MÁSODIK FEJEZET
A reformáció elterjedése Magyarországon

3. §. A REFORMÁCIÓ KEZDETEI A MOHÁCSI VÉSZ ELŐTT 
4. §. A REFORMÁCIÓ A MOHÁCSI VÉSZ UTÁN
5. §. A REFORMÁCIÓ TERJESZTŐI
6. §. A REFORMÁCIÓ PÁRTFOGÓI
 
                                        3. §. A REFORMÁCIÓ KEZDETEI A MOHÁCSI VÉSZ ELŐTT

A reformáció eszméi hamarosan megérintették a magyarságot. Szatmári György esztergomi érsek már 1521- ben az ország valamennyi nevezetesebb városának templomaiban kihirdetteti a Luther és tanai ellen kiadott pápai bullákat. Ugyanez évben az ország fővárosának, Budának iskolájában már határozott evangéliumi szellemű férfiak tanítottak. A következő (1522) évben pedig megindul és attólfogva megszakítatlanul tart a magyarországi ifjak vándorlása a wittenbergi egyetemre. Ezek az ifjak egyelőre a felvidéki és erdélyi városok német polgárságából kerülnek ki, amely a leghamarább kezd rokonszenvezni a reformáció eszméivel. Egyes hatalmas pártfogóknak, mint Pemfflinger Márk szász comesnek, Enyingi Török Bálintnak, akinek neje Pemfflinger Katalin volt, és másoknak oltalma alatt a huszas évek közepéig jelentékeny haladást tesz a reformátori mozgalom. Ekkor már az ország legműveltebb, ha nem is a legmagyarabb pontjain: így Budán, Kassán, a szepesi és bányavárosokban, Sopronban, Pozsonyban, Nagyszebenben stb. merészen és szabadon fölhangzik a reformátori igehirdetés. A legtöbb helyt maga a városi tanács is támogatja.

Gyors terjeszkedését elősegítette az a körülmény, hogy a központi államhatalom a mohácsi vészt megelőző években teljesen meg volt bénulva. Még ha akart volna, sem tudott volna kellő eréllyel föllépni a reformációt pártoló erős és önérzetes polgársággal, meg a hatalmes oligarchákkal szemben. De nem is nagyon akart föllépni. A könnyelmű ifjú II. Lajos király udvarában, főkép György brandenburgi őrgrófnak, a király unokatestvérének és nevelőjének, valamint a művelt és szellemes Habsburgi Mária királynénak befolyása alatt, bizonyos rokonszenv élt a reformátori törekvések iránt. Ez a rokonszenv azonban nem jelentett egyenes és határozott támogatást, mert a királyi udvarban inkább az Erasmus, mint a Luther szelleme uralkodott. Az a hatása mégis megvolt, hogy a királyi kormány a reformációval szemben a főpapság sürgetése ellenére sem járt el erélyesen. Leghevesebb ellenzője a reformációnak, a hatalmát és vagyonát féltő főpapságon kívűl, a köznemesek nemzeti pártja volt. Ez a reformációban német ügyet látott s azt hitte, hogy a gyűlölt Habsburg- befolyás útját fogja még jobban egyengetni. A mellett félt hogy a pápának olykor hadisegély küldésében vagy igérgetésében megnyilvánult jóakaratát is el fogja veszíteni a reformációhoz pártoló magyarság. Tehát a nemzeti párt befolyása alatt álló országgyűlések nagyon kemény törvényekkel igyekeztek gátat vetni a reformáció terjedésének. Már az 1523-iki budai országyűlés alkalmazza Luther követőire a régebbi „eretnekségek" ellen hozott magyar törvényt, amely fej- és jószágvesztésre szólt. Az 1524-iki pesti és az 1525-iki rákosi országgyűlések pedig e büntetést máglya-halálra súlyosbítják. Az utóbbinak rendelkezése szerint „minden lutheránus kiirtandó az országból s nemcsak egyházi, de világi személyek is, bárhol találják, szabadon fogják el s égessék meg őket". (Lutherani omnes — — — libere capiantur et comburantur.) E rendelkezések következtében több helyt csakugyan máglyahalált szenvedtek ma már ismeretlen vértanúk. Nagy és kitartó üldözés azonban nem lett belőle. Az országban dúló pártviszály és anarchia miatt a hozott törvényeket nem lehetett következetesen végrehajtani. Sőt az udvar és a főnemesi párt befolyása alatt álló más országgyűlések csakhamar érvényteleneknek nyilvánították ezeket a törvényeket, a király pedig megtagadta szentesítésüket.

