II. RÉSZ

NEGYEDIK FEJEZET
A középkori egyház bomlása

17. §. A PÁPASÁG HANYATLÁSA   18. §. A REFORMKÍSÉRLETEK
19. §. RENAISSANCE ÉS HUMANIZMUS   20. §. AZ EGYHÁZ A REFORMÁCIÓ KÜSZÖBÉN
 
 17. §. A PÁPASÁG HANYATLÁSA

l. A pápai világuralom bukása

A pápai hatalom csúcspontján már elő volt készítve hanyatlásának végzete is. Ez a végzet gyorsan betelt. Már a VIII. Bonifác uralkodásakor nyilvánvalóvá lett, hogy a mérhetetlen uralmi igények mögött többé nem áll megfelelő tényleges hatalom. Ez a pápa volt az, aki híres „Unam Sanctam” kezdetű bullájában (1302) összefoglalta és vakmerően világgá kiáltotta a pápai világuralom elveit és követeléseit. Ezek abban csúcsosodnak ki, hogy „a pápának való engedelmesség minden embernek elengedhetetlenül szükséges az üdvösségre”. Azonban az elbizakodott és makacs pápa teljes megaláztatást szenvedett IV. (Szép) Fülöptől, a hatalmas francia királytól, aki mögött ott állott egész nemzete. A világuralomra törő pápasággal ekkor került szembe először egy oly tényező, amellyel nem tudott megbirkózni: t. i. az erős, egységes nemzeti állam. És ez bukását jelentette.

2. Az avignoni pápaság

A bukás első következménye az volt, hogy a pápaság szégyenletes függő viszonyba került a francia királysággal. A pápák még székhelyüket is áttették a provencei Avignonba, mely akkor pápai hűbér volt ugyan, de egészen a francia király tényleges hatalma alatt álott (1309-77; ezt az időszakot nevezik „a pápaság babiloni fogságának”). Az avignoni pápák engedelmes eszközei voltak a francia politikának. Csak ott merték tovább is hangoztatni politikai igényeiket, ahol a magukénál is gyöngébb erőt éreztek: így a zilált német birodalommal szemben; de végre még itt is kudarcot kellett vallaniok. — A politikai megaláztatások mellett nagyban alászállította a pápaság tekintélyét az avignoni udvar erkölcsi romlottsága is. De legjobban ártott ennek a tekintélynek a pápák pénzügyi politikája. Ez akkor már nem volt egyéb, mint a népek s az alsóbb papság szemérmetlenül nyílt kifosztása. Az egyik legfőbb pénzforrás az egyházi javak és állások rendszeres adás-vevése volt. Százszor rombolóbb alakban újult fel az a simonia, amely ellen a régebbi pápák valaha oly őszinte meggyőződéssel küzdtek. Valóságos börze lett a pápai udvar. Kétségtelenül ezzel is tett valami szolgálatot a nyugati művelődés fejlődésének, minthogy jelentékenyen előmozdította a terménygazdaságról a pénzgazdaságra való átmenetet. De ez nem ért föl a rendszerből fakadt rengeteg vallási és erkölcsi kárral.

3. A nagy nyugati egyházszakadás

Alig került vissza a pápai szék Rómába, máris követte a „babiloni fogság”-ot egy még sokkal nagyobb botrány: a kettős pápaság. A francia bíborosok a római olasz pápával szemben francia avignoni ellenpápát állítottak. A nyugati egyház két pápa hatalmi körére szakadt és így is maradt teljes 37 esztendeig (1378-1415). Ez az állapot még súlyosabbá tette a pápaságnak a népekre nehezülő pénzügyi nyomását: hiszen most már mindegyik pápai udvar feleannyi adózóból akarta kipréselni ugyanazokat az óriási összegeket. Vallási tekintetben pedig nagy nyugtalanságot támasztott a kettős pápaság. A hívők nem tudták eldönteni, vajon az igazi pápához tartoznak-é s nincs-é veszélyeztetve e miatt örök üdvösségük. Sok jó keresztyén pedig azt a kérdést is fölvetette már önmaga előtt, vajon egyáltalán igaz egyház- e a pápai? Minden tisztánlátó ember érezte, hogy ez az állapot tarthatatlan. Egyre hangosabban hallatszott a követelés: „Az egyházat fejében és tagjaiban reformálni kell!”

