I. RÉSZ  HARMADIK FEJEZET   Az ókori egyház belső fejlődése

6. §. „ŐSKERESZTYÉNSÉG” ÉS „ÓKATHOLICIZMUS”  7. §. AZ EGYHÁZ ALKOTMÁNYA
      8. §. AZ ISTENTISZTELET  

6. §. „ŐSKERESZTYÉNSÉG” ÉS „ÓKATHOLICIZMUS”

l. Mi különbség van a kettő között?

Az egyház a maga három első századának folyamán két fejlődési fokon ment keresztül. Az egyik volt az őskeresztyénség, a másik az ókatholicizmus. A legelső időkben az egyház a világtól elhúzódó kis gyülekezetekből áll. Izzó várakozással csüng az Úr közeli visszajövetelének reménységén. Hite még nincs tanná kristályosodva, életének még nincsenek szilárdul kialakult szabályai. A Lélek uralma jellemzi. A hívők a Krisztus lelkével, a Szentlélekkel eleven és állandó közösségben vannak. Ez forró vallásos buzgóságban és ihletett elragadtatásokban, magasfokú erkölcsi tisztaságban (szentségben) és testvéri szolgálatkészségben nyilvánul. Ez a belső, szellemi hajtóerő fölöslegessé teszi köztük a külső, jogi parancsszót. Aki megkeresztelkedett és a Szentlélek hatalma alá került, az már tagja a gyülekezetnek. Ezért az őskeresztyének mind a „Krisztus teste”, az egyház tagjainak tudják magukat. Azt is kifejezik az ekklesia = egyház névvel, hogy ők — nem a zsidók — az Isten igazi választott népe.¹ Az egyes gyülekezetek elég sűrűn érintkeznek egymással; azonban az érintkezések még teljesen szabadok: kötelező, jogi összeköttetés, hivatali felsőség még egyáltalán nincs közöttük és fölöttük.

Egészen más kép tárul elénk a 200. év körül. Ekkor már van jogilag szervezett egyház, van gyülekezeti rendtartás, vannak hivatalos papi személyek. Meg vannak állapítva az istentiszteleti formák es a hittételek. Egyszóval a vallás és az egyház minden életnyilvánulásban egységes, szilárd tekintély uralkodik. Ahhoz, hogy valaki az egyház tagja lehessen, most már nem elég csak megkeresztelkednie s a Lélek uralmába kerülnie, hanem föltétlenül alá kell vetnie magát az egyházi tekintélynek is. Ez az egységes tekintély a legfőbb biztosítéka most már magának az egyház egységének is. És ez az egyház, éppen mert ilyen egysége van, egyetemes = katholiké ekklesia.²azaz az egész ismert világra kiterjedően egy. A keresztyén vallás e fejlődési foka tehát már katholicizmus; de még egyáltalában nem „görög”, vagy „római” katholicizmus, hanem ezektől jól megkülönböztetve: ókatholicizmus.

2. A gnosis és a „katholikus” egyház keletkezése

Erre a rendkívül fontos fordulatra, a katholicizmus kialakulására elhatározó hatással volt egy nagy szellemi küzdelem: az egyház harca a gnostikus irányokkal. Ezek az irányok nem egyebek, mint a kor nagy valláskeveredésének gyümölcsei. Alapgondolatuk az, hogy a megváltást egy titokzatos, ihletszerű megismerés = gnosis hozza létre az emberi lélekben azzal, hogy feltárja az istenség mélységeit. A gnosticismus keresztyén hívei ezt azután azzal egészítették ki, hogy erre a megváltó megismerésre csupán Krisztus vezethet el. Ezt az alapgondolatot a filozófia és a költői képzelet segítségével fejtették ki. A szövevényes gnostikus tanítások, valamint a gnostikus felekezetek pompás szertartásai sok kereső lélekre bűvös vonzóerővel hatottak. Az egyház ezt nem nézhette tétlenül. Nyilvánvaló volt, hogy a gnostikusok minden jószándék ellenére is bomlasztólag hatnak a keresztyén hitre és gondolkozásra. Ők tökéletes filozófiává és felülmúlhatatlan misztériummá akarták formálni a keresztyénséget, de ennek nagy ára lett volna. Az egyszerű hitet az „ismerettel” szemben kevésre becsülték; a Szentírás alapvető jelentőségét nem ismerték el; veszélyeztették magát az egyistenhitet s Krisztusból valami alsóbbrendű isten-féle szellemalakot csináltak.

