OSCAR CULMANN

A lélek halhatatlansága vagy a holtak feltámadása?

A) Bevezetés 

B) Az utolsó ellenség: a halál. Szókratész és Jézus 

C) A bűn zsoldja: a halál. Test és lélek 

D) A holtak zsengéje. Krisztus föltámadása és a halál megsemmisülése között 

E) Akik elaludtak. Szentlélek és a holtak átmeneti állapota 

Utolsó kérdésünkhöz érkeztünk: Mikor történik meg a test átformálása? Efelől nem lehetünk kétségben: Az Újszövetség teljes feleletet ad, ti. az idők végén; s ezt valóban idői értelemben kell vennünk. Ez azonban felveti a „holtak átmeneti állapotának” kérdését. A halál már bizonnyal legyőzetett, ld. 2Tim 1,10: „Krisztus… eltörölte a halált, világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot.” Az időbeli feszültség azonban, amelyet annyira hangsúlyozni szoktam, éppenséggel e központi részt érinti: A halál már le van győzve, de megsemmisítése csak az idők végén történik meg: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Kor 15,26). Jellemző, hogy a görög szövegben mindkétszer a katargeó ige szerepel,30 éspedig ott, ahol már megtörtént döntő győzelemről van szó, és ott is, ahol az eljövendő végső győzelem a kérdés. A Jelenések könyve is beszél a végső győzelemről, a halál megsemmisítéséről: „a halál pedig vetteték a tűznek tavába” (20,14); a Jelenések könyve szerzője is folytathatja később így: „nem lesz többé halál”. 

Ez azt mutatja, hogy a test átformálása nem közvetlenül az egyén halála után történik meg. Főként itt kell őrizkednünk a görög felfogástól, ha meg akarjuk érteni az Újszövetség tanítását. E ponton elhatárolom magam K. Barth-tól, aki Pál apostolnak tulajdonítja azt a gondolatot, hogy testünk átformálódása a halál pillanatában történik meg, mint ha a holtak idő felettiek lennének.31 Az Újszövetség szerint még időn belül vannak. Enélkül értelmetlen lenne az egész probléma, amelyet Pál az 1Thessz 4,13kk-ben tárgyal. Ebben a levélben az apostol azt akarja megmutatni, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában azoknak, akik még életben vannak, semmi előnyük sem lesz az előzőleg Krisztusban elhunytakkal szemben. A Jelenések könyvében (6,11) hasonlóképpen azt olvassuk, hogy a Krisztusban elhunytak várakoznak: „meddig még?” – kiáltják a mártírok, akik az oltár alatt feküsznek. A gazdag emberről szóló példázat, ahol Lázár, közvetlen halála után, Ábrahám kebelébe kerül (Lk 16,22), valamint Pál szava a Fil 1,23-ban: „kívánok elköltözni, s Krisztussal lenni”, nem egy olyan föltámadásról beszél, amely közvetlen az egyén halála után történne meg, mint ahogy sokan gondolják.32 Sem egyik, sem másik szöveg nem beszél a test föltámadásáról. Ellenkezőleg: képeket használnak, s így beszélnek azok állapotáról, akik Krisztusban meghaltak az idők vége előtt; arról az átmeneti állapotról van szó, amelyben vannak az élők is. Ezek a képek csupán azt a különös közelséget kívánják kifejezni Istenhez és Krisztushoz, amelyben vannak azok, akik hitben haltak meg, s várják az idők végét. „Ábrahám kebelén” vannak, vagy (Jel 6,9 szerint) „az oltár alatt”, vagy „Krisztussal vannak”. Ezek csupán képek, amelyek különbözőképpen fejezik ki az Istenhez való közelséget. A Pál által leggyakrabban használt kép azonban ez: „akik elaludtak”.33 Nehéz cáfolni, hogy az Újszövetség számol egy ilyen átmeneti idővel, holtak és élők vonatkozásában egyaránt. Mindenesetre nem találunk semmilyen spekulációt a holtak felől ebben az átmeneti időben.34 Következésképp a Krisztusban meghaltak részt vesznek az átmeneti idő feszültségében. Ez azonban nemcsak azt jelenti, hogy várnak, hanem azt is, hogy számukra is döntő esemény volt Jézus halála és feltámadása. Számukra is nagy fordulópont a húsvét (Mt 27,52). A húsvét adta új helyzet megengedi, hogy ha nem is Szókratész tanításával, de gyakorlati magatartásával nézzünk szemébe a halálnak. A halál elvesztette rettenetét, „fullánkját”, s csak „utolsó ellenség”-ként maradt meg, s alapjában semmi jelentősége sincs. Ha csak az élők és nem a holtak számára jelentene Krisztus föltámadása nagy fordulatot, akkor az élőknek hatalmas előnye lenne a halottakhoz képest, szemben az 1Thessz 4,13kk-kel. Valójában az élők már most hatalmában vannak a Szentlélek újjáteremtő erejének, mint Krisztus gyülekezetének tagjai. Elképzelhetetlen lenne, hogy az első keresztyének fölfogásában Krisztus semmit se változtatott volna a halottakon, ami a végidők előtti kort illeti. Éppen ezek a képek, amelyeket használ az Újszövetség a Krisztusban meghaltak leírására, ezek bizonyítják, hogy Krisztus föltámadása (a végidők anticipációja) a holtak számára, az átmeneti időben is érvényes: „Krisztusnál vannak ők” – mondja Pál apostol. 