18. §. A REFORMKÍSÉRLETEK

1. A reformzsinatok

Az egyház állapotának békés úton való megjavítását legelőbb az egyetemek tudományos körei — főképp a párizsi egyetem tanárai — kezdték sürgetni. Ez a reformpárt közzsinat összehívását követelte, annak az elvnek alapján, hogy az egyetemes zsinat fölötte áll a pápának, s így a reformok megindítására is elsősorban jogosult. A zsinati párt annyira a maga részére hódította a közvéleményt, hogy 1409-re sikerült összehívatni az első reformzsinatot Pisába. Ez a zsinat legelőször a nagy egyházszakadást akarta megszüntetni. Ezért mind a római, mind az avignoni pápát letette és újat választott. De a letett két pápa nem vetette magát alá a zsinat döntésének s így a nyugati keresztyénségnek most már kettő helyett három „feje” lett. Csak a második reformzsinat, a konstanzi (1414-1418) volt szerencsésebb: ennek sikerült visszaállítania az egyház és a pápaság egységét azzal, hogy mind a három versenypápát letette és újat választott. De ennek az újnak első dolga volt, hogy a zsinat többi reformtörekvéseit meghiúsítsa.

Azonban a harmadik reformzsinat, a bázeli (1431-1449) még merészebben hangoztatta követeléseit. Ezeknek érvényt is tudott volna szerezni, ha a pápa aknamunkája következtében a zsinat saját kebelében is ki nem üt a szakadás. E miatt lassan elveszítette jelentőségét s ismét csak a pápaság lett a helyzet urává; az erős francia királysággal kiegyezett, a gyönge Németországot pedig tovább szipolyozta. Így a zsinati reformmozgalom megbukott, de a pápaság sem örülhetett túlságosan győzelmének. A reformvágy Európa-szerte éber és hangos maradt ezután is. A mellett a pápák, hogy a hatalmasabb uralkodókat a zsinati párttól a maguk részére elhódítsák, kénytelenek voltak nekik egyházi dolgokban már a zsinatok folyamán jókora engedményeket tenni. Ebből pedig az lett, hogy a XV. század felé minden hatalmasabb európai államban visszatérőben volt a régi államegyházi rendszer. Egyik nagyon fontos tényezője volt ez a reformáció előkészítésének.

2. Wiclif

A békés zsinati reformtörekvések mellett volt egy forradalmi reformmozgalom is. Ennek megindítója a tudós és jellemes angol Wiclif János oxfordi theologiai tanár volt. Ő először, mint a pápaellenes angol nemzeti párt egyik vezére, politikai okokból került a pápasággal ellentétbe. De később a pápai egyház vallási eltévelyedéseire is egyre jobban felnyílt a szeme. A Bibliából a pápai egyház megítéltetését olvasta ki: a pápát Antikrisztusnak bélyegezte (lásd I. Ján. 2:22, 4:3; II. Ján. 7; II. Thess. 2:3-10. és a Jelenések könyvét; a sátáni krisztusellenesség ősi megszemélyesítése). Azt hirdette, hogy az igaz egyház a választottak közössége, amelynek egyedüli feje Krisztus. Ugyancsak bibliai alapon éles bírálatban részesítette és elvetette a papirendet, a fülbegyónást, a transsubstantiatiót, a szentek, képek, ereklyék tiszteletét. De a legnagyobb tette az volt, hogy a Bibliát a latin szövegből lefordította angolra s ő is, miként Wald, apostoli igehirdetést szervezett. Vándor prédikátorai, a lollhardok¹, hatalmas erővel tudták fölkelteni a nép szomjúságát az Ige iránt s ellenszenvét a zsaroló papi egyházzal szemben. Wiclif egy ideig hazájának legnépszerűbb embere volt. De 1381-ben kitört Angliában egy nagy parasztlázadás és ezért az ellenpárt őt és híveit okolta. Ez teljesen alaptalan vád volt, mert a parasztság nem vallási reformért, hanem gazdasági szabadságának biztosításáért kelt fel. Azonban a szóbeszédnek mégis sokan hitelt adtak. Wiclif a kormány és az előkelők támogatását elveszítette és még tanszékét is el kellett hagynia. Egyéb bántódása ugyan neki magának mindhaláláig (1384) nem lett, de a lollhardok igehirdetését később vérbefojtották. Eszméik mégis tovább éltek s az angol népben folyvást ébrentartották a pápaellenes szellemet.