Az egyház tehát ez idegenszerű áramlattal szemben — mikor az, l35 körül, hódításainak tetőpontjára hágott — erélyesen védekezni kezdett. Közmegegyezés alakult ki arra nézve, mit kell a helyes, igaz hit, a valódi keresztyénség zsinórmértékének tartani. Ilyen zsinórmértékül megállapították: a) a közös és egységes hitvallást, amely a II. század közepén Rómában már körülbelül úgy hangzott, mint a mi mai apostoli hitvallásunk; b) a hiteleseknek tekintett evangéliumok és egyéb apostoli írások gyűjteményét, az ú. n. újszövetségi kánont;³ végül c) a püspöki hivatalt. Az egyház e három alapvető tekintélyét a köztudat maguktól az apostoloktól származtatta. Mindazokat, akik ezeknek az „apostoli” tekintélyeknek nem tudták és nem akarták magukat alávetni — így elsősorban a gnostikusokat — eretnekeknek⁴ bélyegezték és kizárták az egyházból. Ettőlfogva csak az lehetett az egyház tagja, aki igazhitű (orthodoxos) volt; az igaz hit (orthodoxia) mértékei pedig a felsorolt egyetemes = katholikus tekintélyek voltak. A katholicizmus eredete tehát ősrégi s létrejöttét a keresztyénség egy életbevágó önvédelmi érdekének köszöni.

Viszont — amint látjuk — még ez a legrégebbi katholicizmus sem egyidős magával a keresztyénséggel. Még kevésbé azonos azzal, amit — helytelenül — ma szoktak érteni katholicizmus alatt; t. i. a római, pápai egyházzal és vallással.⁵

^l Az ekklesia görög szó, általában összehívott gyülekezetet, a klasszikus görögségben politikai gyűlést jelent; a Septuaginta Izráel népének, mint Isten választott gyülekezetének ünnepélyes megjelölésére használja; innen ment át a keresztyén közhasználatba. Magyar megfelelője, az „egyház”, régi magyar szó (ig-ház) s eredetileg szent házat, templomot jelent.
² A katholikus (nőnemben katholiké) görög szó valami egyetemes és egységes egészet jelent. Az apostoli hitvallás görög és latin szövege is így nevezi az egyházat: „Credo unam sanctam ecclesiam catholicam”, aminek régies magyar szövegű fordítása ez: „Hiszek egy, közönséges keresztyén anyaszentegyházat” (ma már a „közönséges” szó a magyar nyelvben nem egyetemest, általánost jelent, mint régen.). Katholikusnak lenni tehát nem annyit jelent, mint a római egyház tagjának lenni, hanem jelenti a Krisztus testébe, az egy egyházba való tartozást. Ezért a reformátorok is erősen és joggal hangoztatták, hogy az apostoli hitvallás és a legrégibb keresztyén gondolkozás szerint ők az igazi katholikusok.
³ Kanon (gör.) = norma, mérővessző, zsinórmérték.
⁴  A hairetikos görög szó, melyből a latin haereticus és ebből a magyar eretnek lett, eredetileg pártembert, pártoskodót jelent.
⁵  „Római” és „katholikus” már önmagában ellentmondás, mert ami egyszer egy meghatározott helyhez van kötve, az nem lehet „egyetemes”.

