpeni célján munkálkodott sok sikerrel, hanem mindenféle más hitébredési mozgalomnak, evangéliumhirdető és szeretetmunkának is egyik hatalmas kovásza lett a magyar protestánsság között. Az innen és máshonnan vett evangéliumi hatások főképp a kilencvenes évek elejétől kezdve egyre erősödő hullámzást támasztottak a főváros, utóbb a vidék prot. közönségének lelki életében. Az irány képviselőit, akik között legelől említendő dr. Szabó Aladár budapesti református theologiai tanár, majd lelkipásztor neve, a hivatalos egyházi és theologiai körök kezdetben rossz szemmel nézték. De a félreértést és csúfságot bátran hordozó törhetetlen buzgóság végre megtermette gyümölcseit. Három évtized alatt a fővárosi virágzó belmissziói alkotásoknak (Bethesda-kórház, Bethánia-egylet, Lorántfy Zsuzsánna- egylet, Philadelphia diakonissza-egylet, Ker. Ifjúsági Egyesület, Evangéliumi Diákszövetség, vasárnapi iskolák stb.) a vidék egyházaiban is sokfelé keletkeztek hajtásaik. Szórványosan már azelőtt sem hiányoztak ugyan egyik protestáns egyházban sem a pietista és hitébredési szellemtől függetlenül is keletkezett régebbi jótékonysági intézmények. Pl. Debreczenben már 1529 óta áll fenn, Ispotály néven, egy városi (a reformáció óta református egyházi) szegénygondozó intézet. De általánossá a hívő szeretetmunkát mégis csak ez a szellem tette a magyar protestánsok között. A belmissziónak úgy hitébresztő, mint szeretetmunkái kezdetben szabad vállalkozásokból indultak ki, de napjainkban már a hivatalos egyházak is fölkarolták azokat. Így ma már az önkéntes belmisszióból nagyon helyesen mindinkább kötelező egyházépítő, gyülekezeti munka lesz. Evvel együtt jár az is, hogy a belmisszió egyre következetesebben hitvallási alapra helyezkedik. Ebben a tekintetben legerősebb a református közép - és főiskolás ifjúság között folyó missziói munka. (Közép-iskolai Missziói Bizottság, Soli Deo Gloria-szövetség).

41. §. UNIÓTÖREKVÉSEK

1. A külföldön

A felvilágosodás a hitvallási ellentéteket a keresztyén és különösen a protestáns felekezetek között jelentékteleneknek tüntette föl s ezzel új lendületet adott az unió- törekvéseknek. A romantika pedig történeti szellemével segítette elő ezt a törekvést: a romantikus protestánsok szívesen tekintettek vissza a reformáció hősi kezdő korába, amikor még nem indult meg a tanviszály és szerették volna ezt a kort visszaidézni az elszakadt testvérek újraegyesítésével. A pietizmus a hitvallási válaszfalakat szintén másodrangúaknak tekintette s a nagy német pietista, Zinzendorf Miklós Lajos gróf már a XVIII. század első felében megvalósította a herrnhuti testvérgyülekezetben az első tényleges protestáns uniót. Ily előzmények után az unióért már azelőtt is sokat fáradozott református Hohenzollern-uralkodóház egyik nemes tagja, III. Frigyes Vilmos porosz király 1817-ben, a reformáció háromszázados évfordulójának méltó megünnepléséül felhívta országa protestáns egyházait az unió megvalósítására. A porosz egyházi unió — melynek példáját több német tartományi egyház követte — a hitvallási különbségeket fenntartva, egy egyházszervezetben és istentiszteletben egyesített evangélikus és református keresztyéneket. Ez a helyes gondolat biztosította fennmaradását. Egyes kath. és prot. rationalisták és romantikusok uniós lelkesedése pedig odáig ment, hogy valamennyi keresztyén felekezet újra-egyesítéséről (reuniójáról) ábrándoztak. E délibábos tervből gyakorlati haszna csak a római katholikus egyháznak lett, amely ezen a réven is tudta szaporítani a maga „megtértjeit".