3. Husz és a husziták

Wiclif tanai igazi robbantó erővel hatottak Csehországban. Ez ország uralkodóháza rokonságban állott az angol dinasztiával. Ezen a réven cseh nemes ifjak sűrűn keresték föl az oxfordi egyetemet és onnan Wiclif eszméivel eltelve tértek haza. Ezek hatása alatt csakhamar heves pápaellenes mozgalom keletkezett a prágai egyetemen. A pápának leginkább a német papok, egyetemi tanárok és diákok fogták pártját. Így a mozgalom tüzét a csehek erős németgyűlölete is szította s a vallási reform ügye csakhamar nemzeti jelszóvá lett. Élére a mozgalomnak egy tűzlelkű és tisztajellemű pap, Husz János állott, a Wiclif követője. Csakhamar a nép minden rétege magáévá tette a forradalmi egyházreform ügyét. Egész Csehország föltámadt a pápa ellen, nemzeti érdekei védelmére. A konstanzi zsinat a fenyegető veszedelemnek úgy akarta elejét venni, hogy Huszt megidézte maga elé. Mikor ez, ügye igazságában bízva, halálraszántan megjelent ott, a zsinati atyák elfogatták² és 1415-ben, mint eretneket, máglyán megégettették.

Ez azonban csak olaj volt a tűzre. Husznak magasztosan viselt vértanúsága fanatizmusig fokozta a cseh nép forradalmi lelkesedését. Csakhamar kitörtek a szörnyű huszita- háborúk (1419-1436). A katonailag kitűnően szervezett, halált megvető huszitákkal szemben tehetetlen volt a császári és a pápai hatalom. Utóbb azonban önmaguk között hasonlottak meg a husziták: egy mérsékelt és egy szigorú pártra szakadtak. Amaz hajlandó volt beérni a Husz követelte reformokkal, amelyek között legelső helyen állott az, hogy a laikusoknak is meg kell engedni a két szín alatt úrvacsorázást: ezért is hívták őket utraquistáknak (két szín alattiaknak³), vagy calixtinusoknak (kelyheseknek). Emezek ellenben — akiket főfészkükről, a Prága melletti Táborról táboritáknak neveztek —  tovább akartak haladni a Wiclif és Husz kijelölte úton. Betű szerint értelmezték a Bibliát s ez alapon az egyházi, állami és társadalmi rend gyökeres átalakítását követelték. Egy eszményi kommunizmus képe lebegett előttük. A két párt elmérgesedő viszályaiból végre is a táboriták rajongó kisebbsége húzta a rövidebbet: a calixtinusok fegyverrel tették tönkre őket. Az ő töredékeikből, valdens maradványokból és egyes calixtinusokból alakult a cseh-morva testvérközösség („atyafiak egysége”). Ez az egyszerű és bensőséges bibliai vallásosságot ápolta s eleinte a világtól teljesen visszahúzódva élt, de később értékes munkát tudott kifejteni a nevelés és az irodalom terén. Tagjai rengeteg szenvedés közepett is hívek tudtak maradni hitükhöz. — A győztes calixtinusok pártja viszont egy Rómától független, bár lényegében katholikus cseh nemzeti egyházat alakított. Ennek többsége később a reformációhoz csatlakozott. A pápához a cseh és morva népnek alig egy tizede maradt hű.

^l Valószínűleg gúnynév volt, eredete talán a „lull” angol szóval kapcsolatos (a. m. dúdolni). 
² Husz Zsigmond császárkirálytól menlevelet (salvus conductus) nem, csak egyzserű útlevelet kapott. Azonban szóbelileg csakugyan nyert tőle biztatásokat, hogy megvédi. Ezeket Zsigmond igyekezett is megtartani, de végül is kénytelen volt kiszolgáltatni Huszt a főpapságnak, mert az ettől tette függővé a zsinat sikerét.
³ A sub utraque specie latin kifejezésből.