Főként a 2Kor 5,1-10 tanít minket arra, hogy a holtak – bár még nincs új testük és még „alusznak” –miért vannak Krisztus közelében. Az apostol ebben a passzusban természetes félelemről beszél, amelyet érez a halállal szemben, amely még mindig működik. Pál fél a „meztelenség” állapotától, tehát attól, amikor a lélek meg van fosztva testétől. Követ­kezésképp ez a természetes félelem a haláltól nem tűnt el teljesen még Krisztus után sem, mivel az utolsó ellenség, a halál sem tűnt el, bár döntő vereséget szenvedett. Pál apostol azt mondja, hogy szeretné felölteni (epi) a lelki testet, anélkül, hogy át kellene mennie a halálon. Ez azt jelenti, hogy Krisztus visszajövetelének pillanatában még életben szeretne lenni. Még egyszer azt találjuk itt megerősítve, amit Jézusnak a halállal szembeni magatartásáról mondtunk. Ugyanakkor e passzusban (2Kor 5) radiális változást vehetünk észre Krisztus feltámadása óta: ez a szöveg a lélek „meztelenségétől” való természetes félelem mellett azt a hatalmas bizonyságot hirdeti meg, hogy mostantól fogva Krisztusnál vagyunk, még – és főként – átmeneti állapotunkban is. Mennyiben nyugtalaníthat minket tehát az, hogy létezik ilyen átmeneti állapot? Az a bizonyosság, hogy ebben az állapotban is, sőt főként ebben, Krisztusnál vagyunk, azon a keresztyén meggyőződésen alapul, hogy belső emberünket már megragadta a Szentlélek. Krisztus eljövetele óta mi, élők megkaptuk a Szentlelket. Ha valóban bennünk lakozik a Szentlélek, akkor már átformálta belső emberünket, hatalmába vette azt. Hallottuk azonban, hogy a Szentlélek a feltámadás hatalma, Isten teremtő ereje; ezért a halál vele szemben tehetetlen. Ezért van az, hogy valami változás még a halottak számára is történt, akik valóban Krisztusban, azaz a Szentlélek birtokában haltak meg. A halál okozta borzasztó egyedüllét, az Istentől való elhagyattatás – amelyről beszéltem – nem létezik többé, mert van Szentlélek. Ezért hangsúlyozza az Újszövetség, hogy a Krisztusban meghaltak is Krisztusnál vannak. Ő nem hagyta el őket. Így értjük meg azt is, hogy Pál éppen a 2Kor 5,1kk-ben, ahol az átmeneti kor „meztelenségtől” való félelméről beszél, a Szentlelket zálognak (arrabón) mondja. 

Ugyanazon fejezet 8. verse szerint úgy tűnik, hogy a holtak még közelebb vannak Krisztushoz: az „alvás” különösen közel viszi őket Hozzá: „szeretnék inkább kiköltözni e testből és elköltözni az Úrhoz”. Ezért tudja írni az apostol a Fil 1,23-ban: „szeretnék elköltözni és a Krisztussal lenni.” Következésképp az emberi test (szóma) nélkül – feltéve, hogy a Szentlélekéi vagyunk – közelebb vagyunk Krisztushoz, mint annak előtte. A földi testünkhöz (szóma) kötődő szarx az, ami akadályozza a Szentlélek kibontakozását, amíg élünk. A halott ember megszabadul ettől az akadálytól, annak ellenére, hogy állapota még nem tökéletes, hiszen még nem kapta meg a feltámadás testét. Ez a passzus sem ad egyéb pontos meghatározást az átmeneti állapotról, ahol a belső ember leveti a testet (szóma), de még nincs meg a lelki teste, s egyedül van a Szentlélekkel. Az apostol elégnek tartja, hogy bizonyosakká tegyen minket afelől, hogy az idők végének anticipációja fel ez az állapot visz minket, egészen a végső feltámadásig: egyrészt a „meztelenségtől” való félelem, másrészt ez a bizonyosság, hogy az átmeneti állapot (ami egyébként rövidesen el fog múlni) nem választhat el minket Krisztustól. (A Rm 8,38 a halált is azon hatalmak között említi, amelyek nem választhatnak el minket Istennek Krisztusban való szeretetétől.) Ez a félelem és ez a bizonyosság van összekapcsolva a 2Kor 5 szövegében, s ez bizonyítja, hogy a holtak is részt vesznek abban a feszültségben, amely a jelent jellemzi. A bizonyosság dominál azonban: hiszen a döntő ütközet megtörtént, a halál legyőzetett. A testtől megfosztott belső ember többé nincs egyedül, nem marad az árny-létben – ami a zsidók egyetlen váradalma volt, s amit nem tekinthetünk „életnek”. A keresztyén embert, akit testétől megfoszt a halál, már életében átformálja a Szentlélek, s már most megragadja a feltámadás (Rm 6,3k; Jn 3,3k), ha valóban állandóan megújul a Szentlélek által már életében. 