2. Hazánkban

Az unió-eszme mindkét féle értelemben megmozgatta a magyar protestánsokat is. Néhány róm. katholikus író és főpap 1817 táján Magyarországon is propagandát csinált a reunió eszméjének. Azt hangoztatták, hogy a háromszáz év előtti nagy „szakadás" legméltóbb megünneplése az volna, ha a protestánsok egyetemben visszatérnének az „egy akolba".^l Ennek fejében aztán ők is kaphatnának afféle szertartási, fegyelmi, egyházalkotmányi engedményeket, aminőket kaptak a görög „egyesültek". A magyar protestánsok szellemi vezetői válaszaikban áthídalhatatlan különbséget állapítottak meg a két egyház között és rámutattak arra, hogy a keresztyén türelmet és testvériséget erőszakolt külső egység nélkül is lehet gyakorolni.

Több sikerrel kecsegtetett a protestáns unió terve. Erre a porosz példa mellett az a körülmény is buzdított; hogy a megelőző század közös nagy nyomása a két felekezetet egyre közelebb hozta egymáshoz. Már a XVIII. század elejétől fogva szokásban volt, hogy a két egyház világi vezérférfiai közös megbeszélés alapján egyöntetűen jártak el kormánynál és udvarnál egyházaik védelmében. Később a lelkészek közti kölcsönös bizalmatlanságot is enyhítette a rationalismus hatása. Láttuk, hogy a budai és pesti zsinatok már szervezeti közösséget is próbáltak létesíteni a két egyház között. Majd iskolaügyi téren is folytatni kívánták a közeledést. Fölmerült egy Pesten fölállítandó közös prot. főiskola terve. Ennek kapcsán maga az ev. egyház főfelügyelője, gróf Zay Károly vetette föl (1841) a két egyház uniójának javaslatát. A javaslatot főleg az ev. egyház erős nemzeti érzésű vezéremberei fogadták nagy örömmel. Ezek ugyanis a színmagyar reformátussággal való egyesüléstől a saját egyházukban fenyegető panszláv veszedelem ellensúlyozását is remélték. A magyar ev. egyháznak ez időben legnagyobb fia, Kossuth Lajos, még Pesti Hírlapját is megnyitotta a kérdés tárgyalására. Református részről a gondolatnak legkitűnőbb szószólója „a nemzet mindenese", Fáy András volt, aki abban az időben „világi" létére is egyik leghívatottabb szellemi vezetője volt egyházának.² A két egyház legfőbb képviselete is foglalkozott az eszmével. Elvben mind a kettő lelkesen fogadta azt, sőt közös választmányt is nevezett ki az egyesülési terv kidolgozására. Ekkor azonban egymásután jelentkeztek a nehézségek. A református egyház legtömörebb pontján, a Tiszántúl, ellenszenvvel találkozott a nagy terv: dogmatikai okok, a református egyház vagyoni önállóságának féltése, a lelkészek bizalmatlansága az elsősorban világi férfiak pártolta unió iránt, mind közrejátszottak. Az ev. egyházban viszont a felvidéki panszláv elemek fejtettek ki ellenállást az eszmével szemben. Ezért a közös választmány részletes unió-terve egy lépéssel sem juthatott a megvalósításhoz közel. Irodalmilag jó ideig vitatták még s 1842-ben megindult a Székács József és Török Pál pesti (ev., ill. ref.) lelkészek, a későbbi nagy püspökök kitűnő szerkesztésében megjelent uniós szellemű Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. De a negyvenes évek izgalmai egyre jobban elterelték az unióeszméről a figyelmet. Azóta új kísérlet nem történt az érdekében. De a két prot. egyház közti testvéri kapcsolat több közös intézmény (pl. ilyen volt a Pesten, 1855–65 közt fennállott közös prot. theol. akadémia, a rimaszombati közös főgimnázium stb.), a közös ügyekben tanácskozó egyházi főbizottság, a szórványokban levő prot. hívek kölcsönös lelkigondozása s a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságban (l. alább) valamint némely belmissziói mozgalmakban való közös részvétel erősítette és erősíti; újabban a honvédségnek egységes vezetés alá foglalt ref. és ev. lelkigondozása is.

¹  Ján. 10:16, a Vulgata fordítása szerint (a helyes fordítás, a görög eredetinek megfelelően: „egy nyáj").
²  Óramutató c. műve ama kor iránytszabó egyházi irodalmának legkitűnőbb terméke (1841).