19. §. RENAISSANCE ÉS HUMANIZMUS

l. Itáliában

A pápai tekintély és hatalom megingásával egyidőben a középkori keresztyén világ- és életnézetnek is támadt ellenlábasa a renaissanceban, amelyet tudományos és irodalmi oldaláról inkább humanizmusnak emlegetünk. A renaissance gyökérszálai már a XII. századba visszanyúlnak, mert az európai emberiség látóköre a keresztes háborúk óta kitágult az idegen országokkal és kultúrákkal való gyakoribb érintkezés következtében. Egyes önállóbb elmék már ekkor kezdték észrevenni a nemkeresztyén vallások, elsősorban a zsidó és mohamedán vallás értékes elemeit. E korból ered a Lessing Bölcs Náthánjában szereplő híres „három gyűrű meséje”. Idővel a műveltek megtanultak újra gyönyörködni a régi görög-római pogányvilág művészi és irodalmi alkotásaiban, amelyeket addig az aszkézis komor fátyolán keresztül szemlélt a középkor embere. A régi, klasszikus műremekek élvezéséből új életörömök fakadtak. Az ember elfordította szemét a másvilágról, ahová az egyház szigorú ujja mutatott — és megtalálta a földi szépet. A szépnek ez a kultusza legelőször Itáliában virágzott fel. Itt a XIV–XV. századokban már a szellemi élet vezető hatalma volt az erőtől duzzadó és szépségtől sugárzó antik embereszmény. A műveltek legnagyobb része teljesen elfordult az egyházi tekintélyek tiszteletétől.

Külsőleg ugyan a renaissance emberei, a humanisták, nem szakítottak az egyházzal — hiszen akárhány papi ember is volt köztük —, de bensőleg rendszerint teljesen elidegenedtek attól. Finom gúnyjokkal vagy tudományos kritikájukkal sokat ártottak a pápai és a papi tekintélynek. De nemcsak Rómától, hanem a keresztyénségtől és az Evangéliumtól is el voltak már távolodva. Műélvezet és testi gvönyörűség töltötte be az életüket. Csak kevesen voltak komolyabb irányúak. Ezek a Platon filozófiája és Augustinus segítségével eljutottak Bibliához. Az Újszövetség alapján adták ki a nagy jelszót: Nemcsak a tudományoknak és a művészeteknek kell újjászületniök, hanem a keresztyén vallásnak is — restitutio Christianismi!

2. A németeknél

A svájci, németalföldi, németbirodalmi humanistákat különösen ez a „restitutio Christianismi” ragadta meg. Mint olasz társaik legtöbbjénél mélyebb lelkű emberek, erejük javát a keresztyénség újjáteremtésének szentelték. Így mindenekfölött Erasmus Desiderius, a rotterdami születésű „humanista király” (1466? -1536). Ez a fényeseszű, már életében világtekintélyként tisztelt ember elsősorban fontos forráskiadásaival, legfőképp az Újszövetség eredeti szövegének első nyomtatott kiadásával (1516) szerzett nagy nevet. A humanista bibliatanulmányozás és bibliamagyarázás az ő nyomdokain haladt Európa-szerte. Mestere volt a szellemes és gyilkos szatírának is. Egész Európa élvezte és kacagta, amint ragyogó tollával kipellengérezte a romlott egyházi viszonyokat.⁴

De igazi, újjáteremtő reformátori munkára a humanizmus még ebben a legkomolyabb alakjában is képtelen volt. Vezető alakjai — legelsősorban maga Erasmus — semmivel a világon fel nem cserélték volna a tudós előkelő és zárkózott nyugalmát. Népmozgalmat vezetni képtelenek voltak. De a vallásosságuk maga sem volt olyan, hogy hatni tudott volna: nem küzdöttek eleget az élő Istennel együtt, nem tudtak próféták lenni. Ezért a Luther fellépését is csak kezdetben üdvözölték kitörő lelkesedéssel. Később, amikor látták, hogy itt már nemcsak élcelődésről vagy tudományos újításról van szó, félteni kezdték nyugalmukat. Különösen az idősebbek, kezdve Erasmuson, rendre elhagyták a reformáció zászlaját. Csak a fiatalabbak közül maradt egynéhány — a legjava — őszinte híve az újra fölfedezett Evangéliumnak. Ezeknek jóvoltából aztán a humanizmus tudományossága a reformáció egyik legerősebb fegyvere lett.

⁴ Világhírű szatírája, a „Balgaság dicsérete” magyarul is olvasható Szabó András fordításában.