7. §. AZ EGYHÁZ ALKOTMÁNYA

l. Az őskeresztyénségben

A legősibb gyülekezeteknek nem voltak rendezett hivatalaik. Előljáróikul a „Lélek embereit” tekintették, vagyis azokat a férfiakat, akiknek életében és munkájában különös hatalommal nyilvánult meg a Krisztus lelke. Tekintélyt ezeknek a férfiaknak a nekik jutott magasabb kegyelmi ajándék adott (charisma, olvasandó I. Kor. 12. része). Ezek a kegyelmi ajándékok azonban különfélék voltak s ennélfogva a rajtuk alapuló „szolgálatok” is különböztek egymástól. Ezek közül már a legrégibb időben különös fontosságot tulajdonítottak az istentiszteleteken való felügyeletnek, a szertartások vezetésének, az erkölcsi fegyelmezésnek, a szegények, betegek, elhagyottak gondozásának s az egyes gyülekezetek közötti érintkezés irányításának. Az ilyenfajta szolgálatok végzőit az újszövetségi iratok „elöljáróknak”, „felügyelőknek” (episkopos), „véneknek” (presbyteros),⁶„szolgáknak” (diakonos) nevezik.

2. Az ókatholicizmusban

A „Lélek embereinek” ez a rendezetlen fősége nem tarthatott sokáig. A gyülekezetek számbeli szaporodásával mind több lett tagjaik közt a selejtes elem. Nem mindig lehetett számítani az új keresztyének vallási és erkölcsi érettségére, „Lélek szerint” járására. Egyre szükségesebb lett a vezetés, a parancsszó. Innen van, hogy Keleten már a II. század elején, Nyugaton pedig annak közepetáján a legtekintélyesebb elöljárónak és felügyelőnek kezébe fut össze a gyülekezeti élet irányításának valamennyi szála. Ekkor már kizárólag ez az egy ember viseli az episkopos-püspök nevet. A püspök nemcsak a szolgálatban első többé, hanem a hatalomban is. A többi gyülekezeti tisztviselők — így a főképp erkölcsfegyelmezésben munkás presbyterek, meg a szegények stb. gondozását végző s az istentisztelet körül forgolódó diakonusok — a püspöknek most már nem egyenrangú társai, hanem alárendelt segédei.

A püspöki hivatal ebben a monarchikus alakjában hovatovább csaknem korlátlan egyházi hatalommá lett. A püspököt az apostolok utódjának, Krisztus képviselőjének tekintették; ő volt a hagyomány őre, a gyülekezet tanítója, áldozópapja és bírája. Magas méltóságában el is különült a közönséges hívőktől, a „népből” (gör. laos) való „laikusoktól”, s az alájarendelt gyülekezeti szolgálattevőkkel együtt külön szent rendet (klérus)⁷ alkotott. A klérus (papirend) tagjává bárkit is csak ünnepélyes fölszentelés tehetett. A fölszentelt ember a püspök és a vének kézrátétele által — úgy hitték — különleges módon megkapja a Szentlelket és az így nyert „elpusztíthatatlan szent jelleget”⁸ a klérikus soha életében, még halálos bűnbe esve sem veszítheti el. Így alakult ki nagyszámú rangfokozatokkal a papság.⁹ Most már az egyház dolgaiba ritka kivétellel csak annak lehetett beleszólása, aki pap volt. A paptól ugyan megkívánták, hogy szent életet éljen — ezért nem is engedték meg neki, hogy a régi apostolok és gyülekezeti elöljárók példájára világi kenyérkeresetet is űzzön, sőt kezdték azt is rossz néven venni, ha megházasodott — de most már ennél fontosabb volt az, hogy szabályszerűen föl legyen szentelve, legyen joga a papsághoz. Így váltja fel már az ókatholicizmusban az önkéntes gyülekezeti szolgálatot a jogrenden alapuló papi uralom, a hierarchia.

A hierarchiát az egyház kénytelen volt kialakítani, hogy a belé tóduló tömegeket rendben tarthassa. De az ilyen rendtartás nem megy másként, mint parancsszóra. Ahol pedig, parancsolnak, ott uralomnak is kell lennie. És ennek az uralomnak birtokosai nagyon gyorsan megfeledkeztek az egyház Urának parancsszaváról: „A pogányokon uralkodnak az ő királyaik... de ti nem úgy: hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő, mint aki szolgál.” (Lukács 22:25 -26.)