A Szentlélek ajándék, amelyet halálunkkor sem veszíthetünk el. A keresztyén halott a Szentlélek birtokában van, még akkor is, ha még alszik, s a test föltámadását várja, amely megadja neki a teljes és igazi életet. A halál ebben az átmeneti állapotban, bár még létezik, elvesztette rettenetét, s a test (szarx) nélkül a Szentlélek egyre közelebb viszi Krisztushoz a halottakat, akik „mostantól fogva (ap’arti)35 az Úrban halnak meg”; így joggal nevezhetjük őket boldogoknak, mint azt a Jelenések könyvének írója is teszi (14,13). Pál apostol örömujjongása (1Kor 15,55) mostantól fogva a holtakra is vonatkozik: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” Vagy a Rm 14,8-ban: „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” 1Thessz 5,10: „Akár ébren vagyunk, akár aluszunk, együtt élünk ővele.” Rm 14,9: „Krisztus uralkodik mind holtakon, mind élőkön.” 

Föltehetjük a kérdést, hogy így végső soron nem kerültünk-e vissza a lélek halhatatlanságának görög tanához, s hogy az Újszövetség nem feltételezi-e a húsvét utáni időkre nézve a megtért keresztyén, a „belső ember” folyamatosságát a halál előtt és a halál után, úgy, hogy a halál itt is csak természetes „átmenet” lenne.36 Bizonyos mértékig valóban közeledtünk a görög tan felé, amennyiben a belső ember – átformálva, életre keltve a Szentlélek által – tovább él ebben az átformált állapotban, Krisztusnál van és alszik. Az élet Lélekben való folytatását hangsúlyozza különösen János evangéliuma (3,36; 4,14; 6,54 – s másutt is). Itt legalábbis analógiát láthatunk a lélek halhatatlanságával. 

A különbség mégis radikális: a holtak állapota nem végleges, ahogy Pál mondja: „meztelen”, alvás, várakozás az egész teremtett világ és a test föltámadására; másrészt pedig a halál megmarad ellenségnek, amely ugyan már legyőzetett, de amelyet még meg kell semmisíteni. Ha a halottak már ebben az állapotban Krisztusnál vannak, úgy ez nem felel meg a lélek természete lényegének, hanem egy kívülről jövő, Krisztus halála, feltámadása és a Szentlélek által ható isteni közbeavatkozás eredménye; ennek kell föltámasztania már a halál előtt a belső embert, itt a földi életben, csodálatos hatalma által. 

Különbség továbbá, hogy a holtak föltámadása mindig, még a 4. evangéliumban is a váradalmunk tárgya. Igaz, hogy most már a győzelem bizonyosságában történő váradalom, mert a Szentlélek már a belső emberben lakik. Nem lehet kétség: mivel már bennünk lakik, egyszer testünket is átformálja, mert a Szentlélek, az élet hatalma áthat mindent, nem ismer határt, nem áll meg sehol. A Rm 8,11-ben Pál írja azokat a szavakat, amelyeket most kifejtett tanunk összefoglalásának tekinthetünk: „Ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket az ő bennetek lakozó Lelke által.” Fil 3,20-21: „a megtartó Úr Jézus Krisztust várjuk; ki elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez.” 

Várunk tehát, és a holtak is várnak. Igaz, hogy számukra más az élet ritmusa, mint az élők számára, s így számukra az átmeneti idő rövidebb lehet. S ha ez utóbbi megjegyzéssel úgy tűnik is, hogy túlmegyek írásmagyarázati szempontomon, az Újszövetség adataira való szorítkozáson, amelyet mindeddig megtartottam, meggyőződésem, hogy nem hagytam el itt sem a munka exegetikai alapjait, amennyiben az „alvás”, a leggyakoribb kifejezés az Újszövetségben az átmeneti állapot leírására, felhív minket arra, hogy más idő-tudatot tulajdonítsunk a halottaknak: az alvó ember idő-tudatát. Mégis, annyi megmarad, hogy időben vannak ők is. Ez újra bizonyítéka annak, hogy a feltámadásba vetett hit különbözik a görög „lélek halhatatlanságától”.