20. §. AZ EGYHÁZ A REFORMÁCIÓ KÜSZÖBÉN

l. A pápaság

A renaissance kora, főként a XV. század, szégyenletes süllyedésben látta „Péter székét”. Az ekkori pápák a megújult művészetek és tudományok pártolásával fényes nevet szereztek ugyan a művelődés történelmében, de lelki, egyházi feladataiknál kisebb gondjuk is nagyobb volt. Tisztán világi fejedelmeknek tekintették magukat s legfőbb céljuk az „egyházi állam”⁵ hatalmának növelése és a saját családi érdekeik előmozdítása volt. E célok érdekében a legönzőbb politikát folytatták. Kegyetlenségben, erőszakosságban semmivel sem maradtak el a többi olasz renaissance-fejedelmek mögött. A pápai udvar valóságos bűntanya lett, ahol szemérmetlenül tobzódott az arany- és vérszomj, az élvezetvágy és a hitetlenség. VIII. Ince nagy ünnepélyességekkel házasította ki a Vatikánban a saját gyermekeit s hivatalos tekintélyével szentesítette a boszorkányhitet; II. Bajazid török szultántól pedig 40,000 arany évdíjat húzott azért, mert annak testvérét, a trónkövetelő Dsemet fogvatartotta. VI. Sándor és fia Borgia Cézár cégéres gonosztevők voltak: hatalom- és vagyonéhségük csillapítására rendes eszközük volt a tőr és a méreg. II. Julius pedig, a renaissance művészetének egyik legnagyobb pártfogója, szenvedélyes hadvezér volt, aki még aggastyán korában is maga állt seregei élére; de éppen nem volt „Jézus Krisztus jó vitéze”, már csak azért sem, mert kicsapongásai miatt vérbajban szenvedett.

2. A vallásos élet

A nép lelkében oly mélyen gyökerezett az egyházi vallásosság, hogy még ez a felülről kiinduló rettenetes romlás sem ártott neki. Sőt mintha egyre erősbödött volna. Az egyszerű ember lelke jobban sóvárgott az üdvösség után a középkor végén, mint valaha. Ezért telhetetlen volt az érdemszerző jócselekedetekben. Az egyik legkényelmesebb út volt erre a búcsú, amely a XV. század végére már szennyes pénzüzletté fajult. Egyébként is rengeteg visszaélés történt a lelkek üdvösségkeresésével. Az alamizsnákból, misealapítványokból, tudatos szemfényvesztésből élősködő barátok papok, apácák száma tömegekre nőtt. Valóságos papi proletár-osztály alakult ki. Ezek a lelki vezetők igazán nem lehettek mások, mint „vakoknak vak vezetői” (Máté 15:14). A nép erős, de homályos vallásos vágyakozásai miattuk nem tudták megtalálni a Krisztushoz vivő igaz utat.

3. Általános reformvágy, „előreformátorok”

Ily állapotok között az öntudatosabb lelkekben állandó volt az elégedetlenség. A reformok követelése szünet nélkül hangzott. A középkor legvégén már nemcsak a műveltebb körökben, hanem az egyszerűbb nép között is Európa-szerte visszhangra talált ez a követelés. Különösen a német parasztság hangulata volt forradalmi, tele fantasztikus egyházi reformkövetelésekkel. Sokszor törtek ki kisebb parasztlázadások, amelyeknek mindig papellenes élük is volt.

Firenzében pedig, a művészet és az életörömök városában, egy nemes rajongó kísérletet tett a gyökeres egyházi és társadalmi reformra. Ez Savonarola Jeromos volt, az ércjellemű dominikánus. Lángoló bűnbánati prédikációival fölrázta a város előbb oly könnyelmű lakosságát s prófétai erővel sodorta eszményei felé. A város kényurainak, a Medicieknek kiűzetése után rövid időre sikerült is neki a maga képére formálni Firenzét. Új társadalmi rendet teremtett ott, szigorúan aszkétikus és demokratikus elvek szerint. A Krisztus királyságát akarta megvalósítani. De a nép nem sokáig tűrte vaskezét. Végül mindenki ellene fordult. A kihúnyó középkor e legtisztább alakját annak legszennyesebb alakja: VI. Sándor pápa végeztette ki (1498). Pedig távol állott tőle mindenféle „eretnekség”. Ő a tanban, istentiszteletben még annyi reformot sem akart, amennyit Husz, Wiclif, vagy a régebbi eretnekek. Szerető fia volt a római egyháznak. Ő is, meg a többi ú. n. „előreformátorok” (Wiclif, Husz és mások) is valamennyien csak erkölcseiben, szokásaiban, rendjében akarták megtisztítani egyházukat. Nem vették észre, hogy annak a baja sokkal mélyebben van: ott, hogy a vallás pogányosodott és zsidósodott el, az igaz hitnek száradt el az életgyökere. Ők a Szentírásban még nem tudták fölfedezni a kegyelem örök Evangéliumát. Ezt csak a nagy, az igazi reformáció találta újra meg s éppen ezért volt reá szükség.