3. Az egyetemes egyház

Ez a hierarchikus alkotmány a III. század folyamán az egész egyházban érvényre jutott s azt egységbe foglalta. Püspökeik akkor már nagyobbára csak a városi gyülekezeteknek voltak; a vidék keresztyén népe és elöljárói is ezek hatalma alá kerültek. Egy-egy politikai tartománynak (provinciának) püspökei rendszeres gyűléseket (gör. synodos, lat. concilium), zsinatokat kezdtek tartani a tartományi fővárosban (gör. metropolis = anyaváros). A zsinatok határozatairól azt tartották, hogy azok a Szentlélek különös ihletése alatt jönnek létre. Elnökük rendszerint a metropolis püspöke = a metropolita, vagy érsek¹⁰ volt, aki így a többi püspök felett felsőbbségre tett szert. Több érsekségből alakultak ki — ismét a birodalom politikai tagozódása szerint — a patriarchatusok; ilyen volt Keleten a konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, jeruzsálemi patriarcha = főatya, főérsek kerülete; Nyugaton pedig a római patriarcháé, amelyből a pápaság lett. Konstantin és utódai az egység érdekében az egész birodalom püspökeinek közös zsinatát: az ú. n. oikumenikus¹¹ = egyetemes vagy közzsinatot is lehetővé tették. Ez a zsinat lett az ókatholikus egyház legfőbb tekintélye.

Ekképpen három század alatt Krisztus híveinek Szentlélek-vezette gyülekezeteiből egy nagyszerű egységes jogi intézmény lett, amely az állammal szorosan összenőtt és az egész római birodalmat behálózta.

⁶ Szóról-szóra a. m. öregebb. Az első században az episkopos és a presbyteros neveket még felváltva használják ugyanazokra a személyekre is. Csak a II. századtól jelent a két név két külön munkakört.
⁷ Kleros gör. = ordo, magistratus.
⁸ Lat. character indelebilis.
⁹ A pap név ugyanonnan ered, ahonnan a pápa; a görög papas vagy pappas szóból, ami atyát jelent s eleinte csak a legtekintélyesebb gyülekezeti elöljárók tiszteleti címe volt. Csak az V. század végétől foglalták le kizárólag maguknak a római püspökök a pápa nevet. 
¹⁰ Az archiepiskopos = főpüspök szóból.
¹¹ Oikumene gör. = lakott föld; így nevezték általában az ismert világot és különösen a birodalmat. 

8. §. AZ ISTENTISZTELET

1. Szertartások

A keresztyén gyülekezet legrégibb szertartásai nagyon egyszerűek voltak. De már kezdettől fogva hozzájuk tapadt egy nem evangéliumi gondolat, amely a keresztyén lelkekbe a környező pogányvilágból szivárgott át: az t. i., hogy ezek a szertartások tulajdonképpen misztériumok, latinul sacramentumok, azaz isteni erőket közlő titokszerű szent cselekmények. Ez a gondolat annál jobban elhatalmasodott, minél tömegesebben lettek az egyház tagjaivá csak külsőleg megtért, pogányságukkal szakítani nem tudó lelkek.

Az egyházba való fölvétel ősi szertartása a keresztség volt; ezt, miután a megkeresztelendő elmondotta a hitvallást, háromszori vízbemerítéssel, ritkábban leöntéssel hajtották végre s ünnepies és titokzatos ceremóniákat szőttek köréje. Keresztségben az egész ókoron át rendszerint csak felnőtteket részesítettek; de régtől fogva fordult elő gyermekkeresztség is, később pedig általánossá lett.¹² A keresztségnek, mint sákramentomnak, bűntörlő erőt tulajdonítottak; ezért sokan (így maga Nagy Konstantin is) csak halálos ágyukon vették fel. A még meg nem keresztelkedett hívőket az egyház kiskorú tagjainak, növendék keresztyéneknek tekintették:¹³ az ilyenek az úrvacsorában még nem részesülhettek, csak a közönséges istentiszteleten vehettek részt.