4. §. A REFORMÁCIÓ A MOHÁCSI VÉSZ UTÁN

l. A terjedés okai

A mohácsi vész nagy nemzeti szerencsétlensége, a kettős királyválasztás és az országnak két, majd három részre oszlása több tekintetben elősegítette a magyar reformáció terjedését. Nemcsak kedvező külső körülményeket teremtett számára, hanem fejlesztette befogadására a nemzet belső, lelki készségét is.

a) Az állami és az egyházi főhatalom teljesen megbénult. A két király kezét sokkal sürgősebb teendők kötötték le, mint a vallási egység helyreállítása. Pártjuk növelése érdekében mind a kettőnek az volt a főgondja, hogy magukhoz kapcsolják a nagytekintélyű és vagyonú főurakat. Szemet hunytak tehát, ha e főurak egyikében- másikában már volt hajlandóság a reformáció iránt. A gazdátlanul maradt főpapi javakat híveiknek, még pedig legtöbbször világiaknak osztották ki, azok katonai erejének fokozása végett. Hasonló érdekekből nagyon csinján kellett bánnia a két királynak a protestantizmus legerősebb fészkeivel és a kincstár biztos pénzforrásaival, a városokkal is. A római egyházban viszont a Mohácsnál nagy számmal elesett főpapok székeinek tömeges megüresedése, majd szándékos be nem töltése teljes fejetlenséget idézett elő. Az alsó papság már csak a vezetés híján sem tudott ellentállani a reformáció hódító áradatának; szellemi és erkölcsi erőkkel annál kevésbbé. A török hódító a keresztyén vallás bármely alakját utálta és lenézte ugyan, de üldözni egyiket sem üldözte. A protestantizmussal szemben pedig kivált eleinte bizonyos jóakaratú semlegességet is tanúsított. A német zsoldos hadakban túlnyomó volt a protestáns elem s oltalmuk alatt és egyes vezéreiknek — pl. Schwendi Lázár felsőmagyarországi főkapitánynak — hathatós támogatásával szabadon terjedhetett az Evangélium.

b) E számos kedvező külső körülmény azonban mind nem lett volna magában elég, ha nincs a nemzetben belső, lelki fogékonyság is a reformáció iránt. Ezt a fogékonyságot elsősorban a nagy nemzeti katasztrófából előálló évtizedes ínség és bizonytalanság idézte elő, ami leginkább a túlnyomóan magyar nemzetiségű köznemest és jobbágyot sújtotta. A szenvedésektől felszántott magyar léleknek különösen fájt az a tény, hogy a pápaság, melyhez a mohácsi vész előtt éppen a nemzeti párt olyan híven ragaszkodott, segítségéhez annyi reményt fűzött, e reményeket távolról sem váltotta be kielégítőleg. Nem maradt titokban az sem, hogy a pápa (VII. Kelemen), míg az élet-halál harcát vívó magyar nemzetet annyira-amennyire támogatta, magával II. Szulejmán szultánnal egy politikai szövetségben (az I. Ferenc francia király, Velence, Milánó és a pápa közt 1526 májusában létesült és a szultántól támogatott ún. cognaci ligában) küzdött a Habsburg-világhatalom ellen. Mohács mezejére is jórészt a pápa szövetségesének, a francia királynak politikai érdekei hozták a törököt! Betetőzte aztán a magyarságnak a pápától való elidegenedését az, hogy a később ismét Habsburg- érdekszövetségbe kényszerült VII. Kelemen pápa V. Károly császár akarata szerint kiközösítette az egyházból a francia-török szövetségben álló Zápolyai Jánost, akinek királysága utolsó reményük volt a magyar nemzet önállóságán csüngő lelkeknek.

Ezek a csalódások a magyarság lelkivilágában nagy fordulatot idéztek elő. A pápaság és a régi egyház iránt való tisztelet megkapta a kegyelemdöfést. A hatalmas reformátori prédikálás tehát a magyar lélekben nagyon alkalmas kapcsolódó pontot talált. Hiszen ezekkel a tényekkel igazolták a prédikátorok azt, hogy a nemzetet bűneiért, elsősorban pedig a pápai egyházhoz való bálványozó ragaszkodásáért sújtotta olyan keményen Isten! De a prédikátorok nem érték be a pápaság támadásával. A saját népük nagyjait és kicsinyeit sem kímélték. Kérlelhetetlenül bélyegezték meg a társadalomban uralkodó bűnöket. Ezeket sokszor még pártfogóiknak, a nagyuraknak is bátran szemükre lobbantották. Szigorú erkölcsi felfogásuk és feddhetetlen életpéldájuk éles ellentétben állott a régi egyház papjainak romlottságával. Az ő ajkukon volt igazsága és ereje mind a feddésnek, mind a vigasztalásnak. Volt pedig annál inkább, mert a nép nyelvén szólták az Igét. A legegyszerűbb magyar ember is megérezte annak a nagy jelentőségét, hogy Isten vele most a saját nyelvén beszél s érthető módon, személyre szólóan közli üdvözítő akaratát.

2. A terjedés képe

A reformáció elterjedése hazánkban alig egynegyedszázad műve volt. A század közepéig (1550 körül) a reformáció apostolai mindenütt elvégzik a maguk úttörő munkáját. A Felvidék városai döntőleg állást foglalnak a reformáció mellett. Kassa, Eperjes, Bártfa, Lőcse megannyi erős váraivá lesznek a protestantizmusnak. A római egyházi főhatóság (az esztergomi érsekség) erősebb ellenállásával csak az északnyugati bányavárosokban találkozik a reformáció. Erős várai lesznek az evangéliumi hitnek a század közepéig Pozsony és Sopron is. A Dunántúl a színmagyar lakosság között már 1530 óta Pápa az egyik központja a terjedésnek. A Dunamellék és a Duna-Tisza köze magyarságának reformációja különösen 1540 óta halad gyors ütemben — le Baranyáig, Szlavóniáig. A Tiszántúl egyes főhelyein — így Debrecenben, Békésen, Gyulán — már a harmincas évek közepétől terjedni kezd a tiszta Evangélium. Ez országrész reformálása azonban egy évtizeddel később indult meg gyorsabb ütemben, amikor nagyrészt az erdélyi fejedelemség uralma alá került. Erdélyben másfél évtizedes lappangó terjeszkedés után — 1545 körül — már az egész szászságot a reformáció pártján látjuk. A tisztán szász lakosságú városok után csakhamar a vegyes (szász és magyar) népességűekben is megindul a reformátori mozgalom (Kolozsvárt, majd Nagyenyeden, Désen, Tordán); ezek példáját követik a székely városok és a vidék — úgy, hogy 1550 körül már Erdélyszerte is elterjedtnek tekinthető a reformáció. A század végére a római katholicizmus a történeti Magyarország egész területén, jezsuita írók szerint is, törpe kisebbségre szorult.

5. §. A REFORMÁCIÓ TERJESZTŐI

A magyarországi reformáció elterjesztése lángbuzgalmú, haláltmegvető és kitűnően képzett apostoli személyiségek műve volt. Ezek közül a legnevezetesebbek a következők:

1. Sylvester János

Sylvester¹ János (szül. 1504 körül; 1552 után nyoma veszett) egyideig a bécsi egyetem tanára volt. A magyar reformátorok között benne kapcsolódik legszebben a humanizmus a reformációval. Ő vette észre legelőször a magyar nyelv szépségeit és különösen alkalmas voltát a Biblia tolmácsolására. Hitéért nemcsak dolgozni, de — humanistánál szokatlanul, reformátornál természetesen — áldozni és szenvedni is tudott. Valószínűleg mint földönfutó fejezte be életét, miután az Evangéliumhoz való hűségéért díszes állását és vagyonát is elveszítette. Legkiválóbb reformátori műve az első teljes, nyomtatásban is megjelent, magyar Újszövetség (Újsziget, 1541).

2. Dévai Biró Mátyás

Dévai Biró Mátyás (meghalt kb. 1545-ben, talán mint debreceni prédikátor), közvetlenül a mohácsi vész előtt még a régi egyház papja volt, de már 1529 decemberében a wittenbergi egyetemre iratkozott be, mint ennek a főiskolának első magyar nemzetiségű hallgatója. Az itt nyert benyomásokkal gazdagon már 1531-ben megkezdi reformátori működését Budán, majd Kassán. Rettenthetetlenül bátor föllépéséért többször szenved fogságot. Örökös bolyongás az élete. Bár hatalmas pártfogói vannak országszerte, sehol sem állapodik meg huzamosabb időre s szinte keresni látszik a minél veszedelmesebb helyeket. A Dunántúl, a Felvidéken, az Alföldön és Erdélyben egyaránt maradtak fenn működéséről nyomok. A külföldi protestantizmussal állandó érintkezést tartott fenn. Wittenberget, sőt a német s talán a német- svájci reformáció egyéb nevezetes pontjait is többször felkereste. Hatalmas, hősi jellem volt. Még a késő utókor is „magyar Luther" melléknévvel tisztelte. Valóban hű követője is volt Luthernek, aki személyes jóindulattal volt iránta. Azonban nem szolgailag követte ezt a mesterét: főleg Melanchthonnak a hatása alatt, ki még jobb személyes viszonyban volt vele, a svájci reformátori irány befolyása elől sem zárkózott el s élete utolsó ismert szakaszában már annak a szellemében tanított, legalább is az úrvacsoráról. Ő a magyar reformáció első irodalmi hitvitázója (polémikusa) s az ő műve az első magyar protestáns hitnevelési kézikönyv is. (A tíz parancsolatnak... magyarázattya. Krakkó 1538.)

3. Szegedi Kis István

Szegedi Kis István (1505-1572), a wittenbergi egyetem theol. doktora, vándorprédikátori, tanítói és lelkipásztori minőségben, folytonos üldöztetés közben, súlyos bántalmakat szenvedve, a Tiszántúl számos főbb helyén (Csanádon, Gyulán, Temesvárott, Mezőtúron, Békésen stb.) működött s e helyeken a reformáció meggyökereztetésének érdeme jórészt az övé. Azután a Dunántúlra vonult, hol szintén több helyt tanított és lelkipásztorkodott, utóbb püspöki tisztet is viselve. Kálmáncsai (Somogy m.) lelkipásztor korában török fogságba került, melyből csak két év múlva, embertelen kínzatás után szabadult ki. Hányatott élete a ráckevei nyugalmasabb pásztorságban jutott révbe. Ő volt a legtudósabb magyar reformátor, aki svájci református szellemű műveivel európai hírre tett szert.

4. Sztárai Mihály

Sztárai Mihály (mh. 1578 után) a mohácsi csatában még mint ferencrendi szerzetes vesz részt, de onnan megmenekülte után nem sokkal már a reformáció tanainak buzgó hirdetője. Működésének fő szintere Baranya és Szlavónia volt, ahol 1543 óta rohamos sikereket ért el az evangélium lutheri értelmű terjesztésében s a régi egyház papjainak kiszorításában. Tüzes, kíméletlenül támadó lélek volt, de nemcsak rombolni, hanem építeni is tudott. Ő volt az új magyar protestáns egyházak egyik legkorábbi szervezője. Tőrőlmetszett magyar egyénisége, félelmet nem ismerő szókimondása, nyers, de pompás humora kitűnő népszónokká tette. Hatalmában volt s reformátori sikereit nagyban elősegítette a zene és a költészet is. Két hitvitázó drámája: „Az igaz papság tüköre" és „A papok házasságáról" szóló töredék, megbecsülhetetlen magyar irodalmi és egyháztörténelmi emlékek.

5. Más reformátorok

A magyar nemzetiségű reformátorok sorából kiemelkedik még Ozorai Imre, a Tiszántúl egyik legkorábbi reformátora. Ő a szerzője a magyar reformáció legelső ismert magyarnyelvű irodalmi termékének, egy a Krisztusról s az Antikrisztusról és mindkettőnek egyházáról szóló, kitűnő népiességgel s eredeti magyar észjárással megírt hizvitázó műnek (Krakkó, 1535), mely a magyar köznép testi- lelki bajainak mély átérzéséről tanúskodik. Továbbá Huszár Gál (megh. 1575), a nyomdász reformátor, aki a Dévaiéhoz hasonló halálmegvetéssel barangolta be fél Magyarországot s mint a „pápistaság kemény pörölye", szóval és tettel versben és prózában, írásműveivel és nyomtatóiparával fáradhatatlanul dolgozott az Evangéliumért. A mellett élénk összeköttetést tartott fenn a német- svájci protestantizmussal és nagy hatással működött a svájci irány irodalmi terjesztésében. ¹  „Erdősi" neve későbbi találgatás; ő maga, eddigi adatai szerint, sohasem használta.

6. § A REFORMÁCIÓ PÁRTFOGÓI

A csak lelki hatalommal rendelkező reformátoroknak a városi magistratusok és a nagy földesurak adták meg a szükéges jogi védelmet, erkölcsi és anyagi támogatást. Ezeknek buzgósága és áldozatkészsége nélkül semmiesetre sem tudott volna olyan rövid idő alatt akkora nagy területeken meghonosulni Magyarországon a reformáció. Ezek a világi pártfogók evangéliumi hitük mellett számos esetben akkor is meg tudtak állani, amikor anyagi, politikai érdekük és személyes biztonságuk éppen az ellenkezőt parancsolta volna. Városi tanácsosok, így a brassóiak, a soproniak, hitvalló bátorsággal védték adott alkalommal a reformáció ügyét. A nagy főúri pártfogók között Perényi Péternek nagy érdeme van főkép a zempléni és a határos megyékbeli reformáció s talán a sárospataki iskola alapítása körül. Politikai pártállását sokszor változtatta s a vagyonszerzésben gyakran volt kíméletlen és mohó. De a maga hatalmát csak azért akarta gyarapítani, hogy jobban megvédhesse pusztuló hazáját. Evangéliumi hitében először inkább kereső és ingadozó állásponton volt. De azután megszilárdult és a Biblia volt vigasztalása hosszú, csaknem haláláig tartott osztrák fogságában is, ahova hazaszeretete juttatta. Végrendeletében „a tisztább tan állhatatos pártolását" kötötte lelkére Gábor fiának, ki ezt aztán hűségesen be is váltotta. A többi nagy pártfogó még jobban kitűnt jellemével és önzetlenségével. Délmagyarország s főként Erdély reformációja Petrovics Péter királyi gyámnak és kormányzónak köszönhetett sokat. A dunántúli és a debreceni reformációt Enying Török Bálint és családja, a tiszamentit és a tiszántúlit, óriási kiterjedésű birtokain, Drágfi Gáspár, az északi és északnyugati felvidékit a Réwai- és a Thurzó-család támogatta hathatósan. Dunántúl a Batthyányak mellett erős kézzel pártfogolta a protestantizmus terjedését Zrinyi Miklós is, a későbbi szigeti hős. A legnemesebb alak a nagy pártfogók között Nádasdy Tamás nádor. Szegény köznemesből tehetségével és szorgalmával emelkedett az ország legmagasabb közjogi állásaira s szerzett hatalmas vagyont. Sárvári vára mellett, Újszigeten, a protestantizmus érdekeit szolgáló iskolát állított föl és ugyanott berendezte a magyarnyelvű protestáns irodalom számára az első nyomdát, a harmicas évek vége felé. Hű pártfogója volt a dunántúli reformációnak s egyes reformátorok — így Dévai, Sylvester — különösen sokszor részesültek segítségében. Élete végéig remélte, mint még nagyon sokan mások is abban a korban, hogy a végleges egyházszakadást meg lehet akadályozni. Ezért a római katholi-cizmus egyes külsőségeivel nem szakított, de szíve és cselekedetei szerint, valamint gyönyörű családi életében buzgó evangéliumi protestáns volt.

A városi és főnemesi nagy pártfogók tekintélye magától értődőleg erősen befolyásolta a közpolgárság, a kisnemesség és a jobbágyság elhatározását, mint minden egyéb terén az életnek, úgy a vallási kérdésben is. Mind a városok, mind a nagy földesurak kiterjedt kegyúri jogokat örököltek a középkorból s ezek alapján sokszor döntőleg tudtak beleszólani az egyház életébe. Példájuk a legtöbb esetben szükségtelenné tette, hogy a hit és az egyház megtisztítása érdekében erőszakosabb eszközökhöz is folyamodjanak. Egészben véve a magyar társadalom alsóbb rétegének a reformációra való átterelődése simán, zökkenő nélkül ment végbe. A régi hitet s a régi egyház tiszteletét nem kellett erőszakkal kitépni a magyar szívekből: ki volt az ott már száradva gyökerestől.