4. A magyar keresztyénség a reformáció küszöbén

Az általános egyházromlás jellemző tünetei mind fölléptek Magyarországon is. A főpapi székekbe egyre több méltatlan alak került. Ennek élőidézésében, a papirend általános süllyedésén kívül, maguknak a királyoknak is jó részük volt, akik már régebben is, de különösen Mátyás óta majdnem kizárólag csak politikai, vagy épp személyes érdekeket tartottak szem előtt a főpapi székek betöltésénél. Így kerülhetett pl. az esztergomi érseki székbe a 7 éves gyermek Estei Hippolit, a kapzsi és hatalomvágyó Bakócz Tamás, meg a kétesmultú Szalkai László, aki még pappá is csak érsek korában szenteltette föl magát. A főúri családok a hatalmuk alá került alsóbb egyházi állások betöltésénél jártak el ugyanígy. A pápaság a világi hatalmasok e visszaélései ellen tiltakozott ugyan, de maga közben annál szemérmetlenebbül zsarolta az egyházat és a papságot. A pápai zsarolás miatt különösen a közpapság valósággal nyomorba jutott. Magyarországon is mindennapos jelenség lett a papi proletár. Akárhány pap volt, aki, hogy megélhessen, kénytelen volt mellékfoglalkozást űzni, pl. korcsmát nyitott, vagy uzsoráskodott. A koldulórendek tagjait gyakran érték lopáson.

A kor régibb és újabb reformirányai közül a humanizmus természetesen csak a magyar társadalom felsőbb rétegeinek lelkét érintette meg. Legmelegebb otthonra Mátyásnak s kisebb mértékben két utódjának udvarában talált. A főpapság is lelkesedve karolta föl, nem törődve annak rendszerint egyháziatlan és sokszor leplezetlenül pogány szellemével. Előbb az olasz, később kisebb mértékben a német humanizmus is hatott; az utóbbi kiváltképpen a felvidéki és erdélyi városoknak akkor még legnagyobb részben német polgárságára. Ez a polgárság buzgón egyházias, de független szellemű, kiváltságaira féltékeny réteg volt; papsággal és szerzetességgel jogi és gazdasági téren folyton harcban állott. Sűrű külföldi érintkezései, iskolázása állandó kapcsolatban tartotta Nyugat eszmemozgalmaival. Az ő körében kétségtelenül a humanizmus volt a reformáció legerősebb előkészítője. A főurakra és a főpapokra ily irányban a humanizmus alig hatott.

A szélesebb és alsóbb néprétegekben viszont nagy népszerűségük volt az eretnekségeknek. A katharos szektával rokon balkáni bogomil⁶ tan főként a magyar korona alá tartozó délszláv népek között hódított; a valdensek már a színmagyarság közül is nagyobb mértékben toboroztak híveket. Még nagyobb hatása volt a magyarságra a táborita huszitizmusnak, különösen a délmagyarországi és az erdélyi részeken, ahol csak nagynehezen tudta megfékezni a pápai inkvizíció. Az 1437-i erdélyi pórlázadást táborita szociális eszmék is szították. Az inkvizíció kegyetlen szigora elől nagyszámú magyar huszita menekült az 1430-as években Moldvába, ahol ők és maradékaik soká megállottak hitükben. Köztük volt az a két szerémségi pap, Tamás és Bálint, akiknek a legrégibb magyar bibliafordítást köszönhetjük. Később, a csaknem negyedszázadig tartott zsebrák-uralom alatt, a Felvidék tót és magyar népessége között is hódított a huszitizmus. Ez a hódítás ugyan itt már nem volt oly nagyméretű, mint Délen és Délkeleten. Mégis a Felvidéknek nem egy pontja lehetett, ahol a népet a lappangva fönnmaradt huszita eszmék vezették a reformáció karjaiba.

⁵ Ennek alapját a régi római püspöki uradalmak, és Kis Pippin frank király (756) hűbéradományai vetették meg.
⁶ Bogomil szláv szó: a. m. „Isten barátja”.