II. RÉSZ
A felvilágosodás kora

ELSŐ FEJEZET
A felvilágosodás Európában

22. §. A FELVILÁGOSODÁS EREDETE ÉS JELLEMZÉSE  23. §. A FELVILÁGOSODÁS ÁLLAMA ÉS EGYHÁZPOLITIKÁJA
 

22. §. A FELVILÁGOSODÁS EREDETE ÉS JELLEMZÉSE

A véres vallásháborúkba belefáradt európai emberiség a XVII. század végső évtizedei óta új szellemi irány vezetésére bízta magát. Ezt az új irányt egy régi elnevezéssel felvilágosodásnak nevezzük. Az európai társadalom ugyanis „felvilágosodott" arra nézve, hogy vallási tételeknek és formáknak nem szabad az embereket egymástól testvértelenül elválasztaniok, egymás gyűlölködő ellenségeivé tenniök. A felvilágosodás legfőbb szülőoka az egyházi tekintélytől független gondolkodás kifejlődése volt. Ez a gondolkozás már a renaissanceban erőteljesen megnyilvánult. De valódi hatalommá a szellemi élet felett a XVI. század óta nagyszerű fejlődésnek indult természettudomány és filozófia tette.

A természettudomány (Kopernikus, Galilei, Kepler, Newton stb.) fölfedezte a világmindenségben a törvény egyetemes uralmát. A filozófia pedig (Descartes, Spinoza, Leibniz stb.) megállapította, hogy az emberi ész is ugyanannak az egyetemes törvényszerűségnek hódol, amelynek a világmindenség. Ezzel a természetes törvényszerűséggel ismeri meg az emberi ész az igazságot. Tehát a vallás legmagasabb igazságaira is önnönerejéből jön rá. Ebből pedig az következik, hogy mindenütt, ahol ész van, kell lennie vallásnak is. A vallás formái, tételei lehetnek nagyon különbözők, de lényegében, „természetében" minden vallás egy: tartalmát az Isten létének, a lélek halhatatlanságának és az erkölcsi törvények egyetemes és „észszerű" igazságai alkotják.

Ez a felfogás — előbb angol, utóbb francia és német bölcselők, írók, költők vezetésével — a XVIII. század közepéig Európa valamennyi akkori művelt államában meghonosult. Ennek következtében lehetetlenné vált az egyházi tekintélyek, a dogma, hitvallások, papság addig kizárólagos uralma. Az uralkodó eszmény a másvilági üdv helyett a földi haladás s az ebből származó közhaszon és boldogság lett. A lelkek már nem a világ végét és az Isten országát várták, hanem a földi élet végtelenül tökéletesíthető voltában hittek és reménykedtek. A művelt emberiség olyan tanítókra hallgatott, aminő volt a nagy német költő, Lessing (mh. 1781), aki az emberiség vallási fejlődésében Istennek még véget nem ért nevelő munkáját látta — és akik, mint a francia író, Voltaire (mh. 1778), gyilkos gúnnyal harcoltak mindenféle tételes vallás, de elsősorban a római katholikus egyházi tekintély ellen.

A felvilágosodásnak nagy érdeme, hogy vallási gyűlölködés erejét megtörte és hogy különösen a római egyház lelki önkényuralmát éppen a római katholikus vallású népekben aláásta. De ezért az érdeméért nagy hibáiról sem szabad elfelejtkeznünk. Az emberi észt fölébe helyezte az isteni kijelentésnek. Azt hitte, hogy a Biblia örök igazságai pótolhatók az emberi tudomány folyvást változó eredményeivel. A megváltó Krisztusban, az Isten egyszülött fiában való hitet egyre jobban elpárologtatta az emberi szívekből s okoskodásokkal és erkölcsi jótanácsokkal akarta helyettesíteni. Az emberi haladást korlátlannak gondolta. Mindezekkel elbizakodottá tette az emberi észt, csökkentette az Isten dicsősége előtt való meghódolást.