A közönséges istentisztelet kezdetben egyszerű és fesztelen összejövetel volt, ahol imádkoztak, énekeltek, felolvastak a Szentírásból s meghallgatták a Lélek embereinek intelmeit és bizonyságtételeit. Összejöveteleket reggel is, este is tartottak. Az úrvacsora legősibb alakja valószínűleg az esti istentiszteletet betetőző vendégséggel (szeretetvendégség, gör.: agapé) volt egybekötve. Itt a rendes étkezésen kívül — az Úr utolsó vacsorájára és halálára való emlékezésül — kenyeret és bort osztottak ki a szereztetési igék (I. Korinth. 11:23-26) kíséretében. Ez az ősi egyszerűség azonban a sákramentomi gondolat hódításával veszendőbe ment. Az istentisztelet szövevényes és fényes misztériumi szertartássá nőtt ki. Középpontja lett az úrvacsora, amelyet — zsidó és pogány gondolatok és emlékek hatása alatt — már a III. században áldozatnak tekintenek: Krisztus teste és vére megáldoztatásának a pap által, élők és holtak bűneiért. Az Úr „testének” és „vérének” jelenlétét is anyagi, fizikai módon képzelte el az érzéki istentapasztalásra áhítozó pogánykeresztyén.

Egyébként is rengeteg pogány hatást szítt föl a keresztyén istentisztelet. Ez egyrészt megkönnyítette a térítés munkáját, másrészt azonban eltávolította az egyházat a lélekben és igazságban = szellemben és valóságban való jézusi istenimádástól (Ján. 4:24). Pogány eredetűek a gyertyák, a tömjén, a körmenetek s még sok más efféle. A pogány sokistenimádás élt tovább az angyalok, a szentek, és a IV. század óta már „Isten anyjá”-nak nevezett Mária, valamint ezeknek képei és ereklyéi tiszteletében.

2. Ünnepek, szent helyek, szent művészet

Az istentiszteletre szánt napok közül legősibb „az Úr napja”, a vasárnap, mely a Krisztus feltámadása emlékére már a legrégibb pogánykeresztyén gyülekezetekben elfoglalta a zsidó szombat helyét. Pénteken a Krisztus halála emlékére, és a hét még egy napján böjtölni szoktak. Az évi nagy ünnepek közül a legrégibb a húsvét s a pünkösd. A karácsony legelőször Rómában, a IV. században jelenik meg, mint a téli napfordulat ( = az új nap megszületése) pogány, főként a Mithras-kultusszal kapcsolatos örömünnepének mihamar közkedveltté lett keresztyén mása. A Mária- és szentkultusz révén aztán, a következő századokban, mértéktelenül felszaporodtak az ünnepek.

A legrégibb istentiszteleti összejövetelek magánházakban folytak le. Csak a II. században kezdtek e célra külön épületeket emelni. Nagy, fényes templomok csak akkor épülhettek, amikor már Konstantin és utódai erre a célra is bőkezűen ellátták az államegyházat  E kor templomai legnagyobbrészt bazilika- stílusúak: ez volt még ekkor a legalkalmasabb stílus az egyszerű  istentisztelet céljaira. Tornyokat, harangokat az ókor még nem ismert. Szenteknek tartották a keresztyének temetőhelyeit is, ahol a közeli végítélet és feltámadás reményében kegyelettel őrizgették halottaikat; a halotthamvasztással, mint pogány szokással, teljesen szakítottak. Egyes helyeken — így főként Rómában — egész nagy földalatti halottvárosokat, katakombákat rendeztek be. Istentiszteleteket a katakombákban rendszerint nem tartottak, de kedves, kezdetleges vallásos művészetük emlékeivel főlékesítették azoknak falait.

¹² A gyermekkeresztség keresztyén szülők gyermekeinél az Újszövetség jegye (amint az Ószövetség jegye volt a szintén gyermekeken végrehajtott körülmetélés) és egyszerű engedelmesség az Úr Jézus Krisztus parancsszava iránt: „Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek és ne tiltsátok el őket...” (Lukács 18:16). De természetesen csak akkor válhatott általánossá, amikor már a felnőtteket térítő missziók munkája vesztett jelentőségéből s helyüket mindinkább a keresztyén család és az egyház nevelő munkája foglalta el.
¹³ Ezek voltak (görög szóval) a katechumenusok: hittanításban részesülők.