23. §. A FELVILÁGOSODÁS ÁLLAMA ÉS EGYHÁZPOLITIKÁJA

A felvilágosodás szellemének uralkodó befolyása alól az állami élet sem vonhatta ki magát. A felvilágosodott államtudósok azt tanították, hogy az állam egyetlen észszerű, „természetes" feladata a közjó, a közérdek munkálása. Ezt a feladatot az állam semmiféle más érdektől, a vallás és az egyház érdekeitől sem teheti függővé. A tapasztalat és a józan ész arra utal, hogy különböző vallású emberek egyaránt becsületes, munkás és békés polgárok lehetnek: tehát nem észszerű és nem szükséges egy államban csak egy vallásnak uralkodnia. Az állam ezért nem üldöz többé egy vallást és egyházat sem, csak felügyel valamennyire a közrend szempontjából és ha szükség van rá, állami érdekből megrendszabályozza mindegyiket. „Az én országomban mindenkinek a maga módján kell üdvözülnie" — mondotta a legnagyobb felvilágosult államfő, Nagy Frigyes (mh. 1786). Főképp az ő példája nyomán a legtöbb európai uralkodó szakított a vallásüldözés rendszerével s kisebb-nagyobb-fokú „türelmességet" valósított meg országában.

Ez uralkodók legnagyobb része önkényesen — azaz a rendi alkotmány mellőzésével — uralkodott s ezért „felvilágosult abszolutistáknak" nevezzük őket; de — ellentétben a régi kényurakkal — az állam első hivatalnokainak tekintették rnagukat s buzgón munkálták a közjót. Legdühösebb ellenállásra a régi egyházi tekintéty legelszántabb képviselői: a jezsuiták részéről találtak. Ezek nemcsak a pápaság hatalmát féltették az új szellem terjedésétől, hanem a saját óriási befolyásukat, gondosan ápolt anyagi érdekeiket is. Ezért cselszövényt cselszövényre szőttek, hogy az új rendszert megbuktassák. De a felvilágosult uralkodóknak kezükre játszott a jezsuitarend iránti általános ellenszenv, amely a római katholikus országokban még sokkal nagyobb volt, mint a protestánsokban. Így röviden és kíméletlenül el tudtak bánni a lelki hivatásáról teljesen megfeledkezett, kapzsi és békebontó renddel; előbb országaikból űzték ki a jezsuitákat, utóbb pedig a pápaságot kényszerítették a rend teljes feloszlatására. XIV. Kelemen pápa az 1773-ban kelt iratában, mellyel a rend feloszlatását kimondja, maga állapítja meg, hogy a Jézus-társaságból csaknem kezdettől fogva viszálykodás és versengés csírázott ki; működése, különösen erkölcsi tanításai, az anyagi javakon való túlságos kapdosása és egyéb botrányos dolgai a keresztyén világban állandó vádak tárgyai s ezért nyilvánvaló, hogy „a társaság többé nem képes megteremni azokat a gazdag és pompás gyümölcsöket, amelyekért alapíttatott". Ezt az intézkedést Európaszerte nagy megnyugvás fogadta. Utoljára még (1787) Franciaország is felhagyott a hugenották üldözésével, akiket csodálatosan bátor, bölcs és hű „pusztai prédikátoraik" (Court Antal, Rabaut Pál) a legrettentőbb üldöztetés idején ráztak fel aléltságukból és szerveztek titokban újjá.

A nagy francia forradalom (1789-től) türelmetlen mohósággal akarta életbeléptetni a felvilágosodás politikai és társadalmi eszméit. A római katholikus egyház addigi nagyhatalmú politikai befolyását és gazdasági túlerejét megtörte. Itt azonban nem állt meg, hanem a rémuralom lázában egyideig magával a keresztyénséggel is hivatalosan szakított és vad üldözőjévé lett annak. Ezzel a botorsággal aztán nemcsak a saját sírját ásta meg, hanem a felvilágosodás hitelét is lejáratta. Bukása világosan megmutatta, hogy egy régi rossz világból pusztán csak az emberi ész erejével nem lehet újat és jobbat teremteni, mert az emberi ész nem képes egymagában úrrá lenni a fölszabaduló alantas szenvedélyek